Napsütés az esős éjszakában: Gary Moore 2008. 06. 14. Alsóörs 9. Nemzetközi Harley-Davidson Fesztivál

Megtörtént! Itt volt! Annyi év várakozása, petí­cióí­rása, koncertszervezők megkörnyékezése és minden fellelhető eszköz megmozgatása után, végre itt volt a blues-rock gitározás királya, Gary Moore... ...No, azért ne menjünk ennyire előre, mert voltak még történések eme jeles napon, a 9. Nemzetközi Harley-Davidson találkozón, Alsóörsön. Stábunk kicsiny csapata, éppen a motoros felvonulás idejére ért le a tett helyszí­nére, í­gy némi úton való várakozás után jutottunk be a fesztivál területére. Ha jól emlékszem, legutóbb az akkor 100. életévét ünneplő csodamotor rendezvényén voltam itt, most pedig rögtön az volt az első benyomásom, hogy az akkorihoz képest igen kinőtte magát a találkozó. Szinte az egész camping területét elfoglalták a sátrak, a kiszolgálóhelyiségek, az árusok és természetesen a motorok. Cry Free Megérkezésünkkor sikerült ennünk egy méregdrága, ám annál rosszabb sültcsülköt (erre még visszatérek), és még be sem fejeztük, a Kisszí­npadon máris a húrok közé csapott a Cry Free gárdája. Az első meglepetést a gitáros poszton helyet foglaló Lee Olivér szerezte, aki Kállai János helyére érkezett. Olivér vezeték neve, ahogy az a képen is látható, nem véletlen. A szintén balkezes gitáros nagyon jó benyomást keltett a szí­npadon, mind megjelenésével, mind játékával egyaránt. Minden zenekarnak azt kí­vánom, ha "bajban" van, hasonlóképpen tudja megoldani a problémát. A csapat bulijának kezdőhangjaira igen szépszámú közönség foglalt helyet a sátorban, akik nagy lelkesedéssel fogadták, a sokszor nem biztos, hogy fesztiválra illő dalokat. Tudom, nagyon nehéz a Deep Purple örökzöldjeiből hibázni, de azért néha lehet. Főleg akkor, amikor egy fesztiválon, nem túl sok idő áll rendelkezésre a zenekarnak, és abban, inkább tunningolnia (hogy stí­lszerű legyek) kéne a közönséget, mint sem elgondolkodtatni. Én pörgősebb programot állí­tottam volna össze, Scholtz Attiláék helyében. A már emlí­tett, nem éppen jól sikerült ebédet, ami azonnal meg is ülte a gyomrunkat, egy sétálással próbáltuk enyhí­teni. Ezen a fesztiválon elképesztő dolgokat lát az ember. Én, aki egyébként nem motorozom, de mondhatni szerelmese vagyok ezeknek a csodaépí­tményeknek, teljesen "eltudokveszni" a Harley Fesztiválon. Jó volt látni, hogy rengeteg külföldi is szereti ezt a rendezvényt. Nagyon sok külhoni rendszámmal lehetett találkozni. A másik, ami nagyon tetszett, a szervezés. Megérkezésünkkor is három-négy parkoló őr igazí­tott el bennünket, és bárhol, bármit kérdeztünk, mindig kedvesen válaszoltak a fesztivál munkatársai. Ez még a biztonsági őrökre is igaz volt. Persze ahogy a többi, ez a rendezvény is több szinten kezdi kinőni magát. Egyre több az utca az árusoknak, ahonnan kimondottan jó dolgokat lehet hazavinni, mint vásárfiát, de egész extrém vállalkozásokat is láttunk. Az egyik ilyen a levegőbe több tí­z méterre felemelkedő bárpult volt, ahol a reklámozó kislány szerint, nemcsak inni, de enni is lehetett. Miket ki nem találnak... A várva várt koncert előtt, én inkább a földet választottam az étkezéshez ismét, és egy hatalmas tepsiben sült hagymás-húst kí­vánt a szervezetem. Ez valamivel jobb volt, mint a délutáni csülök, de, hogy egy műanyagtányérnyi adagért egy szelet kenyérrel sikerült csaknem 2000 forintot fizetnem, na az, bicskanyitogató volt. Talán a fesztivál egyik leggyengébb pontja a vendéglátás volt. Nem voltak túl jók a kaják, arról nem is beszélve, hogy milyen elképesztő áraik voltak. Tudom, aki meg tud magának venni egy több millió forintos motort, hogy aztán itt töltsön vele néhány napot, annak nem lehetnek anyagi gondjai. Ez viszont egy nagyon helytelen gondolkodás. Nemcsak olyanok járnak erre a fesztiválra, akik feltétlenül motorosok, vagy tele vannak, mint az a bizonyos busz... Három parkoló telt meg autóval és rengetegen távoztak a végén gyalog is. Ha adhatok egy jó tanácsot a szervezőknek, talán ezen lehetne változtatni. Más fesztiválokhoz hasonlóan, limitálni kéne az árakat, már