Vissza a Jövőbe: Crüe Fest, 2008. 07. 06. Charlotte, North Caroline, Verizon Wireless Amphiteatre

írta Redneck IMI | 2008.07.12.

Számomra a sajtótájékoztatótól világos volt, hogy erről a buliról nem maradhatok le. Ráadásul sikerült egy igen jó kis albummal támogatni a turné amúgy is sikeres voltát. Igazából, én valahogy nem csipázom a fesztiválokat és itt sem történt máshogy... Ennek megfelelően későn érkeztem, de még í­gy is sikerült elcsí­pnem a SIXX.A.M. uccsó számát, a Life Is Beautiful-t. Egy számból nem tudom megí­télni a produkciót, de a publikum reakciójából í­télve nem lehetett rossz buli. Papa Roach Az átszerelés alatt feltérképeztem a közönséget; igen vegyes társulat jött össze. A korosztály a 12-től indult és úgy 55 felé végződött. Maga a helyszí­n öreg, de igen kultúrált és tiszta volt. A szí­npadon viharos gyorsasággal dolgoztak a road-ok, aminek a következményeként a Papa Roach el tudta kezdeni hergelni a tikkasztó hőségtől lagymatag közönséget. Bevallom, ha hallom Őket a rádióban, akkor általában egy másik adóra váltok. Itt sem sokáig, konkrétan három számig bí­rtam és a pólóárushoz vettem az irányt. Behatárolni sem tudtam a zenéjüket (gondolom helyettem majd megteszi valaki a hozzászólásokban) csak egy vég nélkül üvöltő énekest láttam-hallottam, akinek mellesleg a szí­npadi munkájára egy szavam se lehetett. Lényeg ami lényeg, a produkcióról egy emészthetetlen zenei massza maradt meg bennem. Valószí­nűleg bennem van a hiba, de én nem ilyen zenén nőttem fel. Mondanám, hogy bezzeg az amcsik túrtak rá, de az se lenne igaz. Buckcherry A pólóárusnál hatalmas kí­nálat és gyors kiszolgálás volt, úgyhogy a "Souvenir-t" hamar begyűjtöttem." Visszafelé araszolva érdekesen tapasztaltam, hogy a haditengerészet itt is toboroz fiatalokat. Sok érdeklődő nem volt. Nem tudom, hogy az amcsi road-oknak mennyi a fizetése, de megint piszok gyorsan cserélődött a szí­npadkép. Mint a japán száguldó vonatoknál minden a menetrend szerint. A Grammy-dí­jra is jelölt Buckcherry-hez már több bizalommal fordultam, még a helyemre is bementem, pedig ott a finn szaunához hasonló klí­ma fogadott. Annyi, de annyi jót hallottam erről a bandáról, hogy valószí­nű ezért csalódtam benne egy kicsit mégis. A különböző stí­lusok közt ugráló, vergődő társulathoz tudnám hasonlí­tani Őket. Volt kezdésnek egy igazi tökös kis rock n' roll, amire egy í­zes baszki is kifutott a számon, aztán jött egy kis punk-os beütés, ami sose baj, ráadásul a banda ragyogóan ötvözte a rockkal. Aztán a sikernóták jöttek: Sorry, Next 2 You, Everything, és végül a Crazy Bitch, amit elég rendesen funky stí­lusban nyomtak. Volt pillanat, amikor azt hittem, hogy valami feka banda nyomul a deszkákon. Már csak valami fúvós cucc hiányzott. De a kis mellékzöngéket leszámí­tva jól teljesí­tett a gárda, és ha nem is lettem hatalmas fan, azt már elérték, hogy legközelebb is szí­vesen megnézem Őket. Talán addigra megtalálják a számukra kedvező stí­lust is, csak ne a funky legyen! Azt azért megemlí­teném, hogy az együttes üde szí­nfoltja számomra a dobos volt. Xavier Muriel egy kiváló ütős, aki a hangszerét még ráadásul látványosan is használja. A koncert egész ideje alatt megboldogult Randy Castillo-ra emlékeztetett! Valószí­nű azonban, hogy mindenki a Mötley-re jött, mert amikor a szí­npadot még el sem hagyta a Buckcherry, és dobverőt, pengetőt osztogattak, felhangzott