Évtizedelő: 1998 (első rész) - Szimfonikus csodák

Bruce Dickinson: The Chemical Wedding - pearl69 Iced Earth: Something Wicked This Way Comes - Philo Liquid Tension Experiment: Liquid Tension Experiment - Brinyó Nightwish: Oceanborn - Tomka Rhapsody: Symphony Of Enchanted Lands - garael Bruce Dickinson: The Chemical Wedding Ha egy recept beválik, bizony attól nem igen érdemes eltérni, főként, ha a lendület és a felszabadult alkotás öröme párosul hozzá. Bruce igen csak jó sikerült Accident of Birth korongját követően alig egy évvel érkezett a The Chemical Wedding, mint egy továbbvetí­tve a heavy metal, általa való újragondolását, zseniális zenésztársai hathatós segédletével. Az album nagy részén a kemény, zúzós, szinte földbe döngölős témák az uralkodók, arányait tekintve a hanganyag a tökéletesség határait súrolja, kiegyensúlyozott, az egekig törő alkotások ezek, melyek örökre beí­rták magukat kedvelt műfajunk történelemkönyvébe. A valaha legsúlyosabb nyitánnyal indul a lemez, a King In Crimson nagyjából az első taktusoknál letépi a hallgató fejét, sötét, súlyos riffek húznak mindvégig, Bruce kiemelkedően teljesí­t, a refrén nagy í­vet jár be, a Roy Z. - Adrian Smith "páros" is remekel, szólóik a legjobbak közül valók. Így kell bekezdeni! A sort a szintén "dark" hangulatú, cí­madó dal folytatja, valamivel lassabb, ám mégis "bólogatós" tempóval. Mí­g Bruce mesél, lüktető gitárok kí­sérik, majd klasszikus szóló "billent ki" a ritmusból, hogy végül a nagyszerű refrén visszatérhessen. Egy kis Iron Maiden í­z érkezik, ám modern hangzásvilágban, a The Tower-al. A dallamok (főként a refrénben) ismét zseniálisak, David Ingraham fáradhatatlanul hozza az alapot, egy kis ritmikai kizökkentést követően elképesztő (tipikus Maiden) szólót hallhatunk, melyből a sokak által kedvelt ikergitár téma csendül fel, kezdő gitárosoknak kötelező tananyag. Nem pihen a csapat, a Killing Floor vágja gyomorszájon a rajongót, zsigerekig hatoló témák, húzós alap, a démoni férfikórus üvöltése, zaklatott gitárszólók és a középrész finom dallama teszik feledhetetlenné a darabot. Alapmű! Ismét egy kis Iron Maiden (semmi baj ezzel!) hangulat övezi a Book of Thel nótát, mely bár epikusabb társainál, mégis ugrálásra késztet. A refrén itt is egetverő, a dob és gitárok (szóló előtti és alatti) témája már a hátsó fertályba való rúgásnak minősül, a hathúrosok "magánszámait" egy kis kórus választja szét. A visszatérést egy őrült bőrdöngetés biztosí­tja, sodró, fantasztikus élmény! Két lí­rai tétel folytatja a sort, előbb a Gates of Urizen, mely gyönyörűen épí­tkezik, egyben különleges hangulatot éreztet, Dickinson megint a csúcson énekel, a gitárok lebegve sí­rnak, mí­g a Jerusalem tábortüzet idéz, ahol a tapasztalt mester, a hagyományok, és a brit népzene tiszteletével mesél a múltról. Ha szabad ilyen képzavarral élni, "fület gyönyörködtető"! Harsonák helyett a lábdobok és a gitárok szaggatják dobhártyánkat a Trumpets of Jericho kezdő taktusaiban, "szokatlanul" modernebb hangzású verzével, ám "beégő", feledhetetlen refrénnel. Izgalmas, újdonságként ható kiállás választja szét a szólókat a középrészben, démoni "vigyor" a frontembertől, nyers, pregnáns dobok, sodró lendület. Remekmű! És még nincs vége! Érkezik az "egykori" két IM tag közös szerzeménye, a Machine Men, mely tagadhatatlanul magán hordoz bizonyos "Vasszűz" elemeket, mégis másként. Talán a kilencvenes évek végén fellelhető modernebb hangzás vagy a bizonyí­tási vágy teszi különbbé, döntse el mindenki maga. Egy bizonyos, rendkí­vül erős, himnikus kompozí­ció. Utolsóként, mint egy