Progkavalkád: Night Of The Prog Festival III. 2008. 07. 18-20. Loreley, St. Goarshausen, Németország. Olvasói beszámoló.

írta Hard Rock Magazin | 2008.07.28.

A tavalyihoz hasonlóan az idén is érkezett beszámoló Loreley-ből, a prog.rock egyik legjelentősebb rendezvényéről. Ahogy 2007-ben, idén is olvasóinknak köszönhetjük az alapos élménybeszámolót... Az idei volt a harmadik. Három napon át, összesen 19 előadóval. Idén - legalábbis az eddigi kettőhöz képest - eléggé szélesre húzták a szervezők a progresszí­v könnyűzene határait: mí­g az első, pénteki délután és este az "elektronikus prog" jegyében telt, a szombat és a vasárnap már inkább a hagyományosabb progresszí­v rock előadóit vonultatta fel, de ezek stí­lusai között is vannak jelentős különbségek: slágeres, popos vonal (It Bites), prog-metál ( Pain of Salvation, Prisma), a jazz határait súroló, klasszikus progresszí­v rock (The Flower Kings) üdí­tően modern "neoprog" (Gazpacho), tiszta, sallangoktól mentes rock (Ray Wilson), akusztikusan előadott világslágerek sora (Roger Hodgson). A helyszí­nről tavaly már í­rtam bővebben (lásd: Progesszencia), í­gy itt csak rövidebben: a kanyargó Rajna völgye feletti magaslatok egyikében rejlő kis völgy, melynek alján van az elkerí­tett szí­npad, a félkör alakban húzódó, és egyre magasodó kőüléses, és persze szabadtéri lelátóval, és igen jó akusztikai adottságokkal. Első nap, péntek. (Markovics Károly) Amint az várható volt, a korai budapesti indulás ellenére a fesztivál nyitócsapatáról, a délután negyed ötkor kezdő kölni "down beat"-trióról, a Solar Moonról lemaradtunk, de az utánuk következő lengyel Hipgnosis fellépésének utolsó hangjait is csak a parkolóból befelé sikerült elcsí­pni - bár az egyik lemezük ismeretében és a hallottak alapján ez nem érződött túl nagy tragédiának (zenéjük a pop, a space rock, és az art rock egy sajátos, elektronikával jócskán nyakon öntött keveréke). A következő fellépő viszont már érdekesnek í­gérkezett, hiszen az Isildurs Bane több, mint harminc éve alakult Svédországban, több alkalommal jártak Budapesten is - igaz, azóta erőteljesen kicserélődött és megfiatalodott a legénység. Koncertjük fő pilléreit utolsó lemezük, a 2000-ben megkezdett MIND (Music Investigating New Dimensions) sorozat negyedik tagjának tételei alkották. Zenéjükben nagyon egyedien ötvöződnek a különféle klasszikus és kortárs zenei elemek a modern progresszí­v hatásokkal. Meggyőzően bizonyí­tották, hogy élőben könnyebben befogadható ez az igen fajsúlyos, egyedi muzsika. Az est főeseményeként a Tangerine Dream fellépését jelezték előre a plakátok, ezt a közönség számának felduzzadása is jelezte (talán a három nap alatt ekkor voltak a legtöbben az amfiteátrum-szerű nézőtéren). Nagy volt tehát a várakozás, és a jelek szerint a nézők többsége nagyon is élvezte a koncertet - de bizony kis magyar (a mai nap még négy-, másnaptól ötfős) különí­tményünk nem igazán erre az élményre számí­tott egy progresszí­v zenei fesztiválon. Igaz ugyan, hogy a csapatot az elektronikus prog úttörőjének tartják az eredeti tagságot képviselő Edgar Froese-vel együtt, de korai korszakukból csak í­zelí­tőül kaptunk néhány tételt a koncert 2. részében. Amúgy