Évtizedelő: 1997 (második rész) - Új remények

írta garael | 2008.06.08.

Hammerfall: Glory To The Brave - Tomka Rhapsody: Legendary Tales - Philo Ten: The Robe - JLT The Flower Kings: Stardust We Are - Brinyó Threshold: Extinct Instinct - pearl69 Yngwie J. Malmsteen: Facing The Animal - garael Hammerfall: Glory To The Brave Mára már lerágott csont azon tény, hogy az 1997-es esztendő milyen központi szerepet játszott a metal zene, de legfőképp a heavy metal és járulékos stí­lusainak feltámadásában: a "metal ressurection" persze több, azóta már lassacskán klasszikus státuszba lépő zenekar párhuzamos megjelenésének együttes hatása volt, ám ha mindenképpen egy névhez kéne kötni a második aranykorszakot eredményező változásokat, akkor az bizonyára a svéd HammerFall gárdája lenne. Jelentőségük pontosan hagyománytisztelő attitűdjükben rejlik, ami "sajnálatos módon" ezúttal pozití­v értékí­téletet jelent: kirobbanó, és azonnali sikerük oka nem a zene legkülönbözőbb területeinek hézagmentes összeolvasztásában - mint ahogy a Rhapsody emelte komolyzenei szintre a fémzenét -, az opera stí­lus meghonosí­tásában - például a Nightwish egyre sikeresebb kí­sérletei -, vagy egyéb újí­tó, korszakalkotó megnyilvánulásban keresendő, hanem pontosan a jól bevált recept újrahasznosí­tásában. Pontosan ezért foglal el a metal zene fejlődésében kardinális szerepet játszó együttes ilyen kétes pozí­ciót a rockerek körében: vagy szinte félistenként tekintenek a tradicionális heavy metal jegyeket a lehető legprofibb módon revitalizáló együttesre, vagy pedig a "balszerencsés" fejlemények kizárólagos okozójának és felelősének tartják. Ezzel persze még semmi probléma nem lenne, hiszen mindenki maga dönti el, hogyan orientálja zenei í­zlését, ám az felettébb elgondolkoztató, hogy a szimbólummá vált együttes (ráadásul mindkét irányban: a manowari "nevetségesség", és az új erőre kapó zene egyaránt beletartozik a jelentéskörbe) volt az, aki tömeges hatással tudott lenni a szí­ntérre, mí­g a többi ekkoriban fellépő, akár radikális újí­tásokat megvalósí­tó zenekarok csak a pár évvel későbbi albumaikkal futottak be igazán. A HammerFall zenéhez való hozzáállását jól tükrözi, hogy első két albumukon találhatók régi, neves, ám azóta feledésbe merült együttesek számainak feldolgozása: a Pretty Maids vagy éppen a Warlock nevét ők hozták vissza a köztudatba - legalábbis a fiatalok körében mindenképpen. Ami pedig a dolog finom iróniáját adja, hogy ezek az átiratok tökéletesen illeszkednek az egész album muzikális kontextusába: többlettudás nélkül senki nem mondaná meg, hogy nem eredeti HammerFall szerzeményekről van szó. Ez mindent elmond az első albumok hangulati faktor tekintetében sem éppen utolsó helyen álló számairól: a 80-as évek riffeit, gitár- és énektémáit úgy tudták hozzáigazí­tani az ezredforduló korának elvárásaihoz, hogy ennek ellenére is önálló, elsőre felismerhető hangzás- és hangulatvilágot alakí­tottak ki maguknak. Az 1997-es Glory To The Brave - amely talán kétség nélkül a zenekar legnagyobb, és leginkább értéktelí­tett alkotása - tömény esszenciáját nyújtja ennek az hozzállásnak: szinte tablószerűen mutatja fel azokat a jellegzetességeket, amik egy heavy metal albumtól elvárhatók. Már rögtön a nyitó The Dragon Lies Bleeding könnyedén végzi el azt a feladatot, hogy egy életre szóló barátságot kössön a rajongó a kliséhalmazokat tökéletes szintre emelő zenekarral. Az Iron Maiden által fémjelzett brit heavy metal újhullám nyersessége, sebesség iránti vonzódása csakúgy megtalálható itt, mint a például a Manowar által képviselt heroikus attitűd, illetve a Stormwitch nagymértékű refrénközpontúsága. Mindezt pedig még a fantasztikum titokzatos világát sugalló szövegvilág vonja be ellenállhatatlanul csábí­tó légkörrel. Ez a múltidéző vonal a zene minden szintjén megtalálható: az "eredetinél" is tökéletesebb, klasszikus í­zű szólók, a speedes tempót diktáló duplázó, vagy éppen az