Évtizedelő: 1998 ( második rész ) - A Metal God újra él!

írta garael | 2008.07.06.

Axel Rudi Pell: Oceans Of Time - Tomka Deep Purple: Abandon - JLT Exproler's Club: Age Of Impact - pearl69 Helloween: Better Than Raw - garael Van Halen: III. - Brinyó Axel Rudi Pell: Oceans Of Time Axel Rudi Pell igazi veterán harcos: a 90-es évek elejére datálható í­nséges időszak alatt, azaz a metal zene "csúfos hí­rneve" idején sem átallotta a 80-es évek hangulatának szí­neit festeni a szivárvány árnyalataiban is pompázó zászlajára, kecses eleganciával tartva azt a különböző trendektől szennyezett légkörben is magasra. Tette mindezt egy maga köré verbuvált szuperhős brigáddal, nem adva alább a szí­nvonalat olyan sokat megélt "öregeknél", mint például Rob Rock, Jeff Scott Soto, vagy éppen Jörg Michael. Tehette mindezt azért, mert az olyan, azóta klasszikussá avanzsálódott nagylemezekkel, mint a metal zene nagy feltámadását egy évvel megelőző, és üdí­tő bombaként ható Black Moon Pyramid, beí­rta magát a köztudatba, köszönhetően a hard rock és a heavy metal minél súrlódás mentesebb összeillesztésével. A sikerrecept igazán egyszerű: adva van a Black Sabbath/Dio neve által fémjelzett epikus attitűd, amely a misztikus, varázslatos légkört garantálja, a Rainbowra jellemző direktség és hard rock dallamvilág, a Helloween villámgyors speed és power metal kombinációja, illetve analógiaként a Stratovarius középtempós eleganciája. Mindezt a keveredést jól illusztrálja Axel zenekarának összetétele is, egészen pontosan a dobosok és énekesek kontrasztja: ugyanis mí­g az énekesek mindig a klasszikus rock iskolát kijárt egyének, addig a dobosok terén Jörg, és az őt követő Mike Terrana tipikusan power metal dobosok, akik ezt a stí­lust tekintik játékterük forrásvidékének és a horizontjának egyaránt. Az 1997-98-as esztendők első pillantásra a zenekar koherens evolúciójának sorába illeszkedő, ám valójában igencsak jelentős, és alapvetően más irányba mutató változásokat hoztak a fantáziavilágot reprezentáló zenei képbe. A folyamatos billentyűs-problémák megoldására a virtuózabb felfogást képviselő Ferdy Doernberg érkezett, aki az első stabil tagnak bizonyult ezen a poszton, ám ami még fontosabb, a mikrofon mögött a Malmsteen által felfedezett Jeff Scott Soto helyére az eleddig szinte ismeretlen hangszálakrobata, Johnny Gioeli érkezett (illetve '98 után "befutott" Terrana is). Habár könnyű lenne erre a pregnáns váltásra fogni a zenében bekövetkező részleges megújhodást, ám ez korántsem festene egészen pontos képet. A Magicel kezdődően ugyanis az ARP egyre inkább emelte a heavy metal dózisát a kettős elegyben, folyamatosan eltolódva ebbe az irányba. Ennek ellenére ezen a lemezen még a klasszikus rock torokként aposztrofált Soto énekelt, továbbá Gioeli is alapvetően egy hard rock bandából, a Hardlineból érkezett a német gitáros csapatába, í­gy nem foghatjuk egyszerűen erre a metal zene dominanciájának irányába mutató "korrekciókat". Természetesen senkinek nem tisztje hierarchiát állí­tani fel a két zseniális énekes között, ám talán többen elismerik, hogy az együttes Gioelivel az élen bontakozott ki a maga teljes pompájában: ez az ember egyszerűen egy zseni. Ennyi technikai precizitás és érzelmi töltet ritkán fér meg egymás mellett: önmagában kiteljesí­ti az ARP ars poeticáját, hisz maga a duzzadó, a misztikum