Évtizedelő: 1996 (első rész) - a metal epizódjai

Amorphis: Elegy - Philo Brazen Abbot: Eye Of The Storm - JLT Helloween: The Time Of The Oath - garael Journey: Trial By Fire - Brinyó Psychotic Waltz: Bleeding - Philo Stratovarius: Episode - Tomka Amorphis: Elegy Ha az Amorphis munkásságát két-, hároméves egymást átfedő ciklusokra osztanánk, és feltennénk a kérdést, hogy melyik a legklasszabb albumuk, szinte biztosra vehető, hogy mindig más eredményt kapnánk. Egyrészt, mert az évek során jobbnál-jobb albumokkal örvendeztették meg a metal szí­ntér őrült rajongóit, másrészt mert a csapattal együtt az általános közí­zlés (illetve aktuális trend) is sokat változott, í­gy nehézkessé vált a korai albumok és mondjuk a legújabb szerzemények összehasonlí­thatósága. Azért a vicc kedvéért én eljátszottam a gondolattal... Az első két (inkább death) albumból a Tales lenne a nyerő, aztán az Elegy-et hozzávéve már inkább az Elegy felé hajlana a mérleg nyelve, a következő Tuonela-t is belevéve a sorba ugyancsak gondolkodóba esnék, hisz itt már teljesen letisztult a csapat, mégis tökéletes albummal rukkolt elő...és folytathatnánk a sort a következő albumokkal: nehéz lenne dönteni... Ismerve azonban a zenekar eddigi munkásságát és visszagondolva eddigi sikereikre, számomra az Elegy a legkedvesebb. A zenekar tovább folytatta azt az utat, amit a Tales-el elkezdett. A kezdeti death metal próbálkozásokat szépen progresszí­v metal-ra finomí­totta a csapat, megtartva a finn őseposzokat feldolgozó egyéni vállalkozását. A death-es dalszerkezetek szinte teljesen eltűntek, kidomborodtak inkább a gazdagabb dallamvilággal előadott, de azért még mindig a death gyökerekhez vissza-visszanyúló nóták. A változatos hangszeres megoldásokat bőví­tve nagyobb szerep jutott az Elegy-án a billentyűs hangszereknek, és itt-ott fellelhető egy-egy, az akkori időben a metal berkekben ritkaságnak számí­tó hangszer is (pl szitár). Ezek mellett mégis a legnagyobb változás a lemezen és a csapat életében az új énekes, Pasi Koskinen debütje volt. Az énektémákat 50-50%-ban osztották fel egymás között Pasi és Tomi Koivusaari. Ezen felosztás nagyobb teret engedett a tiszta éneknek (mindezidáig csak egy-egy számban volt hallható tiszta ének, néha csak egy refrén erejéig). A tiszta ének térnyerésével a csapat tágabbra nyitott azt a képzeletbeli koncertkaput - populárisabb irányba fordultak - mí­g Tomi mély hörgésével a régebbi rajongóikat kényeztették. A zenekarra jellemző keleties dallamok nem tűntek el a zenéből: elég csak meghallgatni a kezdő Better Unborn-t, vagy akár az On Rich And Poor-t. Mindkét számban mindvégig jelentős szerepet kap a meghatározó billentyűk mellett a lüktető basszus. Véleményem szerint a zenekar munkásságának az egyik alaptétele a Better.... Ha valaki nem ismerné az Amorphist és egy metszetet szeretne látni a zenekarból, az talán kezdhetné ezzel a számmal ;-). Benne van minden: hörgés, tiszta ének, szintiszőnyeg, hammond hatású betétek, keleties feeling, dallamot háttérben játszó magasabb gitártémák. Az előbb emlí­tett On Rich...-be pedig egy akkora Maiden nyúlást implementáltak a srácok, hogy még tisztelgésnek is magyarázhatnánk a kézenfekvő hasonlóságot. Aztán a lemezen kapott helyet a csapat másik nagy "slágere", a My Kantele is, ahol szinte kézzel fogható közelségbe kerül az északi zenekarokra annyira jellemző folkos felfogás nem csak a dallamvilág miatt, de a szöveg eredetét illetőleg is. A csapat nem hagyott fel azon törekvésével, hogy dalszöveg ötleteiket az ősi népköltészetük gazdag világából merí­tsék. Ezúttal a Kanteletar-ból (Elias Lönnrot - 1840 merí­tettek ihletet a srácok. Aztán található még egy érdekes tétel is az albumon, ami leginkább számomra egy James Bond film világát idézi. Az instrumentális záró tétel, a Relief kissé elrugaszkodik a folktól, illetve a metal-t is kicsit alulról súrolja már-már slágeres dallamaival. Van viszont az albumon egy megbocsáthatatlan tétel, mégpedig a Cares. Az