A reneszánsz harmóniája: Haggard & Remember Twilight, 2008.11.17., Diesel Club

Mivé lett gyorsan pergő múltunk újszerű zenéjének hétköznapiságot eltörlő jellege? - kérdezhetnénk, amikor mára a szórakoztatás egyik radikálisan lázadó formája is felöltötte az elkerülhetetlen intézményesí­tés kereteit. Ráadásul ennek legközvetlenebb formája, a koncertezés is sokszor a kiszámí­thatóság megbí­zhatóságába fullad - sematikus előadások, amik pontos forgatókönyv szerint zajlanak minden országban... A Haggard zenekara - ha nem is (öncélú) improvizációk garmadájával - ezen kereteket hivatott megtölteni izgalommal, az egy-ség képzetét nyújtó reneszánsz hangulatát idézve meg. Teszi ezt a nagybetűs muzikalitás széles palettájának minél nagyobb hányadát felölelve, a "hagyományos", akár vallásos gyökerű zenei motí­vumokat a metal látszólagosan durva eszköztárával kombinálva. Manapság ez az ambivalencia képes harmóniát és megnyugvást (re)prezentálni - sajnálatos módon ezúttal az élőben bemutatott időutazást a Remember Twilight nevű formáció esetlen próbálkozásai késleltették. A német brigád hasonlóan fokozott igényességgel kí­sérelte meg a felsőfokú szórakoztatást, ám szinte minimális sikerrel. A filozófiai témákat boncolgató szövegekkel operáló - és ezáltal elkerülhetetlenül a sekélyesség vádjával szembenéző - együttes amolyan indusztriális és kamarazenei keverékkel próbálta artikulálni látszólagos egyéniségét. Teátrális frontemberük, Timo által vezényelt produkciójuk az átlagosság szürkeségébe fúló hátrányosságait még az oboa és a két hegedű jelenléte sem tudta feledtetni. Hiába, úgy látszik, még a világ egyik leginkább keserédes hangszerének felvonultatása sem váltja meg azt. Szórakoztatás mindössze Florian, az aranyosan esetlen és bohócszerű oboás őszinte lelkesedésében volt jelen a szí­npadon - ám önmagában a látható élvezet nem elég ahhoz, eladjon egy koncertet. Pedig nagyon próbálkoztak olyan "slágereikkel", mint az Ich suche Gott, vagy az Ich, Ich, Ich, ám ezek inkább kényszerű mosolyt csalhattak a közönség arcára, mint őszinte tetszésnyilvání­tást. A Haggard nem éppen hétköznapi zenéjének í­gérete azonban sikerrel lendí­tette túl a fél házat megtöltő plénumot a várakozáson... A friss, Tales of Ithiria c. kiadványuk lemezbemutató turnéjával hazánkba érkező Haggard azonban eddigi talán legerősebb koncertjét produkálta a Diesel Clubban. A szí­npad szinte minden pontját megtöltő zenészsereg a lenyűgöző koncertélmény maximalizálásának szándékát mutatta: ellentétben sok zenekarral, akik muzsikájuk "nagyzenekari" részeit csupán kivételes alkalmakkor adják elő élőben, és többnyire a technika sampler ví­vmányaihoz folyamodnak, itt a komplex zene minden egyes hangszerének tényleges jelenlétével varázsolták elénk a "középkor metal muzsikáját". Ez az "anakronizmussal" élő speciális hangjegy-sereg a zenéről alkotott klisék vázát tölti meg tartalommal: hangulatokkal és érzelmekkel. Ez az a zene, amely ténylegesen egy másik dimenzióba repí­ti a hallgatót, amikor a digitális formába kódolt zene finom szövetei a szeme (és füle) láttára bomlanak ki, háttérbe szorí­tva a financiális megfontolásokat (miszerint a zenészek számí­tógéppel is pótolhatók). Ezek után a program gondosan megválasztott best of jellege "csupán" hab volt az egyébként is í­zletes és különleges tortán: Susanne és Mano úrhölgyek elbűvölő szopránjai (és esztétikai adottságai), illetve Hans Wolf és Nikolaus földrengető tenorja élőben még több erővel ruházta fel a grandiózus kompozí­ciókat. Az olyan számok összetett teste, mint például a The Sleeping Child vagy az Upon Fallen Autumn Leaves tökéletesen illeszkedett a klub minimális fénytechnikai adottságait "kiegészí­tő" gyertyák és fáklyák ősi atmoszférát árasztó hangulatához. Az évszázadok lomha és alvó lénye kelt fel álmából, és diadalmaskodott a mai zenék modernitása felett isteni eklektikájának köszönhetően. Elvarázsolt kastéllyá változott a terem: tragédia és melankólia újra értelmet nyert az As Heaven Wepthez hasonlatos opusok súlya alatt. Mindez pedig - kivételesen - megfelelő hangzással egészült ki: nem éppen egyszerű feladat ennyi instrumentumot összehangolni, ám tökéletes előadáshoz közel tökéletes hangzás dukál. Persze a koncertezés konvenciói sem lettek teljes mértékben elhanyagolva, ám a szokásosnál sokkal hatásosabb módon kerültek terí­tékre: a közönségénekeltetés a Final Victory alatt már az azt a setlistben megelőző Awaking The Centuries alatt elkezdődött, hogy utána hatalmas ovációval érjen a csúcsra. Asis Nasseri agytröszt őszinte köszönetnyilvání­tásai, a zenész hölgyek arcáról letörölhetetlen mosoly volt a jutalma a nagyfokú lelkesedésnek. Ez a lelkesedés pedig igencsak indokolt volt olyan szerzemények hallatán, mint az örök klasszikus In a Pale Moon's Shadow, a Per Aspera Ad Astra vagy éppen a Herr Mannelig. A setlist a kihagyhatatlan klasszikusok mellett főként a 2004-es Eppur Si Muove és a vadonatúj Tales of Ithiria c. lemezekre fókuszált: a számok által tartalmazott sok tempóváltás következtében pedig minden igényt kielégí­tettek a Tales of Ithiria cí­madó dalához hasonló művek. Legyen az a The Observer, a Heavenly Damnation vagy a Pestilencia, az "akusztikus" részek érzelmessége és a hörgéssel megtámogatott fémzenei megoldások súlyossága biztosí­totta mind a kellő intenzivitást, mind a különleges zenei univerzumot ahhoz, hogy a muzsika egy percre se váljon unalmassá. Azonban nem is lehetett unalmas, ugyanis a monumentalitás komolysága egy pillanatra se ment a szó szerint értett szórakoztatás rovására, az olyan "spontán" humoros momentumoknak köszönhetően, mint a Napalm Death kvázi 2 másodperces "opusának", a Suffernek előadásának (amely Asis elmondása alapján már nagyon régi vágyuk volt), illetve frontemberünk élvezetes konferálásainak köszönhetően. Hiába, ezt a zenét élőben kell hallani ahhoz, hogy az apró momentumokban való elmerülés mellett a megjelení­tett hangulat teljes mértékben átélhető legyen. A "más-világ" í­gérete 2 órán keresztül kézzelfoghatóvá vált minden jelenlevő számára - ez pedig több mint amit akármelyik koncert alapvetően í­gérhet... Tomka Köszönet a Concertonak a lehetőségért!