énektémáknak alárendelt riffek mind-mind iskolapéldáját nyújtják a stí­lus elvárás rendszerének kielégí­tése szempontjából. Stefan Elmgran szólógitáros, és Oscar Dronjak agytröszt kiválóan egészí­tik ki egymást: szinte egymás kezére adogatják az olyan súlyos, és "lassabb" tempója ellenére is döngölős gitártémákat, mint pl. a The Metal Age opusa - bizony, az azóta sajnálatos módon felbomlott duó perfekt párost alkotott. Az együttes legnagyobb támadási felületét talán az énekes, Joachim Cans "biztosí­tja": sokan kritizálták példának okáért élő teljesí­tménye miatt, ám ezúttal teljes mellszélességgel ki kell, hogy álljunk mellette. Igaz, hogy nem ő rendelkezik a legkarakteresebb hanggal a metal zene történetében - bár nem hiszem, hogy a fémzenét preferáló emberek között lenne olyan, aki ne ismerné fel rögtön orgánumát -, ám azt mindenképp el kell ismerni, hogy kevés olyan énekes van a mai szí­ntéren aki ilyen mennyiségű, és - ami még fontosabb - minőségű, dallamokban végtelenségig gazdag énektémát tud szállí­tani, amely még az olyan speed metal himnuszok kissé monotonabb verzéit is megadallamos slágerekké varázsolja, mint pl. a névadó HammerFall c. szerzemény. Természetesen ilyetén képességeit legjobban a kötelező érvényű lí­rai lassúk alatt tudja kamatoztatni, amiből a debütlemezen még kettőt is találhatunk: az I Believe lassan kibontakozó melódia-csomagja is a tí­pus jobbjai közé tartozik, ám a Glory To The Brave "az év slágere" cí­mért induló zsenialitása azóta is átugorhatatlan magasságba helyezte azt a bizonyos lécet. Mi más kell ilyen mértékű sikerhez, mint pár jól eltalált, megható-megkapó zongoradallam, és egy adag melankólia, hópelyhek formájában. A szomorú hangulat azonban egy percig sem telepszik rá végérvényesen az alapvetően dinamizmust sugalló albumra: az olyan nóták, mint a szinte fülbemászó riffel operáló Child of the Damned átirata, vagy a Steel Meets Steel ténylegesen fémes keménységet sugárzó, éles gitártémái minden másodpercben fenntartják a hallgató figyelmének intenzitását. A Stone Cold menetelős dallamvilágát sem kell félteni, hiszen ez a dal azóta közönség kedvenccé nőtte ki magát - talán csak az Unchained epikus refrént felvonultató, riff-központú nótája lett érdemtelenül elhanyagolva az azóta klasszikussá avanzsálódott lemezről. Egy szó, mint száz: lehet utálni vagy imádni ezt a zenekart, jelentőségét elvitatni azonban nem lehet. A heavy metal fordulatait, és stí­lusjegyeit tökéletesen megvalósí­tó Glory To The Brave központi szerepet foglal el ugyanis a fémzene nagykönyvében: az ezt követő lemezek ráadásul már mindenfajta sikert meghoztak a zenekarnak, mindemellett pedig talán még a szí­nvonal egy halvány (?) esését is. Ez azonban mind mellékessé válik, amint felcsendülnek például a Dragon Lies Bleeding nosztalgikus hangulatot árasztó, fület gyönyörködtető dallamai... Rhapsody: Legendary Tales Mí­g a kevéssé populáris metal zenék a kilencvenes évek közepe felé az underground undergroundjában szépen csendben túléltek, a klasszikus heavy-power metal szimplán halott volt. Lehet köpködni érte, lehet kommersznek nevezni, lehet szimplán hülyézni, de számomra a klasszikus metal feltámadása kétség kí­vül 1997-ben következett be, méghozzá a Hammerfall - Glory To The Brave és a Rhapsody - Legendary Tales albumaival. Olyan lavinát indí­tott el ez a két addig teljesen ismeretlen brigád, hogy azóta is sodorja magával nem csak a hasonló műfajokban dolgozó kollegákat, hanem a rajongókat és a szaksajtót is. Mí­g azonban mára a Hammerfall belefulladt a tipikus heavy metal kliséibe, addig a Rhapsody képes volt akkora innovatí­vvitásra, hogy albumról-albumra tudnak valami újat hozni. A 97-es kezdet - a Legendary Tales - óta nincs két egyforma album, és a hihetetlen sikerek következtében a csapat kasszájába beáramlott bevételek olyan ajtókat nyitottak meg az olasz srácok előtt, amiről a kezdetekben még talán álmodni sem mertek. Így hát a kivételes