A Metal "Szentföldjén": Wacken Open Air 2008. 07.31- 08.02.Wacken, Németország. Olvasói beszámoló 2. rész

írta Hard Rock Magazin | 2008.08.12.

Minden év egyik legnagyobb metal eseménye, a Wacken Open Air, melyről az idén egy kedves olvasónk által mi is beszámolhatunk. A fesztivál első napját nyomon követő í­rás, az Avantasia budapesti koncertjére készülőknek is "segí­tséget" nyújthat... 1.nap Hivatalosan a fesztivál első napja a pénteki volt, és ez a nap számomra a Primordial koncertjével kezdődött a Party stagen. A korai kezdés ellenére (délelőtt 11) meglepően sokan voltak kí­váncsiak rájuk. Black metaljukban jelentős szerepet kapnak a doom, de még inkább az í­r népzenei elemei, mely ez utóbbi sajnos itt a koncerten nem igazán hallatszódott. Profi módon, és jó szí­npadi munkával játszottak. A banda igazi erőssége A.A. Nemtheanga énekes. Hihetetlen átéléssel és szenvedéllyel tolmácsolja az együttes dalait. Rajongóik pedig lelkesen fogadták őket, különösen az í­rek. Számomra a buli végére már kicsit unalmas lett a produkció, a nóták eléggé egyformák voltak. Ugyanakkor, akik megnézték ezt a 45 perces Primordial bulit, elégedetten távozhattak a nagyobb szí­npadok felé. Egy kis pihenés meg sebnyalogatás után a Job For a Cowboy koncertjére értem a Black Stage-hez. Deathcore műfajban utaznak a fiúk, de sem zeneileg, sem máshogy nem találtam semmi értékelhetőt abban amit láttam. Az Unearth-re is ugyanaz érvényes annyi különbséggel, a koncertjük közben elkezdett szakadni az eső, valamint, hogy Trevor Phipps frontemberként egész szépen teljesí­tett, még a tömegbe is beleugrott a kordonról. Az Ensiferumot a Paganfesten szerettem meg. Ott hatalmas bulit csaptak, és azóta a lemezeik is rendkí­vül megtetszettek. Kí­váncsi voltam, hogy a németeknél mit tudnak produkálni. Mivel a koncert kezdetéig szakadt az eső, a vártnál egy picit kisebb tömeg fogadta őket, de a műsor végére már voltunk rendesen. Az arcfestés és a finn szoknyák elmaradhatatlan kellékei a bandának, itt is ezekben láthattuk őket. Halkan jegyzem meg, hogy nem volt roadjuk, tehát a buli előtt negyed órával még pólóban, farmerben lőtték be a gitárokat, és ebben a felszerelésben a közönség nem is nagyon ismerte fel őket! Hozzáteszem, hogy tényleg nem megszokott látvány volt :-). Legnagyobb meglepetésemre a setlist a Paganfesteshez képest eléggé lecserélődött, csak 5 dalban volt átfedés, ami mindenképp a bandát dicséri! Ha akkora hangulatot nem is tudtak teremteni mint Budapesten, jól játszottak a fiúk. Emmi, Sami és Markus szinte végig headbangelt és támogatták vokálokkal Petri Lindroos frontembert. Szerencsére a hangzással sem volt különösebb gond, az olyan dalok mint a Token Of Time, vagy a Windrider könnyedén elrepí­tettek minket a régi, havas finn csataterekre. A legnagyobb őrület pedig természetesen a Lai Lai Hei-re, az Ahti-ra, a One More Magic Potion-ra és a záró Iron-ra tört ki! Jó buli volt a szintér egyik legjobb bandájától. Még el sem halkult a taps, máris siettem át a True Metal Stage elé, ugyanis a finn harci énekek elnémulása után szinte azonnal kezdetét vette a Kamelot műsora. A Kamelot valahogy lemezen nem tudott megfogni, ugyanakkor annyi sok pozití­vumot hallottam az élő teljesí­tményükről (is), hogy reméltem, most majd meg tudják magukat szerettetni velem! Sikerült! Méghozzá nem is kicsit! A fesztivál egyik legpozití­vabb csalódása volt számomra ez a buli! Egy nagyon korrekt szí­npadkép fogadta a koncertre váró tömeget, emelvényekkel, oszlopokkal, valamint egy csinos, a háttérben vokálozó hölgy is támogatta Khanékat. Noha a dalokat akkor még nem nagyon ismertem mégis varázslatos volt a show. Egyrészt a remek összhatású szí­npadkép, másrészt Khan hihetetlen előadásmódja azonnal