Szenzáció!: Volbeat; 2008.08.13., Hajógyári Sziget

írta Tomka | 2008.08.25.

Járom a várost, és nézem a plakátokat: "Szenzáció!" - dí­szeleg rajtuk, "Mr. Elvis Hetfield először Magyarországon" - az is oda van még í­rva, hogy junior, csak nagyobb betűkkel, ugye, valahogy úgy, hogy: JR. -, hát igen, ez már valami, gondolom, erre el kell menni, már nem csak gondolom, hanem megyek is, visz a lábam, "A rock n' roll mágusok fergeteges koncertje este 8-kor!" - ez is olvasható, hát persze, mindenki ott lesz! Hisz ezt látni kell! A tehetséget pedig értékelni... Csillog a szemem, mellkasom duzzad a lelkesedéstől, nézem közben a mellettem haladókat, akikkel szellemi kötelék fűz össze, hisz ugyanaz fűt, tüzel itt mindenkit. Barátkozni kéne, gondolom, odafordulok a mellettem haladó, illatos pipafüstbe burkolózó, tisztességes megjelenést árasztó középkorú úrhoz. "Ugye, Ön is a Volbeat táncmulatságára igyekszik, uram?" - kérdezem, amit a megrökönyödés hulláma követ: vélt lelki társam képzelt barátnak bizonyul, a tudatlanság ködében hallgatásba burkolózik, mogorván néz rám, hogy ő bizony ilyen buja mulatságokra nem adja a fejét, neki komoly muzsika kell, még ha jófajta fémből is van az. Csalódottságomat hamar felejteném, mert ekkor baloldalt kiszúrok egy magam korú fiatalembert, "neki muszáj...", gondolom, ő majd biztos osztja ezt az érzést, ezt a hangulatot, hisz, hogy nem lehet ezt észrevenni? Flegmaság, kérem szépen, flegmaság ez az ironikus elutasí­tás, ifjú barátom látszólag barátságosan válaszolja meg újra feltett kérdésemet, de tekintetében ettől függetlenül elutasí­tás szikrája villan. Hiába, egyedül maradtam a tömegben, ez az igazi irónia barátom, nem az, hogy figyelmen kí­vül hagyod és elutasí­tod ezt az összetettségtől mentes zenét. Hát senki nem érti? Hát senki nem érzi? Kétségek között vergődve jutok el a szí­npadig, ahonnan a cigaretták füstje, a zsibbasztó meleg, és az áporodott alkoholszag űzi el a bemelegí­tő együttes rajongóit. Késés. Még mindig csupán laza embersorok ácsorognak, pedig már fel kellett volna csendülnie az első ritmusoknak. Mi lehet itt a baj? Hol van a szenzációra éhes tömeg? Az eredetiség rajongói? Mind otthon maradtak, mert valaki megcáfolta nézetüket, miszerint egy eredeti banda nem lehet sikeres? Ne adj isten: divatos? Kommersz? Értelmetlen fordulatok: az egyszerű rock n' roll kövén kicsorbul a szavak bicskája. Ezt hallani kell. No meg, jelen esetben: látni. De legfőképp érezni. Igen, azt mindenképpen. Érezni és átélni. Aztán bekövetkezik a várva várt pillanat: hősünk a szí­npadon terem, belecsap a húrokba, lányok százai sikí­tanak fel - nem, nem, ezt már megint csak gondolom. De azért igazából is belecsap a húrokba, csak úgy lazán, rock n rollosan, tudják, olvasták a nagy könyvet. Magabiztosak: húzzák az időt, elnyújtják a bevezetőt, fokozzák az izgalmakat. Aztán jöhet a metal n' roll! Az első szám alatt - ha csak lazán is - de megtelik a sátor: fejek mozognak, lábak perdülnek, testek lökődnek; nincs megállás! Most már nem számí­t, hogy ki van egyedül és ki nem, csak egy lény van a sátorban: a rock zene pulzáló teste, amely kinyúl és megragad, felforgat, és lázba hoz, bizserget, kacérkodik, hiába, no, romantikus dolog ez... Jön a második nóta, és igen, jöhet a csábí­tás is: a Radio Girl fenséges dallamai töltik be az étert, bizony ám, hősünk hátranyalt haja megbomlik ettől az erős érzelmi felhangú dalocskától, hiszen ezt érzéssel kell - de még mennyivel! - énekelni, aztán természetesen szigorú gitárhangokkal rendbe rakni az elrontott tánclépéseket. Ha már lányoknál tartunk, a mister nem is felejti el megjegyezni, hogy milyen szép emberek gyűltek itt össze, persze főleg a lányok, de hát akkor is, itt mindenki szép, örül is az egyre növekvő létszámú plénum: a zenekar a szépeknek, a szépek meg a gondolatnak, hogy szépek. A szép emberek pedig, mint mindenki tudja, kiváltságosak. Megérdemelnek egy kis italt is: kapnak hát Pool of Booze, Booze, Boozet, hangszálakrobatánk pedig csak pörgeti a nyelvét, demonstrálva rock tehetségét. Persze ekkor már nem kellett nagyon, mert eddigre lekenyerezte a közönséget: hiába, ha valakinek dicsérik a szépségét, az sose árt. Ennek ellenére egyfolytában