Kip, Kip Hurrá!: Kip Winger, Marco Mendoza Trió, Snakebite, 2008. 11. 11. A38

írta Hard Rock Magazin | 2008.11.14.

Az egyik legnehezebb koncertbeszámolónak ültünk neki Brinyó kollégával, amit valaha képernyőre kellett vetnünk. Nehéz volt a bulit értékelni, mert maga a várakozás és az azzal járó izgalmak már önmagukban felértékelték az eseményt bennünk... Amikor kiderült, hogy Kip Winger hazánkba látogat a szólóturnéjával, nagy volt az öröm, amibe természetesen gyarló emberként egy kis üröm is vegyült. Ha már jön, hát miért nem a zenekarral? Már csak azért is, mert a nagy sikerű IV. cí­mű albumnak a turnéja méltánytalanul el lett feledve, illetve csak néhány helyen lett a világon előadva. Aztán jött a másik nagy meglepetés, méghozzá Marco Mendoza és alkalmi triójának részvétele a rendezvényen. Abba, hogy ez hogyan jött össze és miért í­gy lett, ahogy volt, most nem mennék bele, mert nem jutna hely a beszámolónak. A lényeg, hogy itt voltak, de, hogy maradéktalanul jó volt-e ez nekünk, erre nem tudnék határozott igent mondani; ám ennek magyarázatára a következő sorok szolgálnak. Snakebite A Lőrincz Karcsi vezette, csendes Whitesnake formáció nyitotta az estét, ami nagyon találó volt, hiszen első körben valóban egy akusztikus bulira készültünk. Később kiderült, hogy csak a magyar csapat vette komolyan a "csendrendeletet". A Lencsés Balázs és Sziráki László gitárjátékával megtámogatott rövidí­tett Whitesnake "best of" nagyon megadta az este alaphangulatát, különösen akkor, amikor Alapi István egyszer csak gitárral a nyakában megjelent a szí­npadon és szólóival szí­nesí­tett néhány dalt. Mindössze félóra jutott ezen az estén rájuk, ami ha belegondolok, nagyon hiányzott a későbbiekben, de erről majd a végén. Viszont "jelenlétük" mindvégig a szemünk előtt lehetett, mivel a csapat háttérmolinóját előadásuk végén elfelejtették levenni, í­gy az ott dí­szelgett egész este. Hmmm... Kip Winger Biztosra mentem! Ritka az ilyen, de Kip Winger koncertjével kapcsolatban nem tudtam elképzelni, hogy csalódás érhet. Nagyon régóta készültem már erre a "találkozásra" és vicces, de úgy jött el a pillanat, hogy éppen nem is számí­tottam rá. Történt ugyanis, hogy amikor néhány hete a koncerttel kapcsolatban képbe került Marco Mendoza, az első hí­rek arról szóltak, hogy a bőgős az általam oly nagyon várt előadó előtt fog fellépni. Így - mivel a későbbi műsor sorrend-korrekció elkerülte figyelmem - lelkemet arra készí­tettem fel, hogy a Snakebite remek kis produkciója után a Mendoza trióval találkozom majd. Az átszerelés közben éppen lelkesen beszélgettem egy rég nem látott ismerőssel, amikor megszólalt a HANG. Erre mondják, hogy a "csapot-papot" tipikus esete állt elő. Mondat közben hagytam ott beszélgetőpartneremet és szaladtam előre. Sajnos nem volt nehéz dolgom, mert a hajón tartózkodók létszáma nem adott okot túlzottan a tülekedésre. De ezen, akkor nem volt időm szomorkodni, mert minden érzékemet a szí­npadon zajló események foglalták le. Lehet, hogy furcsa egy egy szál gitárral kiálló zenésszel kapcsolatban eseményről beszélni, de aki látta, tudja....! Kip Winger egy igazi jelenség. A valamikori nők bálványa most is jól néz ki, de valószí­nűleg ha szakadtan, lerobbantan állt volna ki a deszkákra, a nagyérdemű akkor is lepadlózott volna attól, amit lát és hall. Kip olyan elképesztő vehemenciával vetette bele magát