"Kínos" rajongás: Bon Jovi, 2008.06.13. Amszterdam, Hollandia
írta pearl69 | 2008.06.24.
Előre kell bocsássam, sosem voltam Bon Jovi fanatikus, persze hazudnék, ha azt állítanám, hogy el sem ismerem munkásságukat, hiszen letettek "ezt-azt" a rockzene mérhetetlen asztalára, ám valami oknál fogva, sosem érintett meg muzsikájuk igazán mélyen! Sőt, azt sem gondoltam volna, hogy még ma is vannak olyan "megátalkodott" rajongók, akik a kínok (szó szerint) kínját is hajlandóak átélni csak azért, hogy kedvencük koncertjét az első sorokból élvezhessék... ..., a Bécs melletti és az amszterdami bulin viszont én is átéltem mindezt, amit ha tudok, talán bele sem vágtam volna az egészbe, de erről majd később...! Rendhagyó módon, előbb egy kis eszmecsere - amolyan köszönet gyanánt, hogy "tapasztalhattam" - hazánk egyik legnagyobb Bon Jovi rajongójával, Mihók Ildával. Pearl69: Ildi! Mondj egy pár szót, hogy miként is kezdődött a BJ rajongás? Ilda: Több, mint 20 éve annak, hogy első látásra (hallásra) szerelmes lettem a Bon Joviba, ne tűnjék elfogultságnak, de mind a zenéjük, mind pedig szövegeik nagyon sokat adtak nekem. Mindig akkor és ott "érkezett" hozzám egy-egy dal, amikor a legnagyobb szükségem volt rá! Pearl69:Az utóbbi turnékon többször is részt vettél, az idén hány bulit terveztél be? Ilda: Első körben kettőt, amiből eddig 5 lett és még ki tudja...?! :o) Ilyen dolog ez!!! Pearl69: Az első Torontóban volt, mesélj valamit erről! Ilda: Felejthetetlen, ekkor ébredt fel bennem először a halhatatlan gondolat: Merj álmodni! Pedig, ahogy gyakorlatilag valamennyi esemény kapcsán, itt is volt néhány felhő, ami eltakarta a tökéletes élmény napsugarait, rendkívül boldog voltam. Persze, nem a zenekar volt a hibás, leginkább az időjárás, mert rettentő hideg volt, no és a bürokrácia! Történt ugyanis, hogy nem kaptam az Egyesült Államokba átutazó (hangsúlyozottan, csak a reptéren való tartózkodásra és továbbutazásra érvényes) vízumot, mondván, potenciális kivándorló vagyok! Ez mulatságosnak tűnik, de nem volt az, bár sikerült megoldanom, hogy közvetlenül odaérjek! Ami viszont bearanyozta azt a napot, hogy nagyszerű hangulatú, teltházas (ahogy ez a tengerentúli állomásokon szokás) show volt! És akkor még nem is említettem, hogy ott lehettem a színpadon! Fantasztikus látvány volt az Air Canada Center közönsége, nem beszélve arról, hogy megvolt Jonal a kacsintás, a mosoly, a puszi dobás, sőt a kézfogás is! :o) Pearl69: És a második? Ilda: Lipcse, május 25.! Édesanyámat sikerült megnyernem az útra és a bulira is elkísért. Délelőtt 10-kor érkeztünk a stadionhoz (szokatlanul verőfényes napsütésben), a 135-ös sorszámot "bírtam megnyerni", majd véget nem érő várakozás 2-ig, amikor is megkaptuk a Fan Club tagoknak szóló belépőket, hogy újabb két óra pihenő után bemehessünk. Igyekeztem, hogy az első sorban foglalhassak helyet, sikerült is megragadnom a korlátot a színpad bal oldalán. Ganna Nannini melegítette be a német nagyérdeműt (ha jól emlékszem, ő még '91-ben járt Magyarországon, Rod Steward előzenekaraként), nagyszerű volt, de már nagyon vártam Jonékat. Sajnos, nem voltak a top-on! Jon és Richie arcán sem a megszokott, eufórikus hangulat tükröződött. Talán a fáradság, vagy hogy nem volt csordultig az aréna, okozta a kevésbé jó kedvet, ám lassacskán feléledtek és egy remek, igaz "csak" 2 órás dzsemborit tartottak. Később tudtam meg a kedvetlenség okát! Mint kiderült, az 55.000 férőhelyet "csak" 49.000-en töltötték meg! Hát igen, az üzlet, az üzlet! :o( Pearl69: Aztán Barcelona? Ilda: Ó, igen! Itt is volt némi negatívum, mégpedig, hogy szokatlan mód szakadó eső fogadott bennünket! A ronggyá ázás viszont megérte. Az előzmény, hogy a katalán fővárosi buli az utolsó pillanatban vált valóra a számomra, mivel nem bírtam ellenállni Matthew Bongiovi (a menedzsment egyik főnöke, nem mellesleg Jon testvére) e-mail invitációjának, miszerint lehetőség nyílik VIP Tour jegy vásárlására, szinte azonnal döntöttem. A VIP Tour tartalmát nem árulom el, hiszen Amszterdamban Te is részese lehettél, ezt meghagyom neked! :o) S persze az élmény, örökre bevésődik az emlékezetembe! Csak egy momentum. 