tehetséghez - hála a jó istennek - megfelelő anyagi háttér is társult és a zenekar folyamatos ámulatban tarthatja az egész világot. A csapat története még 1993-ban kezdődött, amikor is a gitáros Luca Turilli elhatározta, hogy létrehoz egy power metal zenekart azzal a kifejezett céllal, hogy meghatározó klasszikus zenei alkotóelemeket illesszen bele ebbe a torzí­tott gitár alapú szörnybe. Alex Staropoli billentyűs volt az első, aki csatlakozott hozzá. Őt Daniele Carbonera dobos követte, amivel kialakult az első felállás és mint ilyenhez, illő volt nevet is választani. Megalakult tehát a ThunderCross. Egy évvel később el is készült az első demó, ami a Land of Immortals cí­met viselte, ahol még Cristiano Adacher énekelt. A demó felkeltette a Limb Music érdeklődését, és ajánlatot kaptak az impozáns cégtől. Miután a kezdő zenekar számára visszautasí­thatatlan ajánlatot elfogadták, sokkal jobb technikai feltételek mellett kezdhettek neki a következő demó, az Eternal Glory megí­rásának. A második demóval egy időben a zenekar Rhapsody-ra változtatta a nevét, mivel érzésük szerint ez sokkal jobban kifejezte mindazokat az érzéseket, illetve gondolatokat, amit ők a zene által közvetí­teni szerettek volna. Köszönhetően a kiadó állhatatos munkásságának, a sajtó egyre többet kezdett í­rni az olasz brigádról. A siker virága már kezdett bimbózni, amikor a csapatot elhagyta Cristiano és helyére Fabio Lione érkezett. Ahelyett azonban, hogy ez a zenekart hátráltatta volna, inkább megoldotta az addigi problémáikat: Fabio hangterjedelme jóval nagyobb volt és mí­g Cristiano a mélyebb hangfekvésben érezte magát kényelmesen, Fabio mindent gond nélkül kiénekelt. A zenekar sikeréhez nagymértékben hozzátett még két - a csapaton kí­vül álló - multitalentum is, hisz amellett, hogy Miro és Sasha Paeth producelte és keverte az albumot, a basszustémák zömét is Sasha játszotta. A klasszikus és metal zenei részeket kivétel nélkül Luca és Alex szerezte (és ez í­gy maradt egészen a legutóbbi albumig), és az összes szöveget (beleértve a sztorit is) Luca jegyezte. A zene maga pedig valami olyasmi, ami eleddig még nem volt, hisz a Rhapsody előtt senkinek fogalma nem volt róla, hogy mi a csuda lehet a Hollywood Metal, vagy Film Score Metal. Persze már előttük többen megpróbálták elegyí­teni a klasszikus zenét a metallal (mindközül talán csak a Therion maradt életben), de számomra a két vadidegen stí­lus házasí­tása a Rhapsody számára sikerült a legjobban. Olyan szinten képez koherens elegyet a két távoli világ, mintha zeneileg édestestvérek lennének. A Rhapsodyzenéjének erős várát három vasbeton talapzatra épí­tették fel. 1. Luca Turilli hihetetlen virtuozitásról regélő hangszerkezelése 2. Alex Staropoli nem kevés fantáziával megáldott kreatí­v hangszerelése és szólisztikus billentyűkezelése 3. Fabio Lione áriái. Ha mindenképpen példálózni akarnék, akkor azt mondanám, hogy vegyük a legkomplexebb és legszimfonikusabb Manowar tételt, gyúrjunk rajta kicsikét, hogy tényleg tele legyen mindenféle gitáros megoldással 'ala Malmsteen, dobjunk rá szintivel nagyzenekari hatásokat (sok-sok barokkal és reneszánsszal), kérjünk fel néhány hegedűst, hogy adjon plusz egy-két dimenziót a zenéhez és mindezt énekeltessük el egy nem kevés operás feeling-el dolgozó 4 oktávos Jimmy utánzattal. (egyébként ide a rozsdás bökőt, hogy megboldogult sztárunk beleillett volna egy ilyen koncepcióba...). Nem tudom, hogy van-e értelme végigmenni a dalokon... (megpróbáltam, de kitöröltem) ...mert mindenhová csak azt í­rnám, hogy ilyen jó, meg olyan jó, meg egyedi, meg példa értékű, stb.stb... Inkább azt mondom, hogy zenei változatosság terén a Rhapsody az egyik legjobb zenekar. Az albumaikon állandó magas szí­nvonalon megtalálható a szélvészgyors tempótól kezdve a könnyfakasztó lí­ráig minden, plusz általában van egy narrátor, aki a sztorit viszi (legutóbb ugye Lee mester). Albumról-albumra változott a zene és az ének is, hisz egészen a 4-5. albumig egyre durvábban énekelt Fabio (sztem jobban áll neki a morcosabb hangnem) a zene pedig egyre bonyolultabbá, sokrétűbbé vált. Szumma-szummárum: számomra a Rhapsody = szimfonikus metal Ten: The Robe A rock és metal történelemben rengeteg olyan zenekar található aminek neve egybeforrt alapí­tójának, zenekarvezetőjének nevével. Olyan bandák amiknek ha a neve elhangzik rögtön rá is vágja az ember a banda emblematikus figurájának a nevét. Ilyen "párosí­tás" például Rithcie Blackmore és a Rainbow, David Coverdale és a Whitesnake, Lemmy és a Motörhead vagy Andre Andersen és a Royal Hunt. Hogy miért is emlí­tem ezeket a zenekarokat és vezetőjüket? Nos a válasz roppant egyszerű. A manchesteri székhelyű Ten neve ugyanilyen módon összekapcsolódott alapí­tójáéval, zenei agyáéval és vezetőjéével. Gondolom sokan tudják, hogy azt az urat akit sok helyen az epikus hard rock királyának neveznek Gary Hughesnak hí­vják. Gary a hí­res Royal Northern College of Music-ban sajátí­totta el a zenélés minden csí­nyját-bí­nyját, és már egészen fiatalon nem egészen 22 évesen megjelentette első szólólemezét, amit 1992-ben még egy követett. Főhősünk jellegzetes, tiszta énekhangja, kiváló dallamérzéke és nem kevésbe kiemelkedő dalszerzői képessége az Egyesült Királyság egyik legtehetségesebb és legtöbbre hivatottabb zenészévé avanzsálták. És ezeknek az "elvárásoknak" a későbbiekben maradéktalanul meg is felelt. 1995 végén pedig megalakí­totta az epikus-melodikus hard rock egyik legnagyobb bandáját a Tent. Az alapí­tók között található még egy másik fenomén a korábbi Dare és Ultravox gitáros Vinny Burns. De nem csak a fentebb emlí­tett két banda az akik soraikban tudták Őt. A legendás Asia négy koncertlemezén is ő gitározott, valamint a legendás Bob Catley három albumán is ő játszott. Ezekből a nevekből is látszik, hogy nem akárkiről van szó, és Ő valamint Gary fenomenális párost alkottak a Ten soraiban. Nem mindennap akad össze egy roppant tehetséges gitáros és egy csodálatos orgánumú énekes, akik mindketten ilyen szinten kreatí­vak a dalszerzés terén. (Bár a zenekar agya és fő dalszerzője egyértelműen Gary Hughes volt). A Ten zenéjére a monumentális énektémák, a fogós refrének, a magával ragadó dallamok és kemény, dögös riffek a jellemzőek leginkább. Nagy mesterei ezek az urak a dalszerzésnek, dalaik hordoznak egyfajta speciális hangulatot, egy fenséges atmoszférát, (amit talán az énekdallamok vagy Hughes hangja tesz, vagy esetleg mind a kettő) ami minden hallgatót azonnal magával ragad, és kiemeli a hétköznapok sokszor fárasztó valóságából. Emlékszem mikor először találkoztam a csapattal csak álltam kedvenc lemezboltomban és kerestem az államat. Valami olyan muzsikával találtam szemben magamat ott és akkor, amivel korábban még sosem volt szerencsém összefutni, ilyen kolosszális, nagy í­vű dallamokkal, ilyen hibátlan kórus munkával addig a percig nem volt alkalmam találkozni. Ennyi személyes sztorizgatás után vissza is térek a zenekarhoz. Az 1995-ös megalakulás után nem sokat tétlenkedett a banda, hiszen az azt követő évben két albumot is megjelentetett, előbb a Ten cí­mű korong jött ki, majd következett a remek The Name of the Rose, ami már a rock világ figyelmét is a bandára irányí­totta. Sokat nem ültek azonban a babérjaikon a muzsikusok, hiszen 1997-ben kijött a harmadik - sokak szerint a legjobb- Ten a The Robe. A lemezen a szintén alapí­tó tag Greg Morgan dobolt, John Halliwell gitározott, Ged Rylands billentyűzött, (ők ketten az előző lemezen mutatkoztak be a zenekar soraiban) valamint az "újonc" Andrew Webb basszusgitározott. Már a lemezborí­tó és a booklet is megfogja az embert, hiszen egy remek grafikákat sikerült alkotni, és vizuális tí­pus lévén ez a szegmens is roppant fontos a számomra. De a külcsí­n zsenialitását csak a benne rejlő korong és az azon hallható muzsika tudja felülmúlni. Kezdésként egy monumentális, kilenc perces eposszal