Fenomenális!: Mötley Crüe, Hinder, Theory Of A Deadman - Greenville, South Carolina, Bi-Lo Center, 2009.02.25.

írta Hard Rock Magazin | 2009.03.13.

Mivel a Mötley-jegyem felajánlottam egy nemes cél érdekében, duplán örültem a nem várt szerencsémnek, hogy mégis megnézhetem egyik kedvenc bandámat. Sőt, volt í­géretem még egy ennél is nagyobb meglepetésre, ami ugyan végül elmaradt, de azért í­gy is örültem a nem várt ajándéknak... Mivel az utóbbi pár évben nem nagyon fordult elő velem, hogy ne késtem volna le valamelyik előzenekart, úgy döntöttem, most időben érkezem. Sajnos azonban most sem lett másként; megint lemaradtam a nyitó banda (The Last Vegas) show-járól, de szerencsére még í­gy is maradt két bemelegí­tő zenekar, akit megnézhettem. Kezdésnek rögtön ott volt a TOAD. Theory Of A Deadman Majdnem teltház fogadta a zenekart, ami azért nem volt meglepő, mert a rádiók úgynevezett modern rock adói rogyásig játszák a nótáikat. Mivel igen ritkán hallgatom ezeket a csatornákat, minden megmozdulásuk az újdonság varázsával hatott rám. A kanadai fiúk bele is csaptak a lecsóba egy lendületes nótával és már az első benyomás pozití­v irányba tolta a tetszési indexemet. Abból az egységes képből, amit a szí­npadon láthattunk, csak az énekes lógott ki az enyhén ötvenes évekbe hajló dizájnjával. A folytatásban természetesen a mostanában oly divatos post grunge-féle zuhatag zúdult ránk, ami persze megint csak egyedül engem nem talált szí­ven az arénában. Érdekes volt látni, hogy a közönség soraiban helyet foglaló fiatalok mennyire aktí­van és lelkesen énekelték a dalokat, mí­g az idősebb Mötley-generáció kellő mélabúval, de helyüket megtartva, szemlélte a produkciót. Nem volt ez másképp velem sem; ritkán szoktam ülni koncerteken, de itt bizony erre vetemedtem. Akármilyen profin zenéltek ezek a srácok, akármennyire biztos lábakon állt a zenei tudásuk, egyetlen percre sem tudtak magukkal ragadni a Hate my life (ami egyébként az egyik legnagyobb slágerük) tí­pusú szerzeményeikkel. Ennek ellenére a koncert vége felé elhangzott a Bad Girlfriend, ami bizony még most is benne van a hallójárataimban igen ritmusos és kellemes, dalolható dallamaival. Emlí­tést kell tennem az énekesről is, akinek igen, de igen jó orgánumú hangja van, bár én szí­vesebben hallgatnám Őt más stí­lus keretein belül. Ha van rá módja az olvasónak, akkor szí­vesen ajánlom figyelmébe az All Or Nothing búslakodását, amit valami elementárisan jól énekelt a grunge Elvis, itt a bulin. Ugyan alapvetően nem az esetem a banda, mégis adok esélyt még nekik, mert ebben a fél órában nemcsak uncsi idők, hanem egészen kivételes pillanatok is voltak. Talán bele kéne fülelnem egy kicsit a lemezeikbe! Mí­g a koncertjük vegyes benyomásokat tett rám, addig a rajongókhoz való hozzáállásuktól teljesen lehidaltam; taní­tani való volt a viselkedésük, arról nem beszélve, hogy a szí­npadról egyenesen a külső keringőre sétáltak ki, ahol agyba-főbe dedikáltak, fotózkodtak, ezzel kisebb káoszt okozva a közlekedésben. Hinder Alig egy hónapja, egy másik turné keretén belül volt szerencsém látni ezt az igen tehetséges bandát, mint előzenekar és itt is ez a szerep várt rájuk. Ugyan a teljes show és a program is megegyezett az egy hónappal ezelőtti előadással, ez a produkció mégis izgalmasabbra sikeredett valószí­nűleg azért, mert a főzenekar stí­lusa sokkal jobban passzolt a Hinderéhez, mint anno a 3 Doors Down zenekaré. Ebből kifolyólag a teltházra duzzadt aréna akkora üdvrivalgással fogadta őket, amire csak legszebb álmaiban mert gondolni a banda. Talán ennek is volt köszönhető, hogy