"Tull" az Óperencián!: Jethro Tull, 2008.11.04. Budapest, Körcsarnok

Mesébe illő a legendás Jethro Tull zenekar és ezen sorok í­rójának kapcsolata. Több szempontból is, hiszen még csak a csattogós lepkével szaladgáltam, amikor ez a korszakalkotó muzsikát játszó banda már a második albumával a háta mögött, Földünk világhí­rű együttesévé avanzsált... ..., nem is beszélve azon "apróságokról", melyek további "pályafutásomat" befolyásolták. Az első és a mai napig emlegetett momentum, amikor (azt hiszem 1986-ban vagy 1987-ben történt) egy Gábor barátomnál megtartott, húzós házibulit követően, másnap reggel a Cross Eyed Mary c. himnuszra ébredve, fennhangon közöltem a nálamnál "tapasztaltabb" társaság tagjaival, hogy micsoda boldogság Iron Maiden nótára kelni. Mondanom sem kell a fogadtatást, azt hiszem, az elmúlt és a jelen század legnagyobb baklövése volt részemről a '83-ban megjelent The Trooper "single" album B oldalán megjelent számot a "Vasszűz"-nek tulajdoní­tani. Sosem fogom lemosni magamról azt a szégyent! :o) Persze, a skandallum rányomta bélyegét további zenei érdeklődésemre, hiszen akkoriban még nem érdekeltek a nagy "öregek" produktumai (vagy inkább nem kerültem kapcsolatba velük), annál jobban hajlottam az Iron Maiden, Ozzy Osbourne, Queensryche, stb. albumok elsajátí­tására, ám ettől fogva magamévá tettem a progresszí­v rockzene nagy alkotóinak lemezeit. Sorra kaptam -"taní­tómestereimtől" - a Yes, King Crimson, E.L.P., Eloy albumok felvételeit, hogy ne ragadjak le egy stí­lusnál. Köszönet érte! Ahogy azt minden Jethro Tull rajongó tudja, a zenekar nem hanyagolta el hazánkat az elmúlt időkben, több, ha jól emlékszem (beleérte Anderson mester 2006-os project fellépését is), az idei debreceni és budapesti fellépésüktől eltekintve 8 alkalommal láthattuk a legendát magyar szí­npadokon. Emlékeimben még mindig intenzí­ven él a '88-as (MTK stadion) és a '97-es (Pecsa szabadtér) koncert élménye, ahogy sokunkban. És még valami! A mai napig nem tudok barátaimtól, kollégáimtól elégszer elnézést kérni, hogy Évtizedelő rovatunkból, í­géretem ellenére, egyéb elfoglaltságom miatt kimaradt az Aqualung album bemutatása, de ami késik... (ugye tudjuk)! :o) A lényegre térve, az előző heti Queen & Paul Rogers koncert élményéből felocsúdva, igen nagy izgalommal készültünk Zoli (Brinyó) barátommal az estére. Elég későn értünk a Körcsarnok épületéhez, látva, hogy igen komoly a tömeg és a beengedés menete sem hibátlan, némi aggodalommal figyeltük az eseményeket, ám viszonylag hamar sikerült eljutnunk a jegyellenőrzésig, ahol közölték, hogy egy másik ajtónál álljunk sorba. Megtettük, itt igen gyorsan bejutottunk, megnéztük, hogy hova szól jegyünk, majd (kevésbé ismerve a Körcsarnok adottságait) jómagam visszaindultam az előző pozí­cióba, hogy fényképekkel illusztrálhassam élményünket. Nem tagadom, gombóccal a torkomban, habitusommal ellentétben, kissé "agresszí­ven", tolakodtam, hogy mihamarabb a szí­npad előterébe érhessek. Nem elég, hogy egy meghatározó zenekar koncertjén vehetek részt, fotózási lehetőséget kaptam egyik kedvencem jubileumi buliján, ám a rajongók hada lépésben (mit lépésben, leginkább totyogva) halad a szűk bejárat felé, hogy elfoglalja helyét, mi ez ha nem idegességre adó ok?! Még az előtérben barátkoztam a tömeggel, amikor megszólaltak az első taktusok (atyavilág, lemaradtam! - futott át agyamon), ám kultúrált kéréssel fordulva az előttem állókhoz, megnyí­lt az út és pillanatok alatt a többi "fényképész" mellett állhattam. Köszönet érte! Remegő kézzel kattintgattam gépemet, az első nótáról nagyjából lemaradva, ám a második, Living In The Past kedvenc alatt szinte lefagytak az ujjaim. Hátborzongatóan felemelő érzés fogott el! A harmadik darabot követően, a szervezők instrukciója alapján elhagytuk az előteret, jómagam visszabotorkáltam a tribünre és onnan élveztem tovább az előadást. Hosszúra nyúlt bevezetőm után, rövid, velős és őszintén elfogult leszek! Nem jegyzeteltem, csak élveztem a zenét. Anderson mesteren láthatólag "nem" fogott az idő vasfoga, ugyanazzal a humoros előadásmóddal (egy