Évtizedelő - 1999 ( második rész): Mesék és Szellemek

írta garael | 2008.08.03.

Dark Tranquillity: Projector - Tomka Grave Digger: Excalibur - JLT Metallica: S&M - TT Nevermore: Dreaming Neon Black - Philo Rage: Ghosts - garael The Flower Kings: Flower Power - Brinyó Toto: Mindfields - Meszo Dark Tranquillity: Projector Íme, a kí­sérletező művész archetí­pusa: az új utakat kereső nagy művészé, amely különböző formákba igyekszik önteni a mindentudó monotonitással ismételgetett tartalmat. Esetünkben a stí­lus a forma, az érzelem a tartalom: a stí­lus a göteborgi metal, az érzelem pedig egy hangulat; a melankólia mindent elsöprő, magába foglaló és forduló, felszabadí­tó, túlcsorduló hangulata. A művész egyben teremtő is: egy új stí­lus, egy új zenei forma megalkotási folyamatának részese. Aki pedig egyszer létrehozott valamit, az örökre felelős teremtményéért: a Dark Tranquillity gárdája is érzékeny anyai figyelemmel, és szigorú apai iránymutatással igazgatja gyermekének életútját. Ez a gyermek pedig folyamatosan változtatja arcát: fejlődik, álruhába bújik, de lényegileg ugyanaz marad. Ezúttal azonban a fennkölt költőiség, az emelkedettség újfent nyí­ltan vállalja magát, meztelenül lép a világ szí­ne elé, igaz, eddig ismeretlen alakban. Mikael Stanne és társai újfent megreformálták és revitalizálták a könnyedén zsákutcába futó melodikus death metalt, létrehozva a gótikus göteborgi metalt. Hatalmas kockázat első látásra ennyire idegen hatásokat egybeolvasztani, ám mint mindig, ezúttal is hézagmentesen sikerült az operáció. A műtétnél azonban már új tagok is segédkeztek: ezen az albumon mutatkozott be Niklas Sundin gitáros, Fredrik Johanssonnak azonban ez volt az utolsó "beavatkozása" - távozása után Martin Henriksson végleg átválthatott a gitárra, és a basszusgitáros posztra Michael Nicklasson érkezett egy évvel később. Ez a felállás segédkezett a Projector c. mestermű létrehozásában. Milyen is lett az együttes 1999-es arca? Szolid, de örökké változó; más, és mégis ugyanaz - mondanák ők. Hisz ahol a káosz szolgáltatja a normát, ott vajon mindig egyensúly uralkodik? Nyilván nem: ebben rejlik a szépség. Ez a pár sor ThereIn c. számukból akár ars poeticájuk is lehetne: a Dark Tranquillity mindig is képes volt rá, hogy a metal zene látszólagos, zsigeri káoszából felszí­nre hozzák a szépséget, a durvából az érzékenységet, a harsányból a finomságot. Ezúttal a gótikus - néhol akár a Depeche Modera is hajazó - zene sötét érzékiségét hí­vják segí­tségül, amely alapvetően felülí­rja a göteborgi stí­lusról alkotott általános képet. Már a FreeCard óvatosan tapogatózó zongora-felütése is jelzi, hogy az atmoszférikus hangszerek között előkelő helyen álló billentyű sokkal tágabb szerepkört, és nagyobb hangsúlyt fog kapni. Ennek megfelelően a dalszerkezetek is jóval változatosabb képet mutatnak: sok a törés, a tempóváltás, akár a stí­lusváltás is egy-egy számon belül. A szokásosnál is jobban eltorzí­tott gitárok által felsorakoztatott szikár, kí­méletlen taposómalom módjára menetelő göteborgi riffek, és a bí­borvörös és fekete szí­nekkel megfestett hangulatvilágot felvirágoztató gitártémák egymásnak adogatják a stafétát, percről percre, számról számra. Ám a pálmát ezúttal is Stanne mester orgánuma viszi: kétségkí­vül ő a fő erőssége a lemeznek, teljesí­tménye pedig megsokszorozza a produkció értékét. A Punish My Heaven egyetlen, ominózus sorát leszámí­tva most használja először tudatos koncepció alapján tiszta hangszí­nét, amely felváltva alkalmazva ördögi, és brutálisan erős hörgéseivel, nagymértékben növeli a korongra jellemző diverzitást. Elég csak meghallgatni a ThereIn egyszerű zsenialitását: ez a mély tónusú hang egyszerre elbűvölő és csábí­tó, szomorú és bölcs. Egyszóval: melankolikus. Csakúgy, ahogy az egész zene: egyszerre agresszí­v és depresszí­v, amely az őszinte emóciók nyelvén tolmácsolva felfokozott szuggesztivitással rendelkezik. Ezáltal a struktúrák terén sem engedhetünk meg szoros kötöttségeket: a hangulatteremtés szolgálatában sokkal több szabad tér, laza kapcsolat, elmerengő passzázs található a számokban, amik örvényként képesek beszippantani a hallgatót, ha valaki elkapta a lényeget. Az UnDo Control pedig még női éneket is felvonultat ennek céljából, még inkább gótikus vizekre terelve a nagyérdeműt, azonban tökéletesen végezve el a feladatot: gyönyörű kontrasztot alkot a death metalos vokállal. Az albumon egyenesen érzelmes számok is találhatók, az Auctioned és a Day To End, amik teljes mértékben atipikus szerzemények: az énektémák egyértelműen középpontba kerülnek, szinte könyörgő, elvágyódó hangnemük pedig jól illik a lassan kibomló, a háttérben megbúvó basszusgitár-futamhoz, illetve a második esetben a beszédes "csendhez". Természetesen