Kí­gyóharapás a Városligetben: Whitesnake / Snake Heart, 2008. 07. 21. Budapest, Petőfi Csarnok

írta szakáts tibor | 2008.07.22.

Miután leí­rtam eme beszámolónak a cí­mét, pont arra gondoltam, hogy mennyire örülne egy bulvárújság egy ilyen vezércí­mnek, még akkor is, ha nem igaz. Pedig az én esetemben nagyon is az. Július 21-én a Városliget hűs lankái alatt megmart egy fehérkí­gyó, Whitesnake formájában, és ez a harapás most nagyon fájt... Viszont semmiképpen nem szeretnék a dolgok elejébe menni, mert a találkozásig volt egy, s más. A nap nagy részét magánügyi elfoglaltságokkal és az ég kémlelésével töltöttem, mert ugye igencsak benne lógott a levegőben ismét a katasztrófa, viszont most az égiek is velünk voltak. A délutánt esély és szetlista latolgatásokkal, néhány jó barát és törzsolvasónk társaságában az egyik vendéglátó egységben töltöttük, és minden ezután következő irományra mentségül, vagy megerősí­tésül szolgáljon, autóval közelí­tettem meg az objektumot, í­gy a zéró tolerancia miatt nem kötöttem közelebbi kapcsolatot alkoholtartalmú italokkal. Ezt csak azért szeretném előre leszögezni, mert minden hang, szó, és kép teljesen józanul ért és í­gy is próbálom átadni az általam látottakat és hallottakat. Háromnegyed hét körül érkeztem a Pecsa bejáratához és meglepően kedves, valamint udvarias és gyors beengedést tapasztaltam, ami már önmagában jó hangulatot tud adni egy koncerthez. Snake Heart A hét órára meghirdetett bemelegí­tő csapat bulija, 6 óra 55 perckor elkezdődött, ami egy kicsit meglepő volt. Nem tudom mennyire éri meg egy magyar zenekarnak egy-egy nagy sztár előtt fellépni, de függetlenül a váratlan szí­npadra lépéstől, a Snake Heart-ot igen népes publikum láthatta. Bevallom, soha nem láttam még Vince Zolit és csapatát, de amilyen lelkesedéssel és lendülettel végzik a munkájukat a hétköznapokban, nagyon kí­váncsi voltam a teljesí­tményükre. Első ránézésre teljesen különböző figurákat láttam a szí­npadon, ami nem feltétlen biztos, hogy előnyére válik a bandának. Nem azt mondom, hogy beatlesi egyenruhában kell egy zenekarnak a szí­npadra állnia, de szeretem, ha van egy egység abban a stí­lusban, amit képviselnek, és ez nem csak zeneileg értendő. A sorból különösen Zoli lógott ki, szövetnadrágjában és mintás fehér ingében. Nyilvánvaló, hogy Ő a zenekar motorja, ami már önmagában is elég a megjelenéshez, szerintem. Jó volt látni Kass Viktort, akit a Stress zenekarban ismertem meg, és Herr István gitárjátéka, valamint megjelenése is üdí­tő szí­nfolt volt. Igen rövid és kissé megilletődött programjukból azt vettem észre, ez a zenekar erős egységet alkot, ami arra enged következtetni, van mit keresniük a magyar zenei palettán, dallamos rock dalaikkal. Whitesnake Figyelve a Snake Heart utáni szí­npadi átszerelést, azt vettem észre, minden óramű pontossággal zajlott ezen az estén. A beí­gért kezdési időpontokat tartották, és valahogy nem tudom miért, de nekem minden olyan profinak tűnt. Sőt nem csak profi volt ez az este, hanem egy igazi rockkoncert, annak szó szoros értelmében. A Petőfi Csarnok teltházas küzdőtere annyira jó látvány volt, hogy egy kicsit visszarepí­tett gondolatban a régi szép időkbe. Nem is beszélve arról a sok zenészről, aki végre tiszteletét tette egy koncerten. Talán azt lehet mondani, a rockzene szí­ne-java itt volt. A teljesség igénye nélkül, ha valaki össze szeretett volna futni, Lukács Lacival, Deák Bill Gyulával, Nagy Feróval, Pataky Attilával, Zselencz Zsöcivel, Takács Tamással, a Mirigyes fiúkkal, néhány Kalapács, vagy Ossián zenésszel, itt megtehette. Végre valami, ami megmozdí­tja újra a szakmát is. Ha másért nem, ezért már megérte ez az este. Hogy a többiért, ami ezután következett, megérte-e... Inkább az olvasóra bí­zom, döntse el maga. Persze ez nem azt jelenti, hogy most befejezném az este ecsetelését, ellenkezőleg, de mint, ahogy mindig, most is hangsúlyoznom kell, ez a fajta firkászás, amit mi művelünk, teljesen szubjektí­v műfaj, ami elsősorban az í­ró (jelen esetben, én) véleményét tükrözi. Csak azért szerettem volna ezt a kis kitérőt megtenni, mert napközben már néhány véleményt elolvastam a különböző fórumokon, és úgy vettem észre, három kategóriába lehet sorolni a Whitesnake budapesti fellépésén részt vett közönséget, de erről majd később. Szinte pontosan nyolc órakor kezdetét vette a show, amire nagyobb felhajtás nélkül meg is érkezett a zenekar a szí­npadra. Olyan ováció fogadta Őket, amit ekkora tömegtől már nagyon régen hallottam. A fotós árokban állva, egyszerre volt felemelő és félelmetes is a közönség reakciója David Coverdale szí­npadra lépésekor. Nem hiába, régen vártunk erre a találkozásra, és komoly árat fizettünk már érte (itt nem a koncertbelépő árára gondolok). Főhősünk fürdött is szépen az őt körülövező rajongásban és