A Metal "Szentföldjén": Wacken Open Air 2008. 07.31- 08.02.Wacken, Németország. Olvasói beszámoló 3. rész

Anyagaink torlódása miatt -a nulladik, és az első nap történéseinek taglalása után - egy kicsit megkésve, de annál nagyobb örömmel közöljük le kedves olvasónk, Molnár Márton wackeni beszámolójának harmadik részét... ...2.nap Ezt a napot eléggé lazának terveztem, viszonylag több pihenéssel és üresjárattal, de végül mégsem í­gy történt a dolog. A szombat reggeli true metal adag beviteléről a kanadai 3 Inches Of Blood gondoskodott a black stagen. A neve ellenére ez nem egy metalcore banda, hanem egy nagyon jó csapat, akik - egészen egyedi zenét alkotva ezzel, a Maiden, Judas Priest, Mercyful Fate, Manowar tí­pusú heavy metalt ötvözik a pusztí­tó thrash metallal. Szövegviláguk a Running Wild, Manowar témavilágból merí­t. A banda igazi ismertető jegye a két énekes. Cam Pipes végig a már sikí­tásnak számí­tó übermagas hangtartományban énekel, miközben Jamie Hooper hörög alatta. Sajnos utóbbi nem tudott eljönni a wackeni koncertre, í­gy most csak a sikí­tás maradt nekünk. Néhol Nick Cates basszer hörgött volna, ha működött volna a mikrofonja, de Jorn Landehoz hasonlóan neki is kellett 2 számot várnia. Azért í­gy is nagy elánnal játszottak a srácok, a buli végére rengetegen lettek a szí­npadnál, és hatalmas "Circle of Pit" alakult ki. A legnagyobb sikert a Destroy The Orcs és a Deadly Sinners számok aratták. Itt aztán tényleg mindenki megőrült, a srácok bemozogták a szí­npadot, látványosan nyomták a metalt. Jó buli volt, de egy énekessel azért nem volt ez az igazi, remélem, majd láthatom őket teljes legénységgel is! Rohantam a true metal stage elé, ugyanis úgy volt, hogy 12:50-től ott fog fellépni az Exodus. A cucc be is volt lőve, minden tökéletesnek tűnt. A hatalmas tömeg hangosan kiabálta az EX-O-DUS, EX-O-DUS -t, majd eljött a kezdés pillanata és sok tí­zezer ember egyszerre némult el, és állt leesett állal a szí­npaddal szemközt. Ugyanis az Exodus helyett négy vadidegen fickó jött fel, akik elkezdtek rock'n'roll-t tolni! Senki nem tudta, hogy mi van! A nézőtéren egymást kérdezgettük, de senki nem tudott semmit, a biztonságiak, sőt még az arra járó szervezők sem! Még azt sem, hogy kik állnak a szí­npadon, meddig játszanak, illetve, hogy az Exodus mikor és hol fog fellépni! Az, hogy hol vannak, nem volt kérdéses, ugyanis ezt rejtélyes bandát a teljes Exodus zenekar a szí­npad oldaláról figyelte, és Lee Altusnak meg Gary Holtnak láthatóan tetszett is az amit a banda művel. Nos a 2. szám után kiderült, hogy az í­r Sweet Savage együttest láthatjuk a szí­npadon. (De azt, hogy az Exodus mikor lép fel nem mondták meg még ők sem). Utólag kiderült, hogy a Stone Gods nevű csapat mégsem játszott, helyettük a -1.napon a kis sátorban már szerepelt Sweet Savage ugrott be. Csak, hogy ne vegye ki magát hülyén a nézőszám, időpontot cseréltek az Exodusszal. A probléma ott van, hogy a szervezők senkit nem értesí­tettek, pedig volt 3 nagy kivetí­tő, volt sok videokonferálás, stb. Egyrészt velünk toltak ki, akik az Exodust vártuk, másrészt az í­r zenekarral is, mert nem hiszem, hogy nekik különösebb öröm lett volna úgy játszani, hogy a számok közt az EX-O-DUS kórus üvöltött. Ennek a német szervezésnek van néhány fura hóbortja. Ott van az eset Jorn mikrofonjával is! Idehozzák egy fesztiválra a világ legjobb bandáit, de arra nem figyelnek, hogy szóljanak az