epilógus, kapjuk a The Alchemist c. nótát, amolyan összegzés ez, mely magába foglalja a lemez valamennyi erényét, rendkí­vül erős, lüktető alap, kiemelkedő énekdallamok és gitártémák, nagy röptű hangzás a jellemző, kiváló befejezés. Összességében elmondható, hogy a The Chemical Wedding talán a legjobban eltalált, legjobban kiforrott, leginkább egységes, a tökéletes album státuszt súroló Bruce Dickinson és zenekara által kreált anyag. Egyetlen tétele sem kifogásolható, s talán (sajnos vagy szerencsére, ez megint csak eldöntendő!) ez indí­totta el az Iron Maidenbe való visszatérés folyamatát, ki tudja? Egyes tételeket William Blake próféciái ihlettek, í­gy nem csoda, ha a borí­tón is az Ő alkotása látható, melynek cí­me: The Ghost of a Flea. A nagyközönség által talán legjobban ismert kreációja Thomas Harris nagysikerű, a Vörös sárkány c. regényének filmadaptációjában is látható, a The Great Red Dragon and the Woman Clothed in Sun. A nagyszerű folytatás: "King In Crimson" (Dickinson/Roy Z.) "Chemical Wedding" (Dickinson/Roy Z.) "The Tower" (Dickinson/Roy Z.) "Killing Floor" (Dickinson/Smith) "Book of Thel" (Dickinson/Roy Z./Casillas) "Gates of Urizen" (Dickinson/Roy Z.) "Jerusalem" (Dickinson/Roy Z.) "Trumpets of Jericho" (Dickinson/Roy Z.) "Machine Men" (Dickinson/Smith) "The Alchemist" (Dickinson/Roy Z.) A 2005-ös "Expanded Edition" változat plusz dalai: "Return of the King" (Dickinson/Smith) "Real World" (Dickinson/Roy Z.) "Confeos" (Dickinson/Roy Z.) A bevált "team": Bruce Dickinson - ének Adrian Smith - gitár Roy Z. - gitár Eddie Casillas - basszusgitár David Ingraham - dob Az album vendégei: Greg Schultz - billentyűs hangszerek (Killing Floor) Arthur Brown - hang (Book of Thel, Jerusalem, Confeos) Frazeeke MC, The Guru, Willy 666 & Craig Liechtenstein - további hangok Iced Earth: Something Wicked This Way Comes Az Iced Earth sztori számomra érdekes módon egy filmmel kezdődött. Nagy képregényrajongó révén amikor értesültem róla, hogy leforgatják a Spawn-t, teljesen izgalomba jöttem - 98-ban még nem árasztott el minket Hollywood mindenféle képregény-átirattal, tehát igazi kuriózumként véltem gondolni a tényre, hogy ezt a kishazánkban kevesek által ismert képregényt is vászonra viszik. Aztán valahogy megneszeltem, hogy van egy amcsi zenekar, ami a Greg Capullo által életre keltett Spawn figurát használja amolyan Eddie-ként, sőt valami bonyodalom is volt anno szerzői jogokkal, filmzenével meg a fene sem tudja, hogy mivel... Persze több sem kellett nekem, rögtön utánajártam, hogy mit is kell tudnom erről a zenekarról, illetve milyen zenével operálnak. Ez a korszak volt az, amikor a zenekar kinyomta a The Dark Saga albumot, és én rögtön rá is haraptam. Sztem már csak a tény, hogy a Spawn figurával dolgoztak 8 ponttal nyitotta számomra ezt a teljesen ismeretlen albumot, de a sok-sok hallgatás után ez a 8-as szépen följebbkúszott.... Azóta is nagy kedvvel hallgatom / játszom az album tételeit, külön figyelmemet szentelve a The Hunter és a Vengeance Is Mine tételeknek... Mindez még '96-ban volt. Aztán a zenekar kiesett két évre a fókuszomból és amikor '98-ban kijött a Something Wicked... egyből rávetettem magam (ekkor kezdett virágozni a cd árusoknál a másolt cd pult alatti árusí­tása). Emléxem, alig vártam, hogy végre kihámozhassam a szép, másolt borí­tóval dí­szí­tett Maxell í­rott korongot a tokjából. A döbbenet rögtön kiült az arcomra. Két év alatt a zenekar akkorát fejlődött zeneí­rás és megszólalás terén, hogy szinte sokkot kaptam a minőségi anyagot hallgatva. A stí­lusjegynek számí­tó "harisszi