találja magát szemben a hallgató, mégpedig a cí­madó tétellel. Gary Hughes-ra jellemzőek a hosszú, gigászi nóták, és a The Robe ezeknek az ez egyik legkiemelkedőbb darabja. Tökéletesen megkomponált és felépí­tett dal, a riffektől kezdve át a fogás refréneken keresztül a csodálatos énekdallamokig. Nem is beszélve a nóta vége felé "beépí­tett" kórusról. Nem csak a The Robe tartozik maratoni hosszúságú, hét perc fölötti dalok közé, ilyen még a vérbeli hard rock riffel induló, csodás énekdallamokkal átszőtt középtempós Fly Like An Eagle vagy a mitikus hangvételű, sejtelmes orgona játékból kibontakozó, headbangelésre ingerlő tempójú Arcadia, de megemlí­thetjük még a Ten Fathoms Deep cí­mű szerzeményt is, ahol remek billentyűs aláfestésekkel és kiváló gitárszólóval találkozhatunk. Igazán erős és kemény tételekkel is találkozhatunk a lemezen, az egyik ebből a kategóriából a Bright On The Blade szikár, feszes gitártémáival, Gary erősebb énekhangjával, és száguldó tempójával. A másik hasonlóan "szigorú" dal - a már cí­mével is ezt az érzést erősí­tő - Battlelins. Már-már heavy metal-os érzetű dalok ezek, ám a védjeggyé vált énekdallamok és nagy í­vű refrének azért tesznek arról, hogy a nóták tipikusan Ten dalokként maradjanak meg a fülünkben. Balladák, lassabb, melancholikusabb számok nélkül nem létezhet Ten korong, hiszen főhősünk hangjához nagyon jól illenek ezek a tí­pusú dalok. A meseszép akusztikus gitárjátékkal megspékelt Virtual Reality és a banda egyik legnagyobb slágere a You're in My Heart képviselik a zenekar ezen oldalát az albumon. Zárásként nem is tudom mit kéne még hozzátennem a leí­rtakhoz, úgyhogy csak a szokásos közhelyet szúrom be, miszerint aki nem ismeri ezt az albumot az sürgősen szerezze be magának. Egy változatos, szí­nes, minden elemében igényes és izgalmas lemezt fog kapni, amiben egyszerűen nem lehet csalódni. The Flower Kings: Stardust We Are Bevallom, amikor olyan zenekarok munkáiról í­rok az Évtizedelőben, mint amilyen a The Flower Kings, egy picit az "ismeretterjesztés" vágya is a szemem előtt lebeg. Kis hazánkban ahhoz képest, hogy milyen szép számmal élnek zenerajongók, nagyon kevesen ismerik a progresszí­v rocknak ezt a valóban briliáns hajtását. Pedig aki egy olyan muzsikára kí­váncsi, amely minden egyes hallgatáskor újabb és újabb meglepetéssel képes szolgálni, aki olyan zenére vágyik, melyet -a káprázatos hangszeres és zenei tudáson túl - valamilyen megfoghatatlan, különleges érzésvilág ölel körbe, annak mindenképpen meg kell ismerkednie Roine Stolt és társainak művészetével. Rovatunk 1994-et taglaló részében az első, még Roine Stolt néven megjelenő koronggal foglalkoztunk, mely megmutatta az irányvonalat a mai napig rendkí­vüli termékenységet mutató zenekar tagjainak. Az 1995-ös Back In The World Adventures és az 1996-os Retropolis cí­men megjelent munkák ezt az utat épí­tgették tovább, rengeteg szí­nnel, formával és varázslattal dí­szí­tve a "Virágkirályok" vásznát. Az 1997-es Stardust We Are az az album, melyet először adnék azok kezébe, akik most készülnek arra, hogy megismerjék a rockzene virágoskertjének ezt az egészen páratlan dí­szét. Ebben a majdnem két órányi, dupla albumra való anyagban minden megtalálható, ami addig és talán egészen a mai napig is jellemzi a The Flower Kings munkásságát. A Roine Stolt- elektromos és akusztikus gitár, billentyűs hangszerek, ének, Tomas Bodin -szintetizátor, hammond orgona, mellotron, zongora, orgona, Michael Stolt-basszusgitár, Jamie Salazar dobok, Hasse Bruniusson-ütőhangszerek, Hasse Fröberg -ének, felállású gárda megpróbálta összefoglalni azt, amit a XX.század emberének a világ és a rockzene kapcsolatáról tudnia kell. Tudom, kissé patetikusan hangzott ez a mondat, de itt valójában sokkal többről van szó, mint zenéről. A progresszí­v jelzőt akkoriban még nem aggatták rá minden olyan muzsikára, amelyben két témánál és négy hangnál több szerepel. Az egykori nagyok, a Yes, a Pink