embereknek műsorváltozáskor, minden mikrofon működjön, vagy, hogy a kempingben legyen ví­z (mert már ez is évek óta probléma, hogy a kempingben nincs egy kút, vagy akármi, ahol ingyen kezet moshatna az ember sátorverés meg evés között...). Na mindegy, ha már ott voltam, megnéztem ezt a bandát. Igazából az egyik fontos dolog velük kapcsolatban, hogy Vivian Campbell gitáros náluk kezdte a pályafutását, a másik, hogy a Metallica feldolgozta Killing Time cí­mű dalukat. Amúgy annak ellenére, hogy a banda már 30 éves, csak 2 lemezük jelent meg, azok is az elmúlt 10 évben. Zeneileg eléggé rock'n'roll-os a produkciójuk, telí­tve egy jó adag NWoBHM í­zzel. A frontember, basszer, énekes Ray Haller kinézetre amúgy kiköpött Glenn Hughes . A srácok az ellenséges környezet ellenére is nagyon lazán és feelingesen tolták. A nép, meg egy idő után elfogadta őket, és ha nem is buliztunk egy hatalmasat, azért elhallgattuk őket. Ahogy telt az idő, az Exodus fanok egyre halkabbak, a tömeg pedig az énekeltetésre, kiabálásra és tapsolásra egyre vevőbb lett. A csapat egyik legnagyobb erőssége a szólógitárosuk, aki azon felül, hogy rettenetesen látványosan szólózott, virtuóz is volt, és jó feelinggel nyomta a zenét. Egy rendkí­vül kellemes banda egy rendkí­vül kellemes kis órácskát zenélt, örülök, hogy ők voltak a Stone Gods helyett. A Holy Moses következett a black stagen, mely szintén nem az én zeném. Hiába voltak sokan és játszottak nagy hévvel, abszolút nem tetszett ez a banda, semmi pozití­vumot nem találtam bennük. Őket már tényleg az Exodus követte, és egy rendkí­vül korrekt kis thrash metal bulit nyomtak. Ha fizimiskailag nem is, de frontemberként Rob Dukes már abszolút beilleszkedett a bandába, s noha hangja nekem kicsit szokatlan a régi számokhoz, mégis jól vezette az együttest. Bár a legendás H-team már nincs együtt, a régi szólókat hallgatni most is nagy élmény, Gary Holt piszkosul jól nyomta őket, Lee Altus személyében pedig kiváló társra talált. Rendkí­vül szimpatikus gitáros számomra Lee, aki a precí­z gitározás mellett a közönséggel is végig jól bánt, gyakran kinézett, lelkesí­tett minket. Az olyan legendás dalok, mint a Bonded By Blood vagy az A Lesson In Violence amúgy is gyilkos hangulatot eredményeztek a küzdőtéren. Számomra egyedül a The Toxic Waltz hiányzott a setlistről, ezt leszámí­tva jó buli volt! Mivel a szombat délután a death metalról és a metalcore-ról szólt, inkább szétnéztem kicsit a pólóárusoknál, valamint a metal marketben. Noha Wackenben a kaja meg az innivaló rettenetesen drága, a CD-k, pólók, egyéb kiegészí­tők egész jó árban vannak, gyakran nagyságrendekkel olcsóbbak, mint itthon. Arról nem is beszélve, hogy igazi ritkaságokat, különlegességeket is meg tud venni az, akinek az átlagnál vastagabb a pénztárcája. Mivel a wackeni pólók vasárnapra már elfogytak, egy CD sátorban tallózgattam szabadidőmben, és lettem gazdagabb pár már régóta keresett lemezzel. Ezután jött egy kis kajálás, majd a fesztivál megkoronázása, a szombat haláleste, 3 kiemelkedően jó koncerttel! A Killswitch Engage felénél értem vissza a true metal stagehez. Zeneileg abszolút nem fogtak meg, se lemezen, sem most, viszont a Holy Diver feldolgozásukat imádom, azt nagyon jó volt hallani. Őket az At The Gates reunion követte a black stagen. Én abszolút tisztelem a bandát és elismerem munkásságukat, hatásukat a kortárs metal szí­ntérre, ugyanakkor az ő zenéjük