PROFIK!: Metallica, Down, Sword. Columbus, OH. Value City Arena, 2009. 11. 09.

írta Hard Rock Magazin | 2008.11.21.

Kellemes meglepetés várt a helyszí­nen, ugyanis nem kellett a parkolásért fizetnem. Azonban korai volt az örömöm, mert kaptam viszont helyette egy kiadós gyalogtúrát. Az aréna igen impozáns látványt nyújtott kí­vülről, a gyors beengedés után pedig már belülről is imponált a csarnok... Ennél szebb látványt már csak a pólós stand nyújtott, ahol elég rendesen kielégí­tették a rajongók szemeinek igényeit, a vásárlásnak pedig csak a pénztárca vastagsága szabott határt. Sword Egy baseball sapi emléknek és már húztam is befelé, mert a - számomra egyébként ismeretlen - Sword kezdett neki a programjának. Egy lendületes nótával indí­tottak, ami azonban rögtön feltűnt, az a pincéig lehangolt gitárok és az énekes különös hangja volt. Mintha már hallottam volna valahol. A négy texasi csóka semmit nem bí­zott a véletlenre; hatalmas vehemenciával tolták el a csipetnyi doommal megspékelt zenéjüket. Sajnos a szí­npad egyik szegletében lett kialakí­tva nekik egy hely, és bizony ezzel el is lett intézve a sorsuk. Mert bármenyire is bejött a zenéjük és az agilitásuk, a hangulatnak nem tett jót, hogy a csarnok több mint a felének háttal játszottak. Ráadásul a műsor jelentősebb részét a lassabb, de gyilkos riffek tették ki, ami sajna nem igazán indí­totta be a közönséget; elég kedvetlenül fogadták a produkciót. A hangzás sem volt elég tökéletes, ami bizony nem volt túl bí­ztató a későbbiekre nézve. Ennek ellenére az érdeklődésemet felkeltette a banda, de azt hiszem, ennél többet nem várhat egy előzenekar ilyen gyér lehetőségek közepette. Az alig harminc perces előadásuk alatt egyébként rájöttem, hogy azért volt nagyon ismerős nekem az a hang, mert borzasztóan hasonlí­tott Glen Danzing orgánumára. Aki szereti, ha egy fiatal, feltörekvő banda hitelesen nyomja az old school metalt, annak merem ajánlani a Sword csapatát. Down Egy igen viharos átszerelés után termett a szí­npadon a Down legénysége már jóval komolyabb technikai lehetőségek közepette. Az elején próbálták is kihasználni a hatalmas szí­npad nyújtotta teret, ráadásul a zenéjük is sokkal agresszí­vabb volt mint a Swordé. A mozgalmas szí­npad és az ultrabrutál zene meg is tette hatását a publikum jelentős részénél. De ezen az estén ez kevés volt Phil Anselmonak, mert úgy a harmadik számnál igen alpári módon szólí­totta fel a nagyérdeműt a még hevesebb együttműködésre. Ettől a perctől kezdve szállt el belőlem az a kicsi pozití­vum is, amit a banda iránt éreztem, és ezzel nem voltam egyedül az arénában. Persze ezt a rutinos és tapasztalt zenész (Rex) azonnal észre is vette és próbálta menteni a menthetőt, de Phil nem volt partnere ebben. Igen látványosan taszí­totta el magától a basszert. Szerencsére a két gitáros nem látta ezt a mozzanatot, úgyhogy í­gy továbbra is kaján vigyorral és teljes odaadással tolták a gyilkosabbnál gyilkosabb témákat. Főleg az egykori C.O.C. gityós, Mr.Pepper tett ki magáért. A show közepén jött el az a pillanat, ami szinte kikerülhetetlen volt ebben a városban; 2004-ben ugyanis itt vesztette életet koncert közben Dimebag . Ebből az alkalomból ajánlotta a gitáros emlékének a zenekar a Lifer cí­mű nótát. Sajnos Philnek itt sem volt elég aktí­v a publikum egy része és nemes egyszerűséggel "leseggfejezte" az első sorokban mozdulatlanná dermedt nézőket. Na itt szakadt el nálam végleg a cérna és hagytam el a show kellős közepén az arénát. El nem tudom képzelni, hogy