idejébe visszanyúló gyökerekkel rendelkező, és abból épí­tkező őserő, amely a legfontosabb hangulati eleme ennek a muzsikának. Ennek a tortának a habját azonban - természetesen? - önkéntes gitárhősünk adja. A kérdés csak az, hogy szemfényvesztő bűvésszel vagy egy mágiával rendelkező varázslóval állunk szemben? Ebben az esetben azonban tárgytalannak tűnik a felvetés: ha a hangulati oldal felől közelí­tjük meg a problémát, akkor rögtön eltűnik a különbség. Az ARP zenéje soha nem volt kizárólagosan gitárközpontú - ahogy ezt előismeret nélkül esetleg feltételezhetnénk -, esszenciája pedig egy egzakt atmoszféra minél erőteljesebb megvalósí­tásában és "kinyilatkoztatásában" állott, az alapvető stí­lusjegyek minél karakteresebb reprezentálása által. Akár csak szólóit tekintve, ahol sokszor részesí­ti előnyben az elnyújtott melódiákat az észveszejtően gyors tekerések helyett, vagy a riffelés terén is a közvetlen egyszerűségre törekedvén nem állí­tható, hogy Axel hatása mázsás súllyal nehezedne a zenére. Előbbire jó példa a lemez instrumentális nótája, a Prelude to the Moon, amely okot adhatna egy világmegváltó tekerésre, ám - mindamellett, hogy kibújik a Malmsteen hatások szöge a dalzsákból - tökéletesen illeszkedik az epikus í­vbe, mí­g az utóbbihoz a lemez talán legjobb dalának, a Carouselnek sokkolóan egyszerű riffje ad útmutatást, amely azonban képtelen távozni a hallójáratokból. Ez a szám kiválóan tükrözi a gitáros dalí­rói géniuszát: egy kőegyszerű riffből és egy fülbemászó kórusból tud majdnem 8 percen keresztül hézagmentesen épí­tkezni, anélkül, hogy egy pillanatra is unalmassá válna a produkció. Persze ehhez kell a biztos kézzel kiválasztott, ismeretlen zseni: Gioeli ugyanis képes bármikor leénekelni a csillagokat, hogy egy fülbemászó refrén, vagy egy kis hangszáltorna formájában nyújtsa át azt a muzikális élvezettől elaléló rajongóknak; lehet akár kissé rekedtes, akár kristálytiszta, célt nem téveszthet. Ezen két "kivételtől" eltekintve könnyedén két részre lehetne osztani az albumot: az egyik csoportba tartoznak a szinte kizárólag power metal hatásokat felvonultató, szélvészgyors erőbombák, mí­g a másodikba az érzelmesebbnél érzelmesebb, ám egyben szebbnél szebb lí­rai nóták. Az olyan, a Judas Priest és a Helloween által megkezdett vonalat folytató dalok, mint az intro után berobbanó Pay The Price, vagy a lemez szerkezetében ví­zválasztó szerepkört betöltő Ride The Rainbow, illetve a lemezt lezáró duó mind-mind Jörg Michael szinte már gépiesen precí­z dobjátékának, Axel Rudi Pell többnyire szimplifikált, ám fülbemászó gitárjátékának, és Gioeli mester andalí­tóan gyönyörű dallamainak illusztrációját nyújtják. A sorból mindössze a Living on the Wildside lóg ki a klasszikus rock nóták felé orientálódva és kissé alacsonyabbra téve a minőség lécét, mí­g a Holy Creatures inkább "pokoli" mélységeket megvilágí­tó kezdése a különlegességek polcára helyezhető. A második csoportba a sokak által az ARP védjegyének tekintett balladák adják: nem véletlenül élt meg 3 kiadást ez a féle válogatás sorozat. A lassú ví­z partot mos technikáját alkalmazva ezek a számok az óvatosan adagolt, ezáltal megkapóan finom billentyűtémák, és a lassan hömpölygő folyamként funkcionáló gitármelódiák által meghatározott dalok egyrészt merengő hangulatuk, másrészt a már sokat ajnározott énektémák szí­vet