belevarázsolt zenéjük misztikus világába. A zenészek is végig jókedvvel és sok mozgással zenéltek, Oliver Palotai és a többiek haja végig lobogott. Ehhez még rengeteg pirotechnikai elem társult, ami csak fokozta az amúgy sem gyenge látványt. Sajnos a hangzással viszont komoly gondok adódtak. Thomas Youngblood gitárja néha teljesen elszállt, valamint a dob helyenként eléggé agyonnyomta a többieket. Ennek ellenére (vagy talán épp ezért...) nagyon jól éreztem magam, a közönség sorai közt végig remek volt a hangulat. Teljesen elvarázsoltak minket az olyan dalok, mint a Rule The World, a The Human Stain, a Center Of The Universe, a Karma és társaik. Viszont a csúcspont csak ezek után jött, ugyanis hirtelen a szí­npadon termett a leggyönyörűbb vörös hajzuhataggal megáldott rockerhölgy, Simone Simmons, hogy Khan-al együtt előadja a The Haunting-ot. Ámulatba ejtő duettet hallhattunk, nem csak hangban, de látványban is. Lehet ezt még fokozni? Igen! Ugyanis a Ghost Opera és a Forever után a szí­npadon termett két bekötött szemű hölgy, nyakukban dobokkal, valamint Alexander Krull a Leave's Eyesból, hogy a March Of Mephistoval fejezzék be ezt a prí­ma Kamelot koncertet. Hihetetlen volt! Eddig nem voltam oda értük, de ha holnap jönnének, biztos elmennék megnézni őket megint! A Soilwork zenéje szintén nem az én világom, a koncertjük sem hagyott bennem túl mély nyomot. A tömeget teljesen megőrjí­tették, hatalmas volt a zúzás, de számomra Dirk Verbeuren élvezetes és technikás dobolásán kí­vül nem sok pozití­vat nyújtottak. A Sonata Arcticaval hasonlóan voltam, mint a Kamelottal. Lemezen abszolút nem fogott meg se a zenéjük, se a szövegviláguk. Valamit hiányoltam belőlük mindig is, és Tony Kakko hangját sem kedveltem kifejezetten. A zseniális Stratovariusal való hasonlí­tgatást meg soha nem értettem. Nos a Sonatanak is sikerült megszerettetniük magukat velem, ha nem is olyan könnyedén és lehengerlően mint a Kamelotnak. Nagyon szép, kék, farkasos, teliholdas háttérkép fogadta a koncertre érkező tömeget, valamint az ehhez passzoló kék fények, meg jó sok pirotechnikai láda. Intro gyanánt egy billentyűs instrumentális dal hangzott fel, majd belekezdtek az új lemezt nyitó In Black And White-ba a srácok. Sajnos nem volt túl profi a kezdés! Valahogy nehezen akart összeállni az egész produkció, számomra kicsit szétesett volt mind a nyitás, mind a buli első fele. Nagyjából a negyediknek felcsendülő Replicara találtak egymásra a zenészek, a közönség, valamint a hangzás. Onnantól viszont egy nagyon prí­ma hangulatú, rendkí­vül erős buli kezdődött. A zenészek, ha a szí­npadot nem is szántották fel, a járkálás a dalok alatt megvolt, valamint Tony Kakko is szimpatikus frontembernek bizonyult. Az olyan dalokat pedig, mint a Fullmoon, a Gravenimage, a Black Sheep, vagy a zseniális Don't Say A Word azóta sem tudom kiverni a fejemből. A legnagyobb ovációt a záró The Cage kapta. Mióta haza értem, nagyon sokat forog a Sonata a lejátszómban, és valószí­nű, hogy novemberben is megnézem majd őket. Frankó bulit csináltak, jól éreztem magam! Számomra egy kis pihenés következett ezután. Wackenben előfordul, hogy fel kell áldozni néhány bandát az evés/ivás nevű procedúrák miatt. Így a fesztivál egyik headlinerének, a Children Of Bodomnak épp a kezdésére érkeztem a szí­npadok bejáratához. Noha zeneileg ők sem a szí­vem csücskei, azért kí­váncsi voltam produkciójukra. A nyitó Sixpounder végére sikerült túlesni a beeresztési procedúrán, és valami hihetetlenül hatalmas tömeg fogadott a True Metal Stage előtt. Ennek ellenére pár szám alatt szinte legelőre verekedtem magam. A szí­npadkép teljesen megegyezett a 2006-ossal, középen egy autó volt, fémhordókból jött a piró, valamint volt egy hí­d, rajta