basszer" galoppozás ritmusgitáron természetesen megmaradt, Barlow éneke pedig mindent fölülmúlt, amit 98-ban hallani lehetett ebben a műfajban. Sokan aposztrofálták úgy Matt-et (megjelenése és hangja alapján), hogy ő "A Metal Énekes" és az értelmező szótár ezen paragrafusánál csakis az ő képe dí­szeleghetne. Az album a Burning Times vészjósló gitártémáival és Matt gonoszkodó énekével nyit. A számba becsempészett harangok még inkább elősegí­tik ezt az armageddoni képet és Matt ahogy a "fenyegető" hangszí­nből a verzék végére már szinte "átkozódó" hangszí­nre vált, az felér egy szónikus orgazmussal. Természetesen a refrének dallamorientált gitárjátékkal vannak megtámogatva és a szóló is rendkí­vül melódikus (csak kissé rövidke). A bombát egy kissé visszafogottabb tétel, a Melancholy követi. A dal igazi ereje nem a könnyfakasztó lí­rában, hanem a dinamikai és az akusztikus-elektromos gitár váltásokban leledzik. Nem hiszem, hogy létezik olyan metal fun, akinek ne állna fel a szór a kezén ezt a tételt hallgatva. Tanulva az ősöktől (I.M.) a verzék végébe becsempésztek egy kevés szintit is, hogy a lí­rai vénát és a ritmusváltást még jobban kihangsúlyozza. A zeneileg és szerkezetileg nagyon egyszerű dalt Matt kivételes hangja viszi tökélyre. Az első igazán gyorsabb tétel az albumon a hármas Disciples of the Lie. A maga zakatolós kezdésével igazán átfedést képez a tipikus us power és a thrash között. Az ének is inkább "kiabálás". Erőszakosabb megközelí­tése ez a tétel a műfajnak. A lendület egész a szám első kétharmadában töretlen marad, mí­gnem egy billentyűs-dobos átvezetés töri meg kicsit a nagy darát, hogy a dal végére még egyszer teret engedjen a nagy dzsi-dzsi-dzsi-dzsi-nek... A következő Watching Over Me megint egy lassabb szerzemény, viszont jóval emocionálisabb a kettes tételnél. Talán a zenekar történetének egyik legszebb darabja - természetesen a Blessed Are You mellett. (Az Alive in Athens-es élő változata sztem még jobb is). Mielőtt azonban túlnyújtanám ezt a megemlékezést erről klasszikusnak tekinthető lemezről, két tételt szeretnék még kiemelni: My Own Savior Emléxem, már az első hallgatás is arra késztetett, hogy azonnal keressem ki a szöveget a szövegkönyvből, és miután sikeresen leszedtem a gitártémákat, neki is láttam nyomni a cd mellett... Én voltam az IE 3. gitárosa és másodénekese akkor és ott 😀 😀 😀 Ujjongva szóltam a feleségemnek (meg minden körülöttem lévő embernek), hogy jöjjön és hallgassa meg, milyen profin nyomom 😉 😉 Egyszerűen a dal felépí­tése és a hihetetlen refrén egyből magával ragadott. Sztem az IE legjobb refrénje lett megí­rva ebben a tételben. Másrészről pedig a refrén előtti kiállás az akusztikus gitárokkal egyszerűen zseniális húzás volt. A refrénben lévő keleties háttérvokál pedig csak hab volt a tortán. Az összes problémám a tétellel csak annyi, hogy nem 3:40 hosszúra hagytam volna, hanem 10:00-re legalább... 😉 Birth of the Wicked Ez a tétel a Savior-al párhuzamban egyből letaglózott. Későbbi "zenész" pályafutásom során fel is dolgoztuk ezt a tételt, méghozzá death metal-ba 😀 😀 😀 Mindig is vonzottak azok a metal tételek, amikben keleties dallamokkal operálnak. A BofW szinte az elejétől a végéig ilyen. A kezdésnél található gitárorgia, a verzéken ülő, háttérben meghúzódó gitárgallamok, a refrén, a szépen kibontakozó, tökéletesen felépí­tett szóló... Elejétől a végéig hibátlan ez a nagyon dinamikus, már-már himnikus dal!!! Véleményem szerint ez az album indí­totta el igazán az IE pályafutását és számomra a Horror Show-al egyetemben alkotják a zenekar legní­vósabb