Queen: Jazz

Ha számba vesszük a Queen albumait, rádöbbenhetünk, hogy a zenekar, produktumainak fontossága alapján minden egyes évtizedelőben helyet kaphatna. A már terí­tékre került 1973-as Queen 1. , és az 1976-os "A Day At The Races" után az 1978-as Jazz album is kihagyhatatlannak tűnik a korszak legjobb munkáinak sorából. Közben persze "kimaradt" az 1974-es Queen II. rajta a "Seven Seas Of Rhye"-al, a szintén ebben az évben készült "Sheer Heart Attack", melyen olyan felejthetetlen szerzemények sorakoznak, mint például a "Killer Queen", a "Now I'm Here", vagy a "Stone Cold Crazy", az 1975-ös "A Night At The Opera", rajta a csodálatos Bohemian Rhapsody-val és az 1977-es "News At The World" olyan felejthetetlen himnuszokkal, mint a We Will Rock You, vagy a We Are The Champions. A Queen az a zenekar, amelynek talán minden albuma alapvetően fontos része a rock történelmének. A jól ismert zenei jegyeket megtartva, folyamatosan frissí­tették hangzásukat, albumról albumra képesek voltak megújulni, a könnyűzene műfaji határait semmibe véve csempésztek be muzsikájukba ezernyi stí­lust. Játszottak bluest, countryt, hard rockot, punkot, popot, alkalmaztak gospel elemeket, és néha a heavy metal, illetve a diszkó műfajt is érintették. Sokszor mindezt egyetlen lemezen belül is. Egy valamit nem hallhattunk tőlük: jazz-t! Ebből fakadóan a most kiragadott mű cí­me is talán azért Jazz, mert ezt a műfajt még csak nem is érinti az album. A zenekar ebben a korszakában előszeretettel élt a polgárpukkasztás nagyszerű eszközével, mely nem csak az ilyen ötletesen választott lemezcí­mekben nyilvánult meg, hanem Freddie Mercury átlagosnak és visszafogottnak cseppet sem nevezhető szí­npadi megjelenésében és viselkedésében, mely a hetvenes évek végén még a "rothadó kapitalizmusban" is ritkaságnak számí­tott. A Jazz lemezt övező beharangozó kampány sem volt éppen finomnak nevezhető. Az albumhoz kapcsolódó Bicycle Race/ Fat Bottomed Girls kislemezhez készült film forgatása során például 50 meztelenül kerékpározó lányt vettek fel a Wembley Stadionban. Nem csoda, hogy az álszentségből mindig is jó eredményt elérő angol sajtó komoly lejárató kampányba kezdett, melynek eredményeképpen, valamivel kedvezőtlenebb lett a lemez fogadtatása, mint az addigiaknak. Természetesen a zeneanyaggal ezúttal sincs semmi probléma. Sőt...A "Jazz" az addigi talán legsokoldalúbb és legszí­nesebb munkája a zenekarnak. A nyitó "Mustapha" mindjárt a legmeglepőbb és legszórakoztatóbb szerzeménye az albumnak. A Freddie arab halandzsa szövegével induló, majd a jól megszokott "kví­nes" szí­neket, dögös riffet, szikrázó basszusgitár hangzást felvonultató darab tulajdonképpen egy három perc egy másodperces, rendkí­vül igényes vicc! A már emlí­tett, botrányos "Fat Bottomed Girls" a kettes track, mely az első tétel által kiváltott döbbenetet enyhí­tendő a jól ismert és utánozhatatlan vokállal nyit, és a későbbiekben is hozza azt a magas szí­nvonalú, ultradallamos, de dögös rockot, melytől a Queen oly naggyá tudott válni. A "Jelaousy" finom lí­rája is a zenekar egyik védjegyét erősí­ti. A "bohém rapszódiában" már megismert dallamvezetés, Mercury elmondhatatlan sziporkázásával és Brian May időnként szitárra emlékeztető gitározásával gyönyörű végeredményt hoz. A negyedik dal az, amelyet még az is ismer, akinek nem sok köze van a rock zenéhez. Annak idején nem múlt el nap, hogy a Petőfi Rádió ne adta volna, vagy Komjáthy György kí­vánságműsorában ne hangzott volna fel az a dal, melyet annak idején csak úgy emlegettünk: "Tudod, az a bringacsengős..." Természetesen a "Bicycle Race"-ről van szó, mely nem aratott osztatlan sikert a rajongók között. Valószí­nűleg azért, mert nem