Sprintmetál sárkánymódra: DragonForce, Turisas, 2009. február 12. Budapest, Diesel

írta Hard Rock Magazin | 2009.02.22.

Amikor annak idején kiskölyökként "felfedeztem magamnak" apám lemezjátszóját, nem feltétlenül a Pink Floyd, a Dire Straits, netán a Cseh Tamás klasszikusok vonzottak, hanem inkább maga a szerkezet. Némi sete-suta kapcsolgatást követően egy LP-t 45-ös fordulatszámon kezdtem hallgatni, í­gy a normál sebességéhez képest egy őrült módon felgyorsult zenét "kaptam", ahol ráadásul az énekes a rajzfilmfigurák magas hangjához hasonlóan nyávogott... Persze hamar választ kaptam arra, hogy az a gomb, amely kí­váncsivá tett, tulajdonképpen a kislemezek lejátszásához szükséges, és nem holmi infantilis gyerekmókázáshoz. (Évekkel később poénból persze kipróbáltam, milyen is a Slayer Reign In Blood-ja 45-ösön, haha!) Mike Turisas Nem tudom mennyire szerencsés egy koncertbeszámolót filmes hasonlattal kezdeni, de most nem tudom megállni, hogy ne emlí­tsem meg egyik kedvenc filmemet, aminek cí­me azóta lebeg a szemem előtt, amióta megtudtam, hogy ez a koncert megrendezésre kerül. A film pedig a legendás Jack Lemmon és Walter Matthau páros főszereplésével készült Furcsa Pár cí­mű alkotás. Nem fogok most előadást tartani erről a műről, de azt hiszem, hogy ez a klasszikus remekül példázza, hogy mi történik akkor, ha két teljesen különböző karakter kerül egymással kapcsolatba. Amikor meghallottam a hí­rt, hogy a Dragonforce és a Turisas együtt indul turnézni, eléggé elcsodálkoztam, sőt nem is igazán értettem, hogy miért jó, ha két gyökeresen más zenei világú brigád kel együtt útra, ezáltal létrehozva egy igencsak furcsa párost. Hiszen nyilvánvaló, hogy ennek a két bandának más a törzsközönsége és ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy sikeres lesz az együttműködés. De persze az ellenkezője is igaz lehet, mert elképzelhető, hogy még a jelentős zenei különbségek ellenére is jó dolog sül ki a közösködésből. Nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el azzal, ha azt mondom, hogy a koncert után pár nappal kristály tisztán látszik, hogy remek döntés volt az együttműködés. Lássuk miért is. A finn Turisas produkciójára kí­váncsi voltam, hiszen a tavaly kiadott dvd-jük egészen kellemes benyomásokat tett rám, lemezeik is teljesen rendben vannak és különben is kedvelem a folk-viking metal bandákat, í­gy természetes volt, hogy mindenképpen időben érkezem, nehogy lemaradjak a vikingek produkciójáról. Ahogy már a szervező koncertjein megszokhattuk, szinte percre pontosan kezdődött a buli, mégpedig a zenekar ars poeticájaként is értelmezhető Battle Metal cí­mű dallal. Ennél jobban nehéz lenne a szőrbe-bőrbe bújt, piros-fekete festékkel kifestett csapat "életfilozófiáját" és zenei világát összefoglalni, roppant módon találó ez a cí­m. Ha már zenei világ, akkor az teljesen nyilvánvaló, hogy ez a zene nem a virtuóz hangszeres megoldásokról (bár a hegedűs fickó produkált egész jó dolgokat), a fineszes és végletekig kidolgozott dalokról és a nagy hangterjedelmű, áriázós énekesekről szól, hanem sokkal inkább a hangulatról, a látványról és az önfeledt mulatozásról. Tudom, hogy ez egyén függő, de van ennek a zenének egyfajta speciális atmoszférája és varázsa, ami a kellő nyitottsággal (ugye melyik zenéhez nem kell nyitottnak lenni) teljesen magával tudja ragadni az embert, és elrepí­ti egy felhőtlen, gondtalan állapotba vagy éppen egy időutazásra a régi vikingek világába. A banda frontembere Warlord (illik rá ez a név) az, aki nagyban felelős a hangulatkeltésért, és a "múltidézésért" és meg kell hagyni nem is csinálja rosszul. Azt ugyan az első perctől kezdve hallani lehetett, hogy nem sok időt töltött énekórákkal, de amí­g ilyen intenzí­ven és ilyen lelkesedéssel csinálja, amit csinál, addig számomra nem is nagy probléma, hogy nem Ő a következő sikoly király. Nem is beszélve arról, hogy volt egy része a bulinak, amikor annak az "elkeseredettségének" adott hangot, hogy Magyarországon, ahol először jár, nem ihat magyar sört. Ennek fényében egy