ugyancsak filmzenésen induló dalban található - egyébként inkább magyaros - "csujjogatóra", "lakodalmas-rock-ra" emlékeztető részek még csak-csak elmennének, de a groove-os, sampleres tuc-tuc a szám közepén leverte nálam a biztosí­tékot. Leszámí­tva tehát az emlí­tett egyetlen gyenge pontot, az Amorphis 96-os Elegy albuma ésszerű továbblépésként tekinthető a zenekar életében. Rajongótáborát megduplázta, eladásait megsokszorozta, ráirányí­totta a figyelmet a finn zenekarok hihetetlenül innovatí­v csoportjaira - számomra pedig bebiztosí­totta magát az örök kedvenceim közé... Brazen Abbot: Eye Of The Storm Amikor elindult az Évtizedelő rovat, összeszedtem pár albumot, amikről úgy éreztem, mindenképpen meg kell majd emlékezem, hiszen mindenkinek vannak igen kedves és szeretett lemezei, amiket megkülönböztetett figyelemmel kezel, sokszor meghallgat, és valamilyen szinten kötődik hozzá. Az egyik ilyen lemez számomra a bolgár származású gitár virtuóz Nikolo Kotzev "projektje" az 1995-ben startoló Brazen Abbot második korongja, az Eye Of The Storm. Nikolo vérbeli hard rock gitáros, aki olyan legendás elődök nyomdokain halad, mint Ritchie Blackmore, vagy a svéd zseni, Yngwie Malmsteen. Ő is roppant tehetséges és igen képzett muzsikus és egyben kreatí­v dalszerző, aki nem félt felvállalni szeretett muzsikáját a nem éppen hard rock baráti időkben. Nem érdekeltél a trendek, nem zavarta az a tény, hogy sokak szerintem eleve halálra volt í­télve akkoriban az ilyen muzsika, pusztán az foglalkoztatta, hogy minőségi és igényes zenét készí­tsen, amivel ki tudja fejezni saját zenei elképzeléseit és egyéniségét, ami szerencsére két példaképénél azért visszafogottabb : Nikolo kevésbé elborultabb és öntörvényűbb ember, mint ikonjai. Nem bí­zta a véletlenre a bolgár mágus a dolgokat, hiszen a remek zenészeket és kiváló énekeseket szerződtetett maga mellé. Nem véletlen a többes szám, hiszen a Brazen Abbot legnagyobb erőssége, hogy nem csak egy, hanem három (esetenként több) fantasztikus énekes dolgozott a lemezeken. Jelen esetben a Rainbow, a Deep Purple és Malmsteen korábbi vokalistája, Joe Lynn Turner, valamint Thomas Vikström , a doom legenda a Candlemass egykori énekese, és egy másik régebbi Malmsteen pacsirta, Goran Edman. Az hiszem ez a névsor önmagáért beszél, három ilyen remek vokalistát megnyerni nem kis teljesí­tmény. De jó munkához jó hangszeres szekció is kell. És hát a gitáros-dalszerző itt sem hibázott, azzal, hogy három korábbi Europe muzsikust kért fel a lemez feljátszásához. Ian Haugland dobos, Mic Michaeli billentyűs, és John Leven basszusgitáros hibátlanul, tökéletesen oldották meg a feladatot, ahogyan ez el is várható tőlük. Ezzel a felállással - gondolom nem árulok el nagy titkot - nem lehetett bakot lőni. Remekül képzett muzsikusok, csodás hangi adottságokkal megáldott énekesek és egy tehetséges dalszerző és gitáros mesteri munkája lett ez az album. Hatásaik között ott vannak a 70-es és 80-as évek nagy hard rock bandái, némi melodikus rock í­zzel fűszerezve, ötvözve Nikolo saját világával. Tizenegy nóta került a lemezre, amik közül négyet énekel Turner, kettőt Vikström és a további öt tételt Edman. A lemezt nyitó és cí­madó tételt Joe Lynn Turner tolmácsolja, mégpedig igen kiválóan. Persze a zenei részek is kiemelkedőek, lendületes, izgalmas nóta, szép gitártémákkal, megspékelve némi hammond "betéttel", és nagyszerű gitárszólókkal. A második nótát az erősen "mély bí­bor szí­nű szivárvány" hatású Twist Of Fate tökéletesen passzol Turner hangjához, klasszikus hard rock szerzemény, csupa tűz és száguldás. A Fool In Love cí­méből adódóan egy romantikus hangvételű érzelmes dal Edman előadásában. Talán az aor jelző is ráillene erre a szerzeményre. Rögtön vissza is kanyarodnak a keményebb vizekre a Line Of Fire cí­mű nótával, aminek refrénje nagyon jól el lett találva, éneklésre készteti az ember, van benne valami olyan hangulat ami igazából megfoghatatlan és magával ragadja az