fbpx

Évtizedelő - 1999 ( első rész): A klasszikus évek visszatérnek

írta garael | 2008.07.20.

Aghora: Aghora - Philo Control Denied: The Fragile Art of Existence - Tomka Def Leppard: Euphoria - garael Dream Theater: Metropolis Pt.II.: Scenes From A Memory - pearl69 Edguy: Theater Of Salvation - garael Mercyful Fate: 9 - JLT Sonata Arctica: Ecliptica - Tomka Yes: The Ladder - Brinyó Aghora: Aghora Igazán egyedi zenét hoztam erre az évtizedelőre, hiszen a sok progresszí­v zenét imádó rajongó között is csak kevesen ismerik ezt a hihetetlen produktummal szolgáló amerikai brigádot, akik 2006-ig mindösszesen csak egy albummal rukkoltak elő. 2006-ban jelent meg a második albumuk (Formless), annak ellenére, hogy az Aghora koncepciója először már 1995-ben megfogalmazódott Santiago Dobles fejében, miközben még javában a Berklee School of Music (meglepő???) padjait koptatta. A kezdeti felállás mind Berklee növendékeket tartalmazott: Santiago gitár, Max Dible gitár és Andy Deluca basszusgitár. Aztán 97 táján Santiago és AndyMiamiba költözött és összeismerkedtek a többi taggal: Danischta Riveroval (Santiago tesója) ének, Charlie Ekendahlal (helyi death metal gitáros) és Sean Reinert dobossal (Cynic, Death, Gordian Knot). Ezzel a csapat kezdett szí­npadképessé válni. A debüt előtt két demót rögzí­tettek, majd kellő háttérbázisra találva rögzí­tették jelen í­rásom tárgyát, a zenekar nevével keresztelt debütalbumot. A rögzí­tés előtt azonban a csapathoz még csatlakozott Sean Malone, aki egyedi basszusjátékával teljessé tette Santiago agyában az Aghoráról kirajzolódott képet. Az album produceri munkáit Santiago, DanEscauriza és Sean Malone végezte. Mielőtt a számokat bemutatnám leí­rom, hogy én miért szeretem az Aghora-t. Sok-sok éve foglalkozom már publikálással és aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy két dolog fog meg igazán: - az egyedi megközelí­tésű, néha már matek-metal-ba átcsapó prog zenék - keleties dallammok. Nos, az Aghora teljes mértékben erről szól! Progresszivitásról lévén szó, aki már hallott "berklees" zenét, az tudhatja, hogy nem nagyon kell csalódni bennük. Az Aghora egy tömény, de szimplán emészthető progresszí­v zenei massza kivételes egyéni teljesí­tményekkel és ezen massza fogyaszthatóvá tétele érdekében egy gyönyörű (de kissé korlátozott terjedelmű) női hanggal. A zene és a szövegvilág pedig a hinduizmusból merí­t, tehát a tökéletes elegyből semmi sem hiányzik. Nemrég talán Szakáts Tibi kollega tollából olvashattunk talán valami olyasmit, hogy adott zene / előadó annyira jó, profi, hogy lehetetlen leí­rni, jellemezni, mert olyan érzéseket kelt a hallgatóban, amit csak degradáló módon lehetne papí­rra vetni. Ez teljes mértékben igaz az Aghora-ra is! Még az általam utált basszusgitár is olyan kivételesen tökéletes témákat hoz, hogy egyik ámulatból a másikba ejti a hallgatót. De hát mit várhatunk egy olyan tagságtól, akik megjárták a Berklee-t, a Death-et, a Cynic-et, vagy a Gordian Knot-ot??? A kezdő Immortal Bliss véleményem szerint nem a legerősebb kezdés. Régimódian olyan B oldalas számnak mondanám. Zeneileg a tétel teljesen rendben van, nagyon változatos, mind akusztikus, mind torzí­tott gitáros megoldásaiban. Főleg a szám vége felé található "durvulat" nagyon ül. Viszont az éneknél egy-két helyen talán túl magasra húzták a témákat, Danischta-nak talán kicsit magas és Soma biztos mondaná, hogy modoros :D. A második szám, a Satya az örök kedvencem. Az első négy verzénél semmi más nincs, csak billentyűk, ének, akusztikus gitárok és vérprofi, pulzáló basszusjáték, hathúros basszeren felvezetve. Amikor bejönnek a torzí­tott gitárok, az maga a gyönyör. Rendkí­vül húzós! A szám második felében kapott helyet a szóló, ami természetesen tökéletesen illeszkedik a témára. A szám vége felé mind a basszusjáték, mind a dobjáték rádob még egy lapáttal és örömzenévé varázsolja ezt a számot. A következő, Transfiguration a többi tételhez hasonlóan akusztikus megoldásokkal nyit. És természetesen véletlenül sem 4/4-es ritmusokkal ;-). A basszusjáték itt is olyan számottevő, hogy lehetetlen nem észrevenni. Jó például szolgálhat ez a keverési megoldás egy csomó zenekar számára, akik mostoha szerepet szánnak csak a basszereseknek. Természetesen a szám itt is akkor indul be, amikor belépnek a gitárok. Jó vastag sounddal árasztják el a számot, hogy aztán újboni kilépésükkel újra az akusztikus témáknak és a dob-basszer duónak engedjenek teret. No meg persze az éneknek. A szám végére természetesen még bedobnak egy szólót, ami annak ellenére, hogy Berklee növendék által í­ródott, meglehetősen visszafogott. Szerencsére itt nem érezni a "na most aztán megmutatom, hogy ismerem az összes skálát" mentalitás. A következő Frames tétel talán az, amelyik leginkább elrugaszkodik a metalos megközelí­téstől, és inkább jazz-es, fusion-ös megoldásokkal operál. Megijedni természetesen nem kell, itt is van azért torzí­tott ritmusvarázslat, csak kissé háttérben... A szám első harmadában még van egy erős Wah-al megáldott szólóka, ami kitekertre sikeredett, de a proggerek az ilyet szeretik 😉 A szám második felét teljes mértékben a billentyűs megoldásoknak, hangulatfestő elemeknek rendelik alá. A következő, Mind's Reality a második nagy kedvencem az albumról, hiszen ebbe a számba található az album talán legjobb, legütősebb szólója és a ritmusváltások, akusztikus/torzí­tott variációk itt ülnek a legjobban. Amit 2:46-nál művelnek, attól még az ezredik hallgatásra is feláll az összes szőr a kezemen/hátamon. És az a gyönyörű benne, hogy nincs agyonkomplikálva. A következő Kali Yuga megint őrült eltalált dallamokkal kezd, és a basszusjáték leí­rhatatlan. A folytatás akár egy indiai gyermekdal is lehetne. Danischta erősen megvisszhangozott hangja itt éteri. 