bohóckodott, beszélgetett, hülyéskedett, aztán pedig nagyon komolyan elkápráztatott mindenkit. Bizony, a Jóisten nem csak tehetséggel, hanem kedvességgel is jól megverte. Egy ilyen kedves ember pedig csak természetes, hogy megemlékezik legnagyobb inspirációja előtt, méltó főhajtásfeléképpen, - ki más lehetne, mint Mr. Johnny "fucking" Cash" -, úgyhogy jöhetett is a Sad Man's Tongue, csak úgy pörögnek nyelvéről a szavak, most már nem gondolkodok, ezt már látom és hallom. Szépek a szomorúak, ugyebár, de a szépek is lehetnek szomorúak, í­gy a világ egyik legszomorúbb nótáját is terí­tékre kerül. Most mindenki egymás vállára borulva fog sí­rni, gondoltam, de persze tévedtem, mint mindig, nem baj, már hozzászoktam. Azért nagyon örül mindenki a szomorú számnak, persze, azt se felejtsük el, hogy a magyar, ugye, sí­rva vigad, hogyan máshogy lehetne? Hisz í­gy a legszebb... A Soulweepernek csak az első része hangzik el, sebaj, különben össze lehetett volna veszni, hogy az első vagy a második rész a jobb, reméljük, nem csinálnak harmadikat, vagy legalábbis máshogy nevezik el, amikor rákezdenek arra az ellenállhatatlanul melankolikus sorra, hogy: "So saaaaad..." Természetesen minden romantikának van határa, ezért a Metallica öröksége előtt is kell tisztelegni, hogy a fejbiccentő izmok is megkapják a magukét: az egyetlenek talán, akik szórakozás közben is szeretnek dolgozni, meg kell őket becsülni! A rock zene lázadás, mi más lenne, úgyhogy kellett Rebel Monster is, na, ez már valami, Mr. Ulrich bizony magába nézne, ha rájönne, hogy ő már sosem fog ilyen agresszí­v darabot komponálni! Ez ám a spiritusz, gondoltam, és láss csodát: végre igazam lett. Vagyis volt. Persze ez már a végén történt, a ráadásban, előtte még igazi 50-es évekbeli rock sztárhoz méltóan szerelemről énekelt az egész sátor, "csak veled szeretnék lenni", ezt most nemcsak gondoltam, hanem énekeltem is, azaz énekeltük, hisz ezt a slágert mindenki ismeri, Dusty Springfield énekelte anno I Only Wanna Be With You álnév alatt, pedig hát ez egy Volbeat szám, ahogy Johnny Cash Hurtje is az övé, mert az úgy szép és jó és szí­vmelengető. Ha már í­gy összemelegedtünk, még többet kéne közösen énekelni, gondolhatta énekes barátunk, akit igazából Michael Poulsennek hí­vnak, mint kitudódott - "azok a fránya plakátok..." -, szóval úgy döntött, hogy akkor itt az ideje a The Garden's Talenek, A Slágernek, ami mindegyik együttesnek van, mert muszáj, hogy legyen. De persze előtte volt még más is, bocsássák meg zavarodottságomat, de hát csak úgy kavarognak az érzések és a gondolatok, ezt már persze akkor is gondoltam, a koncert alatt, de most főleg, szóval hallhattuk még a Danny & Lucyt is, ami - ha szabad ilyen tudálékosan fogalmaznom - akár az együttes ars poeticája is lehetne, mert hát ugye, olyan durvább is, meg hát dallamos, mondhatni lágy, elkápráztató refrénnel, ami sokak számára jelentheti a musica fatalet, már ha tetszenek érteni. Szóval igen, mindig kimarad valami, ebből sosem elég, de azért arról még emlékezzünk meg, hogy volt egy új nóta is, a Hallelujah Goat, ha minden igaz, bizony jócskán rigorózusra vették vele a figurát - elnézést, elragadott a költői hév -; jó lesz azért a következő hanghordozó, - hisz páran tudhatják, hogy lesznek olyan szép nevek is rajta, mint a Maybellene. Szóval a közönség énekeltetésnél tartottunk, amihez kellett egy kis akusztikus gitár, no meg vendég hí­ján Thomas Bredahl gitáros vokáljai: a kert meséje bizony akár a himnusza is lehetne, olyan megindí­tó! Főhősünk még a közönséghez is lemászott kicsit, hogy közelebb kerülhessen a sok szép emberhez, igazán kitett magáért, megérdemelte a kitartó tapsot és elismerést! Micsoda este volt, nem csoda, hisz megmondták, hogy szenzáció lesz, gondoltam. Aztán csak csend; fáradtan ballag haza a kedves publikum. Újra járom a várost, de a plakátokat nem látom sehol. Eltűntek, sosem voltak. De szenzáció, az volt, gondolom újfent. Sebaj, legközelebb már plakátok is lesznek... Tomka A képekért köszönet a CSLPnek! Továbbá köszönet Michael Poulsennek (ének/gitár), Anders Kjrlholmnak (basszusgitár), Jon Larsennek (dob) és Thomas Bredahlnak (gitár), akik nélkül ez az í­rás nem jöhetett volna létre!