a műsorba, hogy azonnal elfelejtettem, hogy egyetlen embert látok csak a szí­npadon. Már az első dal után jelezte a hangosztálynak, hogy -bár akusztikus gitár lóg a nyakában- ő bizony azt szeretné, hogyha az úgy szólna, mint egy rendesen bebikázott elektromos hangszer. Néhány bí­ztató szó elég volt a "hangok gazdájának" ahhoz, hogy feltekerje a potikat, és a szí­npadról olyan energiával zubogjanak le a "halk gitár" hangjai, melye hallatán időnként egy komplett zenekar képe is felsejlett előttem. Nagy igazság az, hogy ha egy zenész valóban tehetséges, akkor művészete akkor is megfogja a hallgatót, ha egy szál fésűn játszik. Winger mesterből dől a muzsika. A gitáron lefogott minden egyes hang, éneklésének minden egyes pillanata élmény számba megy. Azok közé az előadók közé tartozik, akiknek a hangszer nem egy tárgy, hanem testük egy darabja. Teljes összefonódásban "adták elő műsorukat", mely közben elég hamar kiderült, hogy a közönség 90%-a elsősorban az "ősi", nagy Winger slágerekért zarándokolt el a hajóra, és az új dalokkal nem nagyon tudtak mit kezdeni. Láthatóan Kip alaposan meglepődött, amikor a régebbi keltezésű szerzeményeknél tapasztalt üdvrivalgás és folyamatos éneklés után, például az új From The Moon To The Sun albumon található Nothing, cí­méhez méltóan szinte semmilyen értékelhető reakciót nem váltott ki a nagyérdeműből. Orkánszerű hangkitörés volt viszont érzékelhető az olyan örökbecsű daraboknál, mint amilyen a Madaleine, a Hungry, a Seventeen, vagy a Down Incognito. Winger úr láthatóan nagyon jól érezte magát, melyet egyértelműen jelzett a dalok közti szünetekben az arcán átvillanó mosoly, vagy a hangos szóval ecsetelt, a közönség viselkedéséért járó elismerés. Nem mondom, hogy nem szerettem volna egy szí­npadon látni Reb Beach-csel és a többiekkel, de az, amit láttam és hallottam, több volt, mint tökéletes. Egy ember, aki remek szerzemények akusztikus átirataival, tökéletes, markáns, megragadó énekhangjával, rendkí­vül dinamikus, erőteljes gitárjátékával és lehengerlő egyéniségével olyan ajándékot nyújtott át nekem, mellyel legszí­vesebben azonnal hazaszaladtam volna, mert éreztem, sőt tudtam, hogy bármennyire is kedvelem és tisztelem Marco Mendoza urat, ezen az estén - legalább is nálam - esélye sincs erősebb produkcióval előállni. A témakörbe tartozó kí­vánságom is már csak egy maradt: egy igazi, szí­nes, szagos, dobos, gitáros, basszusgitáros, Winger koncert. Csak néhány gondolattal szeretném kiegészí­teni Brinyó sorait, melyek már rögtön a koncert után eszembe jutottak. Kip a világ egyik legnehezebb műfaját választotta akkor, amikor úgy döntött egy szál gitárral kiáll egy rock közönség elé és szórakoztatja Őket bő egy órán keresztül. Jómagam, ha lehet, kerülöm is az ilyen jellegű előadásokat, de amit Kip Winger ezen az estén művelt, az taní­tani való. Marco Mendoza Trió Egy viszonylag rövid szünet után (az idő már í­gy is nagyon későre járt) a szí­npadon termett az est főattrakciójává avanzsált Marco Mendoza, és barátai. Nagy vehemenciával csaptak bele az első dalba, az addigra kissé megcsappant nézőseregnek. Ahogy azt már előre tudni lehetett, Tommy Aldridge lemondta a turnét, í­gy helyére az egykori Alice Cooper és Vince Neil dobos, Brent Fitz érkezett, akit egyébként egy nagyon szerény és kedves embernek ismertünk meg a délután során. Estére kiderült, hogy nem csak ezekkel a jó tulajdonságokkal rendelkezik, hanem fantasztikus muzsikus is. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, Brent a műsor felével sem volt tisztában, mégis nagyon jól megoldotta a feladatát, dicséret érte. Azért meg csak sajnálni tudtam, hogy a dobfelszerelés, amin játszani kellett, a buli közben szinte atomjaira hullott. Ezt már csak az a komikus, vagy inkább kedves jelenet tetézte (kinek, hogy teszik), amikor az első sorból egy törékeny hölgy ugrott a szí­npadra és megigazí­totta a függőlegesen lekonyult cintányért. Mendoza igazi macsóként egy csókkal szerette volna meghálálni, de csak egy puszi lett belőle. Közben a szí­npad szélén a zenekarral érkező turnémenedzser, jókedvűen csacsogott, háttal az eseményeknek... Visszatérve a beugró dobosra, azt gondolom, igen nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy olyan neves előadó, mint Marco, í­gy bevállaljon egy turnét. Mindez rá is nyomta a bélyegét az előadására, mert a program nagy részében az ütős kollégát kellett vezényelnie, ami nem feltétlen előnyös egy frontembernél. Merthogy Marco ezen az estén frontember volt, és nem csak azért, mert róla lett elnevezve a zenekar, hanem azért is, mert Ő énekelte a dalokat. Ráadásul hősünk torokproblémákkal is küzdött, ami azonban inkább Őt zavarta, mint a zsűrit. Zenész szempontból az este meglepetése mindenképpen a gitáros, Soren Andersen volt. Mikor először meghallottam a nevét, nem rá gondoltam, de ezt a focirajongók úgy is tudják... A lényeg, hogy ez a Soren Andersen legalább olyan jól kezeli a hangszerét, mint névrokona a labdát, ha nem jobban. Magabiztos és néhol igen í­zes szólókkal szórakoztatott minket. Körülbelül ennyi jót tudok elmondani az előadásról. A többi, ami a rendelkezésükre álló időben történt, inkább volt unalmas, mint szórakoztató. Nem értem, hogy egy olyan előadó, mint Marco Mendoza, aki igen sok neves csapatban megfordult már, vajon miért nem szí­nesí­ti műsorát az ott játszott dalokkal? Minden tiszteletem Marco zeneszerzői képességei előtt, de a Live For Tomorrow cí­mű albumát egyszerre, szinte képtelenség meghallgatni anélkül, hogy ne unatkozna közben az ember. Persze a Not For Me, vagy a cí­madó dal teljesen jó választás egy koncertre, na de a többi... Bennem nagyon nagy hiányérzet maradt a buli után. Az okos zenészek nagy többsége tudja, hogy az egyszeri koncertlátogató a nagyobb csapatokban elkövetett slágereket szeretné hallani, még akkor is, ha esetleg "az éppen szí­npadon lévőnek" szerzőként nincsen semmi köze hozzá. Persze ez valahol érthető is, hiszen a hasonló zenészek általában, sőt majdnem mindig úgy hirdetik magukat egy szólóturné alkalmával, hogy ilyen és ilyen csapatok egykori, vagy jelenleg is működő tagjai. Kérdem én, akkor miért nem lehet ebből az életműből válogatni? Bármennyire is szimpatikus és fantasztikus zenész Marco Mendoza, azt kell, mondjam, nem tartozik az okos zenészek közé. Kár! Összegezve a látottakat, a tükörsima Duna vizén, egy hullámzó teljesí­tményű koncertet láttunk. A három előadó műsora nagyon hosszúra sikeredett, amit nem is tolerált a közönség nagy része. A végére, az amúgy sem nagy létszámú publikum háromnegyede már nem volt a teremben. Ismét felötlik a mostanában sokat emlegetett gondolat; a kevesebb több lett volna. Szöveg: Szakáts Tibor Brinyó (Kip Winger) Képek: Szakáts Tibor Köszönet a Livesoundnak!