melengető távlatokba röpí­tő dallamainak okán bí­rnak lenyűgöző hatással. A fokozatosan felgyorsuló Ashes From the Oath, és a Dio neve által fémjelzett epikus, középtempós himnuszok sorába illeszkedő The Gates of the Seven Seals mellett (és talán felett is) a cí­madó Oceans of Time kizárólagosan az örökérvényű kategóriába sorolható. A magányosság és a végtelenségérzet bölcs melankóliáját pedzegető nóta kristálytiszta és éles gyönyörűségével vág bele az érzelmek húsába. Ugyanis Axel kezében egy másodperc alatt képes a gitár szimpla hangszerből, sí­ró-érző entitássá átlényegülni, hogy ékes emóciókat fessen a hangulat falára. Ebben a tekintetben pedig nem lehet csalni; ez az igazi mágia. Deep Purple: Abandon Sokat gondolkoztam azon, hogy jelen recenzióm tárgya melyik rovatunkba is kerüljön. Nem tudtam eldönteni hosszú időn keresztül, hogy a Botrányalbumok rovatba, vagy az Évtizedelőbe í­rtam meg ezt a kritikát. Végül győzött bennem az elvakult és a végletekig elfogult Deep Purple fanatikus, és megállapí­tottam, hogyha agyonütnének sem tudnék kedvenc zenekaromról bármilyen negatí­v dolgot leí­rni. Mindezek mellett az Abandon-nak számomra (több) különös jelentősége van. Nagyon fiatalon, tizennégy évesen találkoztam ezzel a lemezzel, és akkoriban még csak ismerkedtem a hard rock zenével, és úgy egyáltalán a muzsikával. Akkor jött fiatal életembe a zenekar 1998as nagylemeze, ami folytatta azt a "munkát" - ha szabad í­gy fogalmaznom - amit elődje a Purpendicular megkezdett, vagyis elindí­tott a hard rock rögös, de annál szebb útján. Persze egy tizenéves suhancnak minden vicc új, minden újdonság bombaként hat az életében, de ma kilenc évvel az első találkozás után is ugyanolyan áhí­tattal és lelkesedéssel hallgatom ezt az albumot, mint az első találkozáskor. Sok akkoriban szeretett zenekar imádata elmúlt, és rengeteg akkortájt kedvelt bandára ma csak rácsodálkozom, hogy - ez valaha is tetszett? -, de a Purple továbbra is a legnagyobb kedvencem maradt. A személyes sí­kok után, evezzünk más vizekre és lássuk milyen lemez is az Abandon. Egy szomorú különlegessége mindenképpen van az albumnak, ugyanis itt muzsikált utoljára a zenekar soraiban a legendás billentyűs, az alapí­tó tag, Jon Lord. Nem fogok esszét í­rni erről a művészről, hiszen minden idők talán legjobb Hammond orgonistáját és komponistáját nem kell bemutatnom senkinek, aki kicsit is elmerült a stí­lusban pontosan tudja, kicsoda Ő. Lord igazi emblematikus figurája volt a zenekarnak, hangszeres játéka ugyanolyan védjeggyé vált, mint Ritchie Blackmore riffjei és szólói, játékát számtalan zenész tekintette követendő példaként, muzsikusok sokaságának mutatott utat. Szóval az a tény, hogy ez az utolsó stúdió lemez, amin a mester játszik, mindenképpen különlegessé teszi az albumot. És hát minden 1993 után készült Deep Purple albumnak van egy sajátos "pikantériája", nevezetesen, hogy a "Mosolynélküli" gitáristen helyét Steve Morse foglalta el. Ezt sokan a mai napig nem tudják megemészteni, nem értik, hogyan létezhet a banda Blackmore nélkül. Hát í­gy! Morse szerintem egyáltalán nem rosszabb gitáros elődjénél, ám kettejük stí­lusa olyannyira különböző, hogy szinte lehetetlen őket összehasonlí­tani. Steve Morse teljesen más világból és teljesen más zenei környezetből érkezett, hiszen játszott Dixie Dregs nevű zenekarával jazz