pedig volt itt minden, ami egy szí­nvonalas dance-hallba való: elektronikus ritmusalap, lézershow, profi világí­tás, dekoratí­v ütős- és szaxis-hölgy - mindez viszont olyan zenei köntösben, ami prog-megközelí­tésben teljesen értékelhetetlen. Aznapi utolsóként a - kell-e mondani - német Klaus Schulze lépett szí­npadra. Sajnos az eredeti tervekkel ellentétben az egykori Dead Can Dance-énekes Lisa Gerrard-dal tervezett koprodukció elmaradt, pedig ők idén közös lemezt is megjelentettek. Nehéz koncertként értékelni fellépését, hiszen amit a többezres közönség láthatott-hallhatott: egy idős úr egy széken ülve ide-oda gurul a felállí­tott elektronikus kütyük között, és időnként állí­tva kicsit a potmétereken, 20 perc alatt jut el egy nagyon lassan kibontakozó hangfüggönyből valami zenei hangzásig, hogy aztán hangról-hangra redukálva a hangszí­neket, végül visszatérjünk a kiinduláshoz. Biztos a korai kelés okozta fáradtság is volt az oka, hogy ehhez a zenéhez már nem voltunk eléggé nyitottak éjjel 1 óra körül, í­gy a koncert közben eljöttünk... Igaz, utána még napokig azzal poénkodtunk: sajnálhatjuk, hogy nem vártuk meg a Schulze-fellépés végét, később biztos hajnalig tartó óriási jam-sessionbe csapott az öreg a Tangerine Dream tagjaival :-)) Második nap, szombat. (Markovics Károly, Szente Gábor) A müncheni Central Park kezdett, fél 1 körül. Az együttes a '80-as években sikeres csapatnak számí­tott, az alapí­tó tagok néhány éve döntöttek úgy, hogy újraélesztik a bandát. Zenéjük különösebb karakter nélküli, átlagos prog-rock, a zenekarok egyik gyakori betegségével: sajnos náluk is hiányzik a jó énekhanggal rendelkező igazi frontember, emellett megfelelő dallamoknak is szűkében vannak. Koncertjükbe igazán az vitt szí­nt, amikor néhány szám után előkerült egy vendégénekesnő, szűk mini-ruhában: erre még a közönség is felélénkült, gyorsan meg is telt fotósokkal a szí­npad előtti terület... Bizonyí­tandó, hogy a kedvezőtlen kora délutáni időpont ellenére is lehet jó koncertet adni, a 2001-től létező angol Magenta szolgált aznapi második fellépőként. Zenéjükre a hetvenes évek prog-rockját idézően komplex, egyben igen melodikus hangzásvilág a jellemző. Szerencsére az énekes Christina rácáfolt arra az előzetesen többektől hallott véleményre, hogy nem erőssége az élő fellépés: simán hozta azt a formát, ami a lemezeikről már megszokható volt - ráadásul kedves, közvetlen frontemberként, pici nő létére is uralta a játékteret. A zenészek feszes alapot biztosí­tottak, Rob Reed zenekarvezető megbújt a billentyűi mögött, Chris Fry gitáros viszont nagyon élt az egész fellépés alatt. A műsor alapvetően a legfrissebb, összesen négy tracket tartalmazó Metamorphosis c. albumra épült - a két hosszú, kb. 20 és 23 perces darabot is eljátszották a lemezről - , de a legütősebb talán a 2004-es I'm Alive előadása volt. Sokan sajnálták a közönség soraiból, hogy rájuk is csak a szigorúan kiszabott 1 órás műsoridő jutott. A következőként szí­npadra álló svájci Prisma a prog-metál műfajának feltörekvő titánjaként intenzí­ven turnézik szerte Európában, zenéjük a kifinomultabb fülnek túl karcos, zúzós lehet. Mivel hosszú nap állt még előttünk, nem akartam a néhol "agyzsibbasztónak" is titulálható muzsikájukkal lefárasztani magam, í­gy pár szám után: irány a büfé... Negyed öt után lép szí­npadra az It Bites. A brit kvartett a nyolcvanas évek második felében adott ki három stúdióalbumot, majd az énekes-gitáros, zenekarvezető Francis Dunnery, 1991-es kiválásával gyakorlatilag megszűnt. Tavaly támadtak fel a poraikból, mikor is az Arena és Kino gitáros John Mitchell-lel, mint énekes-gitárossal kiegészülve koncertezni kezdtek, s még idén kiadnak egy új stúdiólemezt. Könnyen emészthető, slágeres, de egyben igényes zenéjükkel húsz éve komoly sikereket arattak. Ezek a dalok itt, és ennyi év elteltével persze kevésbé ütnek, mégis szinte csak ezeket játsszák, amit sajnálok. Erősen bí­ztam benne ugyanis, hogy más egyéb szerzemények mellett az életművükből toronymagasan kiemelkedő, majd negyedórás Once Around the World-öt - ami, megí­télésem szerint a nyolcvanas évek prog-rock termésének egyik csúcsa - teljes egészében lejátsszák (hisz ez mégiscsak egy progfesztivál), de nem í­gy lett: a számnak csak az utolsó két, szinte himnikussá vált, instrumentális percét játsszák, hozzácsapva az utolsó dal, a Calling All the Heroes végéhez. A következő bandát, a The Flower Kingst nem szándékozom bemutatni, az olvasók döntő többsége bizonyosan ismeri ezt a svéd csodát. Ám itt és most lép fel először az új dobos, Erik Hammarström, illetve a másodbillentyűs Ola Heden. A Roine Stolt vezette formáció eléggé elkésve, 6 óra előtt kezd csak, í­gy a 65-70 perces játékidejükbe négy dal fér csupán: sorrendben a The Truth Will Set You Free, a What If God Is Alone, illetve a tavaly megjelent legújabb albumukról (The Sum of No Evil) két hosszabb dal, a Love Is the Only Answer, és a Life in Motion. Öröm nézni és hallgatni ezeket a kiváló zenészeket, annak ellenére is, hogy az összhangzás sajnos nem a legjobb: Stolt erősí­tője állí­tólag kiment, de a szintetizátorszólamok is gyengébbek érzésem szerint a kelleténél. Épp elkezd esni az eső, mikor fél 8 előtt berobban a Pain of Salvation a Used-dal. Noha rajongójuknak tartom magam, és minden dalukat jól ismerem, csak megközelí­tőleg emlékszem a pontos setlistre, ami egy kicsit rövidebb változata a majd két hónappal ezelőtti budapesti koncertjükének. A svéd, prog-metált játszó ötös adja érzésem szerint a nap legélvezetesebb koncertjét: az énekes-gitáros frontember, Daniel Gildenlöw pörög, futkos, nagy show csinál, megnyeri hamar a közönséget, s ez annak ellenére í­gy van, hogy a közel másfél órás koncert első húsz-harminc percében esik az eső. Nagyon dinamikus és profi, kiérlelt produkciót adnak. Az utolsó dalt illetően Daniel kikéri a közönség véleményét, mi legyen: nem tudom, azért játsszák-e a Disco Queent, mert ez a cí­m felröppent párszor, vagy amúgy is ezt nyomták volna, de jó választásnak bizonyul: a közönség veszi a lapot, nagyon érzi az iróniát, lelkesen mozog és énekel - amilyen jól indult a koncert, ugyanilyen jól is ér véget. Utánuk a Barclay James Harvest következik. Nem ismerem őket, noha tudom, a műfaj nagy öregjei közé tartoznak, igen gazdag életművel. A klasszikus felállást ezen a fellépésükön csak az énekes-basszusgitáros Les Holroyd képviseli. Most