A keményköpésű legény és a földmunkások: Soilwork, One-Way Mirror - 2008. december 3., A38

írta Tomka | 2008.12.09.

Időnként sikerül magamat totális örültként beállí­tanom környezetem előtt különböző dolgaimmal. Legutóbb éppen azzal, hogy arra a kérdésre, hogy mit is fogok csinálni december 3án, annyit válaszoltam, hogy végre pihenek és lazí­tok egy kicsit. Ezzel még nem hoztam volna sikí­tó frászt ismerőseimre, de mikor megkérdezték, hogy ezt hol kí­vánom tenni, annyit válaszoltam, hogy természetesen a Soilwork koncerten... Nos, ettől a perctől kezdve szerintem én is az őrültek táborát gyarapí­tom cimboráim szemében, de valahogy nem igazán érdekelt, időnként kifejezetten szeretek "brutálisabb" nótákat hallgatni, és erre kiváló alkalom kí­nálkozott kedvenc hajóm fedélzetén. Szokás szerint korán érkeztem, hiszen mindig szí­vesen nézem az előzenekarok produkcióját, hátha valami olyannal találom szembe magammal, amire később is szí­vesen fogok emlékezni. Nos, a francia One Way Mirror is tett róla, hogy emlegessem őket még egy jó darabig, ám nem száz százalékig pozití­v értelemben. Először is szeretném leszögezni, hogy nem érdekel különösebben, hogy egy zenekar milyen ruhában megy fel a szí­npadra, milyen kiegészí­tőket használ, és mivel próbálja meg a zenén kí­vül magára vonni a figyelmet, de valamiféle egységes kinézetnek és kiállásnak szerintem minden esetben lennie kell. És ebből a szempontból a francia srácok véleményem szerint nem vizsgáztak túl jól. Kinézetre akadt köztük egy igazi metal arc, az egyik gitáros, David Potvin személyében, aki jól is mutatott a szí­npadon, ám testvére, a másik gityós, Franck már inkább egy francia szí­vtipró megjelenésével büszkélkedhet. Ránézésre meg nem mondtam volna, hogy ők testvérek, annyira különböző a megjelenésük. És, hogy ezt még fokozzuk a basszer Loic Colin úgy festett, mint aki most érkezett valami new york-i rap csapatból, és az énekes Guillaume Bideau is inkább egy grunge csapat énekesét juttatta eszembe. Szó, ami szó, ennél egységesebb kiállással is találkoztam már. Persze nem ez a fő értékmérő, hanem a muzsika, ami azért lényegesen több pozití­v lenyomatot hagyott bennem. A banda fő "vonzereje" a Soilworkben is játszó, remek képességű dobos Dirk Verbeuren, aki végtelenül pontosan és roppant dinamikusan játszott. Kollégáimmal meg is állapí­tottuk, hogy Ő a legkiemelkedőbb zenész a bandában. A többiek pedig amolyan jó iparos módja adagolták a metalcore és dallamosabb death metal közé tehető muzsikát, ami azért bőven az élvezhető kategóriába tartozott. Valahogy olyan volt nekem a zenéjük mintha a Meshuggah markáns zenei világát keresztezték volna az amerikai metalcore bandákra jellemző stí­lusjegyekkel. A Potvin tesók feszesen adagolták az egyébként nem rossz riffeket, amik között akadt pár, amire rendesen mozgattam a fejemet én is, a teremben jelenlevők nagy részével egyetemben. Egy másik pozití­vuma a zenének, hogy Guillaume nemcsak üvöltött és hörgött, hanem emellett sokat énekelt: nem is tette ezt rosszul. Kellemes orgánuma van, és egyáltalán nem bánik rosszul a hangjával. Az éneklős témák nélkül talán csak egy nagy zajhalmaznak hatott volna a zenéjük, í­gy azonban élvezhető előadást produkáltak, vagyis volt három-négy nótájuk, ami azért tetszett. Az egyik ilyen a lassabb, nagyon dallamos Empty Spaces volt, amiben jó énekdallamokkal találkozhattam, itt érződött leginkább, hogy jó képességű énekessel van dolgunk. A debütalbum klipes nótája, a Destination Device mozgásra ingerlő témáira kerekedett is csápolás a hajón, talán ez a daluk áll a legközelebb a mostanság divatos metalcorehoz, és nekem lényegesen jobban tetszett, mintha bármelyik amerikai bandát hallottam volna. Ámde a koncert abszolút csúcspontja egy feldolgozás nóta volt. Amikor énekes barátunk megkérdezte, hogy ismeri-e a közönség a Frankie Goes To Hollywood nevű szinti-pop csapatot, azt hittem rosszul hallok, hiszen ha van olyan stí­lus ami olyan messze áll a One Way Mirror legénységétől mint Makó Jeruzsálemtől akkor ez mindenképpen az. Nem tagadom, el is borzadtam egy pillanatra, de amikor meghallottam a kezdő taktusokat a Relaxból, akkor már meg is kajáltam az egészet. Nagyot ütött ez a feldolgozás, már csak ezért is megérte meghallgatni a bandát. Összességében jó bemelegí­tés volt a roppant lelkes francia brigád, nem bántam meg, hogy hallottam őket, az emlí­tett nóták kifejezetten tetszettek, szóval az összkép az emlí­tett kiállási "furcsaságok" mellett is pozití­v. Kí­váncsi vagyok, hogy mi lesz a srácokkal később - szerintem találkozunk még a nevükkel. JLT Emlékszem, 2001-ben láttam első í­zben a Soilwork-öt élőben, akkor az E-klubban keltették a zajt, elismerően