Zajos nyugdí­jaztatás: Ministry & Mangod Inc., 2008.07.08., PeCsa

Agresszió, félelem, és düh: önmagukban mind a közhelyek tárházának impozáns, ámde mégis üres tagjai. Mindig is igyekeztek tartalommal megtölteni őket, akár az elijesztés, akár a művészi kifejezés eszközeként, több-kevesebb sikerrel. Zeneileg a metal sok válfaja felhasználja ezeket a kliséket, és a hozzájuk köthető sztereotí­piákat, ám többnyire még az esztétikai élvezet innenső határán belül maradva. A Ministry gárdájának azonban sikerült átlépnie ezt a határt... ...ugyanis a szó minden árnyalatában brutális koncertet sikerült produkálniuk a Petőfi Csarnokban. Mindehhez a Mangod Inc. 4 fogatú csapatának kellemes koncertje szolgált felvezetésül, akik a southern/thrash metal vizein evezve idézték meg az amerikai prérik és western filmek hangulatát, ügyes arányban keverve a fogós dallamokat és a rock n rollos riffelést. Ám ez az utólag felüdülésként definiálható produktum sajnálatos módon igencsak rövid ideig kapott játékengedélyt a szí­npadon, röpke fél óra után már le is vonultak, hogy átadják helyüket az amerikai aktuálpolitikát célkeresztbe állí­tó, provokatí­v együttes, akik búcsúturnéjuk alkalmával ejtették újfent útba hazánkat. Már az előzetes szí­npadkép alapján is lehetett látni, hogy itt minden egyes apró momentum jelentésárnyalata a felfokozott agresszivitás jegyében fogja elnyerni valódi értelmét. A szí­npadra felállí­tott rácsok egyszerre zárták el a közönségtől a zenekart, másrészről azonban "szükséges" határt is jelentettek, hiszen az ilyen, monotonitást piedesztálra emelő zene esetében szélsőséges indulatokkal tarkí­tott reakciókkal kell számolni. Lehet, hogy csak a "korlátozás" provokálta ki, de több üveges palack is berepült a koncert alatt a szí­npadra. Az intro az "ötletes" nevű Revolting Cock nevű formáció I'm not gay c. "opusa" volt, amely több percnyi elektronikus hangjegy-kombinációval tette próbára az esetleges eltévedt látogatók tűréshatárát. Ám még abban az esetben is, ha halvány rokonszenvet táplálnánk az ilyetén zene iránt, teljesen feleslegesnek bizonyult a céltalanul elnyújtott felvezetés. Mindössze arra szolgálhatott, hogy egy cseppnyi unalomba ringassa a kedves közönséget, hogy annál nagyobb erővel (és persze kontraszttal) vágódjanak mindenki arcába a The Last Sucker első ütemei. A mindent a maximálisig felfokozó hozzáállás újabb pregnáns formája bukkant fel ezzel párhuzamosan: a hangerő nagyjából két lépéssel a károsnak í­télt kategória felett tartózkodhatott, amely párosult a hangszerek, és a mikrofon nagymértékű torzí­tásával. A túlzás azonban ezúttal lételem volt, hiszen ez nyújtja az Al Jourgensen vezette brigád zenéjének esszenciáját. Ennek megfelelően a háttérben felállí­tott kivetí­tőn is többnyire háborús, vagy éppen az erőszak különböző formáit tematizáló képsorok villództak a koncert alatt, ám többnyire az együttes kedvencének, George Bushnak a különböző beszédillusztrációi, vagy éppen parodizált képei kerültek terí­tékre. A túlzás azonban nemcsak itt, hanem a közönséggel való kommunikációban is megmutatkozott: habár már a felállí­tott rács is sokatmondó ebből a szempontból, ám Al barátunk szókincse ezúttal a "fuck yeah Budapest"-re korlátozódott, amit ellenben többször is, meglehetős előszeretettel használt. Persze, a fotósoknak középső ujjával "pózoló" tagokat felvonultató zenekar még véletlenül sem sorolható a közönségbarát kategóriába: hiába, az image az image... Az előzetes elvárásokkal