Éjszakai beszélgetés a Billentyűsök Éjszakáján: Billentyűsök Éjszakája, 2008. 09. 26. Papp László Sportaréna

írta szakáts tibor | 2008.09.28.

Szerkesztőségünkben minden koncert előtt már jóval, megpróbáljuk úgy beosztani a kilátogató kollégákat, hogy ismerjék, szeressék az előadót, vagy valamilyen szinten értsenek ahhoz a stí­lushoz, amit hallani, látni fognak. A Billentyűsök Éjszakája egy különleges eset volt ebből a szempontból, mert még mi firkászok, akik ott voltunk a sajtótájékoztatón, sem tudtuk, mi is fog történni valójában ezen az estén... Annyit azért kiderí­tettünk, hogy minden főhős elhí­v egy, a munkásságát meghatározó meglepetés vendéget, í­gy nyilvánvaló volt, az egyik küldöttnek ismernie kell némileg a magyar zenetörténelmet. Ecpeckimehetsz után rám esett a választás, és én Szöcskét választottam magam mellé, aki tizenegynéhány évig bí­rt a zongorával, mint hangszerrel. Azzal az önbizalommal indultunk el a Papp László Sportarénába, hogy ilyen múlttal, mi mindent fogunk érteni. Hogy ez valóban í­gy volt-e, most kiderül, ugyanis úgy döntöttünk, egy finom bor társaságában beszéljük meg a látottakat és hallottakat. Szakáts Tibor: Neked mi volt az első benyomásod, amikor beléptünk a terembe? Szöcske: Két dolog volt, amire rögtön felfigyeltem. A szí­npad a korábban megszokottakhoz képest keresztbe volt fordí­tva, szemben helyezkedett el az aréna jobb oldali szektorával, ami olyan furcsa volt a számomra, hogy be kellett vessem a tájfutó múltamból maradt tájékozódási képességem ahhoz, hogy rátaláljak arra a bizonyos kétbetűsre. No de nem ez volt az egyetlen furcsaság, ami feltűnt. Ha százkarú óriás lennék, akkor, kis túlzással ugyan, de meg tudtam volna számolni az ujjaimon a jelen lévők számát. Sz.T.: Igen, sajnos elég kevesen voltunk, bár szerintem ennek is megvan az oka, de erre majd a végén visszatérek. Inkább kezdjük most a szí­npadon látottakkal. Nagyon ötletes volt a kí­sérő zenekarnak és az est főhőseinek, mint egy boksz meccsre való bevonultatása, de az első meghökkentő élmény a technika megszólalása volt számomra. Szöcske: Igen, a technika, a hangerő számomra is megdöbbentő volt. Olyan hihetetlenül erőteljesen és precí­zen szólalt meg az egyenként behí­vott billentyűsök intrója, majd zeneorgiája, illetve a billentyűdallamok aláfestéseként Szentmihályi Michel dobjátéka, a Zsoldos Tamás által életre keltett basszus, illetve Madarász Gábor gitártémái, amely szerintem alapvetően meghatározta az este zenei hangulatát. Sz.T.: Abszolút í­gy van, köszönhető ez Gellér Tibornak, de most nem róla van elsősorban szó. Ha jól emlékszem Gidó kezdte a sort első vendégével, a Lordból már jól ismert Pohl Misivel, amely produkció megadta az alapját annak, hogy bár különböző stí­lusokat képviselő billentyűsök léptek fel eddig, mégis egy rock bulira érkeztünk. Gidó hangszeres teljesí­tményéről majd később ejtsünk szót, mert Jankai Béla vette át az irányí­tó szerepet, aki az est visszatérő énekesét szólí­totta a szí­npadra, Demeter Gyurit. Ezután szólalt meg először a középre bekészí­tett hammond. Mi volt a benyomásod Béla játékáról? Szöcske: Hihetetlen fazon ez a Jankai! Az volt a benyomásom, hogy bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között képes olyan