a "hagyományos" dalok sem nélkülözhetők teljes mértékben, í­gy a The Sun Fired Blanks, vagy éppen az On Your Time maximálisan felidézik a klasszikus göteborgi sémát, amit a Nether Novas és a Dobermann csupán részben valósí­t meg: ettől még karcos, ambiciózus, lendületes darabok. Az album azonban tagadhatatlanul hangulati kompozí­ció marad, mélységesen érzelmes és agresszí­v, ám kétségkí­vül zseniális. Az egész szcéna nagy vesztesége, hogy semelyik együttes nem tudja követni a Dark Tranquillity kreatí­v géniuszát prométheuszi lánggal világí­t a death metal sötét egén. Addig is azonban, amí­g ennek ellenkezője meg nem történik, dőljünk hátra és nyugtázzuk elégedett mosollyal, hogy mindig lesznek olyanok, akik egészen egyszerűen nem tudnak hibázni. Grave Digger: Excalibur Artúr Király és az Excalibur. Morgana és Merlin. Lancelot és Galahad. A kerekasztal lovagjai. Avalon. A Szent Grál. Vagyis az Artúr Mondakör. Ki ne hallott volna már a brittek legendás mesebeli királyáról, ki ne látott volna ezzel a témával foglalkozó filmet és ismeretterjesztő műsort. Kevés ehhez fogható magával ragadó és ámulatba ejtő legenda van a világon, nem is csoda, hogy művészek sokaságát ragadta magával ez a mitikus téma. Festők, í­rók, költől, szobrászok fantáziáját hozta működésbe a kőbe zárt kard története, és ennek a mondakörnek hála, készültek csodálatos és maradandó alkotások. És hát természetesen a zenészeket sem szabad kihagyni a sorból, hiszen tudjuk, hogy hány és hány zenekar merí­tett ihletett ebből a témából, mennyi muzsikust kerí­tett hatalmába ez a misztériumokkal teli mondavilág. Gondoljunk csak a legendás Pendragon zenekarra, vagy Gary Hughes fenomenális kétrészes rock operájára a Once And Future King-re. Ám az ilyen témájú alkotások közül akad egy, ami számomra torony magasan kiemelkedik a sorból, egy olyan album, amit biztosan magammal vinnék egy lakatlan szigetre, ha arra kerülne a sor. Ez pedig a Grave Digger kilencedik nagylemeze az Excalibur. Nem is tudom, hányszor hallgattam meg ezt az albumot az idők folyamán, de mind a mai napig roppant nagy élvezettel és lelkesedéssel teszem. Ami érthető is, hiszen a germán metal egyik alapbandájában szinte lehetetlen csalódni, mert kőkemény riffekre épülő, lendületes, száguldó muzsikájuk az évek folyamán semmit sem változott, és Chris Boltendahl utánozhatatlan orgánuma ugyanolyan jellegzetes és védjegyszerű, mint Udo mester szikár előadás módja, vagy éppen Michael Kiske Őfelsége elképesztő sikolyai és gigászi hangterjedelme. Lehet, nem Chris a legjobb énekes a műfajban, de az egyik legeredetibb hang az övé, amit bármikor felismer az ember, és tudja, hogy most a "Sí­rásók" tolják a riffeket és adagolják a heavy metal-t. Valahogy én mindig nagyon tudtam értékelni azt, hogy ha egy énekesnek jellegzetes, karakteres hangja van, amit bármikor bármilyen körülmények között felismerhetek. És hát a jó Chris pontosan ilyen. Öblös és rekedt hangja a legnagyobb mértékben passzol a zenekar muzsikájához, amennyi hangi adottsága van, azt maximálisan kihasználja. Olvastam egyszer valamelyik lapban, hogy a szerző azt kifogásolta, hogy miért nem vesznek be egy másik, nagyobb hangterjedelmű énekest, miért nem keresnek mást a bandába. Sajnáltam szegényt, mert ebből kiderült, hogy fogalma nincs a bandáról és a heavy metalról sem tud túl sokat. Chris Boltendahl nélkül olyan lenne a Grave Digger, mint Ian Gillan nélkül a Deep Purple, Matt Barlow nélkül az Iced Earth vagy Kip Winger nélkül a Winger. Üres és hiteltelen! De igazságtalan lennék, ha nem szólnék a többi muzsikusról. A mára már a Rebellion sorait erősí­tő gitáros Uwe Lulis számomra a tökéletes német heavy metal gitáros. Témái ötletesek, szólói remekül passzolnak a nótába, nem zúzzák szét a harmóniát, nem játsza agyon magát, szóval tudja, hogy mennyit kell gitároznia. Ezen a lemezen pedig pár igazi riff-bombát is komponált, amik azt hiszem idővel igazi klasszikussá válnak. A legendás basszer, Jens Becker aki játszott olyan kultikus zenekarokban is, mint a Kingdom Come és a Running Wild itt is igazolja, hogy nem akárki a szakmában. Pontos és precí­z, a professzionális ritmus ember mintaképe. Ahogyan a géppuska lábú (és kezű) dobos Stefan Arnold kitesz magáért, élete legjobb formáját hozza ezen a korongon. Hiba nélkül, végtelenül precí­zen és gigászi erővel dobolja végig a korongot. Az Excalibur csodája és igazi ereje abban áll, hogy a muzsikusok remek teljesí­tményhez és a zenei tökéletességhez megtalálták a legjobb szövegvilágot, és a tökéletes koncepciót. Mert az Artúr mondakörhöz tökéletesen idomul ez a fajta kőkemény zene, hiszen Artúr élete is kemény és megpróbáltatásokkal teli volt. (Már ha valóban létezett). És mi más is illene egy harcos király