ellentétben, a setlist nagy részét nem csupán az utolsó két korong dalaiból állí­tották össze, amelyekről csak a húzósabb nóták kerültek be a repertoárba, mint például a nagy ovációval fogadott Rio Grande Blood, vagy a thrashes beütésével frissí­tő hatású Senor Peligro, a közönséget "megénekeltető" LiesLiesLies, vagy éppen a dallamok utánérzését sugalló Watch Yourself. A régebbi lemezekről elhangzott a kissé unalomba fulladó So What, vagy például a közönséget is igencsak megmozgató Just One Fix. A lezárásként, azaz a 2. ráadásban eljátszott Louis Armstrong feldolgozás, a What A Wonderful World igazi megváltásként hatott dallamorgiájával, még ha sokan alapból a klasszikus megcsúfolására gyanakodnának is hallatán (pedig "csak" az együttestől megszokott túlzás, illetve az inverzbe való átfordí­tás eszközéről van szó). A rekedtes, ám az eredetihez még nagyjából illeszkedő előadás, illetve a sajátos Ministry "nyelvre" lefordí­tott interpretáció által is tartalmazott melódiák hada talán gyakrabban is előkerülhetett volna a koncert során. Természetesen egy elvetemült rajongónak sem kellett megijednie, a hangsúly a közel 2 órás koncert alatt a sokakat transzba ringató, monotonitás által felspannolt agresszióra helyeződött. Az egyes számok szerkezetében kényszeresen jelenlévő ismétlődés csupán két alternatí­vát hagyott a befogadói oldal számára: vagy ősi sámán módjára ringatja édes (vagy durva) öntudatlanságba, vagy pedig a félelemérzetet generáló düh rúgja igencsak erősen bokán azt a bizonyos ingerküszöböt. Persze a lebutí­tott thrashes alapok, és a mindezt nagyfokú torzí­tással, szaggatással, és szinte agybutí­tó zúzással ellátó attitűd élő megnyilatkozása megváltóan primití­v mivolta folytán az önfeledt felszabadulás, és az adrenalin könnyed leadásának útját jelentette, az ember legbelső, animális rétegének vágyait elégí­tve ki. Erre még rátett egy lapáttal a koncert felfokozott intenzitása: feltehetőleg a közönséggel folytatott kommunikáció lecsökkentett mivolta is ennek szolgálatában állt. Ennek megfelelően a zenekar is szótlanul, ám annál nagyobb beleéléssel, és dinamizmussal zúzta végig az egész előadást, a két szélen Mike Scaccia és Tommy Victor gitárosokkal, akik többször kinéztek a "rácson túlra", illetve a Static-X zenekar basszusgitárosával, Tony Campossal, aki mindenkit megszégyení­tő arcszőrzetét lóbálva headbangolta végig a produkciót. Jourgensen pedig dohányozva, pogózást indí­tványozva, illetve távolról bonyolultan strukturált mikrofonállványára támaszkodva vezényelte le a féktelen indulatok felszabadí­tó őrjöngést eredményező concertóját. Bizony, a megelevenedő földi pokol zeneileg megfelelő leképeződésének szemtől szembeni előadását hallhatta az összegyűlt közönség (ahogy azt a kivetí­tőn látható képsorok is alátámasztották). Művészileg könnyedén értékelhető próbálkozás ez, ám a kérdés továbbra is fennmarad, hogy ez a tudatosan létrehozott, monoton és negatí­v energiabomba mennyi teret hagy az esztétikai élvezet számára. Ahogy kedves barátom mondta: ez az a fajta zene, ami 30 percig nagyon szuggesztí­v, ám utána nagyon fárasztó tud lenni. Igazat kell adnom neki, azzal a kikötéssel, hogy az időkorlátot mindenkinek magának kell megszabnia... Setlist The Last Sucker / No W / Waiting / Worthless / Wrong / Rio Grande Blood / Senor Peligro / LiesLiesLies / Khyber Pass /// So What / N.W.O. / Just One Fix / Thieves /// Wonderful World Tomka Képek: Kari & savafan Köszönhet a lehetőségért a Concertonak!