45.000 ember "ollé"-zott Jonal az Olimpic Stadiumban, na jó még egy, Matthew, akivel sikerült a show után pár szót váltanom, csak ennyit mondott: "Barcelona was the best European show until now!" Pedig ekkor már 76 koncerten voltak túl! Pearl69: Aztán ugye a Magna Racino, ahová már együtt mentünk! Ilda: Így igaz, nem volt hozzánk kegyes az időjárás, viszont 100 alatt volt a sorszámunk és az első sorból élvezhettük az előadást. De most visszakérdeznék, neked milyenek voltak a benyomásaid? Pearl69: A hajnali indulás egy kicsit fárasztónak ígérkezett, és akkor még nem is tudtam igazán, hogy mi vár rám! :o) Nagyon meglepődtem az érkezéskor, hogy már jócskán várakoznak a jegyekre, a hely viszont nem igazán nyerte el a tetszésemet. Direkt nem néztem utána, de ez valami rendezvény terület (jobb jelzőt nem találok), egy igazán szép épülettel és egy hatalmas füves felülettel, melyen egy komplett nyitott arénát építettek fel, a színpaddal, a karámokkal, a lelátókkal, a kerítéssel és a kiszolgáló helységek tömkelegével együtt. Ez így nagyon szépen hangzik, ám amikor megérkeztünk, egymás mögé, jó szorosan parkoltatták az autókat (azaz előre látszott, hogy nem lesz normális távozás a buli után), ez rendezési hiba! Aztán árvíz sújtotta területté vált a gyep, sár és hatalmas pocsolyák mindenhol, ez a természet fricskája! Na és persze a mérhetetlen várakozás, hogy végre ott lehessünk az első sorban, ez viszont emberi tényező! De összegezve, azt kell, hogy mondjam, megérte. Felkészülve Hollandiára, nem vittem fényképezőgépet, gondolván, szórakozni megyek, majd ott...! Nem bántam meg, frenetikus élmény ilyen közelről látni a produkciót! Csak az osztrák "bemelegítő" csapatot tudnám feledni?! Egyszerűen röhejesek voltak a sramli vs. ska programjukkal! Még a foci "mizéria" sem tudott lázba hozni, pedig igencsak erőltették, annyira szánalmas volt az előadásuk. Annál inkább tetszett a finn Sunrise Avenue, ők már igazi muzsikusok voltak, profin, mégis hanyag eleganciával kezelték a helyzetet. De most, végezetül hadd tegyem fel én az megkerülhetetlen kérdést! Ki a kedvenc? Ilda: Már vártam, tipikus pasis kíváncsiság! Nekem Jon az abszolút favorit, karizmatikus egyéniség, kommunikatív előadó, rendkívüli tehetség és nem mellesleg igazi szex szimbólum! És most következzék az amszterdami élmény! 1.fejezet - A megdöbbenés! Amszterdam! Már tavaly, a Fields Of Rock kapcsán valami furcsa elfogultság vett rajtam erőt. A mérhetetlen nyugalom, az abszolút tolerancia és a felhőtlen szabadság, ez árad a holland fővárosból. Délutáni indulás, alig 2 órás repülőút és meg is érkeztünk. Ildi régi barátja fogadott bennünket, aki szállást is biztosított a számunkra. Egy pillanatra felmerült, hogy látogassunk el az Ajax stadionhoz, csak úgy, aztán inkább vacsora és egy nagy beszélgetés lett a vége. Másnap, reggel 6-kor keltünk, hogy mihamarabb megszerezhessük "sorszámunkat", melyre nagyjából ž 8-kor került sor és ekkor jött el számomra az első katartikus élmény. Az árkádok alatt és a stadion környékén sátrak, a kasszáknak nevezett konténerek tövében matracok, felettük (nyilván, az eső és a szél elleni védettséget biztosító) nylon függönyök, kialvatlan, elképesztően nyúzott arcok látványa fogadott bennünket, nem