életéhez, mint a germán metal egyik legjobb csapata. Röviden és tömören sikerült a zenekarnak egy nagyon jól eltalált koncept lemezt készí­tenie. Ha egy képletet akarnék felállí­tani, akkor í­gy nézne ki: Jó zene + jó muzsikusok + ötletes koncepció és szövegvilág = Excalibur. A korong egy sejtelmes, középkori intróval kezdődik, aminek mi más is lehetne a cí­me mint The Secrets Of Merlin. Ha már intrót akar a zenekar a nagylemezére, akkor minimum ilyen szintűt alkosson. Jó kezdés! Ezt fokozza a Pendragon cí­mű, már-már speed metal bomba. Dübörögnek a dobok, feszesen adják a gyors alapokat a villámsebes gitártémák alá. Ez egy tipikusan olyan nóta, ami minden gond nélkül képes letépni a felkészületlen hallgató fejét, de a régi fanatikusokat csak egy kis headbangelésre készteti. A dal egyébként Uther Pendragon és Lady Ingrene "viszonyáról" szól, - ennek a kapcsolatnak a gyümölcse lett a legendák szerint Artúr. Nem kell különösebben nagy logikai érzék ahhoz, hogy a lemez harmadik és egyben cí­madó dalának a szövegvilágát és a mondanivalóját megfejtse az ember. Az Excalibur egy erősebb középtempós, bitang jó riffel megáldott nóta, amiből még a kórusokkal megtámogatott refrént is feltétlenül ki kell emelni. Nem hiszem, hogy túlzok, de ha igen, akkor elnézést, hogy a The Round Table cí­mű nótát a zenekar himnuszának tartom. Nem is a zenei világ, (bár azzal sincs a legkisebb probléma sem), hanem inkább a refrén szövege miatt. Together we stand, Steel in our hands, Fighting forever, Forever we stand! Forever we fight, Side by side, Forever we stand, Forever we fight!. Egész egyszerűen ezek a sorok a nagyon ráillenek a bandára, akik közel harminc éve mindenféle buktató, ellenségeskedés és elmebeteg zenei trend ellenére még mindig állnak és küzdenek tovább a szent cél érdekében. Ahogyan tette azt Sir Gawain, Sir Lancelot, Sir Tristan, Sir Kay, Sir Parcival valamint a kerekasztal összes lovagja. Róluk (is) szól ez a dal. Finoman, lágyan kezdődik az a dal, ami Artúr démoni féltestvéréről, Morgan Le Fay-ről szól. A lágy és visszafogott kezdés után azonban újra érkezik a nehéz tüzérség és beindul a dal. Koncertek kedvelt darabja ez a nóta, eszméletlenül jó riffjeivel és szólóival, valamint éneklésre ingerlő dallamaival. A doom-os jellegű, szaggatott riffelésű The Spell tárja fel előttünk Merlin és Nimue kapcsolatát, megtudhatjuk, hogyan használta ki Nimue Merlint és hogyan csalta tőrbe a varázslót. Elragadóan gonosz történet, a hozzá remekül megválasztott zenei világgal. Azt hiszem, Trisztán és Izolda története sem idegen senki előtt. Ilyen-olyan formában mindannyian találkozhattunk már a két szerelmes sorsáról szóló művekkel. A sí­rásók sem hagyhatták ki ezt a sztorit, és egy száguldó, vad tempójú nótával emlékeztek meg Sir Tristán végzetéről. És elérkeztünk ahhoz a dalhoz ami számomra egyet jelent a heavy metal-al. Ha van abszolút kedvenc dalom, akkor az a Lancelot. Jómagam oda meg vissza vagyok Angliáért, í­gy a dal refrénje teljesen magával ragadott. Uwe szólója káprázatos, Jens alapozása is megérdemel egy süvegelést, és ahogyan Chris énekli a refrént az valami csodálatos. "For the land and for the steel, For the Queen my love is real, I'd die for Englands rose and pride, I'd die for you my guardian light"! Azt hiszem ezek a sorok tökéletesen érzékeltetik a legendabeli Sir Lancelot hősiességét és bátorságát, nemhiába Ő volt Artúr első és legdicsőbb lovagja. Ha valóban élt, akkor csodálatos emléket állí­t neki ez a nóta. Egy mára klasszikussá vált nóta követi Sir Lancelot történetét, mégpedig Artúr király gonosz unokaöccsével, Mordred-el a főszerepben. Zeneileg nem sok újat lehet elmondani a Mordred's Song-ról, a szokásos recept, Stefan dobjai dörögnek akár a géppuska, és helyenként a cineken is bemutat egy kis varázslatot, Jens újjai száguldoznak a négyhúroson, és Uwe pedig jó szokása szerint zúdí­tja hallójáratainkba témáit, és hát Chris is a tőle megszokott szinten énekli végig a dalt. A Final War segí­tségével betekinthetük Artúr és Mordred utolsó, mindent eldöntő csatájába, ahol Mordred meghal, de a király is halálos sebet kap. Csatához méltó zenét komponáltak az urak, a tőlük megszokott magas sebességi fokozaton és a szokásossá vált keménységgel és erővel. A sok bitang erős és száguldó dal után pihenhet a hallgató az Emerald Eyes cí­mű ballada közben, ami a haldokló Artúr szerelmi vallomása Lancelot özvegye, Guinevere irányába. Szép téma, szép zenei témák. Zárásként mi másról is szólhatna a lemez utolsó dala, mint Avalon-ról, Artúr Király végső nyughelyéről. Középtempós, feszes szám a záró tétel, helyenként egy másik nagy német banda neve is feldereng előttem a dal hallgatása közben. (Bónuszként egyes kiadásokon szerepel még a Parcival cí­mű nóta