Styx: The Grand Illusion

Egy zenekar életében különböző időpontokban érkezhet a látványos siker. Vannak olyanok, akik hamar a csúcsra repülnek, vannak olyanok, akik évekig, évtizedekig küzdenek azért, hogy elérjék az áhí­tott elismerést. És persze van olyan előadó, aki sohasem jut el a kitűzött céljáig. A Styx azok közé a formációk közé tartozik, melyeknek hosszú, kemény munka hozta meg a "zenei boldogságot". Olyannyira "nem kapkodták el" az áttörést, hogy -bár előző albumaikon is fellelhető egy-egy nagy sláger - az első hatalmas sikert a hetedik albumuknál érték el. De ne rohanjunk ennyire előre... A Styx tagjainak története 1961-ben kezdődik Chicago-ban, ahol egy "The Tradewins" nevű csapat szórakoztatja a helyi bárok közönségét. A bandában egy testvérpár, John Panozzo dobos és Chuck Panozzo gitáros mellett egy Dennis DeYoung nevű, különleges hangú billentyűs énekes játszik. A zenekar hamarosan "TW4"-re változtatja nevét, és Chuck Panozzo hat húros hangszerét négy húrosra cseréli. Az í­gy megüresedett gitáros posztra két muzsikust is szerