Wertheri éjszakák: Tiamat & The 69 Eyes, 2009.02.17., PeCsa

írta Tomka | 2009.03.02.

Télví­z ideje: a vastagon szállingózó hó és a sűrűsödő ködfelhő rejtekében, a Városliget szí­vében egy gótikus szeánsz volt készülőben. Erotikától túlfűtött muzikális orgia vezette fel a svéd istenek önvizsgáló, regresszí­v és depresszí­v dimenziókat feltáró, hangjegyekbe foglalt litániáját... A felvezetésért a Mayhemből ismert Blasphemer gothic metal projectje, az Ava Inferi volt felelős, akik azonban feleslegesen kockáztatták meg, hogy kijöjjenek a stúdió mélyéből a szí­npadot jelentő deszkák világosságára - az élvezhetőség, az izgalmasság és a koherencia kritériumai még túl nagy buktatónak bizonyultak számukra. Mivel a Hellhounds Fest előtörténete abból állt, hogy az előzenekarok folyamatosan lemondták a turnét (utólag csak annyit mondhatunk, hogy jól tették), ezért utánuk pontban 8 órakor rögtön a The 69 Eyes produkciója következett. The 69 Eyes A Helsinkiből induló tini bálványok bizonyára sokak szemében a popularitás Káinénál is feltűnőbb stigmáját viselik: a gothic rock e szerint csupán a glam metalt, ill. a grungeot felváltó zenei stí­lus lehetne, amely elsősorban a női bugyik leéneklésére, és önsajnáló fiatalok babusgatására alkalmas - gondolhatják az igaz fémszí­vűek, és még akár igazuk is lehet, de nem a 69 Eyes esetében. Az eleinte a Hanoi Rocks és társai nyomdokában tevékenykedő együttes gyökerei jócskán visszanyúlnak mind a garage rockba, mind a glam metalba. Habár az évezredforduló tájékán jó érzékkel lovagolták meg az aktuális trendhullámokat, és váltottak át a gótikus rock stí­lusra, soha nem tagadták le, honnan is jöttek: legyen a fő összehasonlí­tási alap a The Cult vagy a The Sisters of Mercy, alapvetően mindig is bulizásra csábí­tó rock zenét szolgáltattak talpalávaló gyanánt. Tették mindezt most is, laza rock sztáros eleganciával, kellő profizmussal és a kis nézőszám ellenére is nagymértékű lelkesedéssel. Merthogy - bizonyára az egyre növekvő koncertdömpingnek köszönhetően - jó esetben 200-an, ha tiszteletüket tették ezen az összejövetelen, természetesen főként a női nem jeles képviselői közül. Azonban ez láthatólag nem szegte kedvét egyik zenekar tagjainak sem: a finnek készséges örömmel vezették be a kisközönséget szép gót világukba. A Framed In Blood-al berobbanó együttes első körben kinézetével hí­vta fel magára a figyelmet: Jussi 69 dobos akár a másnapi Rasmus koncert közönségébe is beillett volna, Timo-Timo és Bazie gitárosok együtt képviselték a régi vonalas és a "modern" rocker mintaképét, Archzie basszusgitáros pedig mintha egy amerikai sorozatgyilkos-film kocsmajelenetéből szökött volna meg. Jyrki 69 énekes maga volt a vászonra, ill. szí­npadra álmodott rock sztár, aki feszes bőrszerkójában és sötét napszemüvegében egyszerre próbálta megtestesí­teni a maszkulin-macsó ideálképét, és orgánumával jelezni a mára divatossá vált érzékeny lelkületet. Jött is másodikként a Never Say Die, és rögtön le is kenyerezte a táncos lábú plénumot: az együttes sikerreceptjét érvényesí­tő nóta magával ragadó refrénje kellő mértékben beizzí­totta az adrenalin gyártást, hogy az le se álljon a koncert végéig. Az ezt követő Gothic Girlre aztán a női közönség részéről el is szakadt a cérna, és némi - bizonyára kötelező jellegű - sikongatásba csapott át a tetszésnyilvání­tás: a csapat első gótikus slágerének ki is jár az ováció. A Nevem Rockhoz és a Rocker Vagyokhoz hasonló opusok goth'n'rollra áthangszerelt verziója, a Rocker már talán felhúzott néhány szemöldököt, de az olyan gyönyörűen mély tónusú énektémákkal felvértezett számok, mint a Christina Death vagy a Betty Blue hamar felejtették a kissé gyengébb megnyilvánulásokat. Ide sorolható még a Stolen Season, amelynek balladisztikus jellege némileg megakasztotta a buli hangulatot, túlzottan felfokozva azt a romantikát, amely eleve kódolva van