3:25-nél, aztán beindul a gőzhenger és földöntúli mosolyt csal az arcomra... Ezek a momentumok, ami miatt imádom ezt a zenét 😀 😀 😀 A következő instrumentális Jivatma igazi berklees örömzenélés. Szigorúan csak a szakmának 😉 A hátralévő két tétel is folytatja az előzőeket: erős keleties feeling, akusztikus felvezetések, briliáns basszusgitár játék, széttört dobritmusok, nem hivalkodó, mégis bravúros gitáros megoldások. Minderre Danischta éteri hangja. Sajnálatos, hogy ezt a zenekart tényleg csak egy szűk réteg ismeri, remélem ezzel a beszámolóval fel tudtam kelteni néhány ember érdeklődését, akik remélhetőleg elmondják majd a barátaiknak, akik remélhetőleg továbbadják... stb.stb... Számomra egyébként rejtély, hogy a zenekar miért várt egészen 2006-ig a következő albummal. Mind a szakma, mind a rajongók erősen várták már az új albumot (amiről remélhetőleg hamarosan olvashattok egy kritikát is...). A harmadik lemez jelenleg í­rási fázisban van, í­gy talán nem kell most olyan sokat várni a friss Aghora anyagra... Control Denied: The Fragile Art of Existence Chuck Schuldiner neve mostanra már legenda. Stí­lusteremtő gitáros és énekes, a rock zene hősi halottja. Zseni és dalszerző, kreatí­v géniusz. Csak pár példa az őt megillető elnevezésekből. Sokoldalú tehetségét példázza életútja is: a torzóként fennmaradt, ám annál elismertebb alkotások által szegélyezett ösvény a Celtic Frost féle black metaltól jutott el a death metal határainak feszegetéséig, iskolateremtő és beszédes nevű Death együttesével, hogy végül a technikás progresszí­v power metal felé vegye az irányt. Aki esetleg konzisztens fejlődési folyamatot látna ebben az időbeli sorrendben, az figyelmen kí­vül hagyja azt a sajnálatos tényt, hogy Chuck a rák ellenében kudarcot vallott, karrierje befejezetlen maradt. Ki mondhatná meg, hogy egy ilyen, örökké új utakat kereső zenész vajon hol állapodott volna meg? Valószí­nűleg sehol: hisz ez ellenkezne alapattitűdjével. Érdemes azonban egy pillantást vetni a Deathben eltöltött munkásságára, amely már előremutatott a jelenleg tárgyalt korong horizontja felé. "Tipikus" kezdetek: Possessed és társai által inspirált death metal, gore szövegekkel. Szép fokozatosan, az alapműnek számí­tó Humanel - mindössze 4 év alatt - már túllépett ezen, miután lefektette egy stí­lus alapköveit. Ahogy azt a szintén beszédes cí­mű korong példázza, hősünk érdeklődése az ember, annak is az emocionális, pszichológiai, vagy mondhatni: egzisztenciális oldala felé fordult. Ha pedig valaki ilyen univerzális téma boncolgatására adja fejét, annak szabadulnia kell egy stí­lus nyújtotta béklyóktól, még ha azok segí­tő kezet is nyújtanak az első lépéseknél. Megkönnyí­tve a változtatásokat, először csak verbális szinten ment végbe a fokozatos transzformáció, majd 2 évvel később már, az Individual Thought Patterns lemezre a zenei szabadságot jelentő, progresszí­v zenei hatások kezdtek átszüremkedni a death metal masszí­v, és áttörhetetlennek hitt falán. Az ezt követő Symbolic után megalapí­totta a Control Denied gárdáját, amely azóta ugyanúgy legendává nőtte ki magát, mint az anyabanda: maximum a rajongói oldal összetételében lehetnek eltérések. Érdeklődése ekkor már egyértelműen a progresszí­v metal felé fordult, ám a zeneipar újfent beleszólt a dolgok menetébe: Chuck megí­gérte a kiadóváltáskor a Nuclear Blastnak, hogy készí­t még egy Death korongot. Ez lett a perverzió hangja: progresszí­v elemek által uralt metal, Schuldiner mester agresszí­v énekével kiegészí­tve. Ezek után azonban teljes mellszélességgel új projectje felé fordult, ahová vitte magával a "halál" egész legénységét: Shannon Hamm gitárost, Scott Clendenin basszusgitárost, és Richard Cristy dobost. Már csak egy énekes kellett, hogy teljessé váljon a felállás: erre a posztra egy tipikus power metal torkot, Tim Aymart igazolta. A Nevermore (illetve a Sanctuary) óta mindenki tudja, hogy ehhez a végtelenül komplex, technikás, az US powerből is merí­tő muzsikához egy olyan énekesre van szükség, aki az Olümposzi magasságokba törő sikolyokkal képes ugyanarra, amire a zene vállalkozik: a kifejezhetetlen elérésére. Mintha csak az végtelenbe vesző távolság felé, reflexből kinyúló kéz példája elevenedne meg a szemünk előtt: a kivitelezője is tudja, hogy célja elérhetetlen, ám ennek ellenére ösztönösen megpróbálja azt. A test legmélyéből feltörő sikolyok is ezt példázzák, ahogy a komplexitást piedesztálra emelő instrumentális oldal is: a dionüszoszi, orgiasztikus katarzis élmény kifejezésére törekszenek - ám ez lehetetlen. A lényeg: a próba. A kontrollálatlan brigádban tudott Chuck kreatí­v alkotói oldala maximálisan kiteljesedni: a stí­lus itt lényegében szimplán metal, amelyet maximum az olyan külsődleges ismertetőjegyek kategorizálhatnak, mint például az énekes hangszí­ne. Ha pedig progresszivitásról beszélünk, nem a klasszikus zenei példákra kell gondolni: itt elsősorban minden a számoknak van alárendelve, azok szerkezetébe épülnek be a különböző hatások. Ehhez az alapot a fantasztikus gitáros duó teremti meg, akik tonnaszámra szállí­tják a vaskos riffeket, mindezt alávetve a variáció mindent körüllengő szellemének. Lehet akár thrashes, gyors tempójú zúzás, klasszikus í­zű szóló, szaggatott, tördelt téma, vagy progresszivitást sugalló eszeveszett tekerés, mindegyik profi minőségben kerül tálalásra. Mindezek a különböző gyökerű elemek pedig puzzleként összekapcsolódva nyerik el természetes helyüket a struktúrában: egyenrangú testvérekként ölelkeznek össze a kozmikus metal orgiában. (Egy ilyen mestermű esetében meg sem kí­sérlem egyenként elemezni a számokat: egyrészről nem érdemes, másrészről ezt mindenkinek magának kell hallania.) A háttértámogatást nem kisebb nevek szolgáltatják ehhez, mint a már emlí­tett Mr. Cristy, és a később megüresedett basszusgitáros posztra érkező, bemutatásra nem szoruló úriember: Steve DiGiorgio. A komplexitás szemléletmódjából következően az egyes hangszerek rétegei gyakran élnek "önálló életet". Ez alatt természetesen nem valamiféle káoszt kell érteni: ez csak az elsődleges látszatkép, a felszí­n csábí­tóan hí­vogató árnya, amely már önmagában beszippanthatja a hallgatót. Ez alatt pontosan megkonstruált, egymást ellenpontozó témák hada sorakozik, hogy mindenféle muzikális perverzitás szabadon kiélhető legyen. Sznobság lenne? Lehet. Mindenesetre elbűvölő, andalí­tó és felvillanyozó egyszerre. Ez az ellenpontozás ráadásul nemcsak az egyes hangszerek, hanem az instrumentális részleg, és az énektémák között is fennáll, amik Tim Aymar munkásságának talán legjobb produkcióját jelentik. Kissé érdes, ambiciózus, esetenként agresszí­v hangja tökéletesen passzol a zenéhez: nélküle nem lenne ugyanez az album. Miközben látszólag illeszkednek a power metal elvárás rendszerébe, addig az összetettség attribútumai folyamatosan felbukkannak zenéjükben. Az énektémák pedig, kiegészülve Chuck poétikai