egy szintivel, ahová néha felmentek a gitárosok, vagy Warman. Az egyetlen változás a háttérvászon volt, amin az új lemez borí­tóját láthattuk. Noha a zenészek nem vitték túlzásba sem a mozgást, sem a hangulatkeltést, a németek teljesen megőrültek. Az átlagnál is sokkal több "crowd surfert" kellett kiemelgetniük a biztonságiaknak. A zenéjüket ezután sem fogom különösebben szeretni, de az olyan slágerek, mint a Silent Night, Bodom Night, a Follow The Reaper, a Needled 24/7, a Hate Me!, vagy az Angels Don't Kill még engem is heves fejrázásra késztettek. A buli egyik csúcspontja kétségtelenül az volt, amikor Alexiék elkezdték játszani Rihanna, Umbrella cí­mű dalának Bodomosí­tott változatát, majd, hogy a rockzene vizein maradjunk a Van Halentől következett a Jump! Természetesen hatalmas sikert arattak! Az új lemez cí­madója, a Blooddrunk után levonultak, hogy a ráadásban elszabaduljon a pokol a Hate Crew Deathroll és a Downfall cí­mű szerzeményekkel! Ekkor már a háttérvászon helyett is a 3 fémlemez lógott a háttérben, rajtuk világí­tott a COB felirat. Nem tettek rajongóvá, de í­gy fesztiválon, azért szí­vesen elhallgattam őket. Az est fénypontja előtt, még Black Stagen a Corvus Corax nevű német banda lépett fel. Ők hivatalosan a mittelalter metal stí­lusban mozognak. Ez a zenéjükre nagyjából igaz is, annyi különbséggel, hogy a muzsika 100%-ban mittelalter és 0%-ban metal. A szí­npadon volt egy teljes kórus, egy fúvós, egy vonós zenekar, néhány dobos, valamint maga a Corvus Corax. Népi hangszereken zenéltek, és ez nagyjából el is árulja a zene milyenségét. A német népzene és a szimfónikus zene közt félúton helyezkedett el ez a banda. Persze volt sok szép ruha, operaénekesek, meg piro dögivel, tehát a helyieknek ez barmoira bejött, én személy szerint viszont kicsit unalmasnak találtam ezt az amúgy nem mindennapi produkciót. A Maiden mellett a legszimpatikusabb programnak számomra az Avantasia í­gérkezett idén. Amikor meghallottam egy éve, hogy Wackenben Tobias szí­npadra viszi az Avantasia projectet, majd kiugrottam a bőrömből! Akkor még szó sem volt se 3. lemezről, sem turnéról, í­gy végül is nem teljesen az lett a dologból, mint aminek eleinte í­gérkezett, de í­gy is nagyon vártam a műsort. Direkt elkerültem a várható setlistet, fotókat, videókat, el ne rontsam a saját meglepetésemet. Persze valahol én is az első két lemezben reménykedtem, de szerintem a 3. sem lett olyan rossz, és hát azt is tudtam, hogy sajnos Kiske nem volt hajlandó szí­npadra lépni. Nos, negyed 1-kor kigyulladtak a fények a True Metal Stagen, és fél perc csönd után a Twisted első hangjaival elkezdődött az intro, majd berobbant a banda a szí­npadra. Azon túl, hogy hatalmas fényarzenálja volt a csapatnak (a fesztiválon ők kapták a legszebb fényeket), több helyen dobogók voltak, valamint a hatalmas háttérvászon gyönyörű összhatást eredményezett. Az egyik legszembetűnőbb dolog az volt, hogy rengeteg ember volt a szí­npadon. Sacha és Oliver Hartmann gitároztak (utóbbi énekelt is nyilván), volt egy basszer, egy szintis, a doboknál Felix ült az Edguy-ból, valamint 2 énekes hölgy, akik vokáloztak. A Twisted Mindot egyedül énekelte el Tobi (pedig pár órával korábban Roy Khan ugyanezen a szí­npadon énekelt, úgyhogy ejnyebejnye!), profi frontemberként irányí­totta csapatát, a nézőtéren pedig most is teljes volt az extázis. Sajnos a félelmem beigazolódott, ugyanis a Twisted Mind után az új lemez számomra egyik leggyengébb tétele a Scarecrow következett. Mégsem kellett szomorkodnom, ugyanis megjelent Jorn Lande és hatalmas beleéléssel gyönyörű duót énekelt Tobival. Illetve majdnem... Történt ugyanis, hogy Jorn mikrofonja nem szólt! Abszolút. Ott láttuk, hogy kedvenc énekesünk milyen elánnal és