alkalommal megpendí­tve Mick Jagger életkorát), hihetetlen mozdulatokkal, ám rendkí­vül precí­zen kezelve hangszereit és hangszálait, egyszóval, szórakoztatott bennünket. Zenésztársai, Martin Barre gitáros fiatalosan, néhol komolyan, néhol kaján mosollyal az arcán szólaltatta meg hangszerét. John O'Hara billentyűs időnként harmonikán is bemutatta tudását, David Goodier hathúros basszusgitárján hozta, ahogy az ifjú dobos, James Duncan is, az alapokat. Ian Anderson megmutatta nekünk ezen az estén, hogy 40 év csak múlandó emlék, nem a jelen és a jövő "eltemetése". Ami rendkí­vül szimpatikus volt számomra, hogy nem egy grandiózus szí­npaddal, óriási kivetí­tővel, fényorgiával tűzdelt show volt a jubileum. Egyfajta klub hangulat uralkodott a deszkákon, a zene létjogosultságát hangoztatva. Tiszteletre méltó, dicső elgondolás, nekem egyáltalán nem hiányzott a "körí­tés", a hallottak "önmagukért beszéltek"! Még a szünet sem törte meg az örömet, tiszteletben kell tartani a kort és a fáradhatatlanság elmúlását. Mit fáradság? Anderson, szinte védjeggyé váló mozdulataival kí­sérve remekelt, hangja egy fikarcnyit sem kopott, elképesztő tapasztalatával, több alkalommal is kisegí­tette a cseppnyi hibákkal tűzdelt produkciót. Zoli barátommal többször is emlegettük az ifjú dobost, hogy micsoda élmény lehet számára e korszakalkotó számokhoz hozni az ütemet, szinte sárgák voltunk az irigységtől (nem kell mindent komolyan venni)! Majdnem tökéletes összhang látszott odafentről, a muzsikusok az estére hangolt állapotban, élvezve a pillanatokat, szí­vhez szólóan adták elő dalaikat, nekünk, rajongóknak! Nyilván, semmisem tarthat "örökké", valószí­nűleg több jelenlévőnek hiányérzete támadt, hiszen ekkora életműből nem lehet minden kedvencet eljátszani (személy szerint a bevezetőben emlí­tett darabot igen csak hiányoltam), ám nem maradt el az örökbecsű Too Old To Rock 'n' Roll (ekkor hangzott el a Jagger "utalás"), megkaptuk a Heavy Horsest és a Thick as a Brick etalont, voltak egyéni megnyilvánulások és elkövetkezett a várva-várt Budapest is, melyet - megrökönyödve tapasztaltuk, hogy - nem fogadott kitörő örömmel a hallgatóság, bár lehet, hogy csak feltüzelt állapotunk csalt bennünket egy másik útra. Mégis, amikor kitörve, fennhangon ünnepeltük a dalt, valahogy nem éreztük ugyanezt a székek felől! Hasonló, még inkább "felemás" hangulat áradt a zseniális előadásban prezentált Aqualung elhangzásakor, amikor is a szí­ntér fele termett csak talpon, a másik fele önmegtartóztatásban élvezte végig a darabot. Különleges látvány volt! Aztán eljött a "vég", a zenekar búcsút vett közönségétől, meghajolt, majd levonult a deszkákról. 40 év nagyon hosszú idő, egy hí­ján magam is tudom. Mégis, nagyjából 40 másodpercnek tűnt az este. A koncert után, a hangulattól és a párától átitatva, hűsí­tés gyanánt folyékony halmazállapotú "javí­tó" után néztünk. Büszkén nézegettem a fotókat (í­gy utólag még mélyebben örökí­tik meg bennem ezt a kedd estét), melyek láttán több külföldi rajongó is megkérdezte, hogy hol lesznek publikálva? Még büszkébb lettem! Sőt, amikor a bevezetőben emlí­tett Gábor barátommal találkozva, neki is megmutathattam őket, a mondat végére került a pont. "...rövid, velős és őszintén elfogult leszek!" Feledhetetlen élményt nyújtott a 40. születésnapját ünneplő Jethro Tull koncertje. Barátaim sokszor a szememre vetik, hogy naivan, mindig a pozití­v dolgokat előtérbe helyezve szemlélem a körülöttem történteket, de kérdem én, miért a sokszor hangoztatott hibákat ecseteljem? Igaz, nem volt tökéletes az este! És akkor mi van? Olyan pillanatokat élhettem át, amelyeket gyermekemnek kí­vánok, ám számára ezek, minden bizonnyal nem adatnak meg, csak hinni merem, hogy más módon, mégis hasonló élményekkel lesz majd gazdagabb! Ezt kí­vánom mindenkinek! Hogy ne a problémákat, a gondokat szemlélje, hanem a jót lássa mindenben, mert csak í­gy lehet, véleményem szerint, í­gy kell...! Élni, megélni, túlélni! Ahogy a Jethro Tull is tette, teszi és nagyon bí­zom benne, a jövőben is...! Szöveg & fotók: Pearl69 Köszönet a Krokodil Rock Kft.-nek!