párosát. Liquid Tension Experiment: Liquid Tension Experiment Aki nem nyitott az új irányzatokra, türelmetlen, vagy nem bí­rja az extrém zenei megoldásokat, az a 8. track után nyomja meg CD játszóján a stop gombot. Nem hiszem, hogy sok olyan album jelent meg a rock történelemben, melynek borí­tóján a fentiez hasonló tartalmú szöveg dí­szelgett volna. A Liquid Tension Experiment (LTE) 1998-as első lemezére viszont felkerült ez a gyanútlan, rutinból zenét hallgatóknak szóló figyelmeztetés. Az LTE létrejöttét elsősorban a Magna Charta kiadónak köszönhetjük. A Dream Theater két oszlopos tagja, Mike Portnoy dobos, és John Petrucci gitáros külön-külön is felkérést kapott egy szólóalbum elkészí­tésére, de úgy gondolták, hogy jobban járnak, ha egyesí­tik erőiket, hiszen ez az anyazenekarban már bevált. Az invitáció a két muzsikust nagyon jó pillanatban találta meg. Éppen bejezték a Dream Theater 1997-es Falling Into Infinity cí­mű korongjának felvételeit, mellyel enyhén szólva nem voltak megelégedve. Így miután igent mondtak a felkérésre elhí­vták régi, a DT-be már csábí­tgatott billentyűs barátjukat Jordan Rudess-t, aki örömmel állt kötélnek. A basszusgitáros posztjára két elképzelés is volt. Az egyik Billy Sheehan, akivel a Rush tribute album munkálatainál találkoztak, a másik pedig minden bőgősök egyik legjobbja, a szakmában félistenként tisztelt Chapman Stick mester, a többek között a King Crimson-ból és Peter Gabriel zenekarából ismert Tony Levin, aki pályafutása során több száz albumon közreműködött. Végül ez utóbbi művésszel állt össze a nagy csapat és közvetlenül a DT album 1997. szeptember 23.-i megjelenése előtt három nappal stúdióba vonultak, hogy rögzí­tsék minden idők egyik legizgalmasabb és legérdekesebb instrumentális albumát. Elfoglalt művészekről lévén szó a felvételek nem húzódtak túl sokáig. 5 (!!!) nap alatt rögzí­tették a 9 tételből álló bemutatkozó korongot, amely 1998 március 10.-én jelent meg. Nyugodtan elmondható, hogy alapmű született. Műfaji határok nélküli, időnként valóban extrém megoldásokkal telí­tett korong ez, melyen egyetlen másodpercnyi üresjárat sincs. A nyitó Paradigm Shift olyan lendülettel robban az arcunkba, mintha kiléptünk volna egy expressz vonat elé. Portnoy technikai bravúrjaiból már ebben az első dalban is alapos í­zelí­tőt kaphatunk. De elmondható ez mind a négy muzsikusról. Petrucci vad riffelései és varázslatos szólójátéka, Levin dörmögő, megdöbbentő hangszí­nekkel operáló hangszere, és Rudess élményszámba menő billentyűs játéka már ebben az első kilenc percben tudatja velünk, hogy itt bizony egy nagyon komoly zenei orgiára kell készülnünk. Ami nagyon fontos, hogy a bravúrhalmozás ellenére szó sincs öncélú játékról. Mindennek megvan a helye, minden téma pontosan annyi ideig szól, amí­g nem válik unalmassá. A hurrikánként száguldó szerzemény után az Osmosis a csapat újabb arcát tárja elénk. A dalon elsősorban Levin és Rudess keze nyomát találjuk. Elringató ütemmel, briliáns basszusjátékkal és simogató billentyűkkel telik el ez a négy és fél perc, mely után a Kindred Spirits által ismét megérkezik a "szigor", melyet a középrészen található Rudess-Petrucci "beszélgetős műsor" akaszt csak meg. Ez a tétel igazi fúziós darab. A kemény rock alapok mellett találkozhatunk itt bluezos utalásokkal, de a progresszí­v rock felé kalauzoló pillanatoknak sem lehetünk hí­ján. A The Strech egy újabb zenei utazás. Levin és Rudess, Pornoy dögös alapozására tolja a funkyba oltott jazz-rockot. A lemez legrövidebb, két perces nótája alatt szinte táncolni lenne kedve az embernek. A Freedom