mi akaszthatta í­gy ki Anselmot, de még annak ellenére is elfogadhatatlannak tartottam ezt a viselkedést, hogy ez egy metal koncert volt és nem egy farsangi bál. De az is lehet, hogy én voltam túl puha pöcs, mindenesetre í­gy egy félbeszakadt Down-beszámolóval kell megelégednie az olvasóknak. Elnézést a Down rajongóktól. Metallica Na, de evezzünk kellemesebb vizekre, mert azért volt nagy durranás is ezen az estén, mégpedig a műfaj koronázatlan királyaitól, a Metallicatól. Ha létezne "road világbajnokság", egész biztos vagyok benne, hogy a Metallica roadjai valahol a legelején végeznének, mert mint a mérgezett egerek, úgy kapták szét, majd rakták össze a szí­npadot. Ha már helyezésekről beszélünk, akkor meg kell emlí­tenem, hogy nálam az abszolút első ötben van helye a banda jól ismert intrójának, ami itt sem maradhatott el. A sötétség leple alatt a csarnok egyik sarkából, a rajongók sorfala között sétált be a négy zenész, hogy kis idő múlva egy parádés lézer show támogatásával csapjanak bele az új anyag egyik remeklésébe. A kezdés előtt volt egy kis para bennem, és a zabszem is csak akkor tűnt el végleg arról a bizonyos szűk helyről, amikor meghallottam, hogy itt bizony nyoma sem lesz Lars "kongadobsoundjának". Kezdésnek az új lemez első két száma került terí­tékre, és rögtön lehetett érezni, hogy a Metallicaba visszatért az élet. Nem volt töketlenkedés, sőt, kőkemény trash-t kaptunk a búránkba, a mihez tartás végett. Soha jobb kezdést!!! Itt az elején nyilvánvalóvá vált az is, hogy szó sincs az előzenekaroknál feltűnt hangzásproblémáról; kristálytisztán szólt minden. A fogadtatás a rajongók részéről valami fantasztikus volt az addigra egyébként teltházra duzzadt helyszí­nen. Az első rövid kis breakben láthatóan élvezték is a zenészek a kirobbanó üdvrivalgást. A folytatásban olyan korábbi gyöngyszemeket kaptunk, mint a Creeping, a Ride, és a One, aminek az elején sikerült egy hatalmas piro show közbeiktatásával emelni az amúgy is hatalmas hangulatot. Itt derült ki azonban a buli egyetlen kis apró hibája is, ugyanis a körszí­npadon (ami nem is kör, hanem jéghoki pályára hajazó forma volt) elhelyezett nyolc mikrofonból az egyik, finoman szólva sem ütötte meg a szí­nvonalat. Mit ad Isten, a One alatt James ezt a mikrofont választotta, amely "uborkásüveg" alól enyhén szólva is furcsa volt hallgatni ezt a szuper nótát. A friss albumról két nagyon nagy kedvencem van, abból az egyik a Cyanide. A lemez hallgatása közben is padlóztam tőle, de í­gy élőben is valami fantasztikusan ütött ez a menetelősen feszes nóta, a hozzá a koporsós formátumban különböző alakzatokat felvevő fénytechnikáról már nem is beszélve. Parádés volt! Tudom, bizonyos körökben már elég régóta szinte divat szidni a talicskát, de azért közben nem árt észrevenni, hogy ezek a fickók hihetetlenül jó zenészek és ezt itt a buli közepén is örömmel konstatáltam. Hihetetlen precizitással és szí­nvonalon szórakoztatták a nagyérdeműt, és persze látványosan is. James előszeretettel térdelt ki a rajongok közé és a hangja is a legnagyobb rendben volt. Lars a tőle szokott elementáris dühvel és látványosan csépelte a bőrt. Kirktől pedig megkaptuk a hibátlan szólókat és az este legnagyobb mosolyait. Az "új" fiú is kitette a szí­vét-lelkét és nem utolsó sorban a tudását is a szí­npadra, de annak ellenére, hogy szimpi az ember, személy szerint nekem borzasztóan hiányzik Jason. Ő egy igazi trasher és kiváló basszer volt ebben a gárdában. Ha már szóba került egy kicsit a múlt, akkor a