véletlenül! Többek már az előző nap hajnalán elfoglalták pozíciójukat! Hamar konstatáltuk, hogy az osztrák bulival ellentétben bizony a 25. sort követően lesz helyünk (négyes sorokban léphetünk az arénába), azaz nem sikerült a 100-as "gát"! :o) De semmi baj, hiszen így sem veszett az első sor lehetősége, csak ügyesnek kell majd lenni. És következett az újabb várakozás. Ahogy az Hollandiában lenni szokott, az időjárás kiszámíthatatlan (vagy inkább kiszámítható?), egyszóval hullámokban érkező zápor, heves szél, napi félóra (persze, több részletben) napsütéssel. Magamfajta "vénembernek" egy idő után szinte elviselhetetlen - gondoltam. Ám körülnézve, nálamnál sokkal idősebb emberek, eltökélten, higgadtan várták, hogy részesei lehessenek a nem egyszeri élménynek. Találkoztunk (Ausztriában is) például egy német házaspárral, akik saját turnépólójukban díszelegve (rajta az általuk látogatott, legalább 12 buli felsorolása) várták, hogy bejuthassanak. A hölgy fizimiskája, konkrétan Richie Sambora arcvonásaira emlékeztetett (a képet a személyiségi jogokra való hivatkozással most nem közölném), el is neveztük őket "a szülők"-nek! :o) Amit nem értettem igazán, hogy miért kínlódnak emberek sátrakban, matracokon, ha úgyis meg van a sorszámuk! Erre később kaptam választ, egy igen kedves - szintén magyar rajongó - hölgytől. Elmondta, ő is előző nap reggel érkezett, a 17. sorszámot birtokolja és tudomása van egy "kizárásról", azaz valaki "felmarkolta" a bejutás korai lehetőségét, ám szállodába ment aludni, így a "mag" kiközösítette, azaz újabb, immáron sokkal későbbi számot kellett "húznia". Először egy kicsit felháborodtam, aztán megértettem! A közösségi szellem erősítése a lényeg, Ők (nagyjából) 80-an azok, akik igazán komolyan, eltökélten BJ fanok! 2.fejezet - Professzionális?! Nem volt teljes számomra, hogy mit is rejt a VIP Tour jegy. Erről Ilda, spanyol tapasztalatai alapján "homályosított" fel. Persze, igazán a Bon Jovi részéről, üzletről van szó! Jelentős (ezt most inkább nem írom le, hogy mennyibe kerül egy ilyen jegy) beruházással, lehetőség nyílik a koncert előtti backstage látogatásra, egy kis étkezésre a produkció minőségét biztosító "alkalmazottakkal", eljuthatunk az öltőzőig (be "természetesen" nem!), viszont láthatjuk a fantasztikus technikai armadát. Sőt, szót válthatunk a hangszerek technikusaival, majd (ez volt a legsiralmasabb) a már bent lévő tömegen keresztül, elkalauzolnak az óriás keverőpultig, az aréna közepére. Na, itt egy kicsit eldobtam a hajam! Majd, pár (nagyjából három) dal erejéig, a színpad, erre kialakított részére is felmehetünk, ahonnan igazán élvezetes a buli! Ez nem is vitás! O.K.! Joe, a produkciós csapat egyik főembere, nagyon előzékenyen, kultúráltan kísért végig minket. Egy csomó érdekes (bár nem minden - főként hölgyeknek - hasznos) információval látott el bennünket (pl.: a kamionok, a lámpák, a kivetítők száma, milyensége, stb.), láthattuk a fantasztikus gitár -és erősítőhegyeket, még kézbe is vehettük Richie egyik hangszerét, és persze kaptunk egy igen tetszetős, A3-as méretű programfüzetet, tele szebbnél-szebb fotókkal, a közepén pedig egy dedikált plakáttal. Szuper! Ám "ennyi" pénzért igazán odajöhetne a csapat egyik tagja, legalább egy kézfogás erejéig! A közös fotóról, mivel emberünk előre tájékoztatott minket, hogy kizárt a tagokkal való találkozás, szó sem lehet?! Aztán, a brossura szép nagy, azaz hová tegyem? Kit érdekel a keverő a tömeg közepén? És az "über" dolog! Hiába van sorszámod, ha VIP Tour jegyed van, mire vége a "tárlatnak", már bent a tömeg, azaz verekedd át magad azon a csapaton, amely simán kiközösít, ha nem töltesz el vele nagyjából 0 celsius fok közeli