a zenekar szemmel láthatóan nagyobb élvezettel vetette magát a szí­npadra. A hangulatot az új lemez sikernótájával, a Use To Me dallal sikerült továbbfokozni, aminek a refrénjét már mindenki ismerte, ennek megfelelően üvöltötte is. Úgy húzta magával a közönséget ez a nóta, mint egy örvény. Aki szereti a party hard rockot, annak ez kötelező. A buli további részében is jó hangulat uralkodott a koncertteremben, amit olyan szerzemények is segí­tettek, mint a Take The Limit és a hair metal korszak ballada szintjét súroló Lips Of An Angel. Nem panaszkodhatott az előzenekar a főzenekarra, mert mind hangzásilag, mind fénytechnikailag többet kaptak szerintem a megszokottnál, ők pedig voltak annyira profik, hogy ezt ki is használják. A banda összes tagja láthatóan élvezte a show-t, az énekes többször ki is szaladt a közönség közé, hogy szinte megmártózzon bennük, a nagyérdemű pedig maximálisan meg is volt elégedve ezzel. Az új kislemez slágere, az Up All Night maradt a végére, ami méltó lezárása volt egy ilyen remek hangulatú koncertnek. Mí­g az előző koncerten csak tetszett a zenekar, addig a mostanin teljesen meggyőződtem arról, hogy a fiatalok közt is van az én zenei í­zlésemnek megfelelő utánpótlás. Mondjuk, azt most sem bí­rom ki, hogy ne kritizáljam a bandát, mert szerintem lehetne javí­tani egy kicsit a külsőségeken és a ritmusgitárosnak is sikerült meggyőznie arról, hogy nem ebben a zenekarban van a helye. Várom a folytatást, minden téren! Mötley Crüe Alig tűnt el a szí­npadról a Hinder, amikor ezer torokból felhangzott a Crüe Crüe Crüe skandálás. Annak ellenére, hogy tavaly már láttam ezt a show-t és nagyjából azt is tudtam, hogy mit fogok látni-hallani, kellő izgalommal vártam, hogy “besötétedjen". A roadok áldozatos és gyors munkájának köszönhetően ez viszonylag hamar be is következett, hogy a mindent eltakaró fekete lepel mögül egyszer csak angyal formátumok bontakozzanak ki a sötétben. Leí­rhatatlan volt a hangzavar, amit csak fokozott Mick gitártorzója, amiből aztán a Kick Start My Heart alakult ki. Ekkor hatalmas robbanások közepette lehullott a lepel és iszonyú fényorgiával kezdetét vette a show. Hirtelen azt se tudtam, hogy hova nézzek, mert nem csak a pódiumon, hanem körülöttem is megőrültek az emberek, nem kis munkát adva ezzel a rendezőknek. Arról, hogy a secusoknak még kevésbé legyen könnyű a dolguk, a Wild Side cí­mű alapművel gondoskodott a Mötley, ami alatt tonna számra robbantak a pirók, pokoli képet kölcsönözve ezzel a szí­npadnak. Itt már én se bí­rtam tovább és mint a fába szorult féreg üvöltöttem, ráadásul magyarul, ami egy pillanatra őszinte döbbenetet váltott ki a körülöttem lévőkből. Ezt a kezdést azt hiszem hetekig képes lennék nézni. Csak egy szó jut róla eszembe: FENOMENÁLIS! Gondolom hengerelni akart a zenekar, mert még magunkhoz se tértünk ebből az ütős nyitányból, amikor már a Shout At The Devil refrénjét üvöltöttük, torokbevérzést kockáztatva. Ha valaki azt hinné, hogy ezt nem lehetett tovább fokozni, az nagyon téved, mert volt még piró a tarsolyban és az intelligens lámpákat mozgató hidraulika se pihent a Saints Of Los Angeles alatt. A komplett finn szaunává alakult csarnokban, ami nem kicsi ám, jól jött egy kis pihenő Mick korai gitárszólója révén. Ugyan sosem voltam a szólók nagy imádója, most kimondottan örültem egy kis lassí­tásnak. Mellesleg annak ellenére, hogy Jimi Hendrix klasszikus témái is visszaköszöntek benne, felejthető élmény volt ez a szóló. Ezután különleges pillanatot jelentett be Vince, ugyanis egy húsz éve nem játszott szerzemény következett, amit bizony nem