sem jön be nekem. Az énekes nagyon nagy átéléssel énekelt, de ezt leszámí­tva számomra ez egy unalmas koncert volt, bár a sok tí­zezer rajongójuk nagyon élvezte a bulit. Az este első főbandája a Nightwish volt a true metal stagen. Nekem a pesti buli is bejött, ezért nagyon vártam az itteni produkciót. Elárulhatom, hogy nem kellett csalódnom bennük! Piroláda hegyek, gyönyörű fények, és a pesti szí­npadkép fogadta a rajongókat, majd felcsendült az intro, és belekezdtek a Bye Bye Beautifulba. Lángok, szikrák lobbantak, a küzdőtéren újfent kitört az őrület, a srácok pedig egy legalább olyan jó bulit csináltak, mint a pesti volt. Az új lemez slágere után jött a Dark Chest Of Wanders, a Whoever Brings The Night, a The Siren és a Sacrament Of Wilderness. Ekkor azt hittem, hogy a setlist tekintetében már semmilyen meglepetés nem érhet, de ez nem is volt baj, ugyanis a hangulat nagyon jó volt, a közönség imádta Tuomasék minden mozdulatát. A koncert csúcspontja pedig természetesen az Amaranth volt! Lehet bármit mondani, de ez a dal a Nightwish, Fear Of The Darkja! Hihetetlenül jó, élőben pedig nagyon nagyot üt. Fantasztikus volt, most is! A meglepetés viszont a The Poet And The Pendulum(szintén nagyon király nóta, remélem később sem fog eltűnni a koncertprogramból) után érkezett, ugyanis Anette levonult, hogy Marco, Tuomas és Jukka eljátszák a While Your Lips Are Still Red cí­mű dalt! Erre aztán nem számí­tottam volna, hogy előkerül, de mivel egy nagyon szép szám, nagyon jól esett hallgatni! A közönség is jól fogadta ezt a kis meglepetést, és bizony a fiúk hárman is tökéletesen megálltak a helyüket a méretes szí­npadon. A végig gyönyörű látványvilág meg csak hab volt a tortán. Innen viszont már nem volt megállás a bulin, csak metal és hatalmas őrület a küzdőtéren! Az Ever Dream, Wishmaster duó lazán csavarta le a sok tí­zezer rocker nyakát! Ezt az új lemez Saharaja követte, a bulit pedig a szenzációs Nemo, Wish I Had An Angel páros zárta. Ha annyi pirot nem is használtak mint Budapesten, azért itt is voltak tüzek,robbanások rendesen. Természetesen a Jukka mögötti három forgó szikrakerék sem hiányzott! A zenészek viszont egy picit fáradtabbak voltak, mint amikor tavasszal láttam őket. Kevesebb volt a közös bohóckodás, a futkározás, mászkálás. Talán csak Tuomas volt az, aki végig fáradhatatlanul headbangelt, de a többiekkel nem kommunikált annyit mint márciusban. És volt ugye még valaki a szí­npadon... Amikor elkezdődött a show, az első dolog ami feltűnt, hogy Anettenek a botrányosan gyenge pesti ruhájához képest egy kicsit ügyesebben sikerült felöltöznie (a frizura is más volt), de még ez is eléggé gyenge volt. Valahogy az a lila harisnya nekem nagyon szúrta a szememet. A hölgy szerencsre nem csak ebben fejlődött. A Tarjás számokkal még mindig problémák vannak, de most már azért egy fokkal ügyesebben énekelt mint márciusban. A giccses/műbájos átkötő szövegek nagy részét szerencsére sikerült mellőznie, gyakran Marco beszélt a számok között, vagy Anette németül, de néha egy-egy mondat, hangsúly, vagy bájvigyor alatt most is felállt a szőr a hátamon. Ez a csaj baromira aranyos, egy kedves nő, de én még mindig úgy érzem, hogy egyszerűen nem való ebbe a bandába, nem illik bele ebbe a világba. Ahhoz, hogy professzionális frontasszony lehessen, azt hiszem, hogy még szüksége van 4-5-6 évnyi aktí­v turnézásra, hangilag viszont Tarjat soha nem fogja tudni