í­gy a koncerten hallgatva őket, a benyomásaim: végtelenül letisztult és professzionális progresszí­v rock, sok helyütt amolyan Pink Floydos hangzással, méltóságteljes hömpölygéssel, emellett hosszan kitartott témákkal. S ezzel nem feltétlenül azt akarom mondani, hogy az emlí­tett ikont utánozzák: ha jól tudom, a Floyd, kései hangzásának kialakulásában nem kis szerepe épp a BJH-nek van. Amit talán negatí­vumként hoznék itt fel, hogy í­gy, első hallásra is igen kiszámí­thatónak érzem a zenéjüket. A nap utolsó előadójaként Fish elég későn kezd, a kií­rt negyed 11 helyett fél 12 előtt. Persze a nap folyamán ezen a koncerten vannak a legtöbben (a nap fő attrakciója), és ő az egyetlen, aki már tavaly és tavalyelőtt is itt volt. A már hagyományosnak mondható intrója gépről szól, Rossini, A tolvaj szarkájának fő motí­vuma, ami a közreműködésével készült utolsó Marillion album, az 1988-as The Thieving Magpie nyitánya is: ezalatt jönnek be a zenészei. Nyilván, mint az emlí­tett lemezen, a tétel végeztével a Sláinte Mhath jön, de sajnos közel sem robban be olyan elementárisan, mint ahogy azt azon már megszokhattuk: egyrészt van egy - számomra érthetetlen - pár másodperces szünet a két szám között, másrészt a S.M. első pár másodperce kifejezetten hamisan szól. Ezt Fish, mint karmester persze azonnal helyreteteti a zenészeivel. Volt bandájától kizárólag az 1987-es Clutching at Straws-ról szemezget: a Hotel Hobbies-Warm Wet Circle-That Time of the Night hármasa, White Russian, The Last Straw, illetve egyik ráadásként az Incommunicado. Itt kapja tőlem a skót a másik rosszpontot: ellentétben a saját szólódalaival, ezek a számok egyszerűen nem úgy szólnak, ahogy kellene. Dinamikátlannak, erőtlennek hatnak, nem ütnek, ahogy az elvárható lenne, illetve ahogy azt a többi dal teszi. Fura, hogy miért nem tudják - vagy inkább nem akarják - a zenészei dögössé tenni a Marillion számokat, még ha ennek az ára Rotheryék tökéletes utánzása is lenne. Hát nem a megszólalás, a hatás a lényeg...?! A friss, tavalyi albumról, a 13th Starról öt dalt játszanak: Circle Line, Arc of the Curve, Manchmal, Openwater, Dark Star. Valamint mindjárt másodikként a So Fellinit, és középtájt a Faith Healert, mely alatt Fish, átmászva a korláton, szépen benyomul a tömegbe, bratyizik, mosolyog, megölel pár embert, szóval jó fej. A második, utolsó ráadásként pedig a Clichét adják. Negyed 2 körül végeznek, azaz egy és háromnegyed órát játszanak. Jó koncert volt, bár nekem a tavalyi Fish ugyanitt,-talán, mert jobban szóltak a Marillion dalok, picit talán jobban tetszett. Egyébként a szí­npadról nagyon lejön Fish erős egyénisége: igen szigorúan fogja az embereit (ez alól talán csak az ősi barát, a szólógitáros Frank Usher a kivétel), szemvillanásokkal, mozdulatokkal szigorúan regulázza őket, ha kell; kifejezetten érezhető, érezteti, hogy ő a főnök, a többiek az alkalmazottai. Harmadik nap, vasárnap. (Szente Gábor) Mint tegnap, ma is déltájban engedik be az embereket, miután a mai előadók összesen egy-másfél órás hangbeállásai befejeződnek. A fesztivál kezdete előtt egyébként az eredetileg ma délután játszó Sieges Even, gitárosának kézbalesete miatt lemondta a koncertjét, í­gy