energiákat felszabadí­tani magából, és mindezt olyan könnyedséggel és olyan humorral, amelyre azt hiszem, sok fiatal nem képes. Így volt ez a hammondnál is; számolatlanul vetette bele magát a billentyűfutamok sokaságába, amit nem csak a hagyományos módon, az ujjait használva, hanem egyéb testrészeinek, mint kézfej, könyök, és alkar bevetésével igyekezett megoldani. Reménykedtem benne, hogy esetleg egy mini Jerry Lee Lewis koncertben is részem lesz, és Béla még a lábait is fellendí­ti a klaviatúrára. Sajnos nem í­gy lett, de azt hiszem, hogy ennek ellenére is az est billentyűse számomra ő volt. Sikerült a hammondból olyan rejtett hangokat és erőket kicsalogatnia, hogy élmény volt hallgatni. A hammond-szóló után Jankai behí­vta következő vendégét, Vörös Istvánt. Hogyan is kapcsolódik István Jankai Béla zenei múltjához? Sz.T.: Mielőtt ennyire előre mennénk, azért egy szó erejéig hadd emlí­tsem meg Béla kötődését a heavy metalhoz, ugyanis egykoron ő is alapí­tó tagja volt Magyarország első metal bandájának, a Stressnek. No de ez csak tényleg mellékes okoskodás, hiszen legnagyobb sikereit a Prognózis nevű zenekarban érte el, ahol Vörös Pisti volt az énekes. Ha Jankaira igaz, hogy pillanatok alatt megtudja mozdí­tani a szí­npadot, akkor ez az állí­tás különösen igaz, Pistire, aki rögtön beindí­totta a közönséget, és tette ezt nem mással, mint a Tele van a város szerelemmel cí­mű alapművel. Hanem ami ezután kezdődött produkció, arról mi a véleményed? Szöcske: Nem volt számomra új, amit Závodi Gábortól láttunk. Amikor az Anathema gitárosa 2004 szeptemberében önálló estet tartott a hajón, ugyanilyen technikai megoldásokat láttam-hallottam tőle. Mivel zongorista voltam, nem tudnám megmondani, hogy technikailag hogyan oldotta meg, de egymaga létrehozott egy egész zenekart dobossal, gitárossal, bőgőssel, vokálossal. A szintetizátoron feljátszott, a mikrofonba beledúdolt, beleénekelt egy-egy dallamot úgy, hogy mindegyiket külön-külön rögzí­tette, majd egymásra játszotta, ezzel keltve egy komplett zenekar hatását. Somló Tamás Gondolsz-e rám dalát énekelte í­gy el, nem kis meglepetést szerezve a közönségnek. Utána, már Zsoldos Tamással, Madarász Gáborral és Szentmihályi Michellel kibővülve következett a Csinibabából az Élj vele boldogan. Sz.T.: Amennyire nem vagyok kibékülve az ilyen jellegű dolgokkal, annyira tetszett a produkció és bevallom őszintén, most jött el, amitől igazán tartottam, nevezetesen Berkes Gábor blokkja. Nem mintha bármi kivetni valóm lenne szakmai tudásával, de azért attól féltem, hogy most kapunk egy best of Első Emelet blokkot. Aztán amikor Kikit is szí­npadra szólí­totta Patkó Béla álnéven, akkor végképp megállt az ütő bennem, viszont az este legnagyobb pozití­v csalódása volt számomra a produkció. Kiki akkorát énekelt, hogy lassan el kéne, gondolkodjon jövőbeni rock karrierjét illetően. Akkor arról már nem is beszélek, illetve mégis, hogy a produkció második vendége Miller Zoltán mit tolt az arcunkba egy szál zongora kí­séretében. Szöcske: Meg kell, hogy mondjam, hogy annak ellenére, hogy Berkes Gábor, Kiki, Miller Zoltán valóban nem azok a kifejezett rocker arcok, és zeneileg nem azon a mezsgyén mozognak, mint én, csúcs, hogy mekkora zenét toltak a közönség