Médiafigyelő: A pankrátor (The Wrestler)

Hosszú, kiszőkí­tett hajú pankrátor zötyög lerobbant kocsijával a végtelen amerikai utakon, miközben kazettás magnójából az Accept Balls To The Wall-ja dübörög. Öltözőjében a fiatal Axl Rose mosolyog a plakátokról, melyek a UYI turnét harsogják dicsőséges fényes betűkkel a világba. Itt minden a múltra emlékeztet. A reflektorok még a régi fénnyel világí­tanak, ám csak azért, hogy végigpásztázhassanak a régi arénák helyett lerombolt szomorúságot sugárzó klubon, ahová a fanatikusoknak már csak az idősebbje jár el, hogy letünt fiatalságát sirathassa, ellentétben a pankrátorral, ki emlékei által még mindig ott van, azokban a csodálatos nyolcvanas években, mikor a magnókból még hamisí­tatlan heavy metal dübörgött, és Ő, a Kos volt az első számú szupersztár, legyőzve utolsó, kozmikus méretű ellenfelét, Ayatollah-t. Mickey Rourke-nál talán nem is találhattak volna autentikusabb szereplőt a film központi figurájára. A megszemélyesí­tett sportoló ugyanúgy vesztes maradt emberi kapcsolataiban és sport karrierjében, mint a valaha szépreményű Rourke, ki mostanában ugyanolyan kétségbeeséssel keresi a fiatalságot, mint a Kos a valamikori dicsőséget. Jólehet, mindketten saját maguknak köszönhetik bukásukat, a Kos félresiklott élete mégis esendőbbé teszi a filmbeli figurát, mint megszemélyesí­tőjét, a tehetségét eltékozló szí­nészt. A pankrátor karrierjét a kiöregedés határozza meg - s emberi kapcsolatainak leépülését az ezzel járó szinte természetes szociális folyamat -, Rourke viszont soha nem kényszerült a tőle függetlenül bekövetkező tényezők miatti önpusztí­tásra. De térjünk vissza filmhez s nagy vonalakban a film történetéhez. Kos, a valamikori szupersztár pankrátor ma már csak lepukkant edzőtermi meccseken hozza lázba a rá még emlékező idősebb generációt, ám jóllehet minden bizonyal észleli a lecsúszás tényét, azt csöndes beletörődéssel, kikacsintó iróniával, és fizikumának a végső határokon túli megfeszí­tésével próbálja kompenzálni. A nem igazán a wrestlingen szociaizálódott magyar közönségnek érdekes lehet bepillantást nyerni a kuisszák mögé, mely nyomasztó realitással mutatja be a meccsekre történő felkészülést, a bunyók menetének megbeszélését, a használatos eszközöket, hogy vér folyhasson - hiszen az kell a népnek - , az imitáció ellenére is elképesztő fizikai rombolást, mely a rendezőnek és az operatőrnek hála, tömény adrenalin - és izzadságszaggal csap orrunkba. Kos azonban - akár csak Rocky, a pankrátor torz parafrázisa - kap még egy lehetőséget, hogy ismét visszatérhessen a szupersztárnak járó figyelem szintjére: a valamikori legnagyobb elenfelével egy amolyan jubieumi meccset terveznek a menedzserrek, a megfelelő körí­téssel, és dí­jazással. A természet azonan közbeszól: a Kos egyik meccse után szí­vrohamot kap, és bár túléli, az orvosok eltiltják a professzionális sportolástól. Rourke rádöbbenvén, hogy életét ezidáig csakis a sport töltötte ki, elhanyagolt emberi kapocsolatainak renoválását tűzi ki célul - a szociális szál két sí­k mentén folytatódik: egy kiöregedett sztiptí­ztáncosnő, és Rourke évek óta nem látott, leszbikussá vált lánya személyesí­tik meg az utat a "normális" emberi kapocsolatok birodalmába. Hősünk azonban gyengének bizonyul, a ring világán kí­vül képtelen erejét koncentrálni, sem mentálisan, sem pszichésen nem tud visszailleszkedni a társadalomba. Bukása törvényszerű, hiszen tudat alatt soha nem is akarta elhagyni sikerei szí­nterét, azt a dimenziót, ahol ismert és megkoreografált módon folyik a küzdelem, s az ellenfélhez úgy lehet igazodni, hogy előre tudható annak minden lépése. Kí­sérletei sorra kudarcot vallanak, nehezen megszerzett munkáját - ahol tényleg önmaga paródiájaként feltűnő furcsa idegenként mozog - elveszí­ti, egyetlen és utolsó lehetőségét a lányával kialakult kapcsolat rendezésére pedig egy átkokainozott és kurvázott éjszaka miatt elmulasztja. Egyedül csak a Marisa Tomei káprázatos alakí­tásában megjelenő sztriptí­z táncosnővel történő viszonya menthetné meg a teljes bukástól, mire azonban ennek lehetősége megadatik, hősünk visszavonhatatlan döntést hoz. Vállalja a meccset, mellyel életét kockáztatja, olyan tudatos öngyilkos lépésként, ami mégis egyfajta megtisztulás erejével avat újból ikont Kosból azon a szí­ntéren, ahol egyedül esélye van sikert elérni - még akkor is, ha ez az életébe kerül. Szí­vszorí­tó, az első Rocky film mércéjével mérhető alkotás a The Wrestler, mely könnyedén kerüli ki a hatásvadász, giccses fordulatokat, amellett pedig remek sportfilm, ahonnan reális és érdekes kép nyí­lik az eddig csak bohóckodásnak tartott pankrációra. Ja, és a filmzene kötelező minden nyolcvanas évekbeli metalfannak!