szeretetben, amit egy új dallal hálált meg kezdésnek. Személy szerint nem ájultam el ettől, mert én még mindig zseniális kezdésnek tartom a Burn-t, de hát ugye új lemez, új biznisz, í­gy ezt kell tolni. Túlságosan nem is érdekelt, mert volt akkora szerencsém, hogy szinte egy méterre hajolt tőlem a mester, és mit mondjak, majdnem össze..... magam. David Coverdale egy igazi rocklegenda, akivel ilyen közeli helyzetbe kerülni, nem mindennapi élmény. Fantasztikus karizmája van, ami egyből lejött a világot jelentő deszkákról, a lányokat még most is szerelembe ejti, a férfiakat, pedig a példaképkeresés, valamint a sárga irigység útjára tereli. Az első három számot, ahogy azt emlí­tettem, szinte testközelből éltem végig, és amit a szí­npadon láttam, azt úgy tudnám kifejezni, hogy felhőtlen boldogság és öröm. Ezeken az embereken látszik, hogy szeretnek együtt zenélni és élvezik a hardrock muzsikát, amire szánták az életüket. Persze ez a néhány pillanat hamar eltelt és én is elfoglaltam a helyem a közönség között, hogy együtt élvezzem az addigra szinte teljesen megtelt nézőtéren a rajongókkal a koncertet. Sajnos számomra ez az élvezet nem sokáig tartott. A gitárszólókig még csak-csak elnéztem a koncert hibáit, mondván biztos én vagyok túl kritikus, de aztán sajnos annyira elpattant bennem a cérna, hogy nem tudtam tovább tolerálni azokat az égbekiáltó hiányosságokat, amiket hallottam. Mivel már a koncertet követő napon is nagyon megoszlott a közönség véleménye a látottakról és a hallottakról, í­gy most szeretném kifejteni azt a hármasságot, amit az elején emlí­tettem. Úgy gondolom a publikum soraiban nagyon sok olyan ember foglalt helyet, aki még soha nem látta a Whitesnake csapatát, í­gy ebből az előadásból kellett véleményt formálnia. Voltak olyanok, akik ha látták, ha nem, fanatikus rajongói a zenekarnak, és már az eufórikus állapotba helyezi őket, ha megjelenik David Coverdale a szí­npadon, de valójában teljesen mindegy mit csinál. A harmadik réteg, akiknek nem tetszett a Whitesnake budapesti koncertje. Én a harmadik kategóriába tartozom, és csak azokkal vagyok hajlandó eszmecserét folytatni ebben a témában, akik a közelmúltban láttak Coverdale-t és csapatát. Két évvel ezelőtt, a meghiúsult budapesti koncert előtt néhány héttel, Németországban sikerült elcsí­pni Őket, és azt kell, hogy mondjam minden túlzás nélkül, a két produkció meg sem közelí­tette egymást. Alapvetően a szetlista sem volt nekem szimpatikus, de ez legyen a legnagyobb probléma. A legnagyobb problémát számomra ugyanis maga David Coverdale jelentette, sajnos. Nem tudom ki mit hallott, vagy mit nem, de egy tény számomra, Coverdale a két évvel ezelőtti teljesí­tményéhez képest, még árnyéka sem volt önmagának. Ez a ténykérdés sajnos számomra meghatározta a koncert kimenetelét. A Whitesnake, David Coverdale, és az Ő teljesí­tménye, ami ezen az estén mélyen alatta volt önmagának. Már a buli előtt hallottam olyan hí­reket, hogy ne számí­tsak sokra, mert valami nem stimmel nála hangilag, de azért erre nem számí­tottam. Nagyon nem is szeretném ezt tovább ragozni, mert jobban tisztelem Őt annál, hogy hosszú sorokon keresztül azt ecseteljem, miért volt rossz, de ha csak az idei produktumokat veszem figyelembe amiket láttam, akkor egy Glenn Hughes, vagy egy Geoff Tate illetve Jeff Scott Soto után, nem tudom becsapni a fülemet, mert az hall, hála Istennek. Nem tudom, mi lehet a probléma David-el, de ha tisztában van vele, akkor nem szép dolog, amit csinál, ha meg nem, az még nagyobb baj... Tom Kiefer a napokban mondta le a Cinderella teljes amerikai turnéját, hangszálproblémák miatt. Ezt sokkal profibb megoldásnak találom. Mindezektől függetlenül jó volt hallani az örökzöldeket és a zenészeket, akik úgy gondolom kitettek magukért. Doug Aldrich egy gitárzseni, bár ezen az estén Reb Beach sokkal jobban tetszett. Úgy éreztem Reb jóval szebben és intelligensebben játszott a hangszerén. Uriah Duffy egy igazi vagány fiatalember, akinek valószí­nű nagy kiugrás a Whitesnake tagság, amire teljesen rászolgált. Talán az egyedüli problémám Chris Frazier-el volt. Nekem nagyon hiányzik Tommy Aldridge, aki nem csak dobolt, hanem játszott is a hangszerén. Nem azt mondom, hogy Chris rossz dobos, de szinte semmit nem tett hozzá, igaz, el sem vett az előadásból. Ha össze akarnám foglalni ezt az estét, talán azt tudnám mondani, hogy itt volt a Fehérkí­gyó és mart egy nagyot! Nekem ez a marás most nagyon fájt. Szakáts Tibor Intro Best Years Fool For Your Lovin Can Your Hear The Wind Love Ain't No Stranger Lay Down Your Love Deeper The Love Is This Love Guitar Solo A Fool In Love Ain't Gonna Cry Ain't No Love Give Me All Your Love Here I Go Again Still Of The Night Burn Fotók: Szakáts Tibor Köszönet a Concertonak a kitartásért és a profi koncert-lebonyolí­tásért!