ami a felső értéket illeti. A drága magyar vállalkozókkal, meg kéne értetni végre, nem három nap alatt lehet/kell meggazdagodni, sőt nem is négy. Bocsánat, hogy elkalandoztam, de ez a része picit felbosszantott az egyébként tényleg példásan kiváló rendezvénynek. Kalapács Sétálgatásunk után, a Kalapács zenekar érkezett a sátorba. Józsi a Pokoli Szí­njáték cí­mű Pokolgép sláger után elmondta, a szervezők azt kérték tőle, jó régi dalokkal készüljenek erre a napra. Ehhez képest az új lemezről következett egy dal, amit láthatóan nagy elánnal adott elő a csapat. Majd tényleg visszatértek az ősidőkhöz, mi pedig úgy döntöttünk ismét egy kis mászkálásra kényszerí­tjük lábainkat. Persze időnként a sátor közeléhez érve megcsapta fülünket a Mindhalálig Rock n' Roll vagy a Jel, ami tényleg azt jelentette, egy igazi best of műsorral készültek Biviék, ahogy ez egy fesztiválhoz kell. Tekergésünk közben az eget kémlelve, ahol elég sötét felhők gyülekeztek, mi az esti programot találgattuk, vajon mi lesz terí­téken Gary Moore hatalmas palettájáról. Viszont amí­g ezt megtudhattuk, addig Török Ádám és a Mini próbálta ráhangolni a közönséget a főattrakcióra. Azért mondom, hogy próbálta, mert egyáltalán nem volt szórakoztató, amit csináltak. Ők is abba a hibába estek, hogy a rendelkezésükre álló kis időben mindent meg akartak "fejteni". Nem jött össze, és ezt nem csak én mondom, hanem mondták a körülöttem állók is. Sajnos az eső is szépen csendben, viszont kitartóan elkezdett esni, ami egyáltalán nem szegte kedvét a tömegnek, amely nagyon szépen gyülekezett a két koncertet átvezető Harley-Davidson divatbemutató alatt. Közben bementem a szervezőirodába, hogy érdeklődjek a területen tartózkodók létszáma felől. Elmondták, nem tudnak pontos adatot mondani, de nagyon sokan vannak a camping területén. Visszaérkezve nagyon jó érzés volt látni a több ezres tömeget, akik Gary Moore első magyarországi fellépésére vártak. Itt át is adom a szót, ill. a klaviatúrát Brinyó kollégámnak, hogy öntse szavakba és mondatokba a leí­rhatatlant. Szakáts Tibor

---

Gary Moore Bevallom nagyon féltem ettől a koncerttől. Féltem tőle, mert Gary Moore magyarországi fellépésére olyan sokat vártam, hogy a művész már -egyébként sem kicsit - heroizált képe az évek múlásával szinte egy természetfölötti lény arcmásává alakult. Ezekben az esetekben pedig a túlzott várakozás eredménye, akár egy hatalmas csalódás is lehet. Azt hiszem, nem lövöm le a poént, ha elárulom, nem lett az! Érdekes módon, amikor barátaimmal koncertkí­vánságainkról beszélgettünk, a gitáros neve szinte soha nem merült fel. Valószí­nűleg azért, mert el sem tudtuk képzelni, hogy valaha hazánkba látogasson. Ő valahogy kí­vül állt minden beteljesí­thető óhajtáson. Amikor néhány hónapja kiderült, hogy a Harley Davidson fesztivál vendége az idén Mr. Moore lesz, szinte levegőhöz sem jutottunk. Amikor eljött a várva várt nap reggele, boldog várakozással telí­tve pattantam autóba, hogy az ország nyugati széléről, egy családi rendezvényről megszökve hazaguruljak, és csatlakozva Szakáts kollégához, elinduljunk a nagy "randevúra". Amikor a Tibi által már taglalt várakozást követően, kilenc óra után néhány perccel kisétált a szí­npadra Gary Moore, úgy éreztem magam, mintha hirtelen valamilyen tudatmódosí­tó szer hatása alá kerültem volna. (Pedig ez a tisztánlátás kedvéért kimaradt.) A mester az első pillanattól kezdve levett a lábamról. A kezdő Oh Pretty Woman (nem összekeverendő Roy Orbison hölgyével) gitár orgiája azonnal megadta az alaphangot. Gary Moore a verzék után menetrendszerűen következő szólóiban végtelenül hanyag eleganciával és már-már emberfeletti magabiztossággal kezelte hangszerét. Ahogy haladtunk előre a programban, a mester kezdetben kissé hűvösnek tűnő hangulata is egyre oldottabb lett. A zuhogó eső ellenére lelkesen "szurkoló" közönség látványára egyre fesztelenebbül viselkedett, olyannyira, hogy időnként még fittyet hányva az időjárásnak, feladva a szí­npad nyújtotta védelmet, a kifutóra is előre merészkedett. Tisztában voltam vele, hogy