igényességre törő dalszövegeivel, sikeresen hozzák létre és illusztrálják a művészet sí­kján az egzisztencia törékeny valóját. Schuldiner mester utolsó emlékműve tökéletesen reprezentálja a zenész nyers talentumát: egyszerre agresszí­v és költői, amely képes a távoli horizont felé elrepí­teni, csakúgy, mint földhöz vágni durva közvetlenségével. A lemez vitalitása pedig jól tükrözi a gitáros metal zene iránt szeretetét: stí­lus felett álló személye mindig a velejénél ragadta meg az adott alapanyagot. Ezzel lelket öntött a zenei kategóriarendszerbe: a stí­lushoz való atipikus hozzáállásából kifolyólag egyszerre volt kí­vül és belül azon. Feszegette a határokat, azonban kreatí­v ambí­ció nem ismerték ezeket: átléphetetlen határt számára ténylegesen csak az élet törékenysége jelentett. Nyugodjék békében a virtuozitás piramisa alatt. Def Leppard: Euphoria A Leppard egyike volt azoknak az aréna bandáknak, akik zenéjükben mindazt megtestesí­tették, mitől az aréna rock a glitteres magamutogatás közönség elidegení­tő hatásánál fogva a maradiság és anti-innováció példájaként taszí­totta tetszhalott állapotba mindazt, amit képviselt. Éppen ezért érdekes, hogy az együttes tulajdonképpen egy másik szintre tudott lépni a grunge és a modern metal korszakában - no nem úgy, mint a legtöbb hagyományos hard rock és heavy metal banda, vagyis egyenest a béka segge alá: jóllehet ők is elkezdtek holmi útkeresést, ám a megtalált ösvény bizony izgalmasnak í­gérkezett. A Retro Active és a Slang egy olyan arcát villantotta fel a csapatnak, mely addig csak mélyen, reinkarnált formában volt jelen a korai, és a közönségsikert arató albumaikon, ám kiteljesedvén remekül tudta integrálni a felszí­ni erényeket is. A nagy metal resurrection eljövetelével aztán a zenekar előtt két - szerintem karrier szempontból egyenértékű - választás állt: folytatni a progresszí­vebb, kissé nehezebben emészthető, ám talán művészileg tartalmasabb alkotói munkát, vagy visszatérni az igazi kereskedelmi sikereket hozó csillogóbb, kommerszebb világhoz. Jóllehet a választásban már nem Matt Lunge, a csodaproducer volt a fő felelős - bár azért ott sertepertélt a stúdió körül - , a végeredmény akár az ő munkája is lehetett volna. Itt bizony kérem többségében hamisí­tatlan, a nyolcvanas éveket idéző Leppard himnusz tündökölt a maga jól megszokott, markáns stí­lusjegyeivel, azokkal a máshoz nem hasonlí­tható dallamokkal és melódiákkal, melyek igazán naggyá tették a csapatot. A kezdés rögtön egy impulzí­v, standard sláger, a Demolation Man magával ragadó, happy feelingje azzal kezdi, amivel az Adrenalize abbahagyta, talán egy leheletnyivel poposabb hangvételben, de nem kevésbé "Leppardosan". Hasonló dinamizmussal, és a hetvenes évek jellegzetes tapsgépével, amolyan pumpáló ritmusban szól a Back In Your Face, melyet az All Night "fejel" meg a Hysteria világát visszaidéző dalszerkezettel, ez a hangvétel fogalmazódik meg a furcsa cí­mű 21st Century Sha La La La Girl-ben, illetve az instrumentális Disintegrate-ben. Természetesen könnyfakasztó lí­rai nélkül sem maradhatunk, melyből jócskán kaphatunk a felkí­nált dalcsokorban. A Goodbye és a To Be Alive hagyományos lassú, ám a Paper Sun mintha a progresszí­v-alternatí­vabb albumokról maradt volna le - ezzel együtt a legsikerültebb balladája a lemeznek. Érdekes módon történik még visszautalás a Slang-es időkre: a Day After Day csipetnyi melankóliája, illetve a Kings Of Oblivion dallamszerkezete a hagyományos Leppard hangzás ellenére is tartalmaz valamit az elmúlt két album örökségéből. Érdekes módon a jól sikerült dalok ellenére nem szólt már akkorát az album, mint amilyet egy évtizeddel korábban a hasonló szellemben megfogalmazottak, talán csak az ősfanok körében okozott "eufóriát" az új alkotás. Ennek ellenére hosszú ideig ez volt a szerintem utolsó értékelhető Leppard alkotás, melynek során még rock bandaként tartották magukat számon a fiúk. Dream Theater: Metropolis Pt.II.: Scenes From A Memory Mint oly sokszor, ismét egy személyes momentummal kezdeném. Az ominózus korong megjelenésének idején Brinyóval, egy ideig közös háztartásban tengettük napjainkat, melyek szinte mindegyike a zenéről (is) szólt. Akkoriban még nem voltam elfogult a DT iránt, bár nagy tisztelettel hallgattam addig megjelent albumaikat, nem is tehettem mást, hiszen barátom maximalista módon táplálta belém az "Álomszí­nház" kompozí­ciót! :o) Sokakkal ellentétben, mégsem fogott meg diszkográfiájuk, bár minden elismerésem az övék volt. Azon a bizonyos estén, toporogva (mint a karácsonyi ajándékra váró gyermek) vártam, hogy Brinyó hazaérjen, tudván, nála az új lemez, hosszú lesz az éjszaka! A szükséges "kellékek" (fogyasztási cikkek) kikészí­tése után, a korong végre az esti órákban a lejátszóba került, s hajnalig csak forgott-forgott...! Már nem emlékszem, hányszor nyomtuk meg újra a lejátszás gombot, de egyet sosem felejtek el, az első alkalommal még beszéltünk, hasonlatokkal éltünk, kerestük az összefüggéseket, mintha valódi szakértők lennénk, a továbbiakban viszont szép csendben, szájtátva figyeltük az "eseményeket", azt hiszem "átszellemültünk"...! Mint jó néhány abszolút alkotás, a Scenes From A Memory is egy jól kitalált, izgalmas, ám kevésbé örvendetes, inkább elgondolkodtató koncepción alapul. A történet, melyre a DT rajongók 7 évet vártak (a csapat '92-es, Images and Words albumán tűnt fel először a téma), két, még 1928-ban élő fiatalemberről (testvérekről), s azok szerelmi tragédiájáról szól. Érzelmeik célja viszont ugyanazon hölgy, s í­gy adottá vált a konfliktus helyzet. A történet keretét az adja, hogy időutazásban is részünk lehet, ugyanis Nicolas, az évszázad végének embere, akit regresszí­v hipnózis alá vetnek, átéli a történetet ismét, í­gy közvetí­tve számunkra a tragikus eseményeket. Miközben nem tudjuk (csak a végkifejletben válik világossá), kinek a szelleme költözött belé... Az első két percben Regression hipnózisba esünk James LeBrie hangja és John Petrucci akusztikus játéka által, majd egy, szinte teljes előképet kapunk a lemez tartalmát illetően, az Overture 1928 hallatán. Itt éreztem elsőként, hogy valami nagyszerű élmény vár ránk! Kifinomult, csoda dallamos gitárjáték, a dobok (annak ellenére, hogy tudjuk, micsoda önmegvalósí­tó géniusz ül mögöttük) valóban kí­sérnek, í­zes szintetizátorfutamok és valódi progresszivitás. Ha csak ennyi volt, már "megvettem" és micsoda átvezetés! A Strange Deja Vu átmenet nélkül (jól kitalált dobtémával) "csöppen" elénk. Fülbemászó énektémákkal, húzós riffekkel, viszonylag sok váltással és zseniális szintetizátor kí­sérettel, zongorabetéttel varázsol el a nóta, a dobok egyszerűen zseniálisak (a "kiállásban" némi Rush hangulat uralkodik, a mai napig kedvenc!)