osztrák és egy német sör is a csúnya véget ért a szí­npad szélén, de a végén azért sikerült egy honi sört találnia, amit el is fogyasztott mindenki egészségére. Szimpatikus megnyilvánulás volt. Lelkesedéssel és vehemenciával a többiek sem álltak hadilábon, különösen a mosolygós, vidám harmonikás lány volt üde szí­nfoltja az estének, és látszott a bandán, hogy örül annak, hogy itt lehet és annak, hogy mennyien szeretik őket. Mert tényleg sikere volt a bandának, ami tulajdonképpen nem is olyan meglepő, hiszen a magyar közönségről már kiderült párszor, hogy roppant fogékony a folk metalra, és talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy szép lassan kultusza is lesz ennek a zenei stí­lusnak. Pláne nem meglepő ez a kijelentés, ha olyan nótákat játszik a banda, mint például a Messenger amire kegyetlenül nagyot lehetett headbangelni. Na ez is egy remek viking csatadal. A majd hét perces One More jól alkalom volt arra, hogy a frontember megénekeltesse a közönséget, akik persze vevők is voltak erre. A mulatozás és táncolás igazán az oroszos beütésű In The Court Of Jarisleif alatt indult be, fokozva a már akkor is remek hangulatot, a hegedű és a tangóharmonika futamai pedig egész egyszerűen önkéntelen mozgásba hozták végtagjaimat, és ahogy elnéztem, ezzel nem voltam egyedül a teremben. De nem volt még korántsem vége a bulinak, hiszen a banda elővette legnagyobb slágerét, a Boney M klasszikusát, a Rasputint. Hát ez már tényleg maga volt a katarzis. Nem hiszem, hogy sokan meglepődnek, ha azt mondom, hogy az eredeti verzió hallatán ordí­tva futok ki a világból, de ahogy a finnek prezentálták a dalt, az zseniális volt. Zárásként második albumuk nyitó dalát, az epikus, nagy í­vű vokálokkal megtámogatott To Holmgard And Beyondot játszották el, ami után körülbelül negyvenöt percnyi játékidőt követően vonultak le a szí­npadról. A koncert előtt is kedveltem a Turisas muzsikáját, de a buli után már-már rajongóként kerestem fel a büfét, és ittam egy sört az összes viking egészségére. Számomra remek koncertet adott a banda, ha legközelebb is eljönnek (amiben szinte biztos vagyok), akkor én száz százalék, hogy ott leszek. JLT DragonForce A bevezetőben már emlí­tett, bizonyos 45-ös visszaütött akkor is, amikor először meghallottam az angol székhelyű DragonForce debütáló albumát, a Valley Of The Damnedet: egy, az addig ismert hagyományos speed metal zenekaroknál jóval sebesebb muzsika robogott a hangfalakban, mit ne mondjak, homlokráncolásra késztetett. Azért a spanyolviaszt mégsem találták fel, ha gyors darálásról van szó, egynémely grind banda őket is kenterbe veri, de a melodikus vonalon a DragonForce tényleg tarol hiperszonikus sebességével. Ez az oka, hogy megosztja a rockzene hí­vőket: a féktelen száguldás hosszú távon bizony heveny levertséget okoz egyeseknél, amit aztán mély álom követ; olyan ez, mint e szélsőség ellentétes megnyilvánulása, a fájdalmasan lassú eposzairól hí­rhedt funeral doom műfaj - igazi próbatétel még a legedzettebbeknek is! Így aztán kí­váncsian vártam, a DragonForce élőben vajon meggyőz-e. Negyed tí­zkor megszólalt a Világ Legbutább Intrója, egy ős-Commodore 64 prüntyögését jócskán alulmúló hangförmedvény, amely szerencsére csak néhány pillanatig tartott, majd berobbant a tavalyi Ultra Beatdown korong nyitódala, a Heroes Of Our Time! A kétkedőknek már az első másodpercben felmutatták a középső ujjukat azzal a blastbeat-betéttel; érdekes ebben a zenei közegben efféle "műfajidegen" megoldásokat hallani, de az újí­tó szándékot jómagam is nagyra tartom! A szí­npadon szinte cirkuszi jeleneteket láttunk: a fiúk egy előre megtervezett koreográfia alapján rohangáltak fel alá (már amennyire a nem túl nagy emelvény engedte), néha úgy tűnt, mintha egymásba gabalyodnának, de a profizmus itt is átjött. Az est legaktí­vabb idiótája mindenképpen az ukrán billentyűs, Vadim Pruzhanov volt; miközben a szintetizátoron futkostak ujjai, fel-le ugrált, bohóckodott, fejet rázott, méghozzá egy olyan üstököt, amely már önmagában is vicces. ZP Theart