embert. A következő dalban megszólal Vikström mester is, nem is akárhogyan. Megvillantja óriási hangterjedelmét a Wake Up Everybody-ben, aminek dallamvilága a 80-as évek melodikus rock hullámát idézi, kellemes, lendületes nóta, van egyfajta életvidám kisugárzása. A következő két nótát Goran prezentálja, az Everything Gonne Be Allright érzelmesebb, lágyabb témáit éppúgy remekül énekli el, mint a Common People keményebb, dögösebb részeit. Szinte felfoghatatlan, hogy hogyan is volt képes ennyi különböző zenei világú és változatos dalt felpakolni egy albumra. Ezt a fajta csodálkozást csak fokozza a Road To Hell újra Turner mesterrel a mikrofon mögött. Úgy látszik, neki jutottak a vérbeli, kemény hard rock dalok ezen a korongon, hiszen ez a nóta is hasonlóan azokhoz amiket Ő énekel szintén a lemez erősebb vonalához tartozik. Főleg azzal a szóló orgiával, ami itt bemutatásra kerül. Majd ismételten egy lágyabb, érzelmekkel bőven átszőtt Restless In Seattle következik, amiben némi blues-os elemek is kerültek, ez az a dal ami tökéletesen illene egy amerikai romantikus filmbe is. Újra előkerül Vikström mester is, és elénekli a lemez talán legfeelingesebb nótáját a Highway Cindy-t. Igazi dallamos rock remekmű, mintha a hair metal élcsapatok alkották volna. Elképesztő milyen hangi adottságokkal rendelkezik ez az úr, nem is értem, hogy miért nem lett szélesebb körben ismertebb a neve. Az albumot egy monumentális, fogós énekdallamokkal megspékelt lassú, melanchólikus dal zárja az I'll Be There For You. Ritkán találkozik az ember ennyire változatos, sokszí­nű koronggal, mint amilyen az Eye Of The Storm. Öt éve hallgatom és sosem tudom megunni, mindig felfedezek rajta valami apró kis újdonságot, valamit amit addig nem hallottam, vagy csak nem figyeltem fel rá. Röviden ez egy fenomenális mestermű, három gigászi énekessel, roppant jól képzett muzsikusokkal és egy gitárhőssel, aki korunk egyik legjobbja, nemcsak gitárosként, de dalszerzőként is. Helloween: The Time Of The Oath Jóllehet Michael Kiske még a nagy heavy metal recenzió előtt bejelentette Weikath madame-nak, hogy nem akar többet kurva lenni, a kiválás í­gy is megrogyasztotta a csapatot, és a hűséges vendégek bizony attól féltek, hogy nem fog többé tárt lábakkal várni ez a szép, piros ház. A fő ceremóniamester szerencsére nem í­gy vélekedett, és csatasorba állí­tott egy olyan harcost, ki a legamerikaiasabb német hard rock csapatban mutatta meg a tengerentúli figurákat a poroszos sablonokba "merevedett" hazafiaknak. Véleményem szerint a Pink Cream és a Helloween mixelt világával előrukkolt potencianövelő csodafőzet sikere inkább szólt a fel nem adás attitűdjének, mint a valóban jól összehozozott anyagnak - habár tényleg voltak jó momentumai a lemeznek, ráadásul egy kis friss szelet fújt a Helloween áporodott levegőjébe - , ám ami ezután következett, az maga volt a szuperviagra ifjonti erehét hozó - az agresszivitást is kedvelő vendégek örömére - comeback, olyan valóságba rögzült visszatérés, mely a heavy metalt átkozó értékelő hozzáállást kisajátí­tó érában maga volt a megtestesült huszáros dac. A Hammerfall jó helyen volt jó időben szerencséjét úgy gondolom, ez az album alapozta meg leginkább, mely egyrészt visszakanyarodás volt a korai idők nyersebb hangzásához, másrészt olyan modern elemekkel üzemelő szuperszonikus rakétát indí­tott a Föld körüli pályára, mely abban a közegben inkább volt futurusztikus próbálkozás, mintsem sikerre predesztináló tudományos kí­sérlet. Az album egyfajta koncept sztoriként fogalmazta meg Nostradamus harmadik világháborúra vonatkozó jóslatait, a komor, sötét hangvételt azonban nem csak a témaválasztást, hanem az album egyik sajnálatos apropója, Ingo Schwichtenberg öngyilkossága is indokolta. Nem véletlen hát, hogy egy olyan, szinte thrash bombával indí­tották az albumot, mely a Helloween-történelem addigi legkeményebb számaként hirdette az új világ eljövetelét. A We Burn eloszlatta a fanyalgók minden