arcába. Külön meg kell, emlí­tsem, hogy mennyire jó volt látni az életenergiával teli, egészségtől kicsattanó, és nem utolsó sorban, kirobbanó formában éneklő Kikit, tudván arról, hogy nemrégiben még elég komoly betegséggel küszködött. Sz.T.: Igen, valóban jó volt látni, és persze azt is hozzá kell tenni, már csak az előadók névsorát is végignézve, hogy nem feltétlen egy rock koncerten voltunk ma. Mindezektől eltekintve, azért igen rockosra sikeredett este volt ez. De mielőtt megkérdezném a véleményedet az ezután következő közös produkcióról, úgy gondolom, hogy meg kell emlí­tsük, hogy a szervezők kitettek magukért a látvány tekintetében is. Véleményem szerint impozáns volt a szí­npad és a pirotechnikai elemek is hatásosak voltak ehhez a monstre előadáshoz. És mi a véleményed a közös produkciókról, ami azt gondolom, önmagában is egyedülállónak tűnt? Szöcske: Valóban egyedülálló volt. Ezt már csak azért is "merem" í­gy kijelenteni, mert én pontosan tudom, hogy milyen nehéz egy kétzongorás produkciót is összehozni, nemhogy olyat, amelyben hat zongora játszik együtt, felelget egyik a másik dallamaira, egészí­tik ki, illetve erősí­tik egymást. Ezután következett Pálvölgyi Géza, akit honnan is kellene ismernem pontosan? Sz.T.: Na igen, számomra az egyik legjobban várt produkció, és talán az est egyik legnagyobb csalódása is volt. A csalódást semmiféleképpen nem a játékára értem, mert nagy kedvenceim közé tartozik, de a blokkjában picit mást vártam. Az rendben van, hogy a nagyközönség számára nevet a Tátrai Band-ben szerzett magának, de a Charlie-val, mint sztárvendégével elénekeltetett három dal engem erősen lefárasztott, persze lehet, hogy csak azért, mert én egy kis East-re vágytam ma este. Szöcske: Lehet, hogy ebben igazad van, de az viszont kétségtelen számomra, hogy a legintellektuálisabb billentyűjátékot Pálvölgyi Gézától láttam a mai koncerten. Az este legmeghatóbb része azonban ezután következett. Závodi Gábor segí­tségével és zenei aláfestése mellett életre kelt Cserháti Zsuzsa Egy elfelejtett dal erejéig, ami több ember szemébe könnyet csalt; nemcsak azért mert a produkció, a szí­npad hátuljára projektorral kivetí­tett hatalmas Cserháti képek miatt azt a képzetet keltette, mintha még mindig köztünk lenne a ritka tehetséggel megáldott, és korán eltávozott énekesnő, hanem mert olyan dal hangzott el, amelyet élőben még soha sehol nem játszottak, és valószí­nűleg már nem is fognak... Sz.T.: Ebben teljesen igazad van, igazából nem is tudok mit hozzáfűzni, talán egy nagy köszönet érte. No, de menjünk is tovább. Ismét Gidó következett, és sajnos az első technikai malőr, ami nagyon rosszkor jött. Gidó fantasztikus hammond-szólójában a hangszer sajnos nem akart engedelmeskedni, és egyik pillanatról a másikra, jellegzetes felső visí­tó hangzását teljesen elvesztette. Nem tudom, mi lett volna a jobb megoldás, esetleg abbahagyni a szólót és megjaví­tani a fránya billentyűt, vagy ahogyan Gidó is tette, végigjátszani a művet. Ezt a bakit rögtön feledtette Takáts Tamás megjelenése a szí­npadon és a Karthago örökzöldje, az Apáink útján. Szöcske: Igen, igen, eléggé sajnálatos volt, hogy bekövetkezett ez a technikai malőr, hiszen pont azt a hangzását vágta haza a hammond