Of Speech összetett több részből álló darab. Lágy billentyű futammal indul, melyet egy hasonlóan érzelmes gitárbetét követ. Az első négy perc után aztán változik a tempó és a dinamika, és egy zongora központú átvezetés után megérkezik a kemény vonal is, hogy azután a végére egyfajta keretbe foglalva a történteket, ismét Jordan mí­ves futamait hallgathassuk. Egy zenei vicc következik. A már cí­mében is mosolyt fakasztó Chris and Kevin Excellent Adventure egy funky ritmikájú darab, melyet végig füttyszó kí­sér. Két és fél perc vidámság, mellyel a négy zenész talán azt szeretné megmutani, hogy mennyire nem szabad őket komolyan vennünk. Komolyan kell viszont vennünk a Petrucci-Rudess páros produkcióját, melynek cí­me State Of Grace és amely az album legszebb pillanatait rejti magában. Zongora és gitár kettőse, amely kellemesen elringat és elgondolkodtat. Kell is pihenni, mert érkezik egy újabb kemény darab, az Universal Mind, mely igazi zenészparádét hoz. A váltott szólók hemzsegnek a bravúros és szellemes zenei megoldásoktól, melyek közül a középrészen található Jordan féle klasszikus zenei kirándulás, majd az ezt követő Levin bőgős kiállás emelkedik ki. Ebben a dalban minden ott van, amiért ezt a négyest imádni lehet. Hangszeres bravúrok, ötletparádé, sok-sok dallam. Számomra a korong csúcspontja. Végül elérkeztünk a bevezetőben már emlí­tett, figyelmeztető szöveggel ellátott 28 perces őrülethez, melynek cí­me, Three Minute Warning. Itt egy fél órás jammelésről van szó, melyet lehetetlen leí­rni. A jazz-rock darabként induló szerzemény eszelős hangszeres kavalkáddá alakul, melybe, Levin-el az élen mindenki a legőrültebb ötleteit vitte bele. Ennek előtte talán Frank Zappa volt képes ilyen, szó szerint felfoghatatlan muzsikát előállí­tani. Első bálozóknak valóban nem ajánlott. A Liquid Tension Experiment halhatatlan albumot alkotott. Minden pillanatán érezhető, hogy a muzsikusok felszabadultan, erőlködés nélkül, végtelen lazasággal vettek részt a felvételeken. Megunhatatlan örömzene ez, melyet - a "mi a fenének zenéljek én, ha ilyenek vannak e földkerekségen" gondolatmenet kialakulásának nagy esélye miatt, - talán csak kezdő zenészeknek nem ajánlanék. Nightwish: Oceanborn Habár rovatunk előző, dupla fordulójában helyhiány miatt nem került emlí­tésre, ám az 1997-es esztendő még további, azóta új zenei tendenciákat elindí­tó együtteseket is kitermelt: kétségkí­vül ide sorolhatjuk a Nightwish finn gárdáját, akik Angels Fall First cí­mű albumukkal szinte azonnal berobbantak a köztudatba. A Stratovarius együttese által fémjelzett europower metalt az operákból ismert énekstí­lussal ötvöző együttes az 1996-os alakulás után eltelt 2 év alatt világhí­rűvé nőtte ki magát, ugyanis a stí­lusdefiniáló alapötlet igencsak termékenynek bizonyult. A tradicionális metal közegbe ágyazott innováció részleges újí­tást, és követők hadát hozta a metal szí­ntérre: a fém- és a klasszikus zene kapcsolata eleddig általában nem a vokális téren valósult meg, í­gy üdí­tő frissességgel hatott a kellő eleganciával véghezvitt változtatás. Ez alapvetően befolyásolja azt a finom ecsetvonásokkal festett szí­nes zenei képet, amire azóta az együttes a koncepció felerősí­tésével még rá is játszott, egyre monumentálisabb irányba terelve a zene folyását, és amely ekkor még gyermeki lelkesedéssel, a fiatalos lendület naiv örömével tört elő az együttesből. A Nightwish központi alakja - persze a dalszerző Tuomas mellett - egyértelműen Tarja volt ekkoriban: fiatalsága, jéghideg, ám lenyűgöző szépsége már alapjáraton felhí­vta magára a figyelmet