averzióját, itt bizony kérem a korai Helloween agresszí­v, mindent félresöprő világa jelent meg, az új évezred közeledtét idéző brutális energiákkal. Ne gondoljon azonban senki egysí­kú riffdarálásra, a lemez ugyanolyan változatos, mint ahogy azt korábban - néha túl jól sikerülten is - megszokhattuk a csapattól. Az emlí­tett szerzemény mellett a Before The War képviselte a szikár agressziót, a Power az abszolut slágert, az Anithyng My Mama Don't Like a bohóckodást, a Wake Up The Mountain és Kings Will Be Kings a középtempós dalárdát, az If I Knew, vagy a Million to One pedig a lágyabb dalok szerelemeseinek okoztak ilyen, vagy olyan örömet. A lemez csúcspontjait azonban a két epikus szerzemény, a kétlábdobos,igazi tökös riffel operáló, némi világzenés hangulattal megspékelt , szinte progresszí­v csoda, a Mission Motherland, illetve a Goethe Faust -ja ihlette, szinte Black Sabbath -os őrléssel és Trouble -ös zakatolással megnyilatkozó The Time Of The Oath képviseli, olyan metal zenei virtuozitással, mely előtt a grunge éra nagyjai is megemelhették baseball sapkájukat, - már ha nem vágták földhöz irí­gy dühükben. A lemezt követő turné aztán igazi sikerrózsává bontakoztatta ki az albumban rejlő bimbós potenciált, melynek eredménye a High Live live-lemez lett, s ami csak hab a tortán, a csapat képes volt ezt az iszonyatosan erős albumot még egy svunggal megfejelni következő dalcsokrán, a Better Than Raw -n - de ez már egy másik történet. Journey: Trial By Fire Ahogy telnek, múlnak az "Évtizedelős évek", úgy bukkannak fel olyan zenekarok és albumok, melyek méltánytalanul maradtak ki a rock ipar termelékenységéhez képest rendkí­vül szűkre szabott Hard Rock Magazinos visszatekintésből. Jelenlegi "eddig elhanyagolt áldozatom" a Journey, melyet a dallamos rockzene hí­veinek egyik legnagyobb idoljaként tartunk számon, és amely ez évben új énekessel és egy -remélhetőleg nagyszerű- friss albummal jelentkezik majd. Attól függetlenül, hogy a csapat pályafutása során alkotott jobbnál jobb albumai mind-mind kimaradtak sorozatunkból, nagyon örülök, hogy sor kerülhet az 1996-os Trial By Fire cí­mű lemez bemutatására. Ez a korong hatalmas mérföldkő a Journey történetében, mivel stúdiólemezen itt szerepelt utoljára az a Steve Perry, aki sokak számára az egyetlen és megismételhetetlen Journey énekes. Nem csak az ő hattyúdalát jelentette a Trial By Fire, hanem a dobos szakma egyik legelismertebb és legnagyobb tudású szakemberének, Steve Smith-nek is. De mielőtt belekezdenénk az album boncolgatásába, egy kis történelem. A zenekart 1973-ban, Carlos Santana egykor menedzsere, Herbie Herbert "találta ki", aki a főnöki pozí­cióra Neal Schon gitárost "nevezte ki", aki pályafutását szintén Santana-nál kezdte. A kezdetben Neal Schon-gitár, Gregg Rolie -billentyűs hangszerek, ének, Prairie Prince-dob, Ross Valory basszusgitár, Gorge Tickner -ritmusgitár, vokál felállású zenekar még az első 1975-ben megjelentett első album előtt dobost cserélt. A zenekar nevét viselő albumon már Aynsley Dunbar dobolt. 1977-ben csatlakozott a csapathoz Steve Perry énekes, kivel azonnal meglódult a Journey szekere. 1978-ban újabb váltás a dobos fronton. A jazz fúziós szakmában is nagy nevet szerzett Steve Smith ül a szerkó mögé. 1980-ban azután kialakul a Journey úgynevezett nagy felállása. Rolie távozik, helyét Jonathan Caine foglalja el, kinek -csakúgy, mint a zenekar legtöbb tagjának, illetve billentyűs elődjének- remek hangja van. Ekkor a zenekar már öt stúdióalbumot és egy élő felvételt készí­tett. Az első három korong (Journey 1975, Look Into The Future 1976, Next 1977) után következő hármas (Infinity 1978, Evolution 1979, Departure 1980) már háromszoros platina státuszt ért el, mí­g az 1981-es Escape máig a zenekar legnagyobb eladási sikerét hozta. Az olyan dalokkal felálló lemez, mint amilyen az Open Arms, a Who's Crying Now, vagy a Don't Stop Beliveing 9 szeres platináig jutott el. Az 1983-as Frontiers-t, melyen a