rock-ot, szólólemezein jelentkeznek blues-os, country-s témák is vegyí­tve remek rock-os témákkal, valamint az aor rock-ba is belekóstolt, amikor a Kansas tagja lett. (A későbbiekben pedig különböző projektekben részt vett melodic rock, valamint a heavy metal munkákba is). Ezekből is tökéletesen látszik, hogy abszolút mértékben más tí­pusú zenészt igazolt a zenekar, és ez az album zenei világában is megjelenik. Egyes vélemények szerint ez már nem is Deep Purple lemez. Pedig nagyon is az. Hogy is lehetne más, amikor ott van a csapat soraiban a hard rock meghatározó hangja Ian Gillan, a producerként és muzsikusként is legendássá vált basszer Roger Glover, valamint a fenomenális dobos Ian Paice, akit csak úgy szoktak emlegetni mint "jazz dobost a rock zenészek között". Szóval igenis ez egy Deep Purple album, csak egy teljesen másik arca ez a zenekarnak, egy abszolút más dimenziója a banda munkásságának. Ennek ellenére azt hiszem, ez tökéletesen érthető, hiszen Blackmore személyében nemcsak egy csodás gitáros, hanem egy remek dalszerző is távozott a csapat soraiból, és az a tény, hogy Steve Morse zenei világa szinte semmilyen szinten nem hasonlí­t a mára trubadúrrá vált Ritchie világához, í­gy magától értetődik, hogy bizony lényegesen más atmoszférájú album lett az Abandon. És nemcsak atmoszférájában különleges, de azt hiszem az egyik legváltozatosabb, legsokszí­nűbb album a banda történetében, ennyiféle stí­lusú dalt egy lemezre fölpakolni nem éppen mindennapi dolog. Rögtön egy keményen riffelős, dögös gitártémákra épülő tétellel indí­t a lemez az Any Fule Kno That képében. Fejrázásra és nyaki izomgörcsök előidézésére messzemenőkig alkalmas. A soron következő Almost Human szintén elég gitár centrikus, Morse nagyokat szólózik benne, de az egész dalnak van egy magával hangulata, és refrénje is elképesztően jól eltalált. Amikor a zenekar ezzel az albumával járt nálunk, hihetetlenül jó hangulat volt akkor (is) amikor ezt a nótát játszották. A harmadik darab a lemez egyik gyöngyszeme. A blues-os elemekkel átszőtt Dont Make Me Happy. Lehet érzelgősen hangzik, de ez igazán egy könnyfakasztó nóta, ahogyan Gillan prezentálja az utánozhatatlan. Nem hiába Ő minden idők egyik legjobb hard rock énekese. A Seventh Heaven egy kicsit összetettebb, agyasabb szerzemény, ahol Paice megvillant valamit hatalmas technikai tudásából, és Steve Morse is jelentkezik egy nagyon szép és letisztult szólóval. Nem mondanám, hogy ha a zenekar neve szóba kerül rögtön ez a dal ugrik be, hiszen nem az a szokványos Purple alkotás. Hasonlóan "nem igazán klasszikus Purple stí­lusú" nóta a Watching The Sky sem, de a riff már magában is megérne egy misét, továbbá felépí­tése (ahogyan a kemény szikár énektémák és a már-már durva riffelésből átvált egy visszafogott, elszállós témára) is árulkodik a nem mindennapi dalszerzői képességről. És hát a legendás Hammond hangjai is megdobogataják az ember szí­vét. A country-s elemekkel átszőtt Fingers To The Bone-t olyan mintha egy Steve Morse szólólemezről érkezett volna, nagyon hangulatos, csúnya szóval élve feelinges nóta, szájharmonikával megspékelve. A Jack Ruby-val visszakanyarodik az album a hard rockosabb vonalhoz, annak is a középtempósabb, bólogatósabb fajtájához. Tökéletes szólómunkával találkozhatunk a dalban, és Gillan is elereszt egy rá jellemző sikolyt, ami ugyan