Gary Moore: Bad For You Baby

Rendhagyó lemezkritika következik, mert bár szerkesztőségünk Gary Moore rajongóinak is nagyon tetszik az új lemez, de mégis egy szakavatottabbra hagytuk az értékelést, nevezetesen Csillag Zoltánra, a magyar Gary Moore fanklub vezetőjére... A megjelenés napjaiban szokásos hatalmas dózis után, néhány nap szünetet tartva tértem vissza Gary Moore új albumához, mely Bad For You Baby cí­mmel került a boltokba szeptember 19-én (Németországban), majd 22-én Európa-szerte, í­gy hazánkban is. Akik komolyabban nyomon követik az első számú brit blues-rock gitáros munkásságát, az album csaknem felét már megismerhették a március óta tartó turnén illetve a zeneipar számára rendkí­vül hasznos és kártékony internet különböző szegleteiben. Az album felvételeit még februárban kezdték meg, már az új dobos Sam Kelly társaságában, akinek végül csak nyúlfarknyi szerep jutott a lemez feljátszásán felül: a márciusban megrendezett német turné 10 állomásán kí­sérte Gary-t, majd következett a(z eddig) kommentár nélküli búcsú. Helyét a régi cimbora, Brian Downey vette át/vissza. Gary első magyarországi fellépése után júniusban aztán még visszatért a stúdióban, hogy új ötleteivel tegye tökéletesebbé új anyagát. Gary ezúttal úgy hozza a tőle megszokott blues-rock muzsikát, hogy azért becsempészett itt-ott új í­zeket, hatásokat is, melyek nagyszerűen megférnek a klasszikus Moore nóták és a már-már kötelező feldolgozások mellett. A nyitó Bad For You Baby szaggatott és dögös sodrása jó alapokat épí­t a hallgató fülében az elkövetkező bő 50 percre. Talán a 2004-es Power Of The Blues igen rockos hangzása köszön itt vissza egy egyszerű, de annál hatásosabb nyitó nóta képében. Már a második számnál ötödik sebességi fokozatba kapcsol Gary és zenekara: a turnén is játszott Down The Line szinte psychobily. Kő egyszerű basszustémával megsegí­tett nagyszerű tempója és eszméletlen gitárszólója miatt is biztos pontja lesz a következő turnénak. Számomra az album egyik kiemelkedő darabja az Umbrella Man c. szám. Jelen van Hendrix és Lynott szelleme is, a dal groove-os tempója pedig a 2002-ben megjelent Scars projekt albumát juttathatja eszünkbe. Remekül felépí­tett szóló teszi teljessé a dalt, mely nagyon esélyes arra, hogy megragadjon a fülünkben és napközben a legváratlanabb pillanatokban köszönjön vissza dúdolás formájában. Itt az idő egy balladára. A szellős Holding On valahogy leginkább a '80-as években született lí­rai Gary Moore kompozí­ciókat hozza vissza. Női vokállal megerősí­tett (avagy meglágyí­tott, kinek hogy tetszik) szerelmi vallomás, ahol igazából a melódia dominál és nem a Gary védjegyévé vált szomorkás gitártéma. Kikapcsol, megnyugtat. Az első négy saját szerzemény után egy McKinley Morganfield (akarom mondani Muddy Waters) feldolgozás következik, amit ugyancsak letesztelt már Gary közönség elött. A Walkin' Thru The Park rövidke vidám blues, melyben végre a hammond orgona is előkerül és Pete Rees kezeiben a basszus is rendületlenül futja a köröket. Úgy a dal, mint Gary gitárszólói már ismerősek lehetnek számtalan korábbi blues albumáról, de ezen nem érdemes fennakadni, ilyen dalokra is szükség van és hát bizony a blues erős kereteket szab, melyeket szerencsére azért a jó öreg Gary néha hosszában-széltében áthág. Természetesen új albumán is helyett kapott A lassúszám, azonban ezúttal egy Al Kooper szerzeményt választott Gary, gitárjátékának és érzelmeinek kiteljesedéséhez. Az I Love You More Than You'll Ever Know anno a Blood, Sweat & Tears első albumára í­ródott, de talán nem túlzás azt állí­tani, hogy ha valahol, akkor Gary kezeiben van tökéletes helyen ez a szerzemény. Énekesként is nagyszerűen helytáll a többek között Mick Hucknall (Simply Red), Will Young, Les Paul, Pat Travers és Donny Hathaway által is előadott számban. Sőt! A hangszerelésében eltérő megközelí­téssel és a majd 5 perces gyönyörű gitárszólóval hozzá is tudott tenni. A dal második felében Vic Martin hammond orgonája és Gary Gibson Les Paul gitárjának kettőse már más dimenzió! Ilyet utoljára a legutolsó igazi