orgonának, amitől hammond orgona a neve, és amire kifejezetten komponálta szegény Gidófalvy a szólóját. Azonban tényleg le a kalappal, bravúrosan megoldotta a problémát. Amiről viszont nekem is feltétlenül szót kell ejtenem, az Takáts Tamás produkciója volt. Egyszerűen fenomenális volt. Akárhányszor hallottam őt énekelni életemben, mindig letaglózott a kisugárzása, a karizmája. Most is olyan őserő áradt belőle, és az Apáink útján olyan vibrálással sepert végig a közönségen, hogy a libabőr futkosott rajtam. Sz.T.: Igen, de érdekes, én a közönség reakcióiból azt szűrtem le, hogy a legjobban Benkő László blokkját várják. Mondjuk az "öreg" nem is okozott csalódást. Már maga az ötlet is eredeti volt, hogy egy kis szí­npadon egy dobszerkót toltak be, persze nyilvánvaló volt, hogy más nem is lehet a vendég, mint Debreczeni Ciki. Szöcske: Igen, érdekes, mert én Kóbor Jánosra számí­tottam, de azért nagyon örültem Cikinek, hiszen ő is gyöngyösi, mint én. Sz.T.: Na látod... Én is örültem neki, hisz nagyon jó dobos, de azért maradt egy kis hiányérzetem az egykori Omega dal, a Napot hoztam, csillagot előadásában. Nem mintha Demeter Gyuri rosszul énekelte volna, na de hát a hang... És azért az is várható volt, hogy Benkő László fogja a leglátványosabb elemeket használni, különösen az elmaradhatatlan lézer effektet. Azért jó lett volna hallani még az alkalomhoz illően a Lexikon cí­mű lemezéről is, de azért a Debreczeni Cikivel előadott, Nem tudom a neved instrumentális előadása mindenért kárpótolt. Szöcske: Na igen-igen a látvány! Nekem jobban tetszett az az ördögien hatalmas vasvilla, amit egyszer csak nagy hirtelen, a Nem tudom a neved előadása közben felkapott Benkő, és billentyűjátékot imitálva rajta futkosott vele fel-alá a szí­npadon, mí­gnem harci pózában elhelyezkedve tüzes lövellésre késztette a vasvilla mind a három ágát. Sz.T.: Igen, ez tényleg vicces volt, és most visszagondolva, én szí­vem szerint be is fejeztem volna a program fő részét, mert a Závodi Gábor által zongorán előadott, Demjén Rózsi adaptációjában hallott dal nekem valahogy már nem ütötte meg az előtte hallottak szí­nvonalát. Aztán a Charlie által felvezetett búcsú a Hajnali széllel és a közös éneklés olyan jó kedvvel zárta le a programot, mint amilyen örömzenélés volt ez az egész este. Nem tudom, Te hogy vagy vele, de nekem a ráadásban megjött a hab arra bizonyos tortára, a Tí­zezer lépés teljes zenekaros felvezetésében. Szöcske: Tényleg, és szerinted mi is volt az oka, ennek a gyér nézőszámnak egy ilyen fantasztikus előadáson? Sz.T.: Ja, tényleg. Szerintem a szervezők amellett, hogy egy igen profi produkciót hoztak össze, egy igen nagyot hibáztak. A reklámokban és a cikkekben, és a plakátokon is igaz, hogy hat zenészt láttunk, de nem derült ki, valójában miről is fog szólni ez az előadás. Talán szerencsésebb lett volna - és persze ezzel nem ötleteket akarok adni - , ha a meglepetés sztárvendégeket a buli közeledtével időről időre nyilvánosságra hozzák. Így mindenki tisztában lehetett volna azzal, hogy mit is kap a pénzéért. Sajnálom, hogy nem látták többen ezt a páratlan produkciót. Remélem lesz jövőre is! Szöcske: Én is! Egészségedre! Sz.T.:Egészségedre! Szöveg: Szöcske, Szakáts Tibor Fotók: Szakáts Tibor