István, a király - Jubileumi előadás

Ifjúkorom meghatározó darabja volt az István, a király, nem hiszem, hogy van még egy olyan lemez, amit annyiszor meghallgattam volna, mint a Szörényi-Bródy kettős időtlen remekművét. A huszonöt éve bemutatott alkotás, mely szándékos politikai áthallásainál fogva egy történelmi küszöb zenei jelzése lett, azóta is érvényes morális értékeket megfogalmazva mutatta be az új és régi harcát, ahol egyik fél sem több a másiknál, és egyik fél sem létezhet a másik nélkül. A jubileumi előadás felvezetéseként bemutatott Társulat adásait csak elvétve néztem, hogy némileg "szűz" füllel és elvonatkoztatva a műsor anti-rock-os attitűdjétől tudjam értékelni a Szikora János újraálmodásában szí­npadra kerülő darabot. Természetesen az értékelés alapja - s ez nem is lehet más -az összehasonlí­tás az eredeti Koltay féle változattal, mely úgy gondolom, annak ellenére, hogy kiállta az idő próbáját, már megszületése pillanatában is tartalmazott gyenge pontokat. Kezdjük hát magával a megjelení­téssel: mí­g a Koltay film mozifilmnek készült, addig Szikora darabja egyenesen a szí­npadra í­ródott -dinamikában tehát nem versenyezhetett a jóval nagyobb tér adta lehetőségekkel. Ennek ellenére a tömegjelenetek - köszönhetően a Honvéd Művészegyüttesnek - a lehetőségek adta tárházat maximálisan kihasználták, elfeledtetve a nézővel a statiszták "erősen véges" számát. A keretes kompozí­ció a Jézus Krisztus szupersztárból másolva már nem hatott újszerűnek, de ez engem különösen nem is zavart, a rendező elképzeléseiben valószí­nűleg a Júdás-Krisztus kettős alakja sejlett fel, melyet aztán könnyű volt átültetni Istvánra és Koppányra ( még ha nem is ugyanazon értékskála mentén folyik a küzdelmük.). A szí­npadi berendezés stilizált ellentétei - a kereszténységet szimbolizáló vár, illetve a pogány világot megjelení­tő életfa - a régebbi változat szintén leegyszerűsí­tett dí­szleteihez képest nem jelentettek visszalépést. A kosztümök láttán valószí­nűleg minden állatbarát riadtan sikoltott fel, ennyi szőrme talán csak Kí­nában volt látható, az Olimpia előtt. Jómagam nem vagyok történész, nem tudom megí­télni a jelmezek korhűségét, bár a német lovagok tükörfényes, XV. századbéli páncéljait látván elfogott a kételkedés - mindenesetre egyfajta szimbólumrendszerként is felfoghatjuk az egészet, ahol bizony a nagybetűs METAL hordozza a konstruktivitás értékeit. Térjünk rá Magazinunk szempontjából leglényegesebb momentumra, az énekhangokra, illetve a szerepekre. A Koltay film emblematikus figurái mellett - István, Koppány, Asztrik főpap, Torda, Réka - mellett még viszonylag "gyermeki füllel" is feltűnt néhány szereplő egyszerűen hamis produktuma, kezdve Sarolttól, Laborcon keresztül a magyar főurakig. Ez persze nem meglepő, az emlí­tett karaktereket nem énekesek, hanem szí­nészek személyesí­tették meg- kivéve Nagy Ferót, de őt nem a hangjáért szeretjük -, hozzájuk képest az új változat énekhangjai mindenképpen egy jobb, hallgathatóbb teljesí­tményt nyújtottak. A Vikidál Gyula, Deák Bill Gyula, Varga Miklós triumvirátus korszakalkotó produktumát természetesen nem lehetett felülmúlni, Szikora mégis megpróbált "versenyre kelni" egy olyan "futamban", ahol társa eleve handicap-pel indult. István karakterében Feke Pál meggyőző teljesí­tményt nyújtott, mind énekhangban, mind szí­npadi teljesí­tményben, talán túlságosan is uralva a teret, ahol a Koppányt játszó Vadkerti Imrének már nemigen jutott hely. Vadkerti hangja operásabb, talán csiszoltabb is, mint Vikidálé, ám sem személyes karakterében, sem vokális megfelelőségében nem tudott felnőni az elődje által felállí­tott szí­nvonalhoz. Feke Pál együttes szereplésükkor sportnyelven szólva lemosta a pályáról, ez a momentum sajnos meghatározóan befolyásolta az egész darabot: egyenlő ellenfelek hí­ján elmaradt a feszültség. Következzék személyes kedvencem, a Tordát megszemélyesí­tő - a prog.metal zenét játszó Mindfields Factoryban feltűnt - Tóth Attila. Meggyőződésem, hogy Attila nemzetközi szintű énekes, ráadásul egy másfajta értelmezésben versenyre tudott kelni Bill feledhetetlen alakí­tásával. Szikora remekül érzett rá a szerepben bujkáló ripacskodó, eksztatikus lehetőségekre: az új Torda í­gy vált István valódi ellenpontjává, kár, hogy szerepe egy számomra érthetetlen oknál fogva, csonkává vált. Fejes Szandra az újonnan kreált táltosasszony szerepében hiába énekelt fenomenálisan, dramaturgiailag egyszerűen nem volt súlya, ráadásul éppen az egyik meghatározó szereplőtől vette el a lehetőséget, fájdalmasan megosztva í­gy a Torda képviselte őserőt. Attila hangi adottságainál fogva néha kellemesen metalosra vette a figurát, kissé át is formálva az eredeti sorokat- szinte repesett a szí­vem a hosszú, kitartott sikolyok hallatán. A rendezésben sajnos voltak még hibák: Koppány a feleségekkel együttes dalban csak álldogál, nyoma sincs annak a fojtott erotikának, amit Vikidál annak idején szinte mulatságosan élethűen prezentált ( nézzétek meg az eredeti jelenetet, ahol Gyula bizony amúgy rockeresen ráfog az egyik asszonyka keblére). Azt sem nagyon értettem, hogy az eredeti darabtól, és a szövegkönyvtől eltérően Koppányt élve fogták el, miközben Réka - kit az új változatban csak dicsérni tudok - apja holttestének kiadásáért könyörgött. A feltüntetett hibák ellenére összességében pozití­v érzésekkel álltam fel a karosszékből, a bemutatott énekesi produkciók, és a rendezői koncepció ha nem is egyenrangú, de méltó tisztelgést mutatott be az ősdarabnak, felvillantva annak ma is időszerű értékeit.