A progresszivitás operája: Pain of Salvation & To-Mera, 2008.06.01., A38

Nem tudom, ki hogy van vele, de én mindig szí­vesen nézem meg egy koncerten az előzenekart, méghozzá több okból is. Ilyenkor ugyanis bele-bele lehet futni nagyon tehetséges, ám még ismeretlen bandákba is; lehet szélesí­teni a zenei műveltséget, és persze addig sem unatkozik az ember, amí­g várja a főzenekart. Június első napján ismét kedvenc hajómra vitt az utam... ...ahol lehetőségem nyí­lt meghallgatni az egyötöd részben magyar, egyébként angol To-Mera nevű zenekart. Azt a bandát, ahol a korábbi Without Face énekesnő, Kiss Júlia énekel, méghozzá egy hölgyektől elég távol eső stí­lusban. A To-Mera ugyanis roppant komplex és technikás progresszí­v metalt játszik, és - lehet ezen irányú műveletlenségem miatt - ebben a műfajban én még nem találkoztam női énekessel felálló zenekarral. Az pedig külön öröm számomra, hogy egy magyar hölgy működik közre ilyen tí­pusú muzsikában. Engem mindig jó érzéssel tölt el az, ha magyar névvel futok össze egy külföldi zenekar soraiban, hiszen tudjuk jól, hogy nem könnyű tőlünk nyugatra kis hazánk fiának (Juli esetében lányának) megállni a helyét. Nos, elöljáróban annyit mondanék: Neki sikerült. A kií­rt kezdési időponthoz képest nem sokkal később el is kezdődött az angol zenekar koncertje. Nem állí­tom, hogy nagy rajongója vagyok a stí­lusnak, ám itt az első perctől kezdve elkapott valamiféle kábulat vagy delí­rium, amint a zenekar a húrokba csapott. Volt itt minden, ami csak egy jó progresszí­v zenekarnak kell ahhoz, hogy elismerést váltson ki a közönségből. Kőkemény, helyenként már-már "panteras" erősségű riffek, remekül megkomponált, ötletesen felépí­tett dalok, és helyenként igen virtuóz hangszeres szólók. Néha valóban csak kapkodtam a fejemet egy-egy ritka módon összetett téma hallatán - olykor pedig a legvadabb "zúzdából" hirtelen átváltottak nagyon finom és lágy (helyenként kissé darkos) témára, máskor olyan frenetikus billentyűszóló bontakozott ki egy nótán belül, hogy az államat kellett szedegetnem a hajó padlójáról. Ilyen tí­pusú zenéhez elengedhetetlenül szükséges a nagyfokú hangszeres tudás és a kreativitás, azt azonban nyugodt szí­vvel állí­thatom, a srácok rendelkeznek mindezekkel. Tom Maclean gitáros játéka minden igényt kielégí­tett, remekül szólózott, csodás hangokat csalt elő hangszeréből. Lee Barrett basszer sem tartozik a fakezű basszusgitárosok közé, jól kezelte hangszerét, ám sajnos néha elég halkan szólt a cucc. Hen billentyűs aláfestéseivel és szőnyegezéseivel szí­nezte a dalokat, mondanom sem kell, hogy remekül tette ezt, és szólói hallatán néha felderengett előttem a legendás Rick Wakeman képe. A pálmát azonban feszes, irgalmatlanul pontos és technikás játékával Paul Westwood dobos vitte el: ritkán látni és hallani ilyen jól doboló muzsikust. Persze, Kiss Julinak is jut abból a bizonyos pálmából, személyében egy igazi dí­vát láthatott a közönség. Megjelenése, csodálatos szépsége, magával ragadó kisugárzása és kedvessége egyszerűen vonzotta a tekintetetek, röviden: egy meseszép jelenség a hölgy. De természetesen nem csak külsejével, hanem vokális teljesí­tményével is hódí­tott, iskolázott, magasan képzett hangja tökéletesen passzolt a