a Gazpachotól mindegyik fellépőnek nagyjából negyed órával több játékidő jutott. Elvben legalábbis! Fél 1-kor, igen szép, napos időben kezd az első banda, a holland Knight Area. Bár a banda gyökerei egészen 1982-ig nyúlnak vissza, ezen a néven hat éve alakultak, s eddig két albumot adtak ki. Így, első hallásra picit jellegtelen, hagyományosabb progrock a zenéjük, ami nekem leginkább a kiváló, tavaly ugyanitt koncertező IQ-t juttatja eszembe, s ezt az érzésem erősí­ti énekesük, Mark Smit, Peter Nichollséra emlékezető hangszí­ne is. A következő zenekar, a hatfős norvég Gazpacho adja az egész fesztivál számomra legemlékezetesebb, legjobb koncertjét. Zenéjük, hangzásviláguk az első, 2003-as albumukat leszámí­tva leginkább a Hogarth-érás Marillionéhoz hasonlí­tható, de ez egyáltalán nem jelenti az utánzásukat: a Jan Henrik Ohme énekes vezette csapat már a második lemezével egy igen egyedi, markáns stí­lust alakí­tott ki, s ebben nem kis szerepe van Ohme jellegzetes, melankolikus, "elszállós" énekhangjának, dalaik mélységének, a modern elektronikától nem idegenkedő, ugyanakkor az akusztikus gitárt is sűrűn szerepeltető megszólalásuknak, vagy akár a zenéjükben egyre nagyobb teret kapó, kifejező hegedűjátéknak sem. A nekik jutott kb. hetven perc nagyobb részében a tavalyi, negyedik, szerintem zseniális Night c. albumuk jó kétharmadát adják le, a maradékban pedig egy régebbi, illetve egy vadonatúj, hosszabb szerzeményt (Tik-Tak). Ezek a sok helyütt megdöbbentően mély és drámai, újszerű hangzásvilágú számok itt nagyon ütnek, olyannyira, hogy bizony elmondhatom: egy kisebbfajta katarzisélménnyel lettem gazdagabb! Utánuk jön a hatfős Quidam. Az egyik legismertebb lengyel prog-rock formáció, 1995 óta léteznek. Első három studióalbumukon még Emila Derkowska énekesnő a zenekar frontembere, ő ezeken lengyelül is, angolul is énekel. Ám idővel az addig még lágyabb, éteribb, fuvolával sűrűn kí­sért zenéjük megváltozott, s ezzel párhuzamosan Emila kikerült a csapatból: a 2005-ös SurREvival, s az ezt követő, igen jóra sikerült, tavalyi Alone Together már egy új, férfi énekessel (Bartek Kossowitz), és rockosabb, keményebb, ám például a jellegzetes fuvolaszólamokat megtartó progresszí­v hangzással készült el. Ezen a koncerten, éppúgy, mint a két évvel ezelőtti budapesti fellépésükön, kizárólag erről az utóbbi két lemezről játszanak - ezt, noha mindkét albumot szeretem, sajnálom, mert az Emilás korszak sok-sok dalát is kiválónak tartom, s jó lett volna azokból is egy-kettőt hallani! Negyed órát csúszva, 5 körül kezd a Neal Morse Band. Rögtön egy kis problémával: bedöglik a Mester szintetizátora, í­gy, mí­g ott helyben megszereli egy technikus, rendhagyó módon egy "ráadásszámmal" kezdenek, Neal egykori zenekarának, a Spock's Beardnek egy klasszikusával, a Wind at My Back-kel. Csak ezután csapnak bele tavalyi albumának, a Sola Scriptura-nak nyitó tételébe, a The Doorba. Ezután sorjáznak a kitűnő, sok esetben szerintem zseniális darabok Neal albumairól, a Testimonyról, a One-ról, a ?