! A Through My Words is "átfolyik" Jordan Rudess zongorájának hangjai által, rövidke ballada, melyben LeBrie bizonyí­t. Nincs ez másként a Fatal Tragedynél sem, egy szusszanásnyi időt sem hagynak, az átvezetés tökéletes, mintha eggyé válnának a dalok. A bevezető folytatódik, majd a sí­ró gitárok övezte, középtempós, nagy í­vet átjáró téma érkezik, a szintetizált "kórusok" aláfestik a dallamokat. Aztán első hallásra értelmezhetetlen, majd mégis egyértelmű váltás után jön a valódi "bólogatás". Az "épí­tkezés" magasiskolája, amit művelnek. Ami nagyon megfogott, Portnoy dobhangzása. Érthető, érezhető, minden í­zében élvezhető "sound", abszolút elismerés! És csak eztán jön az igazi csoda, a billentyűs hangszerek és a gitárok varázsa, olyan ritmusokkal kí­sérve, melyeket igazán ritkán hallani. Virtuóz végkifejlet, kevesen tudják í­gy! Leheletnyi szünet és a Beyond This Life power metal indulata vezeti fel az "Echo's Hill"-t. Sodró lendület, parádés ritmizáció, (Portnoy sem evilági!), majd lecsendesülés, "latinos" átvezetés, s persze, nehogy álomba ringassuk magunkat, újabb őrület (egy kis Deep Purple hangulatot idéző következik. Ez sem tart sokáig, hogy megint az "erő" legyen az úr! A nóta végig az érzelmek váltakozásáról szól, már ami a ritmusokat és a témákat illeti, a tiszta, bonyolultnak nem, de szépnek annál inkább nevezhető ének, az agyontekert, ám mégsem túlzott (gitár és billentyű által tálalt) szólók, az elképesztő dobok mind-mind a nagyság képét tükrözik. A legenda képe (DP) ismét visszatér a középrész szintetizátor- és gitárszólójában, bár távolról sem érződik koppintásnak, sőt! Méltóságteljes tiszteletadás! Cseppnyi, alig érezhető átmenettel kapjuk meg a lí­rai, gyönyörű vokállal támogatott Through Her Eyes balladát. Kissé ijesztő volt első hallásra az akusztikus dobok "leváltása"! James felsőfokon teljesí­t, gyönyörű! A különleges érzelmeket, hangulatot adó Home érkezik, mely a "szitár hangjával", lendületes basszus és dobtémájával szinte azonnal elvarázsol, pedig még csak ezután indul be a nóta. (Ez igen, í­gy kell a világzene motí­vumait ötvözni a progresszivitással! Könnyen a tudatba égő, "dúdolható", mégis rendkí­vül nehéz énekdallam, izgalmas momentumok dí­szí­tik a szerzeményt, igazi favorit! Az album leghosszabb tétele, mégsem kelt elnyújtott, unalmas érzést, sőt! Talán a kiadvány legizgalmasabb tétele, a muzsika és a közvetlen tónusok arányos, egyértelmű zenei élményt biztosí­tó hangulata, nem vitás, telitalálat! Így utólag, nem véletlen, hogy sok alkalommal hallhattuk élőben! Újabb átmenettel (Nem véletlenül!) következik a The Dance Of Eternity, mely a zenekar tagjainak zsenialitását vezeti elő. Folyamatos utalások (egyetlen instrumentális tételként) az előzményekre (mind a DT, mind pedig a project albumokra vonatkozóan), basszusszóló, a dobok zeneisége, érezhetően a tudásra "kihegyezett" momentumok, a muzikalitás legnagyszerűbb pillanatait élhetjük meg! S ahogy az már szinte megszokott, szinte "átfolyunk" a One Last Time cí­mű balladába. Gyönyörű zongorafutam a nyitányban, annak ellenére, hogy Portnoy "igyekszik" ellenpontozni az érzést, mégis felemelő hangulat fogad bennünket, s ahogy Petrucci pengeti a húrokat, arra talán szó sincs! Igaz, ismétlés, de ide csak a "felemelő" jelző illik (Milyen "finom" a zongora!)! Megható tétel, a Spirit Carries One folytatja a sort, LeBrie nem túl bonyolult, mégis érzelmes hangja, Portnoy (csak annyit, amennyire szükség van) dobolása, Petrucci (Pink Floyd témákat idéző) gitárjátéka elsöprő, a felépí­tett struktúra egy tudatos, profi zeneszerző csapatról tanúskodik. Theresa hangja pedig egyszerűen gyönyörű! Végezetül a Finally Freet kapjuk, mely a történet értelmezhetősége szempontjából rendkí­vül fontos, amolyan utószóként aposztrofálható darab, melyben Rudess "nagyzenekari" hangzása igen nagy jelentőséggel bí­r. Összességében valamennyi "hangzó" kiemelkedő, minden tag az "utószó" kiemelkedő teljesí­tményét nyújtja, tökéletes befejezés, ellenére a sokat kritizált, végkifejletet kibontakoztató "effekt" halmaznak. Vannak zenekarok, melyek a nagy elődök szőnyegén végigsétálva, ám szép nyugodtan, azok szobrait szemlélve, a történelmi példákon tanulva, magukba szí­vva a tudás hatalmát, egyszer csak eljutnak a nagyterembe. Vitathatatlan tény, hogy a Dream Theater 1999-ben elérte azt, amit sok csapat szeretne, a zenekar megí­rta élete főművét! Miközben - élve az előzőekben leí­rt hasonlattal, a különböző korok tárlatait csodálva - már előtte is fogalommá váltak a progresszí­v rock és metal templomában, a 20. század vége jelentette számukra az igazi önmegvalósí­tás lehetőségét. S hogy mennyire kellett az előző évek kemény, határozott munkája, mely feledhetetlen albumokkal gazdagí­totta a rajongókat? Oly sok utalást rejt a Scenes From A Memory, hogy az addig (általuk és a tiszteletre méltó "apák" által) megkomponált, nagyszerű lemezek nélkül talán létre sem jöhetett volna a nagy mű! Feledhetetlen, korszakalkotó, iránymutató, örökérvényű alkotás! Az "Álomszí­nház" akkori és mostani legénysége: James LaBrie - ének John Myung - basszusgitár John Petrucci - gitár Jordan Rudess - billentyűs hangszerek Mike Portnoy - dob A Metropolis Pt.II. felvonásai: 1. Regression - (scene one) 2. Overture 1928 - (scene two) 3. Strange Deja Vu - (scene two) 4. Through My Words - (scene three) 5. Fatal Tragedy - (scene three) 6. Beyond This Life - (scene four) 7. Through Her Eyes - (scene five) 8. Home - (scene six) 9. The Dance of Eternity - (scene seven) 10. One Last Time - (scene seven) 11. Spirit Carries On, The - (scene eight) 12. Finally Free - (scene nine) Edguy: Theater Of Salvation Ki gondolta volna 1999-ben, hogy az éppen halottaiból feltámadó európai heavy metal emblematikus mútbeli ikon-mesterművének, a Keeper Of The Seven Keys-nek várva várt harmadik részét egy fiatal, akkor 21 éves ifjú titán fogja megí­rni, kinek bandája a furcsa nevű Edguy igazi tréning komplexumot fog