állapotban egy éjszakát!!! Hurrá! De szerencsém volt... 3. fejezet - Örömünnep! Ilda találkozott egy kedves olasz sráccal még a spanyol bulin, aki - barátaival együtt - itt is tiszteletét tette. Mondván, hogy - tapasztalati úton - úgy sem találkozhat személyesen kedvenceivel és számára már megadatott a "tárlat", némi procedúra során, átruházta Tommyra VIP belépőjét, aki szóhoz sem jutott a felajánlás kapcsán. Én viszont egy őszinte, rendkívül szimpatikus barátra leltem, akivel igazi élmény volt a színfalak mögötti túra. Tommy gitáros, így hatalmas élmény volt számára, hogy szóba elegyedhetett Jon és Richie technikusaival, szinte eufórikus állapotban "szaladtuk" végig az (estebéddel bővített) alig félórás kirándulást. Sajnos, jómagam Tico elképesztően szép szerkójának a közelébe sem jutottam! :o( Viszont (milyen az olasz habitus), a római fiatalember jóvoltából, nagyjából simán áttiportuk magunkat a tömegen, elérve így a számunkra, ismerőseink által lefoglalt első sort. Be kell ismernem, egyedül nem biztos, hogy belevágtam volna! Anyukám így is csuklott rendesen! 4. fejezet - EB! Már az induláskor tudtuk, hogy csúszik a kezdés! A péntek 13.-ra meghirdetett buli napján játszott Hollandia, Franciaország ellenében. Ezért, amolyan tisztelgésként (valószínűleg jó néhány hölgy, akit kizárólag a Bon Jovi szeretete vonzott ide, így meg tudta magyarázni a "szerencsétlenséget") részesei lehettünk a (hála az égnek, bezárt tetejű) stadionban, óriási kivetítőkön végignézve, az emlékezetes összecsapásnak. Kb. 50.000 narancssárgába öltözött rajongó vált szurkolóvá, leírhatatlan élmény volt! 5. fejezet - A show! A fáradtságtól és a holland előzenekartól (mely még a meccs előtt igyekezte felpaprikázni a nagyérdemű kedvét) magamba roskadva (bocsánat, a honiak nagyon odavoltak, én kevésbé), mennyei mannaként vártam a kezdést. Alig ért véget a képernyőkön a küzdelem, már el is sötétedett a színpad és megérkezett a Bon Jovi, persze a "főszereplő" nélkül. Pár másodperc és Jon Bon Jovit szállította a lift a világot jelentő deszkák közepére, rendhagyó módon, a holland válogatott nemzeti mezében. Ugye, nem kell taglalnom a reakciót! Még előtte "kiböktük", hogy egy narancssárga labda is helyet foglal a mikrofon állvány mellett, így nem volt számunkra kérdéses, hogy mi következik a nyitány előtt. Valószínűleg, most egy kitüntetett helyen található meg ama bizonyos bőrfoci. Fotómasinámat jól megmarkoltam és szájtátva kattintgattam, hogy le ne maradjak valamiről! A két "főkolompos" be is kezdett rendesen! Hamar rám is szóltak a mögöttem lévők, hogy tartsam tiszteletben igényüket, miszerint, nem csak hallani, de látni is szeretnének valamit! Volt is mit! A fantasztikus technika, mind hangban, mind pedig látványban, lenyűgöző élmény, valamikor siheder koromban éltem át hasonlót! Az első meglepetés az volt, hogy nem a Lost Highwayel kezdtek, ekkor már sejtettem, hogy nagy buli lesz! Tudni kell, hogy a fanatikus rajongók kis plakátokat készítenek, melyeken feltüntetik, hogy mely dalokat szeretnék hallani. Az első pillanatban számomra viccesnek tűnő kívánságműsor sok tekintetben valóra vált. Igen, kérem szépen, Jon Bon Jovi kőkeményen figyeli a kéréseket, reakciókat, és ha teheti, néhányat teljesít. Ezen az estén sem tagadta meg önmagát. Az első pillanattól kezdve felvette a szemkontaktust (persze a hölgyek nagy örömére) az első sorokkal, mosolygott, kacsintott, hogy ne csak az időjárás okozta ruházatok maradjanak szárazon! Elsöprő lendülettel csaptak a húrok közé s ez a hév meg sem állt majdnem 3 órán keresztül. Jon Bon Jovi mindvégig, mint karmester irányítja a társulatot, s persze Richie Sambora, aki - magánéleti problémái ellenére - ma is a