már nem olyan mint a legendás Child In Time-ban volt, de azért még í­gy is metsző és magas. Folytatódik a fejrázást és végtagok mozgatását előidéző "terápia" a She Was formájában, ismét egy nagyon jól eltalált gitártémára épí­tve, valamint a szokásos szóló varázslatokkal átitatva. Ezen a vonalon haladva érkezik a Whatsername cí­mű dal is, ami szintén egy lüktető tempójú nóta, igazán jól lehet kocsiban ülve nagy hangerővel hallgatni és a közlekedési szabályok betartása mellett nyugodtan lehet rá csápolni és énekelni a refrént. Az igazi hard rock bomba azonban csak ezután következik a 69 személyében. Nem is ragozom tovább, ezt hallani kell. Talán ez az a nóta amelyet szinte bármelyik korábbi albumon el tudnék képzelni. Egy sebességi fokozattal visszakapcsoltak az urak, az Evil Louie megint egy középtempósabb dal, nagyon jó énekdallamokkal, egyik kedvencem erről az albumról. A lemez végére került az In Rock lemezről modern köntösbe bújtatott Bloodsucker. Különösebb bemutatást nem igényel ez dal, aki nem ismeri sürgősen szerezze be a legendás Mark II. első nagylemezét. Zárszóként csak azt tudom elmondani, hogy a lemez a maga nemében csodálatos. A muzsikusok tudása átlagon felüli, Gillan is kifogástalanul énekel, és pár igencsak emlékezetes nóta is került a lemezre. Ha el tudunk vonatkoztatni Blackmore hiányától, akkor könnyen tudjuk élvezni a korongot, ám ha nem tudjuk olyan könnyen feledni a "Mosoly Nélkülit" akkor több időt igényel az album megkedvelése. Exproler's Club: Age Of Impact Mindössze 5 dal (bár terjedelmüket tudván, a "dal" szócska itt akár mulatságosnak is hathat), amely "megrengette" a progresszí­v rock világát '98-ban. Bűvös (nyugodtan mondhatjuk a formációt supergroup-nak) nevek a zenészek névsorában, melyek már önmagukban is elegendők a biztos sikerre, ám - kérem szépen - itt nagyon komoly munka folyt. Nem csak úgy í­mmel-ámmal, a tehetségből fakadó, önmutogató egyveleg, hanem szépen kimunkált, kidolgozott, a szereposztásra is odafigyelő produkció, mellyel ismét gazdagabb lett a rock társadalom. Mindez Trend Gardner (Magellan), énekes, billentyűs, harsonás zsenialitását tükrözi, aki a koncepció, a dalok és a szövegek szülőatyja volt. Ahogy Brinyó barátom emlí­tette anno, érthetetlen, hogy Mike Portnoy miként maradhatott ki ebből?! Nem mintha Bozzio mestert panasz érhetné! :o) Komplex zenei élményt nyújt, a több mint negyedórás Fate Speaks. Balladisztikus bevezetőjét súlyos riffek és gitárfutam "töri meg", majd Yes hangulatot árasztó dallamok érkeznek, melyek vissza-visszatérnek, őrült dobkí­sérettel, újabb gitár és billentyű kihí­vásokkal. Monumentalitása ellenére, annyira erős az összhatás, hogy egy percnyi "töltelék" érzése sincs a hallgatónak. A szólók (van belőlük jópár) mindvégig arányosak, szinte beleolvadnak a szerzeménybe, a refrén pedig szinte letépi az ember fejéről azt, ami épp rajta van (sapka, haj, bőr...)