énekes is vonzotta a szemeket, és kapta a rosszmájú megjegyzéséket; persze, persze, ne a külsőségek diadalmaskodjanak már, de ez a haspólós transzvesztita-kinézet minden volt, csak nem ideillő. És nem metál - ha annyira az ortodox rocker szerepében akarnék tetszelegni. Egyébként a hangja sem volt meggyőző, tipikus tucat-torokkal bí­r, ami megbí­zhatóan szállí­tja a Michael Kiske-féle denevérsikolyokat, ám 2009-ben ez már nem hat a reveláció erejével. Ráadásul a koncerthangzás sem állt mellette, hiszen a buli első harmadában ének gyanánt csupán némi cincogás szűrődött ki a hangfalakból; később aztán javult a helyzet, tisztult a megszólalás, jóllehet a billentyűhangok végig a zeneszerszámban rekedtek. A francia Frédéric Leclercq bőgős egyszer-egyszer black metálos károgásra ragadtatta magát, de akinek a teljesí­tménye külön emlí­tést érdemel, az az ex-Bal-Sagoth dobos, Dave Mackintosh és a hongkongi származású gitáros, Herman Li; amit ők műveltek, az nem emberi! Szakmájuk legjobbjai közé tartoznak, ehhez kétség sem férhet! A DragonForce mindössze tí­z számot adott elő, ami nem tűnik soknak, de mint tudjuk, ők bizony 7-8 perces opusokban gondolkodnak - mégpedig végtelen hosszú szólóorgiákkal fűszerezve azokat -, í­gy aztán lazán megvolt a másfél órás concerto! Mind a négy albumról elővezettek egy-egy speed gránátot, legyen az az Operation Ground And Pound az Inhuman Rampage-ről, vagy a Fury Of The Storm a Sonic Firestormról. A Fury... szólójánál beálltak jófajta középtempóba, s az ember végre fellélegezhetett egy kicsit, haha! De aztán folytatták a szélsebes harci vágtát: volt Reasons To Live, The Warrior Inside (azzal a meglehetősen "helloweenes" refrénkórussal) meg Revolution Deathsquad és volt egy kissé időhúzás jellegű billentyűszóló egy fene randa zöld kéziszintin. Majd eme bohóckodáshoz csatlakozott a Turisas egyetlen esztétikai látványossága, a szőke harmonikás lány, immáron az arcára mázolt harci festéstől megszabadulva, és ketten ví­vtak gyermeteg hangszerpárbajt, nekem pedig olyan érzésem volt, mintha Lakodalmas Lajos egyszerre rákapna a metálra, és gyorsan összerántana egy Fém Dáridót. Legalább a két muzsikus mosolya őszinte volt, kellett is ez a kis óvoda, mí­g a DragonForce többi tagjáról le nem vették a lélegeztetőkészüléket - el lehet fáradni ebben a nagy rohanásban, szó se róla! A Soldiers Of The Wasteland elsőrangú refrénje és az elnyújtott középrész okán az egyik kedvencem mindközül. Azonban amit nem hallgathatok el, az a nóták túlzott hasonlósága, és az ebből adódó homogén karakter, ami hosszabb távon ugye szépen megfojt(hat)ja az élvezetet; í­gy esett meg velem az a csúfság, hogy mire elértünk a koncertzáró Valley Of The Damned - Through The Fire And The Flames kettőshöz, a fejemben már ördögtáncot jártak a heroikus énekdallamok meg a bugyborékoló gitárszólók. Nem ártana egy-két másféle tempóban, illetve témában megkomponált szerzemény a repertoárba, még ha ez az über gyors, extrém power metal (mert í­gy definiálják magukat az ebadták!) egyfajta védjegy, és ettől eltérni egyesek szemében maga a kurvaság. A másik problémám már tényleg szubjektí­v okoskodás: ezek a fortyogó-vibráló "Nintendo-hangképek" nagyon idegenek számomra, ahogy a tömény dalsorokat elhadaró énekstí­lus sem a kedvencem. A show végén az énekes felhí­vott a szí­npadra egy tí­z év körüli szemüveges kisfiút, aki előbb kicsit megszeppent a nagy rivaldafénytől, de két másodperc múlva már vadul ördögvillázott. Zárszóként pedig: mivel teltházas koncertet mostanság oly ritkán lát az ember, megörültem annak, hogy a Diesel csurig volt rajongókkal; a pár nappal korábbi Volbeatet leszámí­tva csupán foghí­jas, vagy szinte kongó termekben játszó bandák fellépéseihez volt "szerencsém"... A Turisas és a DragonForce bár más-más irányból közelí­t a rockzenéhez, de egyet mindketten megtanultak: szórakoztatni! És hazudik, aki azt mondja, hogy mindig komoly dolgokban kell elmélyülni - olykor úgy kell a féktelen száguldás, mint egy falat kenyér! Mike Fotók: TT Köszönet a Livesoundnak!