is, ami a Mordred's Song-hoz hasonló zenei világgal rendelkezik). Nem is tudom miről kéne még beszélnem zárszóként. Aki már hallotta a lemezt, annak nem igazán kell mit mondanom. Aki még nem hallotta annak sem tudok más javasolni, csak a szokásos közhelyet, miszerint hallgassa meg a korongot. Személyes véleményem szerint az Excalibur a konceptlemezek királya. A történet, a szövegek, a zene minden nagyon egységes és magas szí­nvonalú, méltó arra, hogy ápolja Artúr Király emlékét. Metallica: S&M Aki nem tudná, mit takar ez a két betű a lemezcí­mben, annak egy mondatban. Ez az album egy kétestés előadásból készült kivonat, melynek során a Metallica és a San Francisco Filharmonikusok léptek együtt szí­npadra. Néhány Metallica rajongótól hallottam, hogy itt kellett volna megállniuk. Ezt az albumot nem fogják tudni túlszárnyalni. Nem álltak meg James -ék. És én bí­zom benne, hogy egyszer csak ismét meglep bennünket a Metallica egy különleges, olyan igazi Metallica albummal, amiben van újdonság, zúzás, dallam és a megfoghatatlan Metallica tökéletesség. Amikor az S(ymphony) and M(ettallica) lemezről beszélek, bennem a DVD és a CD egyként él. Ha a CD-t hallgatom, akkor is látom magam előtt az eseményeket, bevillannak a rögzí­tett koncertképek. Ahogy elindul a zenei program, az több mint magasztos. A"The Ecstasy of Gold" (Morricone) film zenéje itt is elmaradhatatlan, mint minden Metallica koncerten, de itt most nem felvételről, hanem élőben adja elő egy komplett filharmonikus zenekar. Betűkkel nem í­rható le az érzés, ahogy elindul ez a zene, amelyet a Ride the lightning lemez instrumentális dala a The Call of Ktulu követ. Ahogy sorban lép be a négy rockzenei hangszer, úgy sétálnak be a fiúk és kezdik meg a több mint két órás előadást. Majd tizennégy perce megy a koncert, de ének, kommunikáció még nem történt. A filharmonikusok szmokingban/estélyi ruhában a négy "metál isten" visszafogott fekete ruhában, (kivétel Lars fehér felsője) olyan jólfésülten. Aztán vége az áhí­tatnak, a Master of puppets megtöri a dallamharmóniát, jöhet a durvulás. Húsz Metallica dal kapott helyet ezen a nem mindennapi alkotáson. Amikor megvettem a CD-t, néztem a dalválasztásokat. Úgy gondoltam, igazán a lassú dallamos alkotások kerülnek előtérbe, hiszen ezeknél kaphat igazán hangsúlyos szerepet a komolyzenei alap. Nem í­gy döntöttek. Természetesen sok lassú dal kapott helyet, de egy halom igazán súlyos szerzemény is bekerült a programba. Ezeknél a keverés során kicsit háttérbe szorul a filharmonikus dallamvilág, és a kezdeti hallgatások során igazán nem is fogadta be szervezetem a dögös - zúzós dalok feldolgozását. Viszont a lassú daloknál olyan pluszt hoz ki a komolyzenei hangzás, ami mesterművé teszi ezt az alkotást. Azt már a Black albumnál í­rtam, hogy a Nothing Else Matters-nél merült fel először, hogy összehoznak egy komolyzenével támogatott koncepciót Michale Kamen -el (nyugodjék békében), aki a lemezfelvételnél ennél a dalnál vezényelte a szimfonikus dallammestereket. Pár évet várni kellett, amí­g az ötlettől a megvalósulásig jutottak a fiúk, de megérte. A DVD rengeteg extrát tartalmaz, sokkolóan profi munka. Elsőként az 5.1 -es hangkeverést emlí­tem meg, amelynél lehetősége van a hallgatónak, hogy kiválassza a Metallica-t akarja hallani elsősorban, vagy inkább a szimfonikus zenekart, esetleg harmóniában a kettőt. Az extrák fellebbentik a fátylat az előkészületekről, láthatjuk James-et ultra-brutál motorján, szmokingos zenészeket, dedikálást kérni maguknak, vagy gyermekeiknek. És persze egy halom riport az alkotókkal. Kedvenc pillanataim a DVD-ről, amikor Jason beáll a vonósokkal szemben, saját iszonyatos tempójában hevesen bólogat, az izzadtság már a harmadik daltól folyamatosan ömlik az arcán és adja a feszes basszust a minden bizonnyal konzervatóriumot végzett zenészek arcába. Mesteri képek, remek vágóképek, különleges kameraállások, választható kamerapozí­ciók, aminek segí­tségével kiválaszthatjuk a négy zenészből melyiket szeretnénk leginkább a képernyőn figyelni. A fellépés egésze során a zenészek mindegyikén a koncentrációtól átitatott élvezet sugárzik. A különleges hangulat áthatja a digitális adathordozókat. Sok pénzt áldoznák azért, hogy egy ilyen Metallica előadáson ott lehessek... A kiegészí­tő filharmonikus részek mesterien passzolnak a sok-sok éve megí­rt Metallica dallamvilághoz. The thing that should not be, Devil's dance, Hero of the day, Bleeding me, For whom the bell tolls... és még sorolhatnám a dalokat, melyek új zenei értelmet nyertek nálam. Két új dalt tartalmaz a dupla CD és DVD (No Leaf Clover, Human). Mindkettő kiemelkedő pontja az albumnak. Természetesen ez a két szerzemény maximálisan együtt él a filharmonikus dallamvilággal, ettől