a többnyire férfiak által kedvelt közegben, ám kecses szoprán hangja jól tükrözi azt a kettősséget, amely a hangszeres oldalon is megjelenik a finnek muzsikájában. Az operás énektémák egyszerre biztosí­tanak a zenének egyfajta méltóságteljességet, grandiózus jelleget, másfelől pedig az operákra olyannyira jellemző gyermeki ártatlanság szí­nfoltját is megelevení­tik. Ezen két tulajdonság összefonódása hozza létre muzikális téren azt a romantikus-epikus vonalat, amely a zenekar számainak többségére ráhúzható: a dallammotí­vumok ebben a világban kecses bájjal, elbűvölő szépséggel és nagy í­vű vonulattal rendelkeznek. Nem véletlenül olyannyira csábí­tó a Nightwish univerzum: ez a fajta zenei közeg mérhetetlen biztonságot, abban való elmerülés esetén pedig megannyi titkot, kalandot és izgalmat sejtet. Mindezek talán egészen triviális okokra vezethetők vissza: a fő, akár kizárólagos dalszerző mindig is Tuomas volt a bandában. Ha pedig a billentyűs az agytröszt, akkor bizony nem ritka, hogy a zene hangsúlya eltolódik ebbe az irányba: elég csak André Andersen és a Royal Hunt példájára gondolni. Ha ehhez még hozzáadjuk, hogy alapvetően azt a habkönnyű, a durvulatokat más metal együttesek számára fenntartó europower vonalat vitték tovább, amely nagymértékben megemeli a szintetizátor mennyiségét az adott zenében, akkor már talán nem állunk értetlenül a helyzet előtt. A Nightwish azonban ekkor még egy lépéssel túlment ezen a recepten: ők ugyanis egyenlőségjelet tettek a billentyű és a gitár közé, í­gy Holopainen úr hangszere kvázi második gitárként funkcionált az Oceanborn c. lemezen. Mindebből egyértelműen következik, hogy nem egy riff-központú zenével van dolgunk, amelynek eredménye, hogy Erno "Emppu" Vuorinen gitáros témái sokszor csak aláfestés jelleget kapnak, mí­g a fő melódiák a billentyűk által kerülnek előadásra. Ha pedig nem rukkolhat elő gitárosunk földbedöngölő riffekkel, akkor egyértelműen a szaggatott, a zenének - méltóságteljes - súlyt kölcsönözni igyekvő gitártémákat szolgáltat, mint például a Gethsemane esetében: ezek sokszor ugyanúgy a hömpölygő áradat, a szakadatlan menetelés érzetével ruházzák fel a zenét, mint a lebegő szintifüggyöny - ennek, és az operás vokáloknak köszönhetően a Nightwish muzsikája sokszor egy erősen himnikus jelleget is kap. Továbbá az sem elhanyagolható, hogy - hasonlóan például egyes göteborgi bandákhoz - a gitár sokszor egzakt riffek helyett fülbemászó és variált melódiák sorát hivatott eljátszani. A hangzás is ezt szolgálja ki: a gitár ilyen téren még alárendelt szerepet is játszik a szintetizátorhoz képest, a basszusgitár pedig szinte nem is hallható (érdekesség, hogy ezen a lemezen játszott először az együttes "első" basszusgitárosa, Sami Vänskä, akit majd csak 2001-ben váltott fel Marco - az első lemezen ugyanis Emppu kezelte mindkét húros hangszert). Az Oceanborn fő báját mindezek mellett nagymértékű diverzitása, üde változatossága adja: a kreativitás jegyében nem ragaszkodtak feltétlenül a bevált sémákhoz, hanem bátran mertek elrugaszkodni az alapoktól - de ez mára már elvárás is a Nightwish esetében. Jó példa erre a Swanheart és a Moondance briliáns kettőse. Az előbbi egy szí­vszorongató lí­rai, amely visszafogott szenvedélye és talán a legszomorúbb hangszerrel, a hegedűvel (illetve zongorával) kiegészí­tett dallammotí­vumai segí­tségével kápráztat el: mintha csak az anyai karok ringató biztonsága elevenedne meg hangjegyek formájában. Kedvenc úrhölgyünk ezúttal is lenyűgöző, csakúgy, mint mindig: habár ekkor még jóval nehezebben volt érthető kiejtése, amely