sem pótolni, sem utolérni, de remélem azért fejlődni fog. A pesti bulin nem bí­rtam a szí­npadon a hölgyre nézni, annyira lelógott onnan, és kilógott a többiek közül. Most már ennyire nem volt rossz a helyzet, de én igazából azt szeretném, hogy Tarjaval találjanak újra egymásra a fiúk. Mivel azért ez nem túl könnyű dolog, és rendkí­vül kényes is, amennyiben nem sikerül, remélem, hogy Anette egy nap majd jól fogja tudni irányí­tani ezt a bandát. Ez a nap nem, augusztus 2-án volt. Ennek ellenére jól éreztem magam a koncerten, hatalmas buli volt. A fantasztikus Nightwish show után komoly gondban voltam, hogy átnézzek-e a party stage-re, a jelenleg épp europower metalban utazó német Axxis koncertjére, vagy maradjak a Kreatorra. Mivel sikerült magam az első sor közepére bevackolnom a Nightwish alatt, úgy döntöttem inkább maradok a germán thrash brigádnál! ...és mennyire jól döntöttem! Noha munkásságukat annyira nem ismertem, hatalmas pozití­v meglepetést nyújtottak! A szí­npadkép nem volt több egy hatalmas kivetí­tőnél a hátuk mögött, viszont a fényjáték amit kaptak, az Avantasiaéval vetekedett! Gyakorlatilag a buli kezdete után két perccel már tudtam, hogy ez a fesztivál egyik legjobb koncertje lesz! A Violent Revolutionnal kezdtek, méghozzá úgy, hogy a kivetí­tőkön az éppen játszott számok videoklippjei mentek, helyenként alávágva az élő képet a buliból. A black stage előtt teljesen elszabadult a pokol! Eszelős mennyiségű ember, nagyon durva és nagyon őrült módon kezdett el szórakozni, a mentőknek volt is dolga rendesen, a Security másodpercenként kapkodta el a crowd surfösöket. Én a szomszéd szí­npad előtt álltam, de azt vettem észre, hogy a körülöttem álló sok ember (mi a Lordira vártunk) jelentős része szépen lassan elkezd headbangelni és tombolni a koncertre, mintha előttünk játszanának! Úgyhogy a hangulat itt is hihetetlen volt. De hát ez nem is csoda. Az olyan thrash alapvetések mint a Violent Revolution, Enemy of God, Extreme Agressions, Pleasure to Kill (Úristen, mekkora volt!) Voices of the Dead, Reconquerint the Throne vagy az Impossible Brutality teljesen megőrjí­tettek minket. A zenészek is végig mozogtak, végig lobogtak a hajak, a kivetí­tőn futó videoklippek (a Kreatornak azért nem olyan klipjei vannak, amik a keresztény szeretetre nevelnék az embereket...) pedig vadállattá változtattak mindenkit! És akkor még nem is beszéltem arról, hogy Mille Petrozza mennyire hihetetlen frontember. Átkötő szövegei baromi jók voltak, akárcsak a játéka, és a nem túl virtuóz, de korrekt énekteljesí­tménye. Két dal között volt egy kicsit hosszabb átvezetése, amelyben kifejtette véleményét a metal és a rasszizmus viszonyáról, és az utóbbit pártoló embereket elküldte a francba. A legnagyobb őrület persze a záró dalra tört ki, eljött az idő ugyanis, hogy a magasba emeljük a gyűlölet zászlaját! Előtte Mille teljesen felhergelt minket, majd a Flag of Hate alatt a legvadabb, legbrutálisabb őrjöngés kezdődött a küzdőtéren! Élmény volt! A Kreator által játszott zenével, szöveggel és hangulatvilággal 100%-ig sikerült azonosulnunk a koncerten, í­gy ez egy hatalmas másfél óra volt. Miután a Kreatoron kiadtuk magunkból az addig felhalmozott gyűlöletünket, a fesztivált a Lordi koncertje zárta a true metal stagen. Sajnos nem volt szerencsénk, mert a Lordi kezdésére el kezdett szakadni az eső! Igazából én ettől a koncerttől is tartottam, mert régebben rengeteg rosszat hallottam a maszkos srácok élő produkciójáról. Nos a félelmem alaptalannak bizonyult. Az este megkoronázásaként egy hatalmas rock partyt csaptak. A háttér egy templom fala volt, a kezdésre pedig a szí­npadon a banda cuccain kí­vül rengeteg pirotechnikai láda sorakozott. 