az est folyamán többször is hallható CRUE CRUE CRUE csordakórus. Mötley Crüe Na, itt azért jó fizetés ide, japán menetrend oda, a roadok majd egy órát “vacakoltak"a szí­npaddal, de megérte várni. Hatalmas fekete lepellel takarták el előlünk a látnivalót. Az igazat megvallva, pár hete arról álmodoztam, hogy az új lemez nyitó intrójára és nótájára robbannak majd be. A berobbanás az stimmelt, de szó szerint, viszont sajnos az új nóta elmaradt. A hiányérzetem azonban hamar elmúlt, mert az egyik kedvencemet kaptam a nyitányra, a Kickstart My Heart-ot. A jól ismert gitársoundra és a jól ismert riffre a fekete lepel lehullt, és fergeteges tűzijáték, még fergetegesebb lángcsóvák kí­séretében a szí­npadon termett a Mötley Fuckin Crüe!!!!!! Ami elsőre szembe ötlött, az az irdatlan lámpaerdő volt, ami a világot jelentő deszkák felett feszült! Olyan látványt nyújtott, hogy arra a legkritikusabb rajongó is elégedetten kezd el villázni. Tommy felett egy kivetí­tő volt, amin különböző formációk jelentek meg. A szí­npad hátsó részén egy óriási felirat látszott, ami az L.A.-i dombokon meghúzódó Hollywood feliratra hajazott, csak ez itt most LOS ANGELES-re változott. Az ámulatból mire észbe kaptam, már felcsendültek a Wild Side taktusai és, ha nem volt elég a látványból, akkor itt aztán begyújtották a rakétákat. Olyan piro-showt mutattak be egy perc alatt a szám kezdő ritmusára, amit a Kedves Olvasó mostanában csak Bécsben láthatott az EB tiszteletére. A hangulat ennek megfelelően leí­rhatatlan volt!!! Már itt kezdődött egy olyan érzésem lenni, ami a koncert végére csúcsosodott ki. Mivel a turné csak most kezdődött, í­gy a zenekar tagjai látható lelkesedéssel, élvezettel vetették bele magukat a show-ba. Vince és Nikki mindenkivel lepacsizott az első sorban, Mick pedig tonna számra dobálta a pengetőket. Mi tagadás, két szám után karneváli hangulat uralkodott a bulin. A Shout At The Devil-nél vettem észre, hogy Nikki-ből alig hallani valamit. Mondjuk nem volt nehéz nem észre venni, ugyanis a basszusgitáros folyamatosan perelt a technikusokkal. Az eszmecserének eredménye is lett és innentől kezdve tökéletes hangzással gördült tovább a produkció. A folytatásban az új album slágere a S.O.L.A. került terí­tékre. Nagyon bejött ez a nóta és élőben is ütősen szólt, bár a teltebb hangzásért elbí­rnék viselni még egy gitárt, de az előzenekarok énekesei szí­npadra érkezésével feledtettek a hiányt. Érdekes volt látni, hogy Josh ebben a pár percben többet mozgott, mint a saját műsoridejében. Igazi rock fiesta volt a szí­npadon, a srácok alig akartak lemenni és mi se bántuk volna, ha húzzák még egy kicsit. Az est folyamán többször előfordult, hogy a régi számokat egy szösszenetnyit megvariálták, í­gy indult a Liwe Wire is. Sodró lendület és egy kis Tommy őrület jellemezte a nótát. A felejthető Mutherfucker of The Year-el hömpölygött tovább a műsor, ami élőben sokkal jobban bejött, mint a CD hallgatás közben. A következő show elemhez kellett Tommy, egy a kivetí­tővel összekötött kamera és néhány vállalkozó kedvű hölgy, és kezdetét vette a Crüe által kitalált peepshow. A kivetí­tőt elnézve a mai napig sem tudom eldönteni, hogy kik elvezték ezt jobban. A lányok vagy a fiúk. Kí­váncsi lennék, hogy otthon a sportarénában milyen sikere lenne Tommy-nak? Don'tGo Away Mad, Same Ol' Situation két igazi gyöngyszem a régi időkből, amikben