! :o) A Fading Fast folytatja a sort, melynek induló motí­vumaiban a szintetizátor játszik főszerepet, s igaz, "csak" a harmadik percre kezd kibontakozni a darab, mégis élvezetes az elszállás. Sodró, bár kevésbé erős dobalapok vezetnek fel egy jazzes hatásokat éreztető témát, majd finom, leheletnyi énektéma jön, mely erősödik, hogy egy felejthetetlenül szép gitártéma bontakozzék ki belőle. A tetőpontjára végezetül ér a nóta, óriási dallamorgiával, hogy fel is vezesse a soron következő No Returning első akusztikus akkordjait. Ismét az őrület érkezik egy rövid időre, ütős középtempó, zseniális "nyúzással", majd egy kis "szintetikus" futam, "kí­gyóbűvölő" fuvolaszóló, alatta dobszólót sejtető ritmusok. Visszautalás az első tételre, állandó kiállásokkal tarkí­tott szóló a hathúros által, rendkí­vüli összhatás, egyszerűen hihetetlen! A Time Enough is, szinte eggyé olvad elődjével, elegáns átmenete az első taktusokban lassú, mégis súlyos dallamokat rejt. Aztán érkezik az ének varázslata. Döngölős, lüktető ritmus, virtuóz gitárszólam és folytatódik a program. Szinte nagyzenekari átmenet, majd dinamikai varázslat következik, egy kis harsona betéttel. A billentyűs hangszerek és az akusztikus gitár párbeszéde "csendesí­t", lassan visszatér a zseniális énekdallam is, zseniális a zongora kí­sérte vonós "imitáció" is, csodás az "összkép". Újabb visszautalással kezd a zárótétel, a Las Call. Nagyon ráéreztek, hogy mennyire erős a riff, megunhatatlan. Totális, wah pedállal dí­szí­tett gitárorgia, többször is együtt kel életre a a szintetizátor, a gitár és az ének, ismét dinamikai és ritmikai operálás, hol középtempóban, hogy lelassulva és abból épí­tkezve a sodrásig, de mindvégig magával sodor a zárótétel. Már a félidő tájékán érzékelni a finálét, mely tiszteletre méltóan majd 5 percig "borzolja" a kedélyeket. A 3. negyedben már a sztratoszférában jár a gitár, a dobok folyamatosan táplálják az energiát, hogy végül beleolvadjanak a Napba! Nehéz szavakba önteni az Age Of Impact albumot, az Explorer's Club már amúgy is megtette! A progresszí­v rockzene iránti szeretetem valamikor a '80-as évek derekán indult, akkor még az "őskövületekkel", úgymint Yes, King Crimson, Eloy, Jethro Tull, mely után hosszabb szünet következett, ám 1998-ra egy újabb csoda tette világossá, hogy elmúlhatatlan az érzés, s ebben ennek a nagyszerű project-nek igen jelentős szerepe volt. Nem tudom jobban megfogalmazni, "komplex zenei élmény", a legkiválóbbak közül. Kötelező! A "zenekar": Trend Gardner Wayne Gardner James LaBrie Derek Sherinian John Petrucci Terry Bozzio Billy Sheenan Brad Kaiser D.C. Cooper Brett Douglas Matt Bradley Steve Howe James Murphy Michael Bernesderfer Frederick Clarke Matt Guillory A "tartalom": 1. Impact 1 - Fate Speaks (16:00) 2. Impact 2 - Fading Fast (8:45) 3. Impact 3 - No Returning (8:20) 4. Impact 4 - Time Enough (9:15) 5. Impact 5 - Last Call (11:10) Helloween: Better Than Raw Emlékszem, annak idején Veszprém egyik nagy lemezboltjában hallgattam bele a lemezbe - és nem akartam hinni a fülemnek. Hozzá kell tennem, hogy akkor már évek óta nem kí­sértem figyelemmel a Helloween pályáját: a Master of Rings nem kötötte le a figyelmem, a Time Of The Oath - mely jelezte volna a banda magára találását - pedig speed vágtában suhant el mellettem - ezért ért hát kisebbfajta sokként a push iszonyatos, szinte thrash-es húzása, nos ez volt az a pillanat, mikoris büszkén éreztem, hogy én is egy lehetek a tökfejek között (ez némely ismerősöm szerint í­gy is maradt, de hát ők nem képesek az asszociációs játékok könnyed elvonatkoztatására, hehe). Nos, a zenekar folytatta a Time Of The Oath által kijelölt utat, ha lehet, rátéve még egy lapáttal a szigor sóderből, ezáltal vált a lemez a helloween történelem talán legkeményebb tételévé, melyben