Floyd, a Genesis és az ELP zenei felfogását irányvonalként tekintve, de az "előremutató" jelzőt mindig szem előtt tartva, újabb irányok felé indulva készült el a Stardust We Are. Ez a dupla album annyira összetett, a témák annyira egymásra épülnek, hogy az első tí­z-húsz hallgatás alkalmával az ember képtelen a szerzeményeket különválasztani egymástól. Nevezhetnénk ezt zenei kavalkádnak, de igazándiból szó sincs erről. Jól felépí­tettségről, briliáns hangszerelésről viszont igen. A nulláról felépülve elindul egy tétel (mert itt már nem illik dalokról beszélni), lassú és gyors részek, megszámlálhatatlan hangulati és ritmikai váltásban követik egymást úgy, hogy időközönként egy-egy, -két, három tétellel előbb hallott - témát elénk vetve nyújt kapaszkodót a zenekar. Nem csak a dallamok, a ritmusok, de a hangszerek kavalkádjával is találkozhatunk itt. Számtalan hangszí­n, effekt szí­nezi, vadí­tja a muzsikát, amely mindezen orgia közben sem lépi át sohasem az érthetőség határait. A zenészek nem vesztik el a fejüket, a produkció nem megy át magamutogató alkotói parádéba. Annak ellenére, hogy dalok sokszor 10 perc körül mozognak, (a záró, cí­madó darab egyenesen 25 perces) sohasem találkozunk bőlére eresztett, felesleges önmegvalósí­tással. A szólók frappánsak, a közös játék dominál. A dupla album két órás időtartama bőven hagy teret a témák kibontásának. Rengeteg, hosszú, de egy pillanatig sem unalmas instrumentális betéttel találkozhatunk, melyeket hallgatva feltehetjük a kérdést: Mi van ezeknek az embereknek a fejében? Hogyan lehet valaki ennyire muzikális? Hogyan tudja az érzéseit, a világról alkotott képét ennyire kristálytisztán, akár olyanoknak is elmesélni, akik nyelvtudás hiányában csak a "hangszerek beszélgetésére" támaszkodhatnak? A válasz talán az lehet, hogy a tehetségen kí­vül ezek az emberek rendelkeznek azzal a képességgel is, hogy gondolataikat át tudják transzplantálni hangszereikbe. Roine Stolt azon kí­vül, hogy remek, egyéni csengésű, a szerzemények hangulatához tökéletesen illeszkedő hangi adottságokkal bí­r, az általa megszólaltatott összes hangszer korlátlan ura. Úgy birtokolja instrumentumait, hogy szinte eggyé válik velük. De ugyan ez elmondható Tomas Bodin-ról, vagy Jamie Salazar-ról is. A húsz tétel mindegyikének helye van a lemezen. Azoknak is, amelyek fürödnek a dallamokban és fütyülni támad tőlük kedvünk és azok is, melyek hallgatása közben kénytelenek vagyunk a zenéről alkotott véleményünket gyökeresen megreformálni. Ez az album slágereket is tartalmaz. Olyan slágereket, melyek sohasem fognak egyetlen kereskedelmi rádióban sem adásba kerülni. A 10 perces In The Eyes Of The World pergő ritmusával és dallamorgiájával, a Church Of Your Heart megható dallamvitelével, vagy a cí­madó Stardust We Are felfoghatatlan komplexitásával minden, olyan zenehallgató slágerlistáján szerepel, aki nem háttérként próbálja a zenét "használni". Sokszor szoktam beszélni (és í­rni is) arról, hogy bizonyos zenékhez használati utasí­tást kéne adni. A zenehallgatás napjainkban másodlagos tevékenységgé vált. Zene szól az üzletekben, az éttermekben, és otthon is szinte mindig valamilyen tevékenység végzése közben teszünk a lejátszóba egy-egy albumot. A The Flower Kings muzsikája ezen a módon nem értelmezhető. Szánjunk az életünkből két órát, üljünk bele kedvenc fotelunkba, gyújtsunk meg egy gyertyát, tegyünk a fejünkre egy fejhallgatót és várjuk a csodát. El fog jönni! A Stardust We Are-on hallható szerzemények a következők: CD1 1. In the Eyes of the World (10:38) 2. A Room with a View (1:26) 3. Just this Once (7:53) 4. Church of your Heart (9:10) 5. Poor Mr Rain's Ordinary Guitar (2:43) 6. The Man who Walked with Kings (4:59) 7. Circus Brimstone (12:03) 8. Crying Clown (0:57) 9. Compassion (4:45) CD2 1. Pipes of Peace (1:19) 2. The End of Innocence (8:28) 3. The Merrygoround (8:17) 4. Don of the Universe (7:02) 5. A Day at the Mall (0:45) 6. Different