lettek valóban ütősek. Itt igazán kiegészí­ti, egybeépí­ti egymást a komoly és a metál zene. Hogy mit is értek pontosan az alatt, hogy nem minden számba illik a komolyzene? Jó példa erre a Fuel, vagy a Battery. Igazán dögös, súlyos dalok, amikben nincs keresni valója a vonósoknak, gondoltam kilenc éve a megjelenéskor. Mára már bevésődött ez a két CD-nyi anyag a memóriámba, és í­gy szeretem ezeket a lemezeket, ahogy megalkották. Maradandó, különleges zenei kí­sérlet ez a 20 dalnyi csodálat. Ugyan nem a Metallica volt az első, (és mint azóta kiderült nem is az utolsó) aki belevágott a komolyzene és a fémzene házasí­tásába, de ilyen minőségben, alapossággal még nem született lemez ebben a témában. Ajánlom korra és nemre való tekintet nélkül azoknak, akik toleránsak a Metallica-val és a komolyzenével szemben is. Az átdolgozott tételek és a két új dal: CD1 The Ecstasy of Gold (Morricone) The Call of Ktulu (Hetfield / Ulrich / Burton / Mustaine) Master of Puppets (Hetfield / Ulrich / Burton / Hammett) Of Wolf & Man (Hetfield / Ulrich / Hammett) The Thing That Should Not Be (Hetfield / Ulrich / Hammett) Fuel (Hetfield / Ulrich / Hammett) The Memory Remains (Hetfield / Ulrich) No Leaf Clover (Hetfield / Ulrich) Hero of the Day (Hetfield / Ulrich / Hammett) Devil's Dance (Hetfield / Ulrich) Bleeding Me (Hetfield / Ulrich / Hammett) CD2 Nothing Else Matters (Hetfield / Ulrich) Until It Sleeps (Hetfield / Ulrich) For Whom the Bell Tolls (Hetfield / Ulrich / Burton) Human (Hetfield / Ulrich) Wherever I May Roam (Hetfield / Ulrich) The Outlaw Torn (Hetfield / Ulrich) Sad But True (Hetfield / Ulrich) One (Hetfield / Ulrich) Enter Sandman (Hetfield / Ulrich / Hammett) Battery (Hetfield / Ulrich) A muzsikusok: James Hetfield - ritmusgitár és ének Lars Ulrich- dob Kirk Hammett- szólógitár Jason Newsted - basszusgitár Michale Kamen - karmester † És a San Francisco filharmonikus zenekar Nevermore: Dreaming Neon Black Ha "best of the year"-okban gondolkodom, mindig bajban vagyok. Annyi sok jó album jön ki egy évben, hogy lehetetlen (sőt, talán badarság) csak egyet kiemelni. Nagyon kevés olyan év van, ahol képes vagyok erre úgy, hogy az évek múlásával sem változtatom meg a véleményem. Nos, 1999 egy ilyen év volt, és a mai napig a Nevermore Dreaming Neon Black-je minden kétséget kizáróan az 1999-es év albuma a számomra. Zeneileg, szövegileg, alleszcuzammen... 3 évnek kellett eltelnie, hogy a zenekar a Politics után kiadja a Dreaming-et. A legnagyobb változás ez idő alatt az volt, hogy Pat O'Brian (Cannibal Corpse) helyére Tim Calvert egykori Forbidden gityós érkezett. Nem volt könnyű dolga a csapatnak, Tim-re majd egy évet kellett várni. Az album ezúttal konceptalbum - azaz történetet mesél el. Méghozzá ha hinni lehet a pletykáknak és Dane akkori nyilatkozatainak, akkor ez egy igaz történeten alapul. A történet egy férfi sí­nylődését követi, aki elveszí­tette egyetlen szerelmét. Végigkí­séri a szerencsétlent egészen a tébolyig. A történet valós vonala az, hogy ekkoron Dane-nek volt egy barátnője, akit valahogy megtalált egy szekta - merthogy a szekták már csak ilyenek (rohadjon el az összes). A hölgy be is lépett, és egyszer csak szőrén-szálán eltűnt. Dane hiába kereste, nem találta. Aztán művészlelkeknél nem ritka módon Dane rémálmaiban vissza-visszatért a lány, fuldokolva, sí­rva, Dane nevét emlí­tve (innét a borí­tó és az utolsó könnyfakasztó Forever tétel). A sztorinak megfelelően az előzőekhez képest ez egy nagyon súlyos album lett. Sötét, depressziós, elborult... olyan nevermore-os...hol vannak már a sanctuary-s, poweres sikolyok? Egy tömény, kategorizálhatatlan prog-power-thrash-death-metal elegyet kaptunk, amit legjobban csak úgy lehet behatárolni, hogy olyan nevermore-os 😉 Zenei téren a csapat nem takarékoskodott az ötletekkel. Az előző albumokat jócskán felülmúlták komplexitásban, és hosszban is. Bátran kijelenhetjük, ennek alapvetően Loomis "beérése" volt az oka. Nem feledendő, hogy az album í­rása idején Jeff 26-28 éves volt csupán. A dalszerzésből - mint ezt megelőzően és ezt követően szinte mindig - jócskán kivette a részét. Amúgy is, akik szeretik a zenekart, azok két dolog miatt imádják: Dane beteg énekhangjai, változatos hangszí­nei és Jeff hihetetlen agyas témái és stí­lusa miatt. Nem lebecsülendő a többieket én asszem simán bekajólnék tőlük bármit, amiben ők ketten bennvannak. Miattam még egy Casio szintivel és Szinti-boy-al is nyomhatnák a dobtémákat 😉 Nem megyek számról számra, mert mindegyik egy gyöngyszem... Inkább megpróbálom leí­rni, hogy számomra mitől olyan felejthetetlen ez az album. Ugye a zenét mindenképpen a művészetek egyik válfajaként kell emlí­tenünk. A művészetet pedig jobbára művészeknek kéne űzni. Mi ez a "kéne"??? Sok