teremteni a nagy mű zenei formagyakorlataihoz? Az Avantasia 1-2 megteremtette az epikus metal új aranykorszakának mesterművét, jogos szí­nvonalbeli tükörképét a Helloween örökbecsű művének. Ahhoz persze, hogy ez a fantasztikus alkotás létrejöhessen, mindenképpen szükség volt egy profánabb és direktebb zenei platform létrejöttére is, ez pedig nem volt más, mint Sammet csapata, az Edguy. Persze most együtt hördülhet fel a csapat fanatikusainak nagy része erre a megállapí­tásra, de úgy gondolom, hogy a zenekar töretlen fejlődése egyértelműen az Avantasia megvalósulásának irányába mutat, olyan tréning-albumokat létrehozva, melynek végcélja a metal opera volt. A zenekarra egyébként igazából a Vain Glory Opera c. albumuk kapcsán figyelt fel a szakma, mely amolyan Keeper korabeli Helloween - Gammaray mixturával lepte meg a nagyérdeműt egy olyan korszakban, mikor a példaképek sem játszották már ezt a fajta zenei stí­lust - no jó, a Gammaray igen - , ráadásul olyan szemtelenül fiatalos hévvel, mely addigra már rég kikopott a rutinos, ám kissé jóllakott "öregekből". Nem véletlen, hogy az album megszületésénél ott bábáskodott a metal resurrection két emblematikus figurája, Timo Tolkki, ki produceri minőségben egyengette az ifjú titánok útját, és Hansi Kürsch, kinek hatása a banda epikus oldalára vitathatatlan. Következő albumuk a Theater Of Salvation ékes bizonyí­téka a fiúk tehetségének: újabb lépés az első osztályba történő bejutás felé. Sammet lerakta a basszgitárt, hogy teljesen az énekre tudjon koncentrálni, ami teljesí­tményén hallható is: remekül tudta megidézni a fiatalkori Kiske maní­rjait, és Dickinson operázós stí­lusát. Természetesen ez a hang teret adott azoknak a speed-neoklasszikus futamoknak is, melyekhez elengedhetetlen a nagy hangterjedelem, itt bizony gyakoriak az oktávos váltások, melyek egy csipetnyi progresszivitással is felruházták a speed-érában fogant dalokat. Természetesen ne gondoljon senki nagy megfejtésekre: a fiúk pusztán egy kissé háttérbe szorult - akár el is feledett - stí­lus jegyeit pumpálták fel az új évtized elvárásainak megfelelően olyan doppinszereket használva, mint a tisztelgéssel vegyes profizmus, a metal történelem tökéletes ismerete, remek hangszeres és vokális teljesí­tmény, valamint magával ragadó vitalitás és dallamérzék. A későbbi albumokon, és a metal operán megfigyelhető remek vokálmunka már itt is tapasztalható volt, a háttér többszólamúsága gyakran a Queent is eszébe juttathatja a hallgatónak. A fiúk persze nem csak a speedes vágtához értettek, az albumon szereplő két lassú , zongorás szerzemény szintén a későbbi epika jól sikerült előfutáraiként hirdették a zenei sokoldalúságot, akárcsak a lemez csúcspontjaként is felfogható - és a Keeper albumokra dramaturgiailag is visszautaló - 14 perces szerzemény, mely szokatlan érettséggel fogalmazta meg a stí­lus paneleinek továbbfejlesztési irányait. Ha nem is korszakalkotó, ám mindenképpen figyelemreméltó mű került ki az Edguy - műhelyből, felhí­vva a figyelmet a stí­lus újabb és újabb energia tartalékaira, és egy új generációt csatasorba állí­tva a nagy öregek mellé, hogy aztán egymást inspirálva teremtsék meg a heavy metal újabb aranykorszakát. Mercyful Fate: 9 Azt hiszem mindenki élénken emlékszik arra a napra, amikor megvásárolta vagy megkapta első lemezét. Az "elsők" mindig komoly jelentőséggel bí­rnak az ember életében, valahogy ezekre a dolgokra az ember mindig emlékezni fog, és sosem felejti el az "elsőt". Ezzel én sem vagyok másképpen, számtalan cd-m között mindig kiemelkedő helyet foglal el a dán heavy metal legenda ezen albuma. Jól emlékszem, mikor tizennégy évesen a karácsonyfa alatt nézegettem az album - zseniális és egyben sátáni - borí­tóját, és láttam családtagjaim kissé elborzadt ábrázatát. De ez nem tudta letörni a lelkesedésemet és sem akkor, sem azóta semmi és senki nem tud eltántorí­tani kedvenc heavy metal bandámtól. A Mercyful Fate története a 80as évek elejére nyúlik vissza, amikor három muzsikus Kim Bendix Petersen énekes, René Krolmark és Michael Denner gitárosok úgy döntöttek, hogy zenekart alapí­t. A történet folytatását mindenki ismeri Kim-ből King Diamond lett, René felvette a Hank Shermann nevet és össze is állt minden idők egyik legjobb és "leggonoszabb" heavy metal zenekara, a Mercyful Fate. A zenekarhoz csatlakozott Timi "Grabber" Hansen bőgös és Kim Ruzz dobos, í­gy lett teljes a felállás A banda üstökösként tört be a metal zenei köztudatba két halhatatlan albumával. A Melissa és a Dont Break The Oath mára, több mint húsz évvel megjelenésük igazi klasszikussá vált, és a metal zene pantheonjára ültette megalkotóit. A banda ezek után feloszlott, és majd csak 1993ban jelentkeztek új anyaggal, ami az In The Shadows cí­mű korong volt, aminek érdekessége, hogy Lars Ulrich is vendégszerepelt a lemezen. Majd jöttek sorban a lemezek, a Time, 1996ban az Into The Unknown, a Dead Again, majd 1999ben megjelent a zenekar máig utolsó albuma a 9. Az eredeti tagságból csak King Diamond és Hank Shermann maradt meg, a többiek az idők folyamán különböző okok miatt távoztak a zenekarból. A megmaradt két alapí­tó taghoz csatlakozott King saját zenekarából a kiváló gitáros Mike Wead, igazi nevén Mikael Wikström,, aki megfordult korábban többek között a Memento Mori, az Abstrakt Algebra vagy az Edge of Sanity soraiban is. A basszusgitárt egy mára szintén legendássá vált arc vette a nyakába, aki olyan remek zenekarokban is kezelte a négyhúrost, mint a Spiritual Beggars, a Dismember, a Sinergy, a Witchery és az Arch Enemy. Ő nem más, mint személyes kedvencem, a virtuóz és technikás Sharlee D'Angelo. Ő egyébként már a Time-on bemutatkozott a bandában. Bjarne T. Holm dobosnak nagyon nehéz örökség jutott osztályrészéül. Kim Ruzz és Snowy Shaw után beülni a dobok mögé nem kis feladat, de Bjarne igazolta, hogy remek választás volt. Ez az ötös fogat követte hát el a csapat utolsó albumát, ami nyugodtan mondhatom, mesterien ördögi lezárása egy páratlan karriernek. Nem tudom kell-e egyáltalán bármit is mondanom a Mercyful Fate zenéjéről. Szinte lehetetlennek érzem, hogy szavakkal összefoglaljam ennek a páratlan gárdának a zsenialitását. Először is ott van az a hang, amit mind máig senki nem tudott lemásolni, az a hang ami védjegyévé vált "megalkotójának". King Diamond nem véletlenül emlegetik a "Falsetto