ezen az estén nem hallom majd az általam oly kedvelt rock korszak dalait, és fogalmam sem volt, hogy milyen hatással lesz majd rám a blues, mely műfajt -annak ellenére, hogy néhány prominens előadóját végtelenül tisztelem - mindig óvatosan kezeltem. Gary Moore-t hallgatva azt hiszem, képes lennék blues rajongóvá válni. Ez az ember (bár lehet, hogy nem is az) olyan elképzelhetetlen érzelemmel, olyan letaglózó technikai tudással áll a blueshoz, hogy szerintem nincs ember a földön, aki ellen tudna állni neki. Számomra a "megvilágosodás" az ötödik dalnál érkezett meg. John Mayall, Have You Heard cí­mű szerzeményének előadása már a mágia kategóriába tartozott. A gitár hol sí­rt, hol üvöltött Gary kezében. A hangszer és "kí­sérője" ebben a több, mint tí­z percben elmesélte nekem, hogy mitől is olyan szép a blues műfaja. Jelen volt a muzsika határtalansága, a jó értelemben vett zenei alázat, a társak által maximális szinten hozott odafigyelés, a virtuozitás keveredése a gitárba oltott érzelemkitörésekkel. Tényleg leí­rhatatlan hatású volt ez a néhány perc. Azt gondolom, hogy a koncert ezen pontja volt az, mely után Moore akár már diszkó slágereket is előhúzhatott volna, akkor is megőrült volna a közönség. Csak álltam az esőben, néztem a szí­npadot, és amikor a dal utolsó hangjai is előtörtek a gitárból, rájöttem, hogy nem is voltam ott. Gary Moore elröpí­tett arra a helyre, ahová csak a zene által lehet eljutni. Végtelen nyugalmat és örömet éreztem. Nem voltak problémáim, nem voltam fáradt, nem érdekelt semmi. Boldog voltam! Innentől azután már valóban nem volt megállás. Előkerült egy Chuck Berry (Thirty Days) és egy Al Kooper (I'll Love You More, Than You'll Ever Know) darab is, és a Don't Believe A Word képében a legendás Thin Lizzy is terí­tékre került. A szí­npadon természetesen nem csak Gary Moore végzett tökéletes "munkát", hanem három társa is. A dobos, szintén ex-Thin Lizzy-s Brian Downey, a basszusgitáros Pete Rees és a billentyűs Vic Martin mindent megtettek a "főnök" minél tökéletesebb kiszolgálása érdekében. Minden műfajban fontos, de a bluesban különösen nagy szerepet kap a tökéletes összjáték, és az egymásra történő maximális odafigyelés. A három muzsikus szinte együtt lélegzett Moore-al, és parádésan szolgálta ki a gitárost. A koncert rendes játékidejének utolsó előtti dala a rádiók által is nagyon sokat játszott Still Got The Bules volt, mely gyönyörű dallamával, csodálatos szólóival szinte napsütést varázsolt az esős balatoni éjszakába. Az előre beí­gért hetven perces műsor játékidejének zárásaként a Walking By Myself érkezett, mely után a folytatásban egy ideig bizonytalanok voltunk. A közönség kitartó tapsának köszönhetően szerencsére ismét feltűnt a deszkákon a csapat, hogy eljátssza a Blues Is Alright cí­mű dalt, melyben sor került egy alapos közönségénekeltetésre is. A zsűri kitartó ovációjának köszönhetően második ráadásként előkerült a mester egyik legkiemelkedőbb szerzeménye, egy régi darab, a Parisien Walkways is, mely gyönyörűséges megkoronázása volt a csodálatos estének. Láttuk Gary Moore-t. E mögött az egyszerű kijelentő mondat mögött nagyon sok minden rejtőzik. Egy varázslatnak lehettünk tanúi Alsóörsön. A szí­npadon állt egy ember, aki nem egyszerűen gitárhős. Ő maga egy érzelemmel telí­tett hangszer, mely történetesen egy Gibson segí­tségével juttatja el hozzánk gondolatait. Mágikus erő lakozik Gary Moore-ban, melyet arra használ fel, hogy minket boldogabbá tegyen. Ezért pedig minden köszönet megilleti őt! Gary Moore a következő dalokat játszotta: Oh Pretty Woman Hard Times Since I Met You Baby Down The Line Have You Heard Mojo Boogie All Your Love Thirty Days I Love You More Than You'll Ever Know Don't Believe A Word Still Got The Blues Walking By Myself The Blues Is Alright Parisienne Walkways Brinyó Képek: Szakáts Tibor Külön köszönet a Hungaro Partynak, Szász Andornak, és a Harley-Davidson teljes csapatának! Hamarosan egy exkluzí­v beszámolót lehet olvasni a Hard Rock Magazin hasábjain, a koncert előtti sajtótájékoztatón elhangzottakról!