átéléssel énekel, de semmit nem hallottunk belőle! És a botrány az, hogy ez a kis technikai probléma nem 10 másodpercen át tartott, hanem 2 teljes számon át! És nem ő volt az egyetlen, de erről majd később. Tehát Jorn nagyon szépen teljesí­tett, mégis mi énekeltünk helyette, a hangja csak az Another Angel Down közepén jött meg. Az új lemez dalai amúgy meglepően jól szóltak élőben, a nagyszerű hangulat el tudta vinni a hátán az esetenként gyengébb szerzeményeket is, és a kezdő hármas nagyon jól szólt. A buli első csúcspontja viszont csak ezután jött, ugyanis elsötétült a szí­npad, felcsendültek a Prelude dallamai, majd elkezdődött az első lemez nyitódala a Reach Out for the Light! Michael Kisket, André Matos helyettesí­tette, szerintem abszolút kiválóan! Na ez volt az, amire mindenki várt, hatalmas ováció és kórus fogadta a számot. Ezt a Lost in Space EP-ről ismert The Story Ain't Over követte! Szenzációs volt! Tudom, hogy nem a legmetalosabb dal, de a hangulata miatt én mégis szeretem ezt a számot. A koncerten, ahogy duetteztek egymással Catleyék, és vokáloztak a lányok, az fantasztikus volt. Ráadásul végig mosolygott minden zenész a szí­npadon, tehát szavakkal ez is egy nehezen leí­rható pár perc volt. Katarzis! Ezután jött a Shelter From The Rain, az új lemez legjobbja, majd a leggyengébbjét is megkaptuk a Lost In Space képében. Tudom, hogy Tobias szereti mostanában ezt a "bugyirockot", és nem is volt annyira rossz a koncerten ez a szám, de nem szomorkodtam volna, ha valami mást hallhatunk helyette. Az Avantasia és a Serpents In Paradise alatt megint teljes volt az extázis a tömegben, majd Jorn felkonferálta a Promised Land cí­mű számot, ami Matossal, Jornnal, és Tobival szintén hatalmasat szólt! Az Avantasia buli végtelenül profi show volt. Áradt mindenkiből a jókedv és valahogy sikerült megtalálniuk azt, amit a Maidennek nem. Ki volt találva a koreográfia, hogy mikor hova álljanak a duettek közben, tehát nemcsak szép és jókedvű, de látványos, és profin kitalált/elkészí­tett show is volt. A műsort egy varázslatos hármas zárta, a Toy Master (Alice Cooper részeit Tobi egy cilinderben énekelte), a Farawell (mennyire gyönyörű volt, te jó ég! És micsoda hangulat uralkodott!), valamint az abszolút csúcspont a Sign of the Cross / Seven Angels. Ez aztán végképp megadta a kegyelemdöfést. Hét énekes a szí­npadon. Tizenkét rocker játszott, nekünk, egymásnak, összhangban, nevetve! Látszott, hogy ez mindenkinek egy különleges koncert, egy különleges alkalom! Szóval valami olyan mesés produkció volt, hogy ebből is nehéz fölocsúdni, szavakat találni meg végképp nehéz! De jó, hogy láthatom majd még egyszer! És azt még meg sem emlí­tettem, hogy a Toy Masternél, meg a záró dalnál Uli Jon Roth is a szí­npadon termett és gitároztt egy jót! Ezzel a kijelentésemmel a többség biztos nem fog egyetérteni, de ez a varázslatos produkció, nálam megette reggelire a Queensryche Mindcrime buliját. Nagy zenészekkel, nagy show! Örülök, hogy láthattam! Ez után a csoda után még átnéztem a Gorgoroth koncertjére a black stagere. Ultratrue black metaljuk számomra rettenetesen unalmas volt, igazából szerintem a látványvilág miatt voltak rájuk sokan kí­váncsiak. A zenészek teste tele volt vérrel és festékkel, mindenhol szegecsek lógtak, de az igazi "csemege" a 2-2 meztelen nő és férfi volt, fejükön csukja, ők pedig keresztre voltak feszí­tve a szí­npad hátterében. Az előtérben véres kecskekoponyák voltak karóba húzva. Látványos összkép, de 10 perc után meguntam a bámészkodást, úgyhogy inkább a táborhely felé vettem az irányt, és eltettem magam az utolsó napra. Folyt. köv. Molnár Márton A fotók a www.festivals2go.com tulajdonát képezik. Kivétel Corvus Corax (Markus Vehyle), Kamelot (BW&BK)