
Tudom, a művészet nem az emberi értékekről szól, ám érdekes módon, ha egy művész következetesen önmagát adja - mellyel amolyan polgárpukkasztó módon testesít meg antikommunális értékeket - attitűdjei egy idő után megbocsátást nyernek, és amolyan elnézhető botlások sorozataként nyernek esetleg pozitív jelleget... Lemmy Kilmister egyike a rock azon alakjainak, aki amolyan negatív hősként nyeri el környezete rokonszenvét: olyan antihősként sodródva az eseményekkel, melynek központi eleme a zene szeretete. Jómagam ugyan kissé másként ítélem meg ezt a magatartást, ami Lemmy-t jellemzi, ám kétségtelenül érezni lehet a "szent őrült" jelenlétet, ha hősünk megjelenik a színpadon. Személyisége, és a rock nagy aranykorszaka végre irodalmi módon összekapcsolódva tárulhat most szemünk elé, permanens sztori áradatot zúdítva az olvasóra. A Ferhércsíkláz szerencsére nem csak Lemmyről szól, jóllehet alakján keresztül rajzolódik ki annak a korszaknak a képe, melyből a mai társadalmi problémák szülte zenei stílusok is eredeztetnek. Plasztikusan tárul szemünk elé a korabeli Anglia underground zenei közege, mely amolyan zenei dekameronként fest dekadens és zűrzavaros képet a szociális közeg változásából eredő problémákról. Lemmy szarkasztikus humorral fűszerezett sztorizós előadásában azonban a valójában riasztó kép humoros oldala is kidomborodik , némiképp csökkentve a valójában nyomasztó képek - emberi tragédiák - szinte végtelen áradatát. A Fehércsíkláz olyan, mint a Motorhead zenéje: szutykos, mocskos, rengeteg hasonló panelból építkező, ám ugyanakkor öntörvényűségében is élvezetes alkotás. Mi is teszi jóvá a könyvet? Az, hogy igazából mindenki megkapja, amit szeretne olvasni: a szociológus korrajzot, a zenetörténész pontos muzikális háttérinformációkat, a rajongó érdekes kulisszatitkokat, az egyszeri olvasó pedig rengeteg - általában tragikomikus - sztorit, melyek hőse és központi alakja amolyan Supermanként él túl mindent, legendás basszusgitárját fegyverként használva ,alapvetően optimista életszemlélettel felvérteződve. A mai precíz stúdiómunkálatokban felnőve a fiatalabb generációknak furcsa lehet az a spontán alkotói folyamat, ami a Motorhead lemezeinek többségét jellemezte, de talán éppen ez az a szikra, ami nem engedi a középszer posványába süllyedni Lemmy munkáit. Korábban nem is gondoltam volna, mennyire termékeny dalszerző hősünk, ki rengeteg zenész társnak írt - akár 10 perc alatt is - amolyan "ingyenajándékot", nem várva és nem felemlegetve ezeket az apró "szívességeket". Szerencsére Lemmy hangvételéből nem hiányzik az önirónia - tisztában van emberi gyengeségeivel, és megfelelőképp ki is figurázza azokat : számomra talán ez a momentuma a legérdekesebb a könyvnek, mely így Kilmister személyén keresztül ad egy kissé karikaturisztikus képet jelenünk és múltunk rockzenei világáról, annak emberi kapcsolatairól, és működési mechanizmusairól. A főszereplő azonban nem csak önmagát nem kíméli: kíméletlen őszinteséggel vall a rock Istenként tisztelt bálványairól - persze ezekkel lehet egyetérteni és és el is lehet őket utasítani (pl. Cliff Burton esetében). A könyv élvezeti értékét növeli az a rengeteg fotó - szinte metal-divattörténeti kiállítást produkálva ( és megnevettetve az olvasót) - valamint a hozzájuk fűzött személyes megjegyzések, melyek kronologikus sorrendben vallanak a főhős érzelmeiről, értékrendjéről, és a kollégákhoz fűződő viszonyáról, remek korrajzot adva egy elátkozott és megdicsőült időszakról, s egyben magáról a rock'n'rollról.
Legutóbbi hozzászólások