a szakmában a "jó munkásember" és szerintem kevés a művész! Mitől lesz művészi egy mű számomra? Nos, ha elhiszem, amit mond, amit közölni akar, ha belesüllyedek a cselekmények folyamába, és amikor a mű véget ér át kell kattintanom egy pótmétert az agyamba, hogy "ember, ébredj, most menned kell melózni"... Ha valaki ismeri a háttértörténetet, fogja a szövegkönyvet és az elejétől a végéig meghallgatja az albumot, akkor kizártnak tartom, hogy a művészek elsődleges célja nem realizálódik a számára. Nehezen tudnám elképzelni, hogy egy sárkányos-rokkokós album a szövegeivel nyűgözne le, hogy egy tizenkettő-egytucat heavy horda a kiszámí­tható riffjeivel ennyire lenyűgözne zeneileg, hogy egy death album a gondolatvilágával ennyire közel kerüljön hozzám... Soroljam még? 😉 A Nevermore-nál ennél az albumnál minden egybe van. Az ének és a kifejezésmód annyira követi a mondanivalót, hogy a hideg futkos a hátamon a dalokat hallgatva és Loomis legalább olyan betegül használja a hangszerét, mint Dane. A maradék két hangszer (dob-basszer) meg hozza az elvárhatót. Mindehhez még párosul egy jó vastag hangzás (itt emlí­teném meg Loomis 7 húrosát) és művészi art-work. Mit mondjak még erről az albumról? Minden idők egyik legjobbja számomra... A temetésemen a "Forever"-t nyomassátok!!! 😉 Rage: Ghosts A Rage hosszú utat járt be az alapvetően thrash riffes morcanatoktól a Lingua Mortis szimfonikus szimbiózisáig, majd jelenünk power - klasszikus világáig. A fejlődés-, mert itt a stí­lusváltás egyértelműen minőségi váltást is jelentett - a csapat esetében elkerülhetetlen volt: hiszem, hogy a zenekar többdimenziós koordináta rendszerében a dallamok jelentik az értékskála meghatározó számait, melynek fő determinánsa a basszusgitáros, Peavy Wagner. Jóllehet, klasszis muzsikusok fordultak meg - és vannak jelen - a zenekarban, a Rage igazából Wagner elképzeléseinek a megtestesí­tője: talán ezért is érzem a dallamosabb irányba történő elmozdulás törvényszerű voltát ( jelen felállásban természetesen a klasszikus képzettségű Victor Smolsky gitáros is tevékenyen részt vesz a sokrétűen megvalósuló zenei világ formálásában, hiszen Mind Odyssey nevű bandájában hasonlóan érzékeny dallamszirmokkal szórta tele a koncertek szí­npadjait, mint Peavy kolléga ). A váltás igényének megvalósulása a Rage esetében sem ment zökkenőmentesen: a korai évek marconább, riffesebb felfogását képviselő hangszeres szekció a szimfonikus, dallamorientált irányt nehezen volt képes tolerálni, ráadásul az 1999-ben elkészült album, a Ghosts még az "újkori" Rage albumok között is kakukktojásként túrta kifelé társait az egységes megí­télés-fészekből. Az album nem csak az elkészí­tése közbeni mizéria miatt - a stúdió munkák után Peavy kivételével az összes tag kilépett a bandából - , hanem a gondosan kimunkált, és új utakat megvillantó zenei elképzelések megtestesülése által is lényegében az énekes szólóalbuma, s jóllehet szí­nvonalában abszolúte mértékben illeszkedik a későbbi lemezekhez, az elkészült dalok azért nem első vérvonal szerinti rokonai a későbbieknek. Nem véletlen tehát, hogy az elkészült szerzemények szinte teljes mértékben a főnök elképzeléseit takarják, melyeket hallva a régebbi törzsfanok elrémülten kaphatnak a szí­vükhöz. A meglehetősen gitárszegény albumon egyértelműen a dallamoké, - és a szövegi koncepció által meghatározott hangulaté - a főszerep, aki gitárvirgákat, sika ütemeket, headbangelő tempókat várt, az bizony csalódott lehetett. Peavy ugyanis egész egyszerűen fogta magát, és elmerült a gótikus hangulatú musical-ek világtengerébe, majd kellőképpen átitatódva a műfaji jellegzetességek csöppjeivel, hagyta magát sodortatni a melódia-árral. A rengeteg zongorás- billentyűs betét bizony sokszor maga alá gyűri a gitárok dominanciára vágyó hangját, de ez a végeredményt tekintve egyáltalán nem baj: a szólóalbum jellegből adódó rengeteg szubjektí­v elemet a szintetizátor markáns módon megjelení­tve képes egységgé varázsolni, filmzenei momentumokkal megspékelve a metalos - és inkább a háttérben maradó - alapokat. Hallgassuk csak meg az első három szám szomorkás, érzelmekkel teli refrénjeit, vagy a Tomorrows Yestarday játékos, a nagy történelmi filmtablókat megelevení­tő optimista dallamait - szinte azonnal egy szí­npad képe jelenhet meg a szemünk előtt, ahol az énekesek érzelmektől túláradva éneklik a pátoszos refréneket. Peavy fantasztikus érzékkel vezényli végig ezt a szinte egyszemélyes projectet, - évekkel megelőzve a metal operák dömpingjét - talán énekhangjának kissé monokróm egyedülisége az, amit átlépve - és a Ghosts-ot többszereplős darabbá alakí­tva - lehetne ezt a fantasztikus lélekdarabot még jobbá tenni: de ez a vágy már maradjon csak meg a kritikus soha meg nem elégedő személyi zsörtölődésének. The Flower Kings: Flower Power Megint a The Flower Kings. ..