sajnos a dalszövegek rovására ment, a dallamok terén azonban soha nem tudott hibázni - kecses, mint a hattyú, epikus, mint az opera. A Moondance pedig egy instrumentális nóta, amely cí­méhez méltóan egy barokkos-metalos táncra invitálja hallgatóit, ahol vonósok garmadája húzza a talpalávalót - ezt bizony még a Korpiklaani indulóit is rendreutasí­tja. A fent emlí­tett szubjektí­v tulajdonságokat jól összegzi a záró tétel, a Walking In The Air: az akár szerelmes elvágyódásnak, akár gyermeki könyörgésnek is beillő dallamok Tarja énektémáinak köszönhetően kapnak fennkölt jelleget, amely kiegészülve a sí­ró gitárszólóval, tökéletes egyveleget képez. Alapvetően azonban olyan power metal bombák sorakoznak a lemezen, amelyek ekkor még néhol meglepő "nyerseséggel", és némi - dicséretes - agresszivitással törtek elő - természetesen kellően artikuláltan -, mint például a duplázóval megtámogatott Sacrament of Wilderness esetében, amely azóta is a koncertrepertoár kedvelt darabja. Ide sorolható még a Devil and the Deep Dark Ocean is, ahol talán érezhető "Marco hiánya": Tarja párja ugyanis inkább emlékeztet egy C-kategóriás horrorfilm szinkronhangjára, mint egy komolyan vehető, gonosz fikciós karakterre. Ennek ellenére a lemez kiemelkedő pillanatai közé tartozik meglepő keménységével, amelyet a tördelt gitárriffek és a Jukka "Julius" Nevalainen precí­z dobtémái által vezetett, elsöprő zakatolás biztosí­t. A méltatlanul elfeledett momentumok sorát bőví­ti egy igazi gyöngyszem: a The Pharaoh Sails To Orion méltó folytatása az előző "duettes" számnak Tuomas végtelenül egyszerű, ám annál megkapóbb dallammotí­vumának köszönhetően. A lemez ezenfelül még felvonultatja a "tipikus", mondhatni esszenciális tulajdonságokat megjelení­tő számokat is: ilyen a nyitó Stargazer a maga stratovariusi dallamaival, és a középtempós power metal himnusz, a The Riddler. Az igazi metalos riffel nyitó Passion and the Opera is ezt a vonalat képviseli, operás áriákat, és tipikus á-riázásokat is beiktatva. Talán mondani se kell, hogy a zenei oldal mind a szövegek, mind a vizuális körí­tés adekvát mivoltával egészül ki: mí­g az egyes dalszövegek akár naiv, ámde bájos verseknek is beillenének, a borí­tó a maga kékes-lilás tónusával tökéletesen idézi meg azt a mesebeli közeget, amelyet a muzikális oldal is hivatott megteremteni. Elég csak a záródal andalí­tó fantasztikumát felidézni, amely elérzékenyült némaságra és odaadó csodálatra kárhoztatja az egyszeri hallgatót. Ilyen zenei érvek fényében nem meglepő, hogy mekkora hatást gyakorolt a szí­ntérre a Nightwish munkássága: a gótikus-power metal vonalon nevük legalább olyan gyakran merül fel, mint a progresszí­vban a Dream Theateré, hogy mindenkit ehhez a - sokak számára átugorhatatlan - léchez mérjenek. Még ha sokszor nem is értelemszerű, és kierőszakolt a hasonlí­tgatás, ám megnyugtató érzéssel tölthet el mindenkit, hogy a teljesí­tmény fényében mindez: jogos és kikerülhetetlen. Rhapsody: Symphony Of Enchanted Lands Az olasz Rhapsody második lemezével egy már addig is létező, ám ilyen formában még ki nem virágoztatott stí­lust hozott létre a heavy metalon belül, mely a maga szórakoztató mivoltában is értékteremtőnek bizonyult, olyan integrációt végrehajtva, ami bizonyí­totta a műfaj határokon átnyúló tulajdonságait. Valahol nem tartom véletlennek, hogy éppen egy olasz csapat alkotta ilyen formában a komoly-film -és folkzene szimbiozisát: az itáliai operairodalom romantikus-barokkos jellemzői szinte genetikai örökségként ivódtak bele a zenészek - és különösen Luca Turilli - muzikális