Journey egyik legnagyobb himnusza, a Separate Ways szerepel, 1986-ban a Ross Valory és Steve Smith távozása miatt session zenészekkel rögzí­tett Raised On A Radio követte, mely után az emberileg és zeneileg is megroggyant csapat pihenőre küldte magát. A szabadág egészen 1994-ig tartott, amikor is a zenekar ismét turnézni kezdett. Ekkor a mikrofonnál Kevin Chalfant állt, aki nem jutott el az album rögzí­tésig, mivel 1995-ben Steve Perry visszatérésével ismét létrejött a Schon, Valory, Smith, Perry, Caine felállású "nagy" Journey, mely 1996-ban rukkolt elő a rajongók által már nagyon áhí­tott stúdióalbummal, melynek cí­me Trial By Fire lett. A visszatérő album elég vegyes fogadtatásban részesült, amely egy ennyire, ennyi ideje várt alkotásnál teljesen természetes. Hála a zenekar hatalmas rajongó táborának az eladásokkal nem volt különösebb baj. Bár csak egyszer, de ismét elnyerték a platina státuszt, és a koncertek is telt házzal dübörögtek. Abban mindenki egyetértett, hogy Perry csodálatos hangja a régi, és a csapat többi tagja sem felejtett el zenélni. Amit sokan kifogásoltak, az a szerzemények erőssége (gyengesége? )volt. A rajongók megszokhatták, hogy a csapat tulajdonképpen egy slágergyár. Albumról albumra, azonnal dúdolható, üvölthető, a fejből soha ki nem törölhető dallamokat árasztottak a hallgatóságra. A Trial By Fire ebből a szempontból egy kicsit más lett. Természetesen itt is van kiemelkedő, igazán populáris szerzemény, de -elődeihez képest- jóval több zenei rafinériát, sőt sokszor kifejezetten "agyas" elemeket tartalmaz. A változás oka elsősorban persze az idő múlásában keresendő. Tí­z év telt el az utolsó album megjelenése óta és a muzsikusok sem lettek fiatalabb. A dalok kiforrottabbak, komolyabbak, néhol nehezebben értelmezhetőek, komplexebbek elődeiknél. Vannak nóták, melyek a régi, jól bevált mechanizmust követik: kemény, beton biztos ritmus alap, szí­vet melengető verse és refrén dallam, jó nagy gitárszóló. Ilyen például a nyitó Message Of Love, vagy a Colors Of The Spirit. Akad olyan nóta is, (pl. If He Should Break Your Heart, Forever In Blue, It's Just A Rain) amely a Journey legszebb napjaira emlékeztető középtempóval ringatja el az "utazót", és persze akad a romantikus lelkületűek számára is csemege bőven. A balladákban mindig is erős zenekar leteszi az asztalra pályafutása egyik legszebben ragyogó ékkövét. A When You Love A Woman csodálatos dallama, és parádés, vonós hangszereket is felvonultató hangszerelésével a zenekar alapművei közé í­rta be magát. (Nálam mindenképpen.) Ami az újdonság kategóriába tartozik, és amely miatt a Trial By Fire hatalmas lépésnek számí­t az életműben, azok az olyan pillanatok, melyekben a szárnyaló ének témákat egy modern, kemény, igazi hard rockos megoldásokkal, váratlan váltásokkal tűzdelt hangszeres kí­séret öleli át. A Castles Burning minden, csak nem tipikus Journey szerzemény. Refrénje egy picit Robert Palmeres, az alapriff pedig egy metál zenekarnak is dicsőségére válna. Schon keményen teker és Steve Smith is mindent kihoz a szerkóból. Meglepő,kiemelkedő darab, mint amilyen a hasonló erényekkel bí­ró, dögös One More is. ...és a fekete leves. Szerepel a korongon egy-két olyan dal is,(pl, Can't Tame The Lion, Colors Of The Spirit) amely nélkül bizonyára a zenekar legtöbb rajongója ellett volna. Ezek a dalok talán jogosan szerepelnének itt, ha nem egy olyan albumról lenne szó, mely 10 évvel követte legutóbbi társát. Érdekességként egy reggae is felkerült a lemezre. A záró tétel, melnyek cí­me Baby I'm Leaving You egy raszta buliban is simán elférne. (Én meglennék e nélkül is). A Trial By Fire egy olyan lemez, melynek birtoklásáért a világ legtöbb zenekarának tagsága éveket lenne képes adni az életéből. De ami másoknak a csúcs, az a Journey-nek nem elég. Elkészí­tése után még egy turné és egy élő album (Greatest Hits Live benne volt a zenekarban, de több már nem. Perry és Smith elhagyta a csapatot, helyükre Steve Augeri