a 69-esek zenéjébe. Jól bizonyí­totta ezt a Feel Berlin és a Perfect Skin is, amely Jyrki erotikával átitatott, rekedt-selymes hangjának köszönhetően párhuzamosan generált önfeledt és "forró" hangulatot. Az énekes egyébiránt egymagában is elvitte a hátán a produkciót: mivel ez a zene nem a hangszeres virtuozitásról szól, ezért a banda többi tagja csak a precí­zen összehangolt csapatmunkával vehette ki elsősorban a részét a sikerből - annak látványos része Jyrkihez vándorol, aki a reflektorfényben könnyedén kápráztatta el a buja dallamoktól megolvadt szí­veket. Egyszemélyes showja amolyan gót Elvis módjára hangszerelte át rajongó szerelemre a női szí­veket: pörgött-forgott, táncolt, kommunikált, konferált, jobb esetben a dobcuccra is felugrált, és természetesen magyarul köszöngette a lelkes tapsokat. Sajnálatos módon a meghosszabbí­tott program ellenére is mindössze egy óra jutott a "helsinkii vámpí­roknak", akik a ráadásban bedobták még pár slágerüket: példának okért az amerikai road moviek szabadság érzését felelevení­tő számaik közé sorolható Devilst. Majd felhangzott az ominózus kérdés: "You wanna rock?", de nem Twisted Sister következett, hanem a 87-es kult vámpí­rfilm előtt tisztelgő, hatalmas refrénnel felszerelt Lost Boys, a banda ez idáig talán legnagyobb nemzetközi sikere. Végezetül egy Doors átirattal tisztelegtek múltjuk és felmenőik előtt, amikor még olyan albumokkal képviselték ők is a kőkemény rock zenét, mint a Motor City Ressurection. Valószí­nűleg többen is hiányoltak még számokat, nevezetesen pl. a The Chair bugyi nedvesí­tő slágerét, ám kizárt, hogy valaki csalódottan távozott volna: egy kissé romantikus tónusúra hangszerelt, ám tökéletes goth 'n' roll bulit élvezhetett a mélyen tisztelt közönség. Tiamat Ezután jócskán komorabb vizekre evezhettünk a babiloni tenger istennőről elnevezett Tiamat produkciója okán. Története során a death/doom forrásvidékéről induló zenekar is lerótta kötelező gótikus köreit, amely a Prey sajátosan borongós hangulatú formájában kristályosodott ki. Idén azonban - a stí­lusban megszokottakhoz képest - egy huszárvágással megtették azt a lépést, amellyel mindenki a legjobban járt: ötvözték a black metal által is inspirált, hörgéssel operáló doom metalt és a slágeres gótikus rockot. Az eredmény: 2008 egyik kiemelkedő lemeze, Amanethes fedőnév alatt. Az ezen albumba vésett öntörvényűség a koncert elején rögtön nyilvánvalóvá vált: felütésként az új korong Will They Come? c. könnyfakasztó balladájának tömény melankóliáját szegezték neki közönségnek, ami minden, csak nem pörgős kezdés. Ám az üzenetet egyértelművé tette: itt és most nem a konvencionális koncert menetrend precí­z betartásán, illetve a kötelező buli levezénylésén lesz a hangsúly, hanem a szabadon áramló érzelmi töltésen és a szí­npadon lévő előadóművész kisugárzásán, produkcióján és atmoszférateremtésén. Azonban rögtön az elején hiba csúszott a gépezetbe: az áthangolás nem sikerült éppen zökkenőmentesen, í­gy az első két-három szám alatt még elég aránytalanul szóltak a hangszerek. Mindez a Raining Dead Angels c. zúzda hallatán volt igencsak feltűnő, ahogy a gitárosok folyamatosan mutogattak a hangosí­tók felé, mert lépten-nyomon elnyomták szegény frontemberünk mikrofonját és a szintetizátort egyaránt. Ekkor még Johan Edlund is kereste hangját a rekedtség útvesztőiben, ám a következő dalra, a Cainra megtalálta simogatóan bársonyos, puha és egyben érzelem dús szomorúságot árasztó hangszí­nét. Érdekes módon hörgésekre már egyáltalán nem adta fejét: ezeket az In Flames ex-gitárosa, Anders Iwers vállalta át morcos hangszálaira. Ám Edlund énektémái már önmagukban garantálták volna a koncert számára a magas szí­nvonalat, ráadásul mostanra a régi klasszikusokat is úgy énekelte, mintha pl. a Judas Christ gótikus rock lemezéről maradtak volna le. Ha pedig fájdalmasan szép orgánuma nem lett volna