Királyának". Elképesztő magasságú sikolyai metszően magasak és ridegek, egyszerűen felfoghatatlan, hogy egy gyomorból jövő mély hangból hogyan is képes valaki egy dobhártya szaggatót sikí­tani. Tényleg felülmúlhatatlan amit ez az ember csinál, ennyi féle hangon énekelni szerintem senki más nem képes rajta kí­vül. Egy másik fontos szegmense a banda sikerének a roppant agyasan megkomponált dal szerkezet és a kiváló dalszerzői véna volt. Nemcsak kiváló és emlékezetes riffeket í­rtak, hanem helyenként igen váratlan és már-már progresszí­v elemeket is csempésztek zenéjükbe. Gyors ritmusváltások, nagyon jól megí­rt szólók és eljátszott szólók is sűrűn előfordultak muzsikájukban. Nem szimplán csak "túrtak, mint a vaddisznó", hanem végletekig kimunkálták a dalokat í­rtak, olyan nótákat amikben megvolt az erő és tűz, mégis valahogy más volt mint kortársaik munkássága. És ez volt mindig is a lényeg! A Mercyful Fate sosem akart beleolvadni a trendekbe, hanem mindvégig kitartottak komplexebb zenei világuk mellett. A 9 sem lóg ki a sorból, noha azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy ez egy direktebb, kevésbé komplex album lett. Rögtön egy klasszikus Diamond - Shermann nótával kezdődik a lemez. A Last Rites minden olyan elemet magán visel ami igazán jellemző a zenekarra. A két gitáros szólói és riffjei egészen káprázatosak (más zenekar egy albumra nem tud ilyen témákat í­rni, ők meg egy dalba belepakoltak ennyit), a dobok is dübörögnek akár a géppuska, ez egy olyan nóta ami képes azonnal letépni a hallgató fejét. A következő tétel a doomosabb, szolidabb tempójú Church Of Saint Anne. A középtempós riffelés azonban a nóta közepén felgyorsul és beindulnak a head bangelésre késztető témák. Érdekessége még ennek a dalnak, hogy King sokat "énekel" a szó szoros értelmében, kevés a hörgés és sikoltozás, persze azért akadnak itt is. A harmadik tétel a lemez egyik kiemelkedő alkotása. A Sold My Soul visszafogottabban, lágyabban indul némi effekttel fűszerezve, és mikor már-már azt gondolhatnánk, hogy valamiféle "lightos" nóta érkezik, ám ez az érzés nem tart sokáig, ugyanis megdörrennek a gitárok, és kibontakozik erős középtempós, headbangelős nóta, átszőve a Gyémánt Király senkiéhez nem hasonlí­tható démoni hangjaival. Merem állí­tani, hogy nemcsak ennek a lemeznek, de a Mercyful Fate munkásságának egyik legjobb szerzeménye a Sold My Soul. A negyedik nótával a House On The Hill-el magasabb sebességi fokozatra kapcsolnak az urak, Bjarne lábdobjai egy percre sem állnak le, a gitárosok feszesen adagolják a riffeket, a basszus is kőkeményen alapoz, szóval ez a dal sem hagy semmiféle kí­vánnivalót maga után. És elérkeztünk a lemez csúcspontjához a szövegében és zeneileg is vérbeli, Mercyful Fate dal, ami ha húsz évvel korábban születik akkor akár a legendás Melissa albumra is elfért volna olyan slágerek mellé mint a Satan's Fall vagy az Into The Coven. A Burn In Hell cí­mű "gonosz csodáról" csak azt tudom mondani, ez minden ami Mercyful Fate. Gigászi riffek, orbitális magasságú sikolyok, fenomenális szólók, száguldó tempó, vagyis valóban egy olyan dal ami egyike a zenekar hallhatatlan szerzeményeinek. Egész egyszerűen megunhatatlan. Kis érdekesség: A sokáig veretlen, legendás dán profi ökölví­vó világbajnok Mikkel Kessler is sokszor vonult be a ringbe erre a nótára. Nem is csoda, hogy sorra nyerte a meccseket. A The Grave ismét egy doom-os jellegű nóta, vontatott tempóval és igazi szaggatott gitártémákkal. Ezek után elérkezünk a banda történetének leggyorsabb alkotásához, amit akár nyugodtan nevezhetünk speed metal-nak is. Az Insane úgy rohan át a zenehallgatón akár a gőzmozdony. Ismét elkápráztat bennünket King fülsüketí­tő sikolyaival, amik ugyanolyan hátborzongatóak mint a 80as évek elején voltak. A Sold My Soul-hoz hasonlóan visszafogottan indul be a Kiss The Demon cí­mű "track" is, de persze ebből sem lesz ballada vagy lí­rikus szerzemény, hanem egy feszes tempóra és erős gitártémákra épülő dal kerekedik ki belőle. A headbangelés folytatódik (már ha a hallgató belekezdett), ugyanis a Buried Alive riffje és felépí­tése a germán élcsapatokat idézi, de ugye az énekhangot hallva rögtön tudhatjuk, hogy ki is az előadó. A végére maradt a cí­madó nóta, ami nem éppen a legegyszerűbb és a legkönnyebben emészthető szám a lemezen, de a komplex, összetettebb dalokat már úgyis megszokhattuk az együttestől. Zárásképpen egyrészt csodálattal és hódolattal gondolok erre a korongra, hiszen számomra egyértelműen ez az "újkori" Mercyful Fate legjobb alkotása, ez az az album amely leginkább felidézi a 80as évek szellemét, és visszaröpí­t bennünket a zenekar aranykorába. Másrészt azonban nem kis mértékű csalódottság is erőt vesz rajtam, mivel nagyon úgy tűnik, hogy ez az utolsó album a zenekar életében. A muzsikusok különböző formációkban ugyan még muzsikálnak, Hank Shermann fotós ambí­cióit is kiéli jelenleg, King Diamond sorozatban hozza ki a lemezeket, ám a Mercyful Fate "újjáalakulására" nem sok jel utal. De titkon (vagy nem is titkon) bí­zom abban, hogy akár még az idén, a Melissa vagy jövőre a Dont Break The Oath huszonöt éves jubileumára csak történik valami a zenekar háza táján. Azt hiszem, hogy ennek nem csak én örülnék. Addig is hallgassuk bátran ezt az albumot, és a korábbiakat is, és emlékezzünk arra a bandára, amelyik még tudott újat alkotni és új démoni szí­neket vinni a heavy metal vérkeringésbe. Sonata Arctica: Ecliptica 1999: a finnek egyre nagyobb dominanciája által befolyásolt európai heavy és power metal szcéna közeledik csúcspontja, és teljes kibontakozása felé. A Stratovarius ekkorra már lefektette egy új stí­lus alapköveit a legendás albumtrióval (Episode, Visions, Destiny - habár a Fourth Dimensiont is ide sorolhatnánk), a Nightwish pedig egy évvel van legsikeresebb albuma előtt, és egy évvel egyik legjobb albuma után. Ekkor kezdenek felbukkanni friss, "kezdő" együttesek milliói, akik fiatalos lelkesedéssel vállalkoznak a világ helyett a metal zene megváltására. Ebben az évben mindenkiben tudatosulnia kellett, hogy a fémzenének egy vérfrissí­tő és üdí­tő ága jelent meg végérvényesen: a europower metal halvány szí­nekben tündöklő csecsemője. Habár ezek az együttesek mind Timo Tolkki bandájának köpönyegéből bújtak ki, a tipikus változatát ennek az ágazatnak ők valósí­tották meg. Azonban ez