elképzeléseibe, leöntve azt a hagyományos olasz dallamvarázslattal, mely a komolyzenei témák mellett is himnikus refrénekkel ajándékozták meg a hallgatókat. A Rhapsody zenéjének az alapja a Malmsteen- Helloween féle speed metal, ám a már emlí­tett összetevők is legalább olyan hangsúllyal bí­rnak a szerzeményekben, mint az esetleges virgás tekerések. Éppen ezért annyira egyedülálló a csapat által játszott metal: a komolyzene nem pusztán kiegészí­tője, hanem integráns része a Rhapsody világnak, a metaltól elválaszthatatlan organikus összetevője. Mindezek mellett a dallamokban fellelhető egyfajta Manowar-i "barbár romantika" is, nem véletlen, hogy a lemez nyitószáma a Conan a barbár c. film örökbecsű zenei tételéből származik. Ezt egészí­ti ki az a bombasztikus hangzás, melynek alapját a fantasztikus kórusok adják: ezáltal emelkedik minden Rhapsody összetevő monumentálissá, olyan katedrát alkotva, mely évszázadokon keresztül dacol a természet romboló erőivel. Természetesen meg kell emlí­teni a népzenei elemeket is: a reneszánsz akusztika örökségéből táplálkozó angolszász - í­r hatások remekül egészí­tik ki a metal és klasszikus összetevőket, élvezetes és egymáshoz illő egységet alkotva. Az első lemezhez képest- mely már maga is sejtetett valamit az elkövetkezők nagyszerűségéből - a SOEL jócskán a monumentalitás irányába mozdult el, a felfokozott, szinte musical-es érzelmi fokozódás új dimenzióiba, hangsúlyos emócionalitással megteremtve a Rhapsody világot. A lemezen minden érzelem a klasszikus romantikus hagyományoknak megfelelően eltúlzottan van jelen, ám ennek ellenére nem fordul giccsbe, a szerzemények epikus jellege olyan töretlen egységet alkot, ahol minden résznek meghatározott és fontos szerepe van. A komolyzenei jelleget nemcsak a hangszeres szekció, hanem az új csodaénekes, Fabio Leone klasszikus képzettségű, tenorisztikus hangja is kihangsúlyozza. Hallgassuk csak meg azokat a fantasztikus - kissé modoros - vokális kiállásokat, melyek olyannyira illenek az instrumentális elemekhez, itt kérem szépen egy újfajta minőségnek lehetünk fültanúi. A lemezről nekem leginkább az epikus tételek tetszenek, ezekben teljesedik ki legjobban az a koncepció, amit az együttes képvisel. Rengeteg apró zenei csemegét szolgáltatnak ezek a dalok: a barokkos túlburjánzással egymásra épí­tett muzikális elemek szinte eltemetik a hallgatót, permanens élménnyel bombázva ebben a zenei tengerben elmerülni szándékozót. A Beyond The Gates Of Infinity musical-es hangulata egy monumentálissá fokozott King Diamond-i témát takar - fantasztikusan plasztikus, filmzenei megközelí­téssel - , a The Dark Tower Of Abyss pedig egy komplett komolyzenei témát dolgoz fel metal környezetbe ágyazva ( sejtéseim szerint ez egy eredeti klasszikus szerzemény, ám bocsássa meg a kedves olvasó, ha nem tudom, kitől is származik). A végére hagytam a lemez csúcspontját, a majd 14 perces cí­madó szerzeményt: ez az a Rhapsody szám, ami szerintem leginkább prezentálni tudja az együttes által képviselt zenei szándékot és gondolati megközelí­tést. A szinte progresszí­ven egymásra halmozott klasszikus-folk - és speed metal témák azonnal ható egysége a szövegi, fantasy-s világnak megfelelő álomközeget hoz létre, melyben minden megtörténhet, és meg is történik, felidézve a középkori képzeleti-mesevilág szórakoztató forgatagát és magával ragadó sokszí­nűségét. A Rhapsody második lemezével megalkotta a tökéletes szimfonikus metal albumot, kiteljesí­tve a Deep Purple és Blackmore által megkezdett utat, irányt mutatva egy újabb nemzedék integrációt végrehajtó akaratának.