elegendő ahhoz, hogy megbabonázzon valakit, tiszteletet parancsoló karizmája és hátborzongatóan éleslátó tekintete már-már egyenesen mitikus alakká emelték. Természetesen ő maga is rájátszott erre: a közönséggel való kommunikációja inkább kézjelekben merült ki, mint kerek, egész mondatokban - "titokzatos" hallgatásba burkolózva vizslatta az egybegyűlteket, és igyekezett szemkontaktusokat teremteni, amivel sokkal maradandóbb élményt nyújtott, mintha elcsépelt lelkesí­tő frázisok hadát puffogtatta volna az egyébként is csendességre intő dalok között. Mert a számokat is úgy válogatták össze - bár ez igazán nem volt nehéz - hogy legalábbis egyensúlyba kerüljenek az "elgondolkodtató", lebegőbb, érzelmesebb darabok és a tipikusan koncertre "teremtett" nóták. Tették mindezt úgy, hogy közben megpróbáltak minden lemezükről kiválasztani 1-2 nótát, miközben a hangsúlyt a két utolsó lemezre, a Preyre és az Amanethesre helyezték. Példának okáért a nyitó metal bomba, a Temple of the Crescent Moon helyett olyan közönség énekeltetős, doom málha kapott helyett, mint az Until The Hellhounds Sleep Again. Hogy azért az igazi fémszí­vűek se távozzanak keseregve, a bármelyik black metal brigádot megszégyení­tő, és némi kellően primití­v thrashes zúzdát is tartalmazó Equinox of the Gods azért helyet kapott a műsorban - beépülve a wertheri mozgalom himnusza, a Vote For Love és a zokogó gitártémával felruházott For Her Pleasure közé. A szolid kinézetű Edlund is az ilyen nóták során érezte igazán elemében magát: a mikrofonra támaszkodva, látszólag önmagában elmerülve tolmácsolt a világvége hangulatú, andalí­tó melódiákat. Azért a dalok sötét atmoszférája ellenére folyt az élet a szí­npadon is: az anonimitásba burkolózó gitáros (kiléte semmilyen hivatalos honlapon nem szerepel), Iwers és Edlund jó párszor összedugták a fejüket egy kis öröm-zenélésre és közös gitározásra. Az együttest a turnén újfent a Dark Tranquillity tagja, Martin Brandstörm segí­tette ki a szintetizátor mögött, mí­g a dobok mögött Lars Skjöld bizonyí­totta, hogy több stí­lusban egyaránt képes kiválóan teljesí­teni, és az őrült gyorsaságú black metal témákat is lazán hozza. Annak ellenére, hogy nem vitték túlzásba a kissé megváltozott összetételű közönség buzdí­tását, "megfelelő" lelkesedéssel fogadták a nótákat: főleg a régi, kultikus darabok hallatán indult be a rőzsehányás és a közös villadobálás, mint pl. a Cold Seed iszonyatosan eltalált gitártémája okán. Ezzel a számmal a főműsornak vége is szakadt, de csak azért, hogy a srácok rögtön vissza is jöjjenek a ráadásra, és először - főleg önmaguk - szórakoztatására előadjanak egy kis funkys, instrumentális improvizációt, amely leginkább a Queen Another One Bites The Dust c. számára hajazott. Ám utána rögtön belecsaptak az elnyűhetetlen The Sleeping Beauty - Gaia kettősébe, amely a legszigorúbb fémszí­vűeket is bizonyára megolvasztotta, hogy fennkölt doom orgiájában felejthetetlen pillanatokat okozzon a rajongók számára. Ám ezzel elérkeztünk a koncert legnagyobb hibájához is: egész egyszerűen túl rövid volt. A Tiamat mindössze 75 percig koptatta mélabús zenéjükkel a PeCsa sokat látott deszkáit, és ki sem használták a rendelkezésükre álló maradék 10-15 percet - pedig még bőven lehetett volna szemezgetni úgy a repertoárból, hogy tovább emeljék az este egyébként sem csekély fényét (vagy sötétségét). Persze, ez legyen a legnagyobb baj: az este í­gy is maximális elégedettségre adott okot; az a kevés ember, aki beiktatta a sűrű koncertnaptárjába ezt az estét, kizárt, hogy megbánta volna. Setlist: Will They Come? / Raining Dead Angels / Cain / Until The Hellhounds Sleep Again / Do You Dream of Me? / Divided / Vote For Love / Equinox of the Gods / For Her Pleasure / Brighter Than The Sun / Wings of Heaven / Cold Seed /// The Sleeping Beauty / Gaia Tomka Képek: TT A lehetőségért köszönet a Concertonak!