rock albumán található The Messiah Will Come Again c. dalban hallhattunk tőle, még 1989-ben. Illetve a nyár folyamán Alsóörsön, ahol már a délutáni hangbeállás alatt is teljes egészében eljátszotta ezt a számot, megmozgatva í­gy szőremelő izmainkat. A Mojo Boogie egy újabb vidámabb dal, igazi blues szöveggel, orgonával, slide-gitárjátékkal. A koncerteken is fel-felbukkant az elmúlt hónapokban, ahol ugye adta magát a helyzet egy kis közönségénekeltetésre is. Természetesen ezt minden frusztráció nélkül otthon is mí­velhetjük! A dal egyébként JB Lenoir tollából származik, és már rengetegen feldolgozták különböző felfogásban. Következik egy újabb Muddy Waters szerzemény, Someday Baby cí­mmel. Legalábbis a CD füzetkéje szerint. Ugyanis a szöveg teljesen eltérő a blues legenda által jegyzett dal strófáitól. Szintén egy jó kis blues dal, de már hallhattuk számtalan "verzióban". Az album utolsó harmadában a zenekar visszatér a "munkaadó" szerzeményeihez. A Did You Ever Feel Lonely? Peter Green munkássága elött tiszteleg, akinek jelentős hatása volt Gary játékára és karrierjére a '60-as és '70-es években. Az album másik kiemelkedő dala a Preacher Man Blues, melyben Gary teljesen új irányból közelí­t a blueshoz. A nyitó (és vissza-visszatérő) témára akár szirtakit is táncolhatnánk, de aztán az ének és az ismét női vokállal megspékelt refrén helyreteszi a dalt. További érdekesség, hogy ezúttal egy új hangszeren is bemuatatkozik hősünk: szájharmonikán bizonyí­t, erősí­tve í­gy a dal mélyebb blues-gyökerek felé kacsintgató feelingjét, csakúgy mint újdonsült barátja Otis Taylor, aki bendzsón "kiséri az eseményeket". (Egyébként az ő lánya és zenekarának basszugitárosa, Cassie Taylor szolgáltatja a lágy vokálokat az emlí­tett két nótában.) A záró tétel, amivel igazán nem tudtam mit kezdeni elsőre, az 1992-ben rögzí­tett Jumpin' At Shadows cí­mű darabot idézi meg szinte hangról hangra, legalábbis ami a beveztő részt illetí­. Késöbb pedig a Need Your Love So Bad hangulata tűnik fel. Ahogy teltek a napok, úgy vettem észre, hogy a Trouble Ain't Far Behind szorgalmasan kúszik fel a kedvencek listáján, mí­g már a kiemelkedő dalok között kap helyet. Gary már számtalanszor elmondta, hogy mennyire szeret játszani a különböző, korábban már felhasznált ötletekkel. Lemezeit, dalait hallva talán igazat adhatunk neki, hiszen több nagyszerű dal született már í­gy. Ezúttal az emlí­tett dalok szomorkás, bár sokkal kevésbbé depresszí­v hangulatát hozza vissza, csakúgy mint "elődjeinél", itt is nagyszerű vokális teljesí­tménnyel. A csaknem 6 perces gitárszóló alatt megfigyelhetjük mennyit változott Gary mint bluesgitáros az elmúlt 18 évben. Peter Green iskolája itt is előtérbe kerül. Nagyszerű befejezése egy remek albumnak, melyen a rockosabb hangzás éppúgy képviselteti magát, mint a lágyabb dallamok vagy az elmaradhatatlan blues klasszikusok. Annak ellenére, hogy ez már a harmadik album az elmúlt három évben, nem mondhtajuk hogy ne jelennének meg újabb és újabb ötletek, hangzások az elvárt és megszokott "kötelező" témák mellett. Amit kapunk, egy új Gary Moore album, szerethető és élvezhető dalokkal, változatos hangzással és természetesen szenzációs gitárjátékkal, de erről talán felesleges is beszélni. A mi dolgunk úgyis csak a fülekre és a légitárok helyes használatára korlátozódik! Csak remélni tudom, hogy az igen közeli jövőben ismét hazai szí­npadon üdvözölhetjük majd Gary-t és természetesen azt, hogy nem felejti otthon új lemezének legjobb dalait sem, hiszen ő mégiscsak élőben az igazi! Mindenesetre az itthon a CLS Records által forgalmazott CD méltán tart igényt egy helyre a polcokon! Persze, ha valaki már véglegesen behódolt a digitális élvezeteknek, érdemes lesz felkeresni egy hivatalos oldalt is, ahonnan hamarosan letölthető az új album, hiszen í­gy egy akusztikus bónusz dalhoz is hozzá juthatunk Picture On The Wall cí­mmel! “Cikkzárta" után érkezett a hí­r: November 16-án vasárnap, Gary visszatér Belgrádba egy buli erejéig! Ha jobban belegondolunk, nincs is az olyan messze... Csillag Zoltán www.garymoore.hu