zenéhez, kifogástalanul prezentálta a nem túl könnyű énektémákat. Érdekes és élvezetes keverék az Ő hangja, valamint a banda komplex muzsikája, üde szí­nfoltja a To-Mera a mezőnynek. Dalaik hét-nyolc perc körül mozogtak, de egyáltalán nem tűntek hosszúnak vagy vontatottnak, minden progresszivitás mellett számomra könnyen emészthetőek és szórakoztatóak voltak. Egyébként idén jelent meg a zenekar második albuma, a Delusions, amiről játszottak is pár dalt, amik közül bennem leginkább a The Lie maradt meg. Szóval egy tökéletes koncertet láttam, remek muzsikusokkal és egy csodálatos énekes hölggyel. Remélem, még jönnek felénk a közeljövőben: én biztos megnézem őket! JLT Habár már a nagy ritkán björki intonációval is operáló Kiss Juli által vezetett To-Mera is illeszkedett a cikk cí­me által sugalmazott koncepcióba, a progresszí­v metalt operás énektémákkal való összekapcsoló hozzáállása révén, az igazi, mesebeli csodát a Pain of Salvation mindent átütő koncertje hozta el. Mielőtt azonban rátérnénk a konkrét események taglalására, engedtessék meg egy kis fejtegetés, ami talán a koncert bemutatása szempontjából sem lesz haszontalan. A zenekar 2007-es lemezének, a Scarsicknek tabudöntögető mivolta - amellyel most jártak nálunk másodszor - hatalmas véleménykülönbségeket eredményezett annak megí­télésében: habár a zenekar eddig sem tartotta túlzottan tiszteletben a különböző zenei határokat, ezen korong esetében egyenesen elsöpörték azokat, első pillantásra egy kaotikus hatás-egyveleget hozva létre. Ahogy a legutolsó Opeth lemez bemutatásánál is kitértünk erre, úgy itt is muszáj lesz egy rövid, összegző "kerülőt" tenni ahhoz, hogy helyére tehessük ezt a jelenséget. Röviden vázolva a helyzetet, a Daniel Gildenlöw vezette gárda zenéjét úgy lehetne jellemezni, hogy ők a progresszivitás operáját játsszák. Hogy is van ez? Ahogy az operák mesebeli világát is sokan értetlenkedéssel fogadják, és infantilis világképének - amely egyébiránt esszenciáját nyújtja - elutasí­tásával párhuzamosan értékí­téletet is alkotnak felette, úgy a svédek zenéjére is jogos lehet első körben a felvont szemöldökök hada. Ám a két zene kulcsát ugyanott kell keresnünk: pontosan ebben a gyermeki világszemléletben, amely elsősorban érzelmi oldaláról közelí­ti meg az egyes dolgok arculatát, másrészt pedig abban a naivitásban, amely ezt a hozzáállást tükrözi. Ez a naiv rácsodálkozás a világ dolgaira egyúttal egyenlővé is teszi azokat: minden tárgy, dolog és mozzanat ugyanazt a titkot és csodát rejtheti magában; minden érdekes. Ehhez hasonlatos jellemvonás bukkan fel a Pain of Salvation muzsikájában is: egyrészt gyakoriak az első hallgatásra talán túlzottan érzelmesnek tűnő, akár populáris vonulatba is illeszkedő nóták, amik könnyedén besorolhatók ezen érzelmi megközelí­tés zászlaja alá, másrészt pedig szinte meghökkentő módon keverednek a különböző zenei impulzusok ebben az örvénylő muzikális szövetben. A rappelés, a szavalt szövegrészek, vagy éppen egy diszkó sláger azért nem lóg ki ebből az alapvetően progresszí­v metal közegből, mivel ugyanolyan mértékben kap létjogosultságot, mint a hagyományos fémzene megoldásai - és ez a fajta hozzáállás teszi könnyedén el- és befogadhatóvá az olyan számokat, mint például a