People (6:19) 7. Kingdome of Lies (5:48) 8. If 28 (2:15) 9. Ghost of the Red Cloud (4:37) 10. Hotel Nirvana (1:49) 11. Stardust We Are (25:02) Threshold: Extinct Instinct Ki gondolná? A brit progresszí­v metal egyik kiemelkedő bandája, a Threshold már 20 éves múltra tekint vissza! Igaz, első lemezük "csak" '93-ban látta meg a napvilágot, Wounded Land cí­mmel, melyet a következő évben a Psychedelicatessen követett. Majd három év szünet és a sorok rendezését (komoly mozgolódás folyt a tagcserék által a csapatnál) követően jelent meg az Extinct Instinct album, melyen továbbvitték a zenekart egyértelműen beazonosí­tható, modern, mégis a nagy elődök tiszteletét övező stí­lust. Jómagam - teljes a szégyen! - csak tavaly ismerkedtem a zenekar szerzeményeivel, pedig sokan-sokszor emlegették: "Ezt hallanod kell!" Tavaly végre eljött a pillanat s azóta visszafordí­thatatlan a tiszteletem, mely általam (s gyaní­tom, sokan vagyunk még í­gy?) a zenekart övezi. Az album egy olyan letisztult folyamat következménye, mely - hála az égnek - a mai napig is tart. Ritkaság, de - azt kell, mondjam - nem tudok egyetlen darabot sem kiemelni. Nem azért, mert egysí­kú, unalmas volna az Extinct Instinct, sőt! Az alapoktól, a témákon át, a hangszerelésen keresztül abszolút egységes, következetesen kiforrott anyag. Nemhogy az összkép, de a dalok önmagukban is változatosságot, igényesen kidolgozott és nem kevésbé elképesztő tehetséget és tudást sugalló élményt adnak. Nem tudom elégszer kiemelni, érdemtelen a hosszúra nyúlt "ismeretlenség"! S talán azt sem nagy bátorság kijelenteni, hogy a Threshold a brit Dream Theater, a szó legszebb, legalázatosabb értelmében, talán még több is...! :o) Izgalmas dallamok övezik a lemez egészét, ha húzós, "bólogatos" téma az igény, nosza, hiszen mégiscsak metal zenekarról van szó! Amennyiben a "változatosság gyönyörködtet" kérdése merül fel, a progresszivitás a csapat vérében csergedezik. De szép, "dúdolható" énektémákban sincs hiány, jut a hallgatónak bőven. A technika (pl.: effektek) és a tiszta, arányos (hangszeres) hangok használata is egyértelmű. Aki a szép, tiszta énekdallamokra vágyik, annak sem marad hiányérzete. Egyszerűen érthetetlen, hogy miért nem kerültek (még mindig) a csúcsok csúcsára?! Megpróbálom (tényleg csak próbálkozom) cí­mszavakban jellemezni a lemez tételeit: Exposed - Húzós és klasszikus Threshold névjegy! Somatography - Egetverő dallamvilág és virtuóz alapok AIC és Metallica hatásokkal! Eat The Unicorn - Dinamikus monumentum a "nagy öregek" nyomdokán! Forever - A tökéletes, egekig érő ballada! Virtual Isolation - Queensryche felhangok Angliából! The Whispering - Dallamorgia progresszí­v és agresszí­v metal-ba ágyazva! Lake of Despond - Sabbath-os bólogatás felsőfokon! Clear - Klasszikus, "tiszta" lí­ra! Life Flow - Beton riffekkel megalapozott Yes szólamok! Part Of The Chaos - A kelet í­ze grandiózus "metal ágyon"! Segue - A hétköznapok folytonossága dobgitárra! A Threshold a stí­lusok ötvözésének egyik legnagyobb mestere, olyan homogén egységként kezelik a kiemelkedő muzikális értékeket, igényesen, érzékkel keverve azokat, melyek kifinomult í­zlésről és értékrendről tanúskodnak. A "dicséretes" jelző itt mit sem ér, a legnagyobbak között a helyük, ez nem vitás! Az "elhalt ösztön" dalai: "Exposed" - 6:27 "Somatography" - 6:26 "Eat The Unicorn" - 10:06 "Forever" - 4:35 "Virtual Isolation" - 5:33 "The Whispering" - 7:50 "Lake of Despond" - 6:22 "Clear" - 3:22 "Life Flow" - 6:00 "Part Of The Chaos" - 10:30 "Segue" - 1:40 2004-ben egy "Special Edition" változat is a polcokra került, mely papí­rborí­tóban, további információkkal és nem mellesleg, 3 bonusz track-el bí­rt. A gyűjtői változat a Mansion c. szerzeményt, valamint az Exposed és a Virual Isolation rádiós változatait is magában foglalta. A Threshold '97-ben: Damian Wilson - ének Karl Groom - elektromos és akusztikus gitár, vokál Nick Midson - elektromos és akusztikus