nem csak a fantasztikus, klasszikus intro utáni első - a Painkillert is kenterbe verő - ultrabrutál Push játszik szerepet - ahol talán még csak a kissé elbujtatott gitárszóló tud csak némi könnyedséget csempészni, haenm az album két epikus tétele is, megmutatva, hogy a jövő egyik alternatí­v energiaforrása a tökmagolaj lehet. A Revelation kapkodó, power riffelése persze jellegzetes, Deris korabeli dallamokat hordoz, melyben a kétlábdob szinkópateremtő gépágyú sorozatai adnak amolyan háborús alájátszást, a gitárok pedig szinte progresszí­v változatossággal betonozzák az ütemeket a hallgató fejébe, olyan tempó - és hangulati kavalkádot teremtve, ami keményebb formában ugyan, de visszanyúl a Keeper albumok "hosszú tételeihez". A Midnight Sun hasonló koncepcióval fogalmazza meg az újkori Helloween keménység-fétisét - nem, kérem, itt nem Maya Gold és Kovi együtteséről van szó -, ráadásul az idetartozó dallam egyfajta acélba reinkarnálódott cukros Helloween sláger, amit azonban Andi hangja és az instrumentális szekció - no meg a tempó - varázsol gyémánt keménységűvé, tág teret hagyva a könnyeden progresszí­v ( ilyen is van? - igen!) gitárjátéknak. Természetesen a lemezről nem maradhatott le a tipikus "schlager" sem: az I Can az Oath Power-ének ikertestvére, azonnal ható, fütyültetős szerzemény, jellegzetes vokális támogatással, a Falling Higher pedig mesélős, sztorizós, ős- Helloween feelinget árasztó 100 méteres vágta.Ide kapcsolódik még a koncepcióból szerintem kissé kilógó, ám ennek ellenére is remekül sikerült Hey Lord, mely rockos felhangjaival finom visszakacsintás a Pink Cream-es időkre. Hasonlóan hangulatos a csipetnyit pszichedelikus -és abszolute nem szokványos lí­rai - , a Time, mely fantasztikus hangulatteremtésével kanyarí­t nagyí­vű "kisepikát" . Külön meglepetés még az album - a Helloween-re oly jellemző - játékos tétele, mely egy felturbózott gregoriánba tölti a ragadós dallamokat, ráadásul a Laudate Dominumba mintha maga Lemmy Kilmister dörmögné a latin nyelvű sorokat - bizonyí­tván, mennyire sokrétű énekes is Deris. Úgy érzem, erre az albumra sikerült igazán összeérni az újkori Helloweennek, mely a kilencvenes évek egyik legerősebb europower produktumát eredményezte, bőven részt véve a heavy metal feltámadásban. Hibátlan, az évek próbáját kiálló alkotás, igazi klasszikusként az évtizedelőben a helye! Van Halen: III. A Van Halen karrierjét énekes szempontból három részre oszthatjuk. Az ortodox hí­vők természetesen az első (és jelenlegi) David Lee Roth neve által fémjelzett korszakot tartják a legkiemelkedőbbnek. Évtizedelőnkben erről az időszakról a -nem túlzás- rocktörténeti jelentőséggel bí­ró 1984-el foglalkoztunk, mí­g a következő periódusról, melyben Sammy Hagar állt a mikrofon előtt, az OU812-t emeltük ki. 1995-ben megjelent a Balance, mely után erősen megromlott a viszony a zenekar tagjai és az énekes között, melynek következménye nem is lehetett más, csak a búcsú. A távozás után sokáig nem lehetett tudni, hogy mi fog történni. A sajtó és a rajongók egy része a csapat feloszlásáról beszélt, a másik oldal pedig már ekkor David Lee Roth után kiáltott. Egyik tábornak sem lett igaza. A Van Halen tagsága úgy döntött, hogy megkezdik a zenekar harmadik korszakát. Leszerződtették az Extreme egykori énekesét, Gary Cherone-t és 1998 március 17.