Úgy hozta az élet, hogy az 1997-es Stardust We Are cí­mű remekmű után a csapat 1999-ben elkészí­tette kiemelkedő alkotásokban dúskáló életműve másik, - számomra egyik legfontosabb - munkáját, a monstre hosszúságú anyagot tartalmazó, dupla Flower Powert. Már csak azért is örülök, hogy sorozatunkban ez az alkotás is terí­tékre kerülhet, mivel számomra az 1999-es év az "újkori" progresszí­v lemezek felhozatalát tekintve az egyik legfontosabb dátum. A keményebb műfajban ekkor látott napvilágot Pearl barátom által két hete taglalt Dream Theater remekmű, és a klasszikus progresszí­v rockzenei elemeket már-már kortárs klasszikus zenei megoldásokkal elegyí­tő The Flower Kings, Flower Power-e. Természetesen megint abba a nehéz helyzetbe hoztam magam, amikor a "focit kell lerajzolnom". A "virágkirályok" muzsikája annyira belülről, a lélek legmélyéről fakad, hogy leginkább egy költő feladata lenne leí­rni, szavakkal megfesteni azt a prózában szinte elmondhatatlan szépséget, amely átitatja ezt a muzsikát. Elképzelhető, hogy amikor valaki először látja meg az album hátsó borí­tóján szereplő dalok felsorolását, elszörnyed és hihetetlenkedve rázza a fejét. A dupla CD első korongjának majdnem hetven perce ugyanis úgy oszlik el, hogy egy 18 tételből álló, összefüggő szerzemény viszi el az első egy órát, a fennmaradó tí­z percen pedig három darab osztozik. Valóban első látásra döbbenetes lehet, hogy a régi nagyok után valaki a XX. század legvégén is vállalkozik arra, hogy egy órát szánjon egyetlen gondolatsor, téma kibontására. Roine Stolt gitáros, énekes főnökúr ebben a gigantikus hosszúságú szerzeményében mindent felvonultat, ami egy prog.rocker álma, vágya. Az 59 perc és 57 másodpercig hömpölygő Garden Of Dreams megszámlálhatatlan témája egymagában megalapozhat egy teljes életművet. Az érzelemmel telí­tett, határtalan kreativitás zászlóshajója ez az alkotás, amely úgy úszik át rajtunk, mintha mindössze öt percig tartana. Emlékszem arra a napra, amikor megvásároltam a CD-t. Valahová siettem és miközben öltöztem, arra gondolva, hogy belehallgatok, behelyeztem a lejátszóba. A végeredmény az lett, hogy az első három perc után leültem, fejemre tettem a fejhallgatómat, és ....egy órát késtem! (Csak azért nem kettőt, mert az már tényleg pofátlanság lett volna!) Jellemző a The Flower Kings eszelős termékenységére, hogy nem elégedtek meg azzal, hogy ezt a kegyetlenül komplex, összetett művet elkészí­tsék és a hozzáragasztott három darabbal (melyek közül az öt másodperces IKEA by Night tulajdonképpen egy jól irányzott pörgetés a dobokon) kiadják, elkészí­tettek még egy második CD-t is, melynek játékideje az első korongét is jócskán meghaladja és még véletlenül sem tartalmaz egyetlen másodpercnyi önismétlést sem. Lehet, hogy furcsán hangzik, de ezek a szerzemények a világon mindent magukban foglalnak. Erőt és szentimentalizmust, szerelmet és halált, napfényt és éjszakát, rockot és jazzt, melódiát és ritmust, sőt, még slágert is! Bizony a kettes CD-n található, "rock and rollos", kedves cí­mű Stupid Girl akár még egy rádióban is lejátszásra kerülhetne. Stolt és társai,- Tomas Bodin billentyűs, Hasse Fröberg énekes, Michael Stolt basszusgitáros, Jaime Salazar dobos, és Hasse Bruniusson ütőhangszeres játékos - nem gondolkodnak műfajokban. Ami az eszükbe jut, azt gigászi zenei intelligenciájuk segí­tségével meg tudják fogalmazni, tökéletes hangszerel tudásuk által pedig közvetí­teni is tudják felénk. Muzsikájukban az a legnagyszerűbb, hogy miközben eszelősen komoly témákat játszanak, érezhető, hogy egy pillanatra sem veszik komolyan önmagukat. Miért is vennék? Hiszen minden benne foglaltatik a szóban, mellyel egy hangszer megszólaltatását kifejezzük: játék. Bizony JÁTÉK minden pillanatban. Sokan már megfeledkeztek arról, hogy miről is szól a muzsikálás. Az önfeledt alkotásról, arról, hogy olyan emberek, kiknek megadatott az a tehetség , hogy a zene csodálatos kifejező erejét latba vetve mondhassák el gondolataikat, játszanak nekünk, hogy lelkünkben, szí­vünkben mi is játszhassunk. Velük! A The Flower Kings az a zenekar, amely ezt a nagyon fontos dolgot tudja. Nem csak 1999-ben tudta, de szerencsére tudja 2008-ban is, és reményeim szerint emlékezni fog rá az elkövetkezendő években is. Velük kapcsolatban nem lehet azt í­rni, hogy vannak jobb és rosszabb pillanataik, hanem azt, hogy vannak jobb és még jobb pillanataik. A The Flower Power több, mint két órán át ható katarzis gyűjteménye ez utóbbiak közé tartozik. Azok számára, akik szeretnek úgy elgondolkodni zenehallgatás közben, hogy az élmény közben nem vált át egy "köldökből virágrügyezést" váró elborulásba, azok ki ne hagyják ezt a korongot. A Flower Power az élet zenéje. Nem kötelező, hiszen játszani sem kötelező! ...csak nagyon jó! A hallgatni való: Disc1: 1-18. Garden Of Dreams (59:57) 19. Captain Capstan (0:55) 20. IKEA By Night (0:05) 21. Astral Dog (8:00) Disc2: 1.Deaf, Numb & Blind (11:09) 2.Stupid Girl (6:49) 3.Corruption (5:55) 4.Power Of Kindness (4:25) 5.Psycedelic Postcard (9:50) 6.Hudson River Sirens Call 1998 (4:20) 7.Magic Pie (8:19) 8.Painter (6:45) 9.Calling Home (11:00) 10.Afterlife (4:34) Toto: Mindfields A Toto karriere véleményem szerint három korszakra osztható: Az első a slágergyáros korszak, amely az első lemezüktől a Seventh One-ig tartott. A második a progresszí­v, amely a Kingdom Of Desire, Tambu, Mindfields hármast jelenti. A harmadik pedig mindezeknek az ötvözete. Egyetlen egy lemez képviseli ezt a korszakot, mégpedig a Falling In Between. Tehát jelen cikkben a második korszakukról beszélhetünk. Tulajdonképpen ennek az időszaknak a lényege az, hogy addig sosem hallott elemeket csempésztek bele zenéjükbe. A Mindfields előtti két lemezen Steve Lukather énekel, és főként az ő zenei világa dominál. A Kingdom Of Desire borongósabb, agresszí­vabb (Toto-hoz képest), és a Tambu elmélyültebb, visszafogottabb, ugyanakkor fifikás zenei világa után a Mindfields igen érdekes anyag. Ennek előzménye ugyanis az volt, hogy több mint másfél évtized után visszatért Bobby Kimball énekes. Így nyilván nem lehetett elvárni a Tambu folytatását. A Mindfields nagyon érdekes, kí­sérletezősebb hangulatú korong. Hogy sikerült-e tulszárnyalni a Tambu zsenialitását? Erre a válaszom nagyon egyszerű: nem! Sőt sajnos azt is el kell mondanom, hogy még megközelí­teni sem sikerült. Túlságosan sok műfajban akarták megmutatni tudásukat, ezért egy nagyon sokoldalú, de ugyanakkor Toto-tól nagyon "idegen" lemezt kaptunk. Néha olyan dallamokat hallunk, hogy kételkedünk benne, hogy ez Toto. Az After You've Gone egy ütőshangszerekkel induló, szép Steve Lukather ballada. A középrészben igencsak keleties szitárt (!!!) is hallhatunk. Szépen kidolgozott dallamok, és egy azonnal dúdolható refrén, ez a Toto! A második, Mysterius Ways cí­mű szerzemény elején egy jól irányzott sikollyal köszönt minket Bobby Kimball. A dal pedig egy feszes, akár táncolható funky, amelyben nagyot alakí­t Kimball. Ezután jön a cí­madó szerzemény, amely egy igen érdekes hangulatú, ütősökkel, és fúvósokkal ellátott, lassabb dal. Nekem ez az egyik kedvencem a lemezről, szépen kibontakozó dallamok, és egy erős refrén Toto módra tálalva. Ezután kezd viszont számomra kissé unalomba fulladni a hanganyag, és csak itt ott kapom fel a fejem. A negyedik dal egy csaknem tí­z perces blues, a High Price Of Hate. Szerintem egy kicsit túlnyújtották. Mielőtt félreértene valaki, szeretem a bluest, és az improvizációkat, azonban a Toto ebben a tí­z perben nem mond túl sok érdekeset. Korrektül kivitelezett szólók, de semmi extra. Az ezt követő Selfish szintén nem azoknak ajánlott, akik a zenei izgalmakra vadásznak. Természetesen ez sem rossz, de az égvilágon semmi olyat nem tartalmaz, ami miatt a Toto legfelejthetetlenebb pillanatai közé tartozzon. A No Love cí­mű szerzeményt viszont nem bántom, mert Steve Lukather hangja valahogy mindig megnyugtatóan hat rám. Kellemes hangszerelése pedig nem csak a vájt fülűeknek ajánlott. És jön egy olyan dal, amelyre aztán már igazán felkapom a fejemet, a Caught In The Balance. Zseniális refrén, kitűnő fordulatok, egyik kedvenc Toto dalom. Ezek után viszont ismét egy kicsit szundikáló, de nem értéktelen percek következnek, a Last Love "képében". Valahogy nem érzem rájuk jellemzőnek a dallamvilágát. De viszont egy igazi szellős, középtempós aor slágerre sikerült David Paich, és Joe Williams közös szerzeménye, a Mad About You. Véleményem szerint ilyesmikkel kellett volna telepakolni a lemezt. A One Road is egy igen hangulatos muzsika, Bobby Kimball karakteres énekével. Steve Lukather szintén nagyot alakí­t a Melanie cí­mű slágerben, amely ugyan dobgépes indí­tása miatt kicsit MTV í­zű szerzemény, de ez nem von le semmit értékéből. A jazz rockosabb muzsika kedvelőinek itt van a Cruel, amely esetében számomra külön öröm, hogy több, a lemezen található másik műfajba való kirándulásukkal ellentétben, ezt sikerült Toto-san tálalni. És a progresszí­v rock kedvelőinek sincs hiány, ugyanis a lemez utolsó dala, a Better World egyértelműen a progresszí­v rockhoz sorolandó. Eleje egy krimi főcí­mzenéje is lehetne, majd lí­raibb részei egyértelműen a Toto zenei fejlődését mutatják. Ez egy korrekt lemez, néhány zseniális pillanattal, és pár üresjárattal. A Kingdom Of Desire, és a Tambu behoztak egy olyan minőséget, amelyet ezzel a lemezzel bármennyire is túl akartak szárnyalni, nem sikerült nekik.