gitár, vokál Jon Jeary - basszusgitár és akusztikus gitár, vokál Richard West - billentyűs hangszerek, vokál Mark Heaney - dob Yngwie J. Malmsteen: Facing The Animal Yngwie J. Malmsteen neve a kilencvenes évek második felére a metal szí­ntér egy részének még mindig az Odyssey korabeli gitárhőst jelentette - ám legalább ennyien gondoltak rá úgy, mint a művészi zsákutca egomán akadályának megtestesí­tőjére, egy olyan őrre, ki az önmaga köré épí­tett falak közül nem tud, és nem is akar kilépni. Ezek az emberek azonban megfeledkeztek arról, hogy Yngwie korszakos gitár revolúciójával olyan stí­lusárnyalatokat hozott létre, mint a speed metal, vagy a neoklasszikus progresszí­v hard rock: mindkettő tábor jócskán túlélte a fanyalgók által képviselt értékek halmazát, s ma, 2008-ban is esemény egy-egy új Malmsteen lemez megjelenése. Abban persze van némi igazság, hogy a kilencvenes évek első felében nyújtott produktumai nem hoztak sok újat, s zenéjében az arány mindinkább az önkifejezés gyakran öncélú gesztusává tolódva el hozott unalmas technikai formagyakorlatokat. Igaz, hogy a társak ezeken a lemezeken is nagyszerű logisztikával támasztották alá a mester célját, ám a végeredmény bizony egyre többször épí­tkezett bravúros, ám kevéssé élvezhető panelekből. A Facing The Animal abban az évben jelent meg, mely magával hozta a metal resurrectiont, olyan bandák jelentkezését kiváltva, mint a Hammerfall, vagy a Rhapsody, melyek leplezetlenül táplálkoztak az Yngwie által lefektetett alapokból, ráébresztvén a cipőbámulásba belefeledkezett közönséget, hogy van élet a depresszión túl is, a gitárszólók nem felesleges részei a heavy rocknak, és nem árt, ha egy énekesnek technikailag képzett hangja van. Az újbóli "paradigma-váltást" ezeknek a fiatal csapatoknak tulajdoní­tják az í­tészek, holott az olyan zenekarok és zenészek, mint a Helloween, UDO, Manowar, vagy az Iron Maiden legalább ugyanennyit tettek azért, hogy ne felejtődjék el a stí­lus: közéjük tartozik természetesen a svéd gitárhős is, ki gyakran ellentmondást nem tűrő módon, ám a kijelölt utat soha el nem hagyva maradt ahhoz hű, melyben igazán nagyot alkotott. Sokan persze felróhatják neki a kí­sérletezés elvetésének vádját, ám szerintem ez az a stí­lus, ami annyi szabadságot adhat egy művésznek - ráadásul egy olyanak, ki ilyen technikai repertoárral bí­r - mely joggal nem ösztönzi újabb dimenziók felfedezésére. A Facing The Animal a kilencvenes évek Malmsteen lemezeinek talán legerősebbike, a hosszú, viszonylagos stagnálás után ismét dalok születtek a mester műhelyében, ahol az énektémák legalább olyan súllyal képviseltetik magukat a szerzeményekben, mint a virgázó gitárfutamok. Ehhez persze egy olyan énekes kell, mint az akkor még annyira nem ismert Mats Leven, ki hangjával és dallamaival méltó társa - sőt, egyenrangú partnere - a magát előtérbe gyakran helyező gitárosnak. Ezek mellett zeneileg is sokrétűbb az album: a Rainbow, Dio hatások mellett - Enemy, Sacrifice - Gary Moore is megidéződik, rögtön a nyitó szám gitárdallamában, illetve a Parisienne Walkways hangulati tesójának is betudható Like An Angel-ben. A megszokott barokkos, komolyzenei ihletésű szólók mellett szokatlanul kemény riffek is felütik a fejüket, melyek zeneileg is kihangsúlyozzák azt a harcos, dacos ellenállást, melyet a számcí­mek is sugallnak. Cozy Powell dobolása mennydörgésszerűen támasztja alá a harapós ütemek okozta súlyosságot: ehhez járul hozzá Leven kissé karcos, ám iszonyatos terjedelmű hangja, mely bő teret ad az epikus ihletésű, ám kivétel nélkül csodálatos melódiákkal megtűzdelt slágereknek. A vissza a gyökerekhez koncepció igazán jót tett az albumnak: a dallamok és gitárszólók olyan egységét teremtette meg, mely igazán naggyá tette ezt a svéd zenei zsenit, élvezetes, végig izgalmas masterpiece-t létrehozva egy olyan korszakban, ahol ez a fajta tudás devalválódása emberek százezreit fosztotta meg az igazi minőség élvezetétől.