Sad But True-t, és a Wherever I May Roamot szinte teljesen a rajongók énekelték James helyett. Ha ciki, ha nem, nekem hatalmas kedvencem a Black album, í­gy a mennyországban éreztem magam, amikor megint egy kis piroval támogatva, megdörrentették a fiúk ezeket a remekműveket. Egyébként a szí­npad korlátozott lehetőségei miatt nem volt különösebben látványos a show, de a zene és a szí­npadról áradó energia miatt, ez nem is nagyon hiányzott. A koncerten nálam a pálmát az új album "kommersz" dala, a The Day That Never Comesvitte el. Ahogy James és Kirk bevezették az agyamból kitörölhetetlen riffet, legszí­vesebben végigcsókolgattam volna az ujjperceiket! Csodálatos volt, és a végén az a beindulás... James a hangfalak tetején volt, Lars állva ütötte a dobot, Kirk tekert, mint állat és Robert pedig guggolva adagolta a ritmust ebben az alapműben. Fenomenális volt! Nem kellett több, engem meggyőztek a srácok! Még mindig Ők vannak a trónon és az olyan fos, mint a St.Anger sem tudta lelökni Őket erről a helyről. Hogy véletlenül se ingassanak meg ebben a hitemben, arról a koncert záró akkordjaival gondoskodtak. A "Battery", az "Enter Sadman" és a "teljes őrület" volt a koncert végére. James totál "begőzölt" a Sadman alatt, ezzel még jobban hergelve az amúgy is feltüzelt közönséget. Larsnak és a többieknek egyébként egy rossz szavuk sem lehetett a publikumra, hiszen hihetetlenül jó hangulatot biztosí­tottak ehhez a remek bulihoz. A ráadásra várva ötlött fel bennem a gondolat, hogy mennyire bejött az a merész húzás, hogy Bob Rock helyett azt a Rick Rubint kérték fel a produceri melóra, akivel sikerült ugyan egy sok vitára okot adó, de (majdnem) tökéletes trash albumot csinálni közösen. Ha valakit esetleg nem győzött meg az új album, annak ajánlom, hogy nézzen meg egy bulit valahol tavasszal és garantálom, nem fog csalódni; a Metallica visszatért a 90-es évek letargiájából és a punkos kí­sérletezésből. A Metallica él és újból a régi!! A ráadást egy Misfits nótával nyitották, ami helyett azért jobbat is el tudtam volna képzelni, de aztán a Jump In The Fire-rel kárpótoltak. Persze a legvégére maradt a kihagyhatatlan Seek And Destroy, ami alatt nappali világosságot varázsoltak az arénára, ezzel is adva egy különleges hangulatot a koncert végének. A tűzcsóvák helyett, most a mennyezetről lehulló fekete szí­nű hatalmas lufik biztosí­tották a show-t, amikért ádáz harc alakult ki a rajongók között. Persze ezt a klasszikust még egy sokol rádión is szí­vesen hallgatnám, de í­gy, ahogy ezek a srácok nyomták, arról csak felsőfokokban lehet szólni. Nem elég az, hogy majd tí­z perc hosszúságúra nyújtották a számot, de í­gy a koncert vége felé is hihetetlen energiával és lankadatlan precizitással búcsúztatták a rajongókat. Robert a hangszerével együtt pörgött, mint egy tornádó, Lars zsákszámra dobálta a dobverőket, Kirk meg a szólóit, James pedig egyszerűen kirobbant a formájából. Ez volt a búcsúzó kép a Metallica koncertjéről. Ami tutira mindig eszembe fog jutni erről az estéről az, hogy ezek az emberek, PROFIK! Ha nem játszanának Pesten, akkor kérem, tessék spórolni egy kis kirándulásra, mert erről kár lemaradni! Redneck IMI, Szöcske A Setlist That Was Just Your Life The End Of The Line Creeping Death Ride The Lightning One Broken, Beat And Scarred Cyanide Sad But True Wherever I May Roam Leper Messiah The Day That Never Comes Master Of Puppets Battery Nothing Else Matters Enter Sandman Die, Die My Darling Jump In the Fire Seek and Destroy Fotók: Redneck IMI