Thin Lizzy: Bad Reputation

Az északi metal hangsúlyos szegmensei rádöbbentette a hallgatókat, hogy a fémzenének lehetnek folkos gyökerei: az alapvetően könnyebb dallamok ráadásul jól illeszthetőek a riffbázisú zenei stí­lus keményebb keretei közé. Ám nem szabad azt sem feledni, hogy a folkór kiapadhatatlan kincsesbányájának első feltárója - jóllehet északról - , ám korántsem a skandináv államokból érkezett: az í­r Phil Lynott nemcsak a "népzenei" rockot, de ikergitár szólós zenéje révén később a metalt is alapvetően befolyásolta. Persze a korabeli képregények egyik hősének nevét viselő banda hajtómotorja még elsősorban az akkori brit rhythm'n'blues és a pszichedelikus csapatok által játszott zenei irányvonalon indult el, legfőbb példaképének, Jimi Hendrixnek az örökségét felvállalva, ám a későbbi heavy metal csapatok is gyakran hivatkoztak az ikergitáros, a dallamokat a keményebb riffekkel remekül ötvöző "Lizzy birodalomra". A félig brazil származású Phyl Lynott félárvaként nőtt fel az ötvenes években a mélyen katolikus Írországban: az a pokol, ami végigkí­sérte gyermekkorát, egész életére kihatott. A gyermekkori frusztrációkat felnőttként sem tudta feldolgozni, az ital és a kábí­tószer pedig csak időlegesen tudta enyhí­teni a gyermekkorból gyökeredző feszültségeket. Éppen ez az állandó belső harc volt talán az egyik titka a banda sikerének, ez a kitörni vágyó érzelem-vulkán, melynek idegrendszer alapú remegését a hallgatóság is jól érezhette. A bandát Lynott ( basszgitár, ének) mellett Brian Downey (dob) és Eric Bell (gitár) - ki John Stanton helyére érkezett - alapí­totta, ám a sikerek a kemény munka ellenére egyelőre elmaradtak Valami hiányzott, valami, amire végül is egy sláger, illetve egy jól ismert turnébanda képében akadtak rá. A nóta az eredetileg tradí­cionális í­r kocsmadal, a Whiskey In The Jar volt - érdekes, hogy ezt a mai fiatalok körében többen ismerik a Metallica által - , a húzóbanda pedig a fergeteges bulikat adó Slade volt. A Thin Lizzy ismertté vált, ám ez az irányvonal nem tetszett a gitáros Eric Bellnek, ki aztán 1974-ben ki is szállt a csapatból, helyét pedig nem kisebb név vette át, mint Gary Moore. Az állandó ivászattal egybekötött féktelen világ azonban nem tetszett Moore-nak, í­gy hamarosan kivált az együttesből, melyben ekkor már egy ikergitáros felállás alapjai kezdtek megformálódni. Több tagcsere, és a viszonylag eredménytelen Nightlife, illetve Fighting album után végre megjött a siker is. A Boys Are Back In Town c. dal, és a Jailbreak album ráirányí­totta a figyelmet az akkoriban unikummal előrukkoló Thin Lizzy-re, és a következő album, a Bad Reputation Amerikában is meghozta a várva várt eredményeket. Lyzziék kiérdemelték a sikert: már a lemez kezdő számában ott van a romantikus hangulat, a folkból eredő dallamosság, és a rock húzóerejének szerencsés elegye, mely által széles spektrumát tudták megszólí­tani a korabeli potenciális közönségnek. A következő, cí­madó Bad Reputation már előrevetí­ti a metal- éveket azzal az ősriffel, mely aztán annyiszor felbukkan később, kiinduló alapját adva a döngölősebb heavy-nek. Nemhiába volt azonban Hendrix Lynott példaképe: az Opium Trail pszichedelikusan riffelő világa, és dallamai is a mestert idézik, csakúgy, mint a Killer Without A Cause, de a a Lizzy féle romantikából sem kapunk kevesebbet: a szerelemes lí­rai Southbound, az éjszaka hangulatát felidéző Downtown Sundown, a saxofonos támogatású A Dancing In The Moonlight a csapat slágeresebb világát jelení­tik meg. Szintén a patetikus lí­rát képviseli a That's Woman Gonna Break Your Heart, mely a vágyak csodás zenei megjelení­tője, a Dear Lord pedig egy nagyí­vű gitárfutammal ellátott rock gospel, remek befejezéseként az albumnak. A Bad Reputation után Gary Moore visszatért a bandába, hogy megalkossák a Lizzy történelem talán legerősebb albumát, a Black Rose-t, hogy aztán az újabb tagcserék később szétzilálják azt az egységes zenei képet - és Lynott egyébként is kiegyensúlyozatlan lelkivilágát -, mely a banda sikereinek elsődleges hordozója volt.