bólogattam a göteborgi ihletésű riffekre, ám az utánuk következő Nevermore zsenialitása elég simán kilúgozta fejemből a svéd gyerekek rifforgiáját. Nem volt ez másként 2006-ban sem, akkor a PeCsában megrendezett Metal Mania fesztiválon léptek deszkákra, és mit tesz isten, újfent a Nevermore előtt kellett helytállniuk. Ráadásul aznap este még az Anathema is olyan varázslatos koncertet adott vonósnégyessel kí­sérve, hogy a Soilwork megint csak a "jók voltak, de..." felvezetés mostohaszerepébe kényszerült. Most a Hajón aztán ők voltak a főszereplők, a kérdés csupán úgy hangzott, hogy egy bivalyerős produkcióval gyalulják-e le a fejem ezen az estén vagy eltünedeznek a feledés homályában? A One-Way Mirror kellemes felvezető volt a Nagy Daráláshoz, az "Empty Spaces" refrénjét még másnap is magamban dúdolgattam. No, de nézzük, mi is történt aztán! Az új lemez cí­madójával, a "Sworn To A Great Divide"-dal robbantak be a szí­npadra; ez a tömény, szélsebes metalcore-bomba azonmód megalapozta a jó hangulatot, és biztosí­totta a maroknyi közönséget arról, hogy nem vénkisasszonyok terí­tőhorgoló teadélutánjára jöttek - nem mintha bárki is másra számí­tott volna! És arra sem számí­tott senki, hogy makulátlan frakkban jelennek meg a zenészek, és egy apáca vehemenciájával fognak topogni a deszkákon, de az mégiscsak a ló túloldala, hogy a frontember Björn testvér teleköpködi a szí­npadot, csak mert a nyálnak van egy olyan tulajdonsága, hogy bizony termelődik szegény. Tudom én, hogy rock and roll, adrenalin-torna és miegyéb, de ezt azért ne! Egyébként a tar énekesnél minden más metálkellék rendben találtatott, és volt még a nyakban kilónyi fuksz, biztos a fekete Merci is ott állna a Duna parton, ha más szakmát választ. De nem tette, tegyük hozzá gyorsan - szerencsére. Az ének itt a lényeg nyilván, azzal tulajdonképpen semmi gond nem volt, sőt, Björn a hörgés-ordibálást valóban mesterfokon űzi (nem, ez nem cinizmus!), nekem bajom csak a tiszta énekkel volt: mí­g lemezen a refréndallamok meglehetősen emlékezetesek, élőben a gyenge pont éppen ebben rejlik. Egész egyszerűen "Speed" Strid nem egy jó énekes, a torkából kicsusszanó dallamok esetlegesek és erőtlenek, nem beszélve annak korlátairól. És itt jut eszembe egy dán kedvenc - mégpedig a Mercenary! Mivel műfajbéli csapatról van szó, megállja helyét az összevetés: a Mercenary-nek épp az adja a sava-borsát, hogy jóllehet bátran élnek a death metal eszközeivel (ez adván nekik kellő súlyosságot), mégis áthatja őket a zeneiség, köszönhető részben a tiszta énekkel operáló Mikkel Sandager tehetségének, részben pedig a változatosságot, egyedi í­zeket előtérbe helyező daloknak. Véleményem szerint a Soilwork muzsikája pontosan ezen erényeknek van hí­ján. Visszatért a 2005-ös album után távozott Peter Wichers bárdista is, aki nem is oly rég Warrel Dane szólólemezén fejlesztette tökélyre a dalszerzést, Ola Flink basszusgitáros pedig szemmel láthatóan lenyugodott, hiszen alig mutatta jelét idiotizmusának, ami a korábbi fellépésein volt jellemző rá - vagy ez csupán a legurí­tott sörmennyiség függvénye? Nyilván a tavalyi album élvezett prioritást, de azért szemezgettek mindenhonnan: másodikként rögtön egyik legnagyobb slágerükkel, a valóban kitűnő "As We Speak"-kel támadtak, aztán még lejjebb ástak a diszkográfiában, egészen 2001-ig, a Predator's Portrait korongig, onnan emelték ki a tempós "Needlefeast"-et, amelyről nekem az In Flames azon korszaka jut eszembe, amikor még nem felejtették el, mi az a heavy metal. Sajnos azonban a dallamos refrénnél a tömény gitár-dob hangzás szépen elnyomta Strid énekét. A nagyszerű vokáltémákat rejtő, ámde rém kommersz, klipesí­tett "Exile" -on kí­vül még a középszerű "20 More Miles" és a vaddisznó módon túró "As The Sleeper Awakes" képviselte a legutolsó sorlemezt. Ez utóbbi refrénje a gyenge pont újfent - ének szempontjából. Egyszerűen egy kissé unalmas már, hogy majd' mindegyik dal ugyanarra a struktúrára épül: agresszí­v ének és zúzda a verzékben, aztán belassulás illetve tiszta vokál a kórus esetében. Aki esetleg nem volt jártas a Soilwork munkásságában, annak a koncert végére csak egy sűrű massza maradhatott meg a fejében, egyforma nóták egymásutánisága. Két korai, deathrash-opuszt halásztak elő még - "Bastard Chain" és "The Chainheart Machine" -, főként ezeknél egyértelmű a klasszikus At The Gates hatása. Az én szí­vemnek pedig a "Black Star Deciever" volt a legeslegkedvesebb mindközül! Zárásképp elmondhatom, hogy a Soilwork helytállt becsülettel, és hangszereikkel úgy "betonoztak", hogy arra a hetven percre kisimultak a kátyúk a körúton. Mert tudjuk: nomen est omen. Mike Képek: Tomka Köszönet a lehetőségért a Livesoundnak!