2 előtt 5perccel kialudtak a fények, és felcsendült az intro. Ezalatt a banda szép csendben elfoglalta a helyét, majd hirtelen hatalmas szikraeső, lángcsóvák és petárdák közepette berobbant a true metal stage-re a Lordi legénysége és el is kezdték nyomni a nyitó Bringing Back The Balls To The Rock cí­mű számukat! Ha ez a nagyszerű látványvilág és a tagok beteges maszkjai még nem lettek volna épp elég, az énekes Lordin még egy speciális bunda is volt, a látványvilág fokozása érdekében. Szörny jelmez ide vagy oda, a srácok nagyon jól tolták a laza rockzenéjüket! A szí­npadon is nagyon otthonosan mozogtak, és persze a küzdőtéren is perceken belül nagyon nagy lett a feeling. Ez nem is csoda az olyan szuper dalok mellet mint a Who's Your Daddy, Blood Red Sandman, It Snows In Hell, vagy a Get Heavy! A jó dalok kifogástalan előadása mellett pedig a látnivaló is akadt bőven. A különböző pirotechnikai eszközökön kí­vül, volt erősí­tő fűrészelés, szikrázó koponya, technikus gitárral történő megölése, stb. Igazából az volt a szimpatikus, hogy a zenekar minden tagjának volt valamije amiből tüzet csalt elő. Például a billentyűs Awa a koncert vége felé behozott egy esernyőt, amit pörgetett és az közben szikrát hányt. De beszélhetnénk a szikrázó gitárokról, vagy a szikrázó dobverőkről is! Ha másra nem, arra jó volt az Euroví­ziós győzelem, hogy ilyen szintre eljussanak a srácok. A jó dalok, meg a látványos image már megvan, remélem a rajongó táboruk, még jobban meg fog majd növekedni. A buli első csúcspontja a Blood Red Sandman/ It Snows In Hell páros volt. Előbbi a gyönyörű fények, utóbbi a gyönyörű dallamok miatt. A közönség soraiban az egyik legnagyobb extázist a The Devil Is a Looserrel váltották ki, mely végén az énekes Lordi, még a szárnyait is megmutatta. Nagyon jó volt a készülő filmjükhöz kötődő Beast Loose In Paradise is, ám a prí­met mégiscsak a They Only Come Out At Night vitte. Ugyanis erre a dalra a pódiumon termett a "German Tank", azaz Udo Dirkschneider, hogy együtt énekeljen Lordiékkal. Udo is egy hihetetlen fazon, egy nagyszerű frontember és énekes, nagyon jól mutatott a szörnyek közt a szí­npadon. Az egy órás műsort végül a Would You Love A Monsterman?, valamint a Hardrock Hallelujah zárták, nem is akárhogy! Újfent lángolt az egész szí­npad, még a hatalmas csatabárd is, ami Lordi mikrofonjához tartozott! Ez a buli méltó társa volt a Nightwish és Kreator koncerteknek, í­gy egy igen erős tripla zárta az idei Wackent. Hát, itt a vége. Szomorúan baktattam kifelé a szí­npadoktól, mert idén is véget ért a nagy buli. Legalább olyan jó volt mint a tavalyi, rengeteg élménnyel gazdagabban hagyta ott a végtelennek tűnő partikat a rockerek tömege. Ugyanakkor aggodalomra semmi ok, hiszen jövőre lesz 20 éves a Wacken, úgyhogy néhány igen nagy durranás van készülőben! Reméljük a szí­nvonal véletlenül sem fog csökkeni, valamint, hogy jövőre még több magyar fogja meglátogatni Európa leghí­resebb metal partiját! Meet You Wacken! Rain or Shine! szöveg: Molnár Márton A fotók a www.festivals2go.com tulajdonát képezik, kivéve Nightwish (Lars Bahren), és Exodus (Michael Wiesner)