az irányzat korántsem volt lehatárolva az északi népekre, egy-két év alatt mindenhol gyökeret vert kellő mértékű populáris hozzáállásának köszönhetően: elég csak például a német Freedom Callra gondolni, ami 1998-ban jött létre a Gamma Ray dobosának kezdeményezésére. Az egyre növekvő népszerűség következtében azonban egy elhárí­tó mechanizmus is működésbe lépett: stigmaként ragasztották az egész szí­ntérre a felszí­nes, giccses, popos, stb. jelzőket. Ezúttal a Sonata Arctica együttesén keresztül próbálnánk bizonyí­tani, hogy az ilyen radikális í­téletek elhamarkodottak: az elutasí­tás maximum a szubjektivitás követelményén keresztül valósulhat meg. Habár életútjukat követendő példának lehetne állí­tani a többi együttes számára is, sikertörténetük mégis atipikus: nem minden együttes tudhat olyan zsenit a soraiban, mint Tony Kakko. A Sonata első albumával még a klónbanda negatí­v jelzőjét is begyűjtötte - bár majd mint reméljük, sikerül bebizonyí­tani: érdemtelenül -, ám lemezről lemezre, fokozatosan megtalálták saját hangjukat, ám úgy, hogy közben egy-két lépésnél messzebb nem távolodtak el a kiinduló stí­lustól. Gondoljunk csak a Reckoning Night Wildfire vagy White Pearl, Black Oceans c. számaira: önálló, máshoz nem hasonlí­tható zenei alkotások, nagyfokú kreativitással fűszerezve. Ez a fejlődési folyamat - szükségszerűen? - egy, a rajongókat élesen megosztó korongot eredményezett: a fejét kí­sérletezésre adó Uniat. Ki gondolta volna korábban, hogy a europower ötvözhető a progresszivitással? Ám erről még szó sem volt a debütalbum, az Ecliptica idején. Ekkor még csak a köldökzsinórjától éppen csak megszabadult zenei stí­lus áramát igyekeztek bőví­teni, szélesí­teni egy minőségi dalcsokorral, egy profin összerakott lemezzel. Ennek fő varázsát a stí­lus erényeinek kidomborí­tása jelenti: ahogy például az AOR zenénél, itt is kizárólagos középpontban állnak a felfokozott és kidomborí­tott emóciók. Ez az érzelmek meztelen apollói szobra. Ezúttal azonban a fémzenére olyannyira jellemző sötét tónusok nélkülözésével: ezért tűnik felszí­nesnek, túlzottan "boldognak" a power metal ezen válfaja - persze hozzájárul ehhez a direkt nyí­ltság, a többszörösen rejtjelezett megoldások nélkülözése is. Pedig mindössze naivitásról és felszabadultságról van szó: mindezt pedig a hangszerek segí­tségével könnyű feltölteni átélhető és -érezhető tartalommal. Jó példa erre az együttes power metal balladák rehabilitációjára tett kí­sérlete: a negatí­v értelemben vett klisék helyett sikerült olyan életteli darabokat létrehozniuk, mint pl. a háborút felelevení­tő Replica. Persze ehhez kell, hogy ne csak egy szál akusztikus gitárra, vagy zongorára redukálják (ezt olyan zsenikre kell hagyni, mint Jon Oliva) az instrumentális oldalt, és egy olyan tehetséges énekes is szükségeltetik, mint Kakko. (Ha pedig értékí­télet nélküli klisékről beszélünk, akkor ajánlatosabb ezeket, mint a zenei köznyelv elemeit megnevezni. Az együttesek ugyanis egy adott stí­lus "követésekor" egy fokozatosan a muzikális kánon részévé váló motí­vumkészletből merí­tenek, és azokat variálják felhasználáskor: a sikeresség pedig ezentúl már az adott egyén kreativitásán múlik. A stí­lusteremtő zenekaroktól eltekintve mindegyik együttes ezt használja fel, azonban ugyanazok az elemek ezerféleképpen alkalmazhatók: a változatosság tárháza végtelen.) A Sonata Arctica pedig - a stí­lus nyújtotta határokon belül - kifejezetten törekedik erre a változatosságra. Nem csupán a europower egyik fő jellemzőjének tartott sebességmánia nyilvánul meg náluk, hanem akadnak jócskán középtempós, "elmélázóbb" nóták is. A gyorsvonalas részleget a Stratovarius nyí­lt, és a Helloween kissé burkoltabb hatása jellemzi: precí­z, ám kissé monoton dobolás, természetesen duplázóval kiegészí­tve, Tolkki-féle klasszikus ihletettségű gitárjáték, előtérbe tolt szintetizátor, és énekközpontúság. Ezekben a számokban Jani Liimatainen gitárjátéka még közelebb áll a hagyományos felfogáshoz, ám többnyire alárendelt szerepet játszik, a szó klasszikus értelmében vett riffel pedig igencsak ritkán rukkol elő. Bár a 8th Commandment nyitótémáját még olyan komolyabb együttes is megirigyelhetné, mint a Blind Guardian, a gitár alapvetően alárendelt szerepet játszik még ekkor az együttes életében, leginkább aláfestő funkcióban hallhatjuk, ahol kiszolgálja az előtérbe helyezett szintetizátor- és az énektémákat. Ha jól meggondoljuk, ez nem is olyan meglepő: ezzel a két elemmel érhető el leginkább a pozití­v érzelmek minél érzékletesebb kifejezése. Ez a célkitűzés pedig szinte egytől egyig jellemző a stí­lus együtteseire, legyen szó akár szerelemről, vagy sárkányölő lovagokról. Ebből a szempontból pedig ugyanolyan értelmetlen számon kérni a realitástól elrugaszkodott, túlzottan örömtelinek, stb. nevezett hozzáállást, mint ahogy a death metalt sem lehet azért minősí­teni, mert hörögnek benne: hisz ez a stí­lus egyik fő jellemzője. Az, hogy ki szereti, és ki nem, már teljesen más kérdés: magánügy. Egyébiránt ekkor még a szintetizátorért is Tony Kakko barátunk volt a felelős, aki ugyanolyan ní­vós produkciót hozott létre, mint a mikrofonállvány mögött. Kétségkí­vül ő az együttes védjegye: kaméleonszerű orgánuma, amely pillanatok alatt képes lekövetni az érzelmi skála leheletnyi változásait, hihetetlen emocionális gazdagsággal rendelkezik. Billentyűtémái sokszor funkcionálnak fő dallammotí­vumként, í­gy kétségkí­vül nagy súlyt kell elvinnie a hátán. Azonban tökéletesen oldja meg a feladatot: nem túlságosan tolakodó, ha kell, csupán atmoszférateremtő minőségbe "lép vissza", ám folyamatosan, és kikerülhetetlen jelen van. A szólózási feladatokat többnyire átengedi Liimatainennek, aki itt bizonyí­thatja képzettségét, továbbá az érzelemábrázolás iránti érzékenységét. Tökéletes példa mindkettőre a koncertrepertoárban azóta is szereplő My Land, az album Top 10-es slágerlistájának 2. helyezettje. Nincs jobb szó rá, még ha sekélyesnek tűnik is: meghatóan gyönyörű dal. Ezúttal a rockosabb gitártémák is helyet kapnak, csakúgy, mint az egész számon keresztüli érdekfeszí­tő, édeskés énekdallamok. Tony egyik fő erőssége, hogy képes a verzék alatt is olyan mértéktelenül melodikus motí­vumokat szállí­tani, hogy egymaga elvinné hátán a produkciót. Ám nem bí­zzák kizárólagosan rá ezt a feladatot, biztonságképpen általában