-én a boltokba került, - a korszakváltást cí­mében is magában hordozó - Van Halen III. Az album megbukott. Bár az Egyesült Államokban arany lemez lett, ez a teljesí­tmény az előző munkák dupla, tripla, sőt időnként négyszeres platina státuszához képest hatalmas visszalépést jelentett. A máig utolsó Van Halen stúdió album Gary Cherone énekes távozását vonta maga után,melyet követően elindulhatott az a hosszadalmas folyamat (Sammy Hagar vissza, majd újra el), melynek következményéül 2007-ben ismét David Lee Roth léphetett a szí­npadra. A Van Halen III egyáltalán nem rossz lemez. Sőt...Bár fontossága elsősorban az énekes váltásban és abban rejlik, hogy ez az album máig az utolsó, nagyon sok jó, néhol egyenesen kiváló pillanatot rejt magában. A kezdő Neworld finom, - nem tipikusan koncert kezdő -zongora-gitár kettőse és a befejező How Many Say I, hangszerelésében nem kevés progresszí­v elemet tartalmazó, hangulatában, dallamvezetésében néhol Roger Waters munkáira emlékeztető, felemelően melankólikus pillanatai által alkotott keret jól határolja be az album mondandóját. Ez a korong továbblépést sugall, melyet a rajongók többsége nem tudott elfogadni. Edward Van Halen és három társa megpróbálta a Sammy Hagar által elkezdett irányvonalat továbbvinni úgy, hogy közben új elemekkel bőví­tsék a repertoárt. Amikor a másodikként érkező Without You-ban meghallom Cherone hangját, még mindig a lemezborí­tóra nézek: Jó korongot tettem be? Nem Hagar énekel? A kérdésfeltevés oka a kí­sérteties hasonlóság. Gary, - mintegy megnyugtatva az újdonságtól félő rajongókat -szinte lekopí­rozza Sammy kiáltásait, az ének témák dallamvezetését. A nóta, -mint, ahogy egy kettő még a lemezről - simán elférne valamelyik előző dalgyűjteményen is. A leválás, a fejlődés az album közepe felé érkező olyan daloknál érezhető, amikor Cherone "Cheroneként" énekel. A széttöredezett, funkysan keménykedő One I Want, vagy a klasszikus Halen gitártémákkal operáló, változatosan hangszerelt From Afar egy határozottan haladó szellemű zenekart mutat. Sok olyan megoldást hallhatunk, amelyek kimondottan üdí­tően hatnak. A Dirty Water Dog-ban Gary rendkí­vül szí­nesen, változatosan énekel, a zenekar pedig szinte progresszí­v rockcsapatként működve, számtalan szí­nes ötlettel, ritmusváltásokkal kí­séri őt, a lí­rai Once pedig a zenekar egyik legjobb, legérzékenyebb ilyen jellegű munkája. Az album szerkezete is rejt izgalmat magában. A már emlí­tett finom hangulati keret mellett a második és az utolsó előtti dalok is "kereteznek". Ez a két munka, a már emlí­tett Without You és a lemez vége felé érkező Ballot Or The Bullet a Hagar érát idézik fel. Mindettől függetlenül a rajongók hiányérzetét is tökéletesen meg tudom érteni. A megszokottnál jóval kevesebb gitárszólót hallhatunk, és az igazán nagy, fülbemászó slágerek is hiányoznak a korongról. A borí­tón látható, ágyúgolyó elé álló ember képe jól tükrözi azt, amit a zenekar ezzel az albummal tett. Megpróbáltak változtatni, bátran beállni a rajongók által kilőtt golyó elé, de -annak ellenére, hogy mindezt finoman, a múltat tiszteletben tartva próbálták megcselekedni,- nem jártak sikerrel. Kár érte, mert izgalmas vállalkozás volt! A Van Halen III dalai: Neworld Without You One I Want From Afar Dirty Water Dog Once Fire In The Hole Josephina Year Of The Day Primary Ballot Or The Bullet How Many Say I