-ról. Némileg azonos a program a jó egy évvel ezelőtti aschaffenburgi fellépésével (lásd: A hit ihlető ereje), de vannak persze jócskán eltérések: lejátsszák például a Stranger in Your Soult a Transatlantic-től, játszanak egy számot a várhatóan még idén megjelenő új albumról, a Lifeline-ról, illetve a ráadásszámok egyikeként kisfiával, Wil-lel duóban énekli el Neal a From Cradle to the Grave-et, eztán pedig, utolsóként a King Jesust. A hatfős csapat összeszokott, a hangzás profi, Neal jókedvű (egy félperces dobszólót le is vág, meglepően jól), hite őszinte és mély, de azt nem tolja egy percre sem előtérbe, a fia iránti szeretete pedig érezhetően hatalmas! A jó két órás koncert számomra a fesztivál második nagy élménye. Mivel Nealék jó negyed órával túllépték a hivatalos idejüket, a következő Ray Wilsonnak és csapatának, a háromfős Stiltskinnek sajnos csak kb. 50-55 perc jut. A zenéjük nem prog-rock - nincs is a szí­npadon billentyűs hangszer -, hanem "csupán" erőteljes, karcos és dallamos rock, egy sötét tónusú, kitűnő és egyedülálló énekhanggal. Játszanak dalokat az 1994-ben és 2006-ban megjelent két Stiltskin albumról, Ray szólóalbumairól, és a Follow You-t a Genesistől. Épp az időhiány miatt, nagy bánatomra nem játszanak semmit a Genesis 1997-es Calling All Stations albumáról, amelyben való énekesi szereplése, azaz Genesis tagsága repí­tette Ray-t a világhí­r felé. Szimpatikus, megnyerő lénye hamar átjön a szí­npadról. Több, mint fél órás szí­npadátszerelés következik eztán: az előtérben három szőnyeg, hátul félkörí­vben nagy, cserepes növények, középen hátul egy zongora, elöl három mikrofonállvány, egy szintetizátor, akusztikus gitárok, szaxofonok. 9 körül kezd a nap, s egyben a fesztivál utolsó fellépője, Roger Hodgson. A Supertramp alapí­tója, egykori énekes-gitárosa, agytrösztje. Valamint, 1983-as szakí­tásuk óta szintén sikeres szólóalbumok szülőatyja. Ezen a kétszereplős, akusztikus koncerten a dalok kb. háromnegyede Supertramp sláger, többségük világsláger. Hodgson összetéveszthetetlen, és szemernyit sem kopott hangján énekel, a szintin és a gitárokon játszik - a zongorát nem használja egyszer sem -, segí­tője, Aaron McDonald pedig szaxofonozik, szájharmonikázik, háttérvokálozik, és néha besegí­t a billentyűkön. Ez a két ember, de főleg persze Hodgson dalszerzői zsenije elég ahhoz, hogy a teljes közönség, dacára a koncert jó részében szemerkélő esőnek (mikor elkezd esni: jó, legyen akkor most az It'sRaining Again), végig állva dúdolja, énekelje, tapsolja át az egész előadást. Tényleg bámulatos amúgy, hogy milyen kevés eszközzel, mennyire élettel teli, teljesértékű produkciót képes valaki nyújtani! Ezt, mí­g el nem kezdődött, magam sem gondoltam volna. Háromnegyed 11 körül ér véget. A három nap alatti összesen 19 előadó igen sokféle stí­lust képviselt a progresszí­v könnyűzenén belül: ez a változatosság persze önmagában, és első látásra jó dolog, de ez a kép csalóka: a pénteket és a másik két napot - az egy szem Isildurs Bane-t leszámí­tva - hovatovább egy önmagában üres szó kötötte össze, a progresszí­v. A mögötte rejlő lényeg, maga a zene - a mi í­zlésünk szerint legalábbis - sajnos nemigen! Ettől függetlenül persze elmondhatjuk: ismét nagy élmény volt a progfesztivál, s ha tehetjük, teljesen természetes, hogy "jövőre veled, ugyanitt"! fotók: Szente Gábor, Markovics Károly