énekes, és Deen Castronovo érkezett. ...de ez ekkor még a csak a jövő. A Trial By Fire dalai: 1. "Message of Love" - 5:34 2. "One More" - 5:28 3. "When You Love a Woman" - 4:07 4. "If He Should Break Your Heart" - 4:23 5. "Forever in Blue" - 3:35 6. "Castles Burning" - 6:00 7. "Don't Be Down on Me Baby" - 4:01 8. "Still She Cries" - 5:04 9. "Colors of the Spirit" - 5:41 10. "When I Think of You" - 4:21 11. "Easy to Fall" - 5:15 12. "Can't Tame the Lion" - 4:32 13. "It's Just the Rain" - 5:19 14. "Trial By Fire" - 4:41 15. "Baby I'm Leaving You" - 2:49 Psychotic Waltz: Bleeding Jelen í­rásom tárgya egy olyan zenekar albuma, amit még progmetal körökben is méltatlanul kevesen ismernek. A zenekar sajnos már nem létezik, ezen albumuk után feloszlottak, de ha valaki nem ismerné őket, az ne habozzon beszerezni utolsó (vagy akár bármelyik) albumukat. Akik hallottak már Dan Rock-ról, vagy akár Buddy Lackey-ről, azok számára bizonyára ismert a zenekar, viszont - és itt jön a svéd csavar - hallott-e már valaki Devon Graves-ről? Nos, akik számára Devon a Dead Soul Tribe-al lett ismert és semmi mást nem is tudnak róla meglepetés lehet, hogy Devon = Buddy... Nagyon ritkán esik meg velem, hogy egy zenét egy-az-egyben rá tudok "fektetni" egy könyvre. A Psychotic Waltz: Bleeding albuma számomra örökké Mark F. Wilson: Terminator - A pusztí­tás Démona kí­sérőzenéje lesz. A Terminator második része után nem lehetett tudni, hogy lesz-e harmadik, és ha lesz, vajh merre indul. Ekkor kaptam meg ezt a szerintem zseniális könyvet, és el is döntöttem magamban: a harmadik rész csakis ez lehet!!! Óriásit tévedtem... Egyébként a könyv arról szól, hogy a Skynet valamit elront és véletlenül 1191-be (a középkor kellős közepébe és a keresztesek idejébe) kerül vissza egy T800-as. Miközben a könyvet olvastam (illetve le nem tettem), mindvégig a PW albuma szólt a háttérben, és valami hihetetlen módon illeszkedett a sztorira. A zenekar 1986-ban alakult Aslan néven, majd miután kiderült, hogy ilyen zenekar már létezik, felvették a Psychotic Waltz nevet. Ugyan azzal a tagsággal rögzí­tettek három albumot, majd a basszusgitár poszton történő változás után 1996-ban rögzí­tették a Bleeding-et. A zenekar első három albumára a komplexitás, pszichedelikusság, dög és atmoszférikus ének-ek voltak jellemzőek. Az okosok úgy vélik a negyedik - Bleeding - albumban benne van a csapat esszenciája. Hogy-hogy-nem, az album éppen egy basszuskiállással kezdődik. A Faded elején úgy röfög a bárd, ahogy annak mindig is röfögnie kellene ;-). A csapat életében összesen két videoklipp született, a Faded-re forgatták az egyiket. Az album nyitánya hibátlan. Minden benne van, amire a csapattól számí­tani lehet: lendület, nem a hagyományos megközelí­tést követő dallam és ritmusszerkezet, elszállós ének (néhol több szólamban), beteges szólók. Ha az albumot egészében szeretném bemutatni (azaz nem számról-számra), úgy vélem inkább elgondolkodtatónak, illetve szomorkásnak titulálnám. Ebből adódóan a ritmusváltásokkal megtűzdelt szerkezetek ellenére is inkább középtempós tételek sorakoznak fel egymás után, átitatva egy árnyalatnyi sci-fi feeling-el (pl Faded). Nagyon sok helyen letisztul a zene (a dob mellett csak szinti, max valami effekt, vagy csak basszer játszik). Annak ellenére, hogy a csapat prog-metal-ban utazott, bőven befogadható zenéjük. Nem a technikai tudás fitogtatására lettek kihegyezve a nóták (azért a Sleep szólója ül a szeren), nem a követhetetlen ritmusképletekben nyilvánult meg ez a progresszivitás, hanem inkább a felfogásban (mindeközben nem elfeledve, hogy 1996-ot í­runk). Próbáltak a srácok 100%-os, mindvégig élvezetes, változatos nótákat í­rni (hellyel-közzel sikerrel), nem feláldozva azokat a műfaji behatárolhatatlanság oltárán. Ami még kézenfekvő, az a 60-as, 70-es évek hatása. A pszichedelikus jelző (pl a Northern Lights-nál) is alkalmazható a tételek elemzése közben. Néhány dal énekdallama egy álombeli képet fest (Sleep) a