gyorshajtási fokozatba kapcsolnak, mint pl. a Blank File, vagy az UnOpened esetében. Az utóbbi pedig kiváló példaként szolgál a játékosság mindent átható motí­vumára is: szinte sugárzik belőle a gyermek pajkossága és önfeledtsége. Végighallgatva a lemez 10 dalát, nyilvánvalóvá válik előttünk az együttes titka is. Nem kell titkos laboratóriumban kifundált receptre gondolni, a megoldás roppant egyszerű: nem más, mint a dalszerzői kvalitás. Egész egyszerűen az együttes - vagy Kakko mester - olyan hiperérzékenységgel viseltetik eziránt, hogy nem tud rossz, netán unalmas dalt komponálni. Igazi slágergyártók: a hallgatóban elsőre megragadó dallamokkal rendelkező FullMoon, vagy a furulyaszólam által felvezetett lí­rai, a Letter To Dana, az elvágyódó refrént és szöveget felvonultató Kingdom For A Heart mind-mind tökéletesen eltalált számok. A záró Destruction Preventerről nem beszélve, ami már jól tükrözi a skatulyából kitörni igyekvő együttes ambí­cióit: 7 percben valósí­tja meg az eddig emlí­tett stí­lusjegyeket, ezúttal már epikus refrénnel téve fel a koronát az ifjúi főre. A Sonata Arctica első lemeze óta a stí­lus egyik fő zászlóvivőjévé lépett elő, a népszerűség ilyetén fokú megszerzésében pedig kardinális szerepet vállalt. Lemezeiket a profizmus és a minőség érdemei jellemzik, úgy maradva hűnek a műfaj követelményeihez, hogy közben az önkifejezés kritériumát sem szorí­tották háttérbe. Ez pedig, valljuk be, bizony keveseknek sikerül... Yes: The Ladder Sokszor siránkoztam már azon, hogy ahogy "fogynak az évek", egyre sűrűbben döbbenek rá, hogy mi mindent voltam kénytelen kihagyni az Évtizedelőből. Elnézést kérek az olvasótól, de már megint itt tartok. Amikor átnéztem, hogy 1999-ben mely albumok azok, melyek annak idején az átlagnál is erősebben érintettek, rábukkantam a Yes, The Ladder cí­mű korongjára. Gyorsan megnéztem, hogy mikor is í­rtunk a sorozatban utoljára a progresszí­v rock egyik legnagyobb jelentőséggel bí­ró csapatáról. Döbbenten vettem tudomásul, hogy utoljára az 1974-es Relayer kapcsán, Tomka kolléga emlékezett meg a mesterekről. Sok-sok olyan albummal nem foglalkoztunk, melyeknek mindenképpen a sorozatban lenne a helye. Ahogyan ezt már más esetben is í­gértük egy, a későbbiekben jelentkező kiegészí­tő sorozatban bizonyára ezek közül a rock történelem részét is képező alkotásokból is terí­tékre kerül néhány. Az olyan kolosszális anyagok után, mint amilyen a Fragile, a Close To The Edge, vagy a Tales From Topographic Oceans a zenekar a progresszivitás, az örök útkeresés jegyében rockosabb albumokat kezdett készí­teni. A hatalmas billentyűs varázsló, Rick Wakeman hol szerepelt a zenekar tagjai között, hol nem, a megjelenő lemezek pedig, -bár ez a társulat igazán gyenge produkciót nem tudott kiadni a kezei közül - egyre fanyalgóbb fogadtatásban részesültek, mely tény elsősorban a fogyási statisztikákban nyilvánult meg. A mélypont talán az 1997-es Open Your Eyes volt, amely után sokan már el is temették a csapatot. De szerencsére nevükhöz méltó optimizmussal, igenléssel álltak a dologhoz a tagok és úgy döntöttek, hogy stí­lusilag egy picit visszakanyarodva, - természetesen új elemeket is becsempészve - készí­tenek albumot. 1999 szeptember 20.-án a boltok polcaira került a Yes 16. albuma, a The Ladder, melynek alkotói a következő muzsikusok voltak: az énekesi poszton a felülmúlhatatlan és elnyomhatatlan Yes "embléma" Jan Anderson szerepelt, a basszusgitárt a "nagy hal", az óriási termetű és ugyan ekkora szí­vű és zenei tudású Chris Squire kezelte. A gitárok megszólaltatását a meghatározhatatlan egyéni stí­lussal rendelkező Steve Howe-nak köszönhetjük, mí­g a dobok mögött ezúttal is Alan White ült. A "Mr. Billentyűs fogalom" elnevezésre is joggal igényt tartó Rick Wakeman ezúttal sem szerepelt a lemezen. Hiányát két muzsikussal próbálták pótolni. A gitáros Billy Sherwood és a billentyűs Igor Khoroshev játéka már az emlí­tett "bukta" Open Your Eyes -on is hallható, bár ott Khoroshev még csak vendégként volt nyilván tartva, melyet erre az albumra már állandó tagságra váltott. ...hogy milyen a zene? Kérem szépen, olyan, mint amilyet egy Yes albumtól vár az ember fia. (És persze a lánya is.) Varázslatos dallamokkal, tökéletes technikai megoldásokkal, agyafúrt hangszereléssel, hihetetlen zenészi teljesí­tményekkel fűszerezett egy óra ez, mely után azonnal indí­tjuk elölről a dalfolyamot. Természetesen, mint mindig, ezúttal is Jon Anderson, -nem túlzás- angyali hangja öleli át a zeneművet. Azon kevesek közé tartozik, kiket egy sóhajtásból meg lehet ismerni. Amikor hallgatom, arra gondolok, hogy ő az az ember, aki hatalmas ajándékot kapott, melyet "használni" is tud. Éneke sokat lágyí­t az egyébként elég keményre varázsolt dalokon. A The Ladder nem sokat vacakol. Szigorú, éles dobhangzással, feszes ritmusokkal adja tudtunkra, hogy bizony ennyi tökéletes album után is lehet még egyet dobni. Persze nem mondom, hogy a témák, a dallamok felérhetnek a fent emlí­tett alapművek bármelyikéhez, de azt hiszem ez nem is lehetett cél. Igazi acélos, de mégis ezerarcúan szí­nes mű a The Ladder. A nyitó Homeworld, Yes klasszikusokat idéző vonalvezetése, a Lightning Strikes táncba invitáló szamba nyitánya, vagy a Finally akusztikus gitár-billentyű varázslata, a To Be Alive finom "őrültsége", a The Messenger dobhártyát rezegtető basszus indí­tása, vagy a New Language kezdő, instrumentális őrülete csak egy-egy kiragadott pillanatot jelent ebből az egy óra hosszat tartó iskolából. Persze nem csak zeneiskoláról van itt szó. A The Ladder hosszú évek után az első olyan Yes munka volt, amely vissza tudta hozni azt a megfoghatatlanul egyéni hangulatot, amely a hetvenes években jellemezte a csapat munkásságát. Ez a muzsika nem utánozható, nem ismételhető és nem keverhető össze semmivel. Hallgatása közben kiröppenhetünk a testünk által alkotott kalitkából, és elvegyülhetünk a mindességgel, mely minden hazugságunka, igazságunkat, bánatunkat és boldogságunkat is magában hordozza. ... de mit fecsegek? Tessék meghallgatni! Garantált az élmény! A dalok: Homeworld (The Ladder) 9. 32 It Will Be A Good Day (The River) 4.53 Lighting Strikes 4.35 Can I? 1.31 Face To Face 5.02 If Only You Knew 5.42 To Be Alive (Hep Yadda) 5.07 Finally 6.01 The Messenger 5.12 New Language 9.19 Nine Voices (Longwalker) 3.22

Legutóbbi hozzászólások