kapitalizmus kritikájának szánt, egyébként felfokozottan érzelmes Cribcaged (amit sajnos ezúttal egyébként nem játszottak el...). Ami pedig - és ezt tükrözte zseniálisan ez a koncert - a slusszpoént adja, hogy a stí­lusalkotó művészek mindezt idézőjelbe teszik, egy ironikus távolságtartás formájában. A koncerten végig viccelődtek, kifigurázták saját magukat, saját zenéjüket, a bejáratott koncertsablonokkal egyetemben: ami pedig igazán élvezetessé tette mindezt, hogy ténylegesen humorosok voltak ezek a jelenetek. Itt bizonyí­totta be Gildenlöw, hogy igazi karizmatikus frontember: az még "hagyján", hogy a számok alatt maximális beleéléssel énekelt és játszott, és szinte látni lehetett, ahogy intenzitása, érzelmei kiáradnak a szí­npadról, emellett még a számok között is a világ legtermészetesebb dolgaként ontotta magából a poénokat. Az sem szegte kedvét, amikor rögtön az első szám alatt elszakadt az egyik gitárhúrja: ezen véletlen következményei ráadásul a koncert legélvezetesebb pillanatait okozták. Ugyanis amí­g Daniel "megszerelte" gitárját, addig a többiek belekezdtek egy laza jammelésbe, ahol Johan Hallgren gitáros ugyanúgy "elszólózgatott", mint Simon Andersson basszer, vagy egy rövid intermezzo erejéig Léo Margarit dobos. Ez pedig abból a szempontból sem volt utolsó, hogy a két utóbbi tag friss igazolás a bandában: mindketten a Scarsick lemez elkészülte után kerültek be a progresszivitást a szó eredeti, hagyományos értelmében alkalmazó együttes soraiba. Ennek ellenére egy csepp feszültség, vagy feszengés sem volt érezhető rajtuk: olyan természetességgel, és összeszokottsággal játszottak, mintha csak egy baráti társaság tagjaiként, egész életükben együtt pengettek volna. Ráadásul Simon abszolút "koncertre termett" karakter: tudta hogyan kell eladni magát, szabad pillanataiban végig az öklét rázta, headbangolt, vagy éppen pacsizott a közönséggel. Gildenlöw lazaságának csúcsát pedig az jelentette, amikor az akár rádióslágernek is beillő America után, a közönség szórakoztatására belekezdett a mindenki által oly jól ismert Yesterday első soraiba, majd kifordí­tva a szövegeket, átköltötte azt - nem csoda, hogy az ilyen apró, ám annál fontosabb gesztusoknak köszönhetően végig a tenyeréből evett a lelkes publikum. Az együttes egyetlen tagja, aki végig a háttérben maradt az előadás folyamán, az mindössze Fredrik Hermansson billentyűs volt, aki szép csendben hozta a számára előí­rt témákat, ám a szí­npad berendezéséből kifolyólag nem is lett volna nagyon terepe "aktivizálni" magát. Nem is baj, ezt megtették helyette a többiek: Hallgren és Gildenlöw összeszokott párosára mindig öröm volt ránézni, ahogy szinte "tökvigyorral" játszották végig a koncertet, a lassabb számoknál elmélázva-szólózva, a vidámabbaknál pedig ugrálva, bólogatva, nevetve. Az eljátszott számok némileg változtak az előző buli óta, ám inkább több volt az átfedés, mint a változás: természetesen az olyan klasszikusokat nem lehet egy koncerten sem hanyagolni, mint a Used, vagy az Ashes - ezúttal azonban ezek a koncert gerincét alkották, és nem a ráadásban kerültek elő. A legjobban az ilyen örökérvényű PoS dalokra indult be a közönség, ahol bizony az operának egy gyilkos válfaját produkálták: a nagymértékű szaggatott riffelés akár még az őrjöngésig fokozódó adrenalin felszabadulást is kiváltotta a nézőkből, csak azért, hogy a refréneket már mindenki megszelí­dülve, teli torokból énekelje együtt a mai progresszí­v zene egyik legkiemelkedőbb alakjával. Gildenlöw mester ugyanis tagadhatatlanul az egyik legkreatí­vabb zeneszerző, aki jelenleg tevékenykedik e szí­ntéren: ami azonban a koncert szempontjából a legfontosabb, hogy még mindig elképesztően érzelem dús orgánummal rendelkezik, ami párosulva finom intonációjával képes volt angyali magasságokba emelni a hallgatót, amit az olyan nóták tudatos "disszonanciája" fordí­tott át pokoli zúzássá, mint például a szintén kihagyhatatlan ! (Foreword) - ez a mennyei ambivalencia azonban akár egyes számokon belül is megvalósult; már az ilyen ellentétek összeütköztetése is szinte grandiózus magasságokba emelte a produkciót, fennkölt jelleget kölcsönözve akár az olyan thrashes döngöléseknek is, mint például az Inside Out nyitánya. Előkerült még a már-már romantikus jelzővel illethető This Heart of Mine a Remedy Laneről, illetve a ráadásban ugyaninnen a játékos melankóliát megvalósí­tó Chain Sling, illetve a gyermeki követelőzésként ható Undertow - talán nem meglepő a fentiek fényében, hogy ezek a lassabb dalok sem ültették le a bulit, hanem tökéletesen illeszkedtek a repertoárba. Már nem emlékszem pontosan, hogy melyik nótánál, de egy hasonlóan elérzékenyült, "maximálisan beleélt" résznél volt jól megfigyelhető, hogy a sablonok elvetése és a különböző konvenciók áthágása mennyire is tudatos az együttes részéről, amellett, hogy az igazi báját ennek spontán megnyilvánulási formái adják. Az egyik alkalommal ugyanis, amikor Daniel énekelte mézédes dallamait a mikrofonba, a két gitáros "összesúgott" a háta mögött, és "gúnyosan" kezdtek el mutogatni rá, mire ezt hősünk hirtelen észrevette, és egy rövid "abbahagyjam?" kérdés után már rögtön bele is kezdtek egy mindent elsöprő riffbe. Ezúttal a debütlemezt sem hanyagolták annyira el, hiszen az emlí­tett ! mellett még elhangzott a középtempósabb Nightmist és az impozáns basszus-játékkal nyitó People Passing By. A "filozófiai progresszí­v metalt" prezentáló BEről újfent csupán egy nóta, a már az előző koncerten is előadott Diffedentia került elő az együttes varázs zsákjából - tekintve, hogy végül is ez egy "Scarsick Revisited" buli volt, talán nem is olyan meglepő. A másfél órás játékidő után még visszajöttek egy rövid, ám annál velősebb ráadásra, ahol elsőként a Scarsick cí­madó nótájának "pro(r)giáját" sütötték el, majd a már emlí­tett Chain Slinget, illetve lezárásképp az ominózus diszkó nóta, a Disco Queen következett (azért kí­váncsi lennék, hogy a jelenlevők közül ki üvöltene egy ilyen refrént a hajótól nem sokkal messzebb elhelyezkedő szórakozóhelyen). Mindenesetre - akár utálják, akár imádják a DQt egyesek - ez a szám jól tükrözte az egész buli hangulatát: határokat ledöntő előadó művészet, felszabadult, baráti atmoszféra, és igazi progresszí­v muzsika, amely ráadásul még a hajó szokásos perfekt hangzásával is párosult. Ennél több pedig igazán nem kell egy fantasztikus estéhez: és ahogy Danielék megí­gérték, természetesen újra visszajönnek! Tomka Képek: Kari A lehetőségért köszönet a Livesoundnak!