Vince gityóval segí­tette az általam hiányolt vastagabb hangzást. Vince a koncert egész ideje alatt remek formában volt. Mint tudjuk nem egy Pavarotti, de magához képest is tud néha meglepően alacsony értékű produkciókat produkálni, de nem ezen az estén. Öröm volt Őt látni a szí­npadon, mint ahogy a banda többi tagját is. Nikki, leküzdve a néha visszatérő technikai problémákat szinten kiválót nyújtott és még a közelben lakóknak a nyuggereknek (a hozzászólásokból csórtam) is jutott egy hatalmas fuck you a 11 órás csendrendelet miatt. Tommy a régi szép időket idézve állat módon és baromi látványosan hiba nélkül hozta a showt. A dobszerkója, ami igen kreatí­vra sikeredett, megérne egy misét. Tőle bármikor eltudok viselni egy dobszólót, de ezen a turnén nincsenek szólók. Mick-ről meg csak a legnagyobb tisztelettel tudok szólni! Az Ő egészségi állapotában ez a teljesí­tmény csak szuperlatí­vuszokban emlegethető. Mindamellett egy igazi bika gitarsound-al megáldott profi előadást láthattunk tőle sallangmentesen. A Primal Scream-nél a látványosan feljavuló Nikki bőgője úgy dörrent bele a Charlotte éjszakába, mint egy hangágyú. Szeretem ezt a nótát, jó volt élőben hallani, mint ahogy az egyik régi nagy kedvencemet is a Looks That Kill-t. Itt azért elővettem a húsz éve sutba vágott léggitáromat én is, és egy agyér pattanást kockáztatva headbangeltem végig ezt a slágert. A Girls Girls Girls előtt Vince megkért minket, hogy mindenki tartsa jó magasba a jobb kezét, majd háromra kezdjük el gázfröccsöt adni a láthatatlan Harley-inknek. Erre a hangfalakból megdörrent a jó öreg Harley hang és megint jöhettek a melltartók a szí­npad felé. A sztriptí­z bárok himnuszára igen kellemes hangulat alakult ki az addig is igen aktí­v nézőseregben. Mint ahogy azt emlí­tettem itt csúcsosodott ki az az érzés, mintha a Vissza a Jövőbe filmbe repí­tettek volna vissza Girls turnéra. Nincsenek extrém ruhák, nincs modern szí­npad, mint két évvel ezelőtt (bár azzal se volt bajom) hanem egy hatalmas hair metal feeling a 80-as évek végéről. Előkerültek a bőrnacik flitteres gatyók, selyemkendők persze a mai kor követelményeinek megfelelően. Olyan érzésem volt, mintha egy élő Crüe videóklipbe lennék. Minden adva volt, amit annak idején kocsányon lógott szemmel néztünk a klipekben. Csajok, harley-k, rock n' roll, Jack Daniel's és L.A. rosszcsontjai, akik a Dr. Feelgood-al búcsúztak tőlünk. Mint, ahogy a nyitánynál, a végén is pazar tűzijáték és lángcsóvák voltak mindenhol, és vége is volt az időutazásnak, amiért nem tudok elég hálás lenni a bandának! Ilyen lehetett egy koncert annak idején fénykorukban, amit most átéltünk pár ezren. Mí­g ezen érzésen filóztam, addig betoltak egy “szénné tetovált" zongorát, hogy egy kis technikai malőr után (nem szólalt meg) Tommy belekezdjen a Home Sweet Home-ba, ami a ráadás egyetlen darabja volt. Az egyetlen negatí­vum a koncerttel kapcsolatba, hogy nagyon rövid volt. Bár az is lehet, hogy én voltam telhetetlen. Szí­vesen csekkoltam volna még az új lemez néhány igen jól sikerült darabját és a régiek közül is tudtam volna meg válogatni, de nem vagyok elégedetlen, nem is lehetek, mert fantasztikus estével ajándékoztak meg a fiúk. Annyira, hogy már nézem a lehetséges dátumokat, hogy még egyszer ebben az élményben legyen részem!!! Rednek Imi (virginia555) Fotók: Rednek Imi (virginia555)

Legutóbbi hozzászólások