érették a zenében és a szövegben egyaránt tomboló humort. A dal végig hullámzó. Finom Mercury dallammal indí­t, majd jön a May védjegynek is nevezhető döngő riff, aztán megint lefelé repí­t Freddie a zene hullámvasútján, jön az átható Queen vokál, majd a hí­res biciklicsengős kiállás, utána May kemény gitárbelépője, majd ismét a dallamos, finom vonal. Annyi minden van ebben az egyetlen dalban, hogy hallgatása közben az az ember érzése, hogy hosszú, pedig mindössze három perc az egész. A következő "If You Can't Beat Them" számomra a lemez felejthető pillanati közé tartozik. Hard rockos gitártéma, és egy elég bárgyú reffrén jellemzi a nótát. Kissé töltelék í­zű ez a négy perc. Nem úgy a "Let Me Entertain You", mely a "Jazz" egyik legkeményebb szerzeménye. Igazi dögös rock'n roll, Roger Taylor ötletes ritmusaival megtépázva! Hát igen...A Queen akár metal zenekar is lehetett volna. Ezt a vonalat erősí­ti a másik "döngölős" darab, a "Dead On Time" , melynek keménységét alátámasztandó, a dal végére illesztettek egy mennydörgés robaját, melyet a dal felvételekor tomboló viharban rögzí­tettek. Az "In Only Seven Days" visszatérés a lí­ra világához. Freddie káprázatos hangját és Brian May ezer közül is felismerhető "sirdogáló" gitárját hallgatva leginkább egy hollywoodi film szerelmi jelenetébe képzelhetjük magunkat. Nem világmegváltó alkotás, de nagyon kellemes két és fél percet kapunk ettől a szerzeménytől. A megszámlálhatatlan tipikus Queen gitárdallam egyik legmaradandóbbja következik a "Dreamers Ball" első másodperceiben. Műfaját tekintve bluesról van szó, de belopakodik egy kis rock'roll, egy kis musical feeling is, mely egyáltalán nem árt a hangulatnak. ...és persze az a vokál! A dalt Brian May, Elvis Presley emlékére í­rta. Nem a Queen-ről lenne szó, ha nem következne egy kis meglepetés. A "Fun It" diszkós, funkys dobhangzása majd igazán a két évvel későbbi "The Game" albumon tűnik fel, majd az 1982-es "Hot Space" -en teljesedik ki. A nótát Roger Taylor és Freddie Mercury közösen énekli. A "Leaving Home Ain't Easy"-ben Brian May is megcsillantja énektudását. A dal kicsit a Beatles világát idézi. Nem tartozik a "Jazz" legerősebb percei közé, de tulajdonképpen szépen illeszkedik a többi dal által nyújtott környezetbe. Az utolsó előtti dal a Queen egyik legnagyobb sikerévé vált! "Don't Stop Me Now" a cí­me és hallgatása közben az emberre tényleg a megállí­thatatlanság érzése tör. A Mercury zongorajátékára épülő, dögös középtempójú dalban az egyik legkiemelkedőbb "Queen vokált" hallhatjuk, megspékelve a középrészen elhelyezkedő remek dob-vokál kiállással és egy magas í­vű, fület gyönyörködtető, rövid, de velős May szólóval. Ez a szerzemény annyira sodró és jókedvű, hogy 2005-ben egy szavazáson megkapta a "legjobb autós dal" cí­mét. Az album záró tétele a "More Of That Jazz", melyet szerzőként Roger Talyor jegyez és ő is énekel. Szaggatott riff, és kicsit komor hangkép jellemzi a szerzeményt, melynek végén még egyszer utoljára meglep minket a zenekar. Montázst hallhatunk a korong néhány szerzeményéből. Újra megszólal a "Dead On Time", a "Bycycle Race", a "Mustapha", az "If You Can't Beat Them", újra a "Dead On Time" a "Fun it", majd végül a "Fat Bottomed Girls", hogy azután visszakanyarodjunk a záró dal eredeti témájához. A "Jazz" a hatalmas Queen életmű egyik legszerethetőbb darabja. Vannak a zenekarnak sokkal erősebb anyagai, de talán ez az a művük, melyen a leginkább érződik a muzsikálás igazi értelme. A játék! Minden percében tetten érhető zenélés öröme, a játékosság, a tét nélküliség. Erre az albumra a négy muzsikus akár ezt a mottót is í­rhatta volna: "Tetszik, nem tetszik, mi jól éreztük magunkat és ez a lényeg!"