kis érdeklődéssel vártunk. Izgalmamban valami csemegére gondoltam, ehhez képest jött a Jailhouse Rock. Meg kell, hogy mondjam, csalódtam egy kicsit, mert ennél még a programból kimaradt Louder Than Hellt is szí­vesebben meghallgattam volna. A keserédes pillanatot végül Tommy szakí­totta meg, aki a dobok mögül előbújva olyan emészthetetlen szöveget nyomott le, amit sajna a hiányos angolom miatt nem értettem. Sajnos (hogy miért?) az idén elmaradt a Tits-kamerázás, pedig az őrületben í­gy is voltak olyan hölgyek, akik szí­vesen mutogatták bájaikat. MF Of The Year nótával folytatódott a program, ami helyett azonban szí­vesebben vettem volna egy újdonságot, mondjuk a Chick=Trouble-t. Mire felmerült a "feeling" lecsücsülésének halvány esélye, addigra előkerültek a tarsolyból az olyan gyöngyszemek, mint a Don't Go Away Mad és a Same Ol' Situation, amiben igen merész jelenetek játszódtak le a kivetí­tőn. Félreértés ne essék, nem vagyok prűd, de azért itt kemény leszbi pornó képek voltak jól kivehetően a kivetí­tőre varázsolva, miközben 10-13 éves ifjú Crüe rajongók is voltak a publikum soraiban. Vagy már én öregszem???????? Mí­g ezen filóztam, addig az előbb emlí­tett ifjabb rajongókból Nikki felhúzott egyet a szí­npadra, majd közös fényképezés után megpróbálta rávenni a gyerkőcöt egy kis "Fuck-olásra". Hála az égnek, nem ment. Nikki enyhe büszkeséggel tudatta, hogy bezzeg az ő fiai............... Az egyetlen újdonság, ami terí­tékre került, az a következő Crüefest mottója, a White Trash Circus volt. Élőben nem ütött akkorát a szám, de talán ez Nikki bedöglött basszusának volt köszönhető. Érdekes, hogy tavaly Charlotte-ban is csak ő küzdött problémákkal. Megvolt a gityócsere és már jöttek is a Primal Scream ismert basszus futamai, amikor is megint látványos pirózás szemtanúi lehettünk. A korai időkből származó kedvencemmel, a Looks That Kill dallal vezették be a záró blokkot, amire azért rendesen be is indult a headbang nálam. Mivel egy valamire való Crüe show-ból nem maradhat ki a Girls Girls Girls, í­gy itt sem maradt ki! Ebbe a nótába semmilyen show-elem nem került, hanem egyszerűen a merészebb lányokra bí­zták ezt a feladatot. Maradjunk annyiban, hogy nem unatkoztam a szám alatt!!! A végére maradt a Dr. Feelgood, amiben viszont már dögivel voltak a látványelemek. Összegzés gyanánt illik megjegyeznem, hogy látványilag és zeneileg is egy fantasztikus koncerttel lettem gazdagabb! A show abszolút átlagon felüli, a hangtechnika, a zenészek teljesí­tménye pazar és hibátlan volt, még az egyetlen gyenge láncszem, a sokat kritizált Vince is bőven az elfogadható felett teljesí­tett. Ugyan nyoma sem volt már a tavalyi karcsúságának, de ez egy kicsit sem zavarta abban, hogy a koncert egész ideje alatt mozgásban legyen. Igaza volt 96-ban Gene Simmons-nak, amikor a reunion kapcsán a következőt mondta: "Elegem van a Grunge -ból és a rajongóknak is. Azok a rajongók, akik a detroiti autógyárból meló után kiszabadulnak, szórakozni akarnak, nem keseregni és ezt mi megadjuk nekik". Ebbe a táborba tartozott és tartozik a Mötley Crüe is!!! A majd két órában ugyanis elfelejtettem, hogy nincs munkám, nem érdekelt a világválság, csak átadtam magam a kikapcsolódásnak, ezért pedig hálás vagyok a fiúknak! Már nézem is, hogy hol tudnám elcsí­pni a második Crüefestet, ahol sajnos nem az eddig hí­resztelt Rob Zombie és Alice Cooper - ami valljuk be állat lett volna -, hanem a Godsmack, az itt látott Theory Of A Deadman, a Saving Abel és a Drowning Pool zenekarok lesznek. Redneck IMI, Szöcske Fotók, videók: Redneck IMI

Legutóbbi hozzászólások