világ egyik legnagyszerűbb, autentikus gitárosa (hogy énekhangjáról már ne is beszéljek). Aztán Tico Torres, az örökké fiatal, energikus "alap" és David Bryan, a mindig mosolygós billentyűs, ők négyen alkotják a Bon Jovi zenekar alapját. De ne feledjük a nagyszerű "segédletet", Hugh McDonaldot, a basszusgitárost, aki a feledhetetlen Keep The Faith album után (immáron több mint 14!!! éve) csatlakozott a bandához, Bobby Bandierat, aki mint ritmusgitáros teszi telítettebbé a hangzást, és Lorenza Ponzet, aki nem csak, mint csinos hölgy, de mint hegedűjének virtuóza is remekel a koncerteken. 6. fejezet - A színpadon! Már előtte tudtuk, hogy a 15. nóta lesz az, amikor felmehetünk a számunkra elkülönített színpadi részre. Persze, jó előre, nagyjából két dallal előbb elkezdtük kiverekedni magunkat az első sorból, mit mondjak, nem volt egyszerű. A "Golden Circle", azaz a színpad előterében, a "kiválasztottak" számára biztosított karám zsúfolásig megtelt, így némi "lökdösődés" után eljutottunk a deszkák jobb (azaz Jon felöli) oldalára. Ketten már előttünk (a fene vigye!), aztán megérkeztek a már említett "szülők" és még egy német nő, majd az izgalom, hogy OTT LESZÜNK! Elérkezett a pillanat, hátizsák ledob, rohanás, hogy minél közelebb kerüljünk a zenészekhez. Az első - érdekes mód - fantasztikus látvány nem is a csapat szinte kézzelfoghatósága, hanem az irgalmatlan tömeg látványa volt, egyszerűen leírhatatlan. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet ekkora emberseregnek játszani! :o) Aztán már csak arra emlékszem, hogy szinte forró lett fényképezőgép a kezemben, mert megállás nélkül kattintgattam. Hirtelen hidegzuhanyként, levezényeltek minket, mondván, egy kicsit később kellett volna felmennünk, persze a Faith alatt történt mindez. De jött a "ráadás" és újabb nótákat élvezhettünk végig, szinte testközelben. Senki ne értse félre, de nem volt rossz dolog szemtől-szembe állni Jon Bon Jovival! Ám történt néhány "kellemetlenség" is. Eddig sosem fordult elő, hogy a második turnus ne "jattolhatott" volna a frontemberrel, velünk megesett! Aztán Ilda is készített egy kis "tacepaót", melyet az állt, hogy "Ez az utolsó bulim (az idén)! Csók! - megfejelve egy szomorú arcocskát ábrázoló rajzzal, mire Jon jól láthatóan visszaválaszolt: "De nem nekem!" Bár engem kevésbé érintett személyesen, el tudom képzelni (hinni), hogy azt, aki 23 éve - immáron több alkalommal is - "ki van hegyezve" egy személyes kontaktusra, milyen érzéssel távozhat ebből a helyzetből?! No comment! Utószó: Nem vitás, felejthetetlen élménnyel lettem gazdagabb! Nagyszerű hangulat, példaértékű rendezés (az osztrák bulitól eltérően, nagyjából 1 óra alatt lehetett elhagyni a helyszínt, pedig egy "kicsivel" többen voltunk), némi meghasonulás a tapasztalatok alapján, ám egy rendkívüli produkció részese lehettem, nyilvánvaló, sosem fogom elfeledni! DE! Azt hiszem, mivel valóban nem vagyok elfogult (és mai gyerek sem), így valószínűleg nem tudnám megismételni ezt a tortúrát! Inkább elolvasom Stephen King zseniális regényét, immáron nem először és nem is utoljára! Persze, hogy mit hoz a jövő...?! A koncerten az előzetes szetlistától eltérően, az alábbi dalokat élvezhettük: ROCKIN' ALL OVER THE WORLD
LOST HIGHWAY
BORN TO BE MY BABY
BAD NAME
RAISE YOUR HANDS
RUNAWAY
SLEEP w/ Jumpin' Jack Flash & Gimme Some Lovin'
WHOLE LOT OF LEAVIN'
IN THESE ARMS
DIAMOND RING
ALWAYS
CAPT. CRASH
OLDER
SATURDAY NIGHT
WE GOT IT GOIN' ON
IT'S MY LIFE
FAITH w/ Sympathy For The Devil
I'LL BE THERE FOR YOU - RICHIE VOX
BLAZE OF GLORY
BLOOD ON BLOOD
HAVE A NICE DAY
WHO SAYS YOU CAN'T GO HOME
PRAYER Encore:
STICK TO YOUR GUNS
WANTED Szöveg és fotók: Pearl69
Legutóbbi hozzászólások