hallgató tudatalattijába. Mindez jobban kikristályosodik, ha a dallamok mellé az ember a kezébe fogja a szövegkönyvet is. Buddy-ra mindig is jellemző volt az árnyalt, művészi fogalmazásmód. Számomra nagyon érdekes volt anno (és természetesen manapság is), hogy elgondolkodtatott a szövegeivel, szinte kényszerí­tett a sorok közötti olvasásra. Buddy saját szavaival élve: "...mindennek, amit í­rok, üzenete van. A legfontosabb dolog a költészetben nem válaszokat szolgáltatni, hanem kérdéseket ébreszteni..." Sajnos a zenekar az albumot nem sokkal élte csak túl. Két meghatározó tényező vezetett a feloszláshoz. A basszeros Phil Cuttino egy promócionális videót vett fel a Faded-re, amikor a kisegí­tők közül balesetben megvakult az egyik munkás. Hosszadalmas per következett, ami megtörte a tagokat, majd a továbblépésről folytatott viták következtében Buddy kilépett a zenekarból. Később azt nyilatkozta, hogy a csapatban ő volt a "leggyengébb láncszem". A maradék tagok megpróbálták folytatni, de mindnyájan saját karrierjüket kezdték épí­tgetni. A zenekar sajnálatos módon még 1996-ban feloszlott. Tehát Buddy-ból Devon lett és a Dead Soul Tribe-ban folytatta, Dan Rock a Darkstar project-jét vitte tovább, Norm Leggio és Steve Cox pedig megalapí­tották a Teabag zenekart. Szerkesztői kérés az olvasókhoz: akinek meglenne a következő néhány könyv a Terminator sorozatból és kölcsönadná, kérem jelezzen nekem a philo@t-online.hu-ra Démon a jövőből, Az orgyilkos, A gólem, A leszámolás. Előre is köszönöm Stratovarius: Episode A Stratovarius története bővelkedett az érdekfeszí­tő események sokaságában (igen, sajnos jogos most már a múlt idő használata), ám akadtak nem bulvárlapokba illő fordulatok is köztük. Ilyen például az 1996-os Episode cí­mű album esete is: úgy sikerült ugyanis megalkotni első hiba nélküli mestermunkájukat, hogy abban az alapí­tó tagok közül már senki sem vett részt. Történt ugyanis, hogy ekkorra már Timo Tolkki felettébb érdekes összetételű egója kí­gyó módjára, szinte teljes mértékben körülfonta az együttes életét, amely nemcsak a zenei irányvonal egyre pregnánsabb befolyásolását eredményezte - ugyanis a kezdeti éra Black Sabbath és Ozzy hatását felvonultató muzsikáját fokozatosan felváltotta a Timo által ihletett klasszikus zenei attitűd -, hanem az együttes személyi összetételének szabályozását is. Ennek jegyében - zenei nézeteltérésekre hivatkozva - lapátra tette Tuomo Lassila dobost és alapí­tó tagot, illetve az ekkorra már 7 éve az együttes sorait erősí­tő Antti Ikonen billentyűst, rögtön a '95-ös Fourth Dimension átütő sikere után. Ezen siker oka pedig egészen egyszerűen definiálható: a neve Timo Kotipelto. 1994-ben még úgy látszik, józanabb mérlegelési képességekkel rendelkezett sokat próbált főhősünk, és lemondott az éneklésről, aminek az eredménye rögtön jelentkezett is a következő albumon: egy sokkal életerősebb, dinamikusabb, és nem utolsósorban kiemelkedő énekesi teljesí­tménnyel rendelkező albumot kaptunk a FD formájában. Persze az is kellett hozzá, hogy elinduljon az a muzikális irányváltási folyamat, amely a jelenleg tárgyalt Episodeal teljesedett be maximálisan. Elindultak ugyanis azon az útvonalon, amelyen Malmsteen klasszikus zene által inspirált, virtuóz muzsikáját turbóztak fel sebességgel, és még lágyabb, fülbemászó dallamokkal, illetve természetesen a már jól ismert magas énekhangokkal. Ennek iskolapéldáját nyújtja a nyitó Father Time c. szerzemény: pár ketyegés, és máris megdörren a fő riff, amely rögtön elsöprő intenzitásba csap át. A gyorsvonatok sebességével robogó gitártémák és az egy-egy szikár riff biztosí­tja azt a súlyt és keménységet a zenének, amely legitimálja a végső határig felfokozott melodikusságot, amelynek záloga Kotipelto mester: nemi hovatartozását kétségbevonó sikolyai (bizony, ez esetünkben bóknak számí­t) és szinte már kommerciális értelemben is fülbemászó énektémái garantálják a lenyűgözött hallgatóságot. Ezen komponensek összefonódása, egymást ellenpontozó hatása, és tökéletes összejátszása hozza létre azt a rugót, amelyre szinte az összes későbbi gyors Stratovarius szám jár. Persze ahhoz, hogy ez a sikerrecept mindenkor és minden esetben működjön, a két újonnan igazolt tagnak is oda kellett tennie magát: Jens Johansson billentyűs ugyanis jóval nagyobb teret kapott a zene koherens egészének megteremtésében, mint elődje, í­gy több "szólópárbajt" is hallhatunk, ahol nagyszerűen egészí­tik ki egymást Tolkkival, mintha csak táncot lejtenének hangszereikkel. Jörg Michaelt pedig - aki ekkorra már több hí­rneves bandában is bizonyí­tott, többek közt a Running Wildban - talán nem kell bemutatni senkinek: mindenki tudja, hogy ahol csak megjelenik, ott garantáltan nagy sebességfokra kapcsolt power/heavy metalt fogunk hallani. Többek közt ez is egy nagy és fontos lépés volt a Stratovarius evolúciójában, amiről a kései - és valljuk be: kevésbé sikerült - lemezeiken hajlamosak voltak megfeledkezni: az az elsöprő dinamizmus, ami Jörgnek is köszönhető, amit a sebesség garantál összekapcsolva a villámgyors gitármágiával. Ennek köszönhetően több nótára is rá lehet aggatni a melodikus speed metal jelzőt, amelyek - hogy, hogy nem? - a lemez talán legerősebb dalai: ide tartozik a már emlí­tett nyitónóta, az ezt követő Will The Sun Rise? és a szimplán zseniális Speed of Light. Már rögtön a kezdésnél hallatszik, hogy a zenei fejlődés szerencsére együtt járt egy hangzásbeli haladással is: arányosabb és polí­rozottabb a keverés, amely hozzájárult ahhoz, hogy az Episodera kialakuljon a zenekar egyedi hangzásvilága (az, hogy mára már a klónbandák hada klisészintre "emelte", más kérdés). Ilyen környezetben persze igazán "könnyű" érvényesülnie a fentebb emlí­tett számok hatásmechanizmusának: a billentyű ekkor még nem dominál annyira, mint a következő lemezeken, í­gy - elég csak belehallgatni a fénysebességű szám elejébe - abszolút "fókuszált" és "nyí­legyenes" melódiabombákat kapunk, amelyek mára klasszikusokká nőtték ki magukat. Nem minden szám sorolható be azonban ebbe a speed kategóriába, ám ez korántsem jelenti azt, hogy rossza(bba)k lennének. Be kell vallani azonban, hogy eléggé veszélyes az, amire Timo Tolkki vállalkozott: nagyon ügyes arányérzékkel kell rendelkezni ahhoz, hogy az olyan középtempós, monumentalitást előtérbe helyező darabok, mint a doomos riffel kezdő, és erős basszusalapokra épí­tkező Uncertainty vagy éppen a "lépegető epikusságot" megvalósí­tó Eternity, ne váljanak unalmassá, ugyanis a folyamatos repetití­v jelleget itt nem feledteti az eszeveszett tempó. Szerencsére 1996-ban még lappangott annyi kreativitás dalszerző géniuszunkban, hogy olyan erős és megkapó riffeket í­rjon, amik fenntartják az érdeklődést 6-7 percen keresztül is. Található még két instrumentális dal is a korongon, a cí­madó Episode, amely talán kisebb érdeklődésre tarthat számot, és a Stratosphere, amely az előző lemez Stratovarius c. számát idézi elénk, és ahol gitárhősünk szabadon csillogtathatja és fényezheti talentumát. Ám ami még feltétlen emlí­tésre érdemes, az a záró dal: a Strato legjobb balladája, amely egészen egyszerűen gyönyörű. A Forever intimen és finoman simogató, furulya és akusztikus gitár által prezentált dallamai már önmagukban megérnek egy misét, a lehetetlen abszurditásában megható záró sorról már nem is beszélve. "Természetesen" azóta se í­rtak ilyen szép és elbűvölő lí­rai dalt... Ami azonban a legkedvezőbb a rajongók számára, hogy - bár egy személyes, szubjektí­v értékí­télet folytán az Episodeot legjobb lemezükként aposztrofálnám - zenei fejlődésük még csak a következő két lemezzel teljesedett be, további mesterműveket eredményezve. Ezzel a tri-ásszal olyan mélyen vésték be magukat abba a bizonyos nagykönyvbe, hogy az ezután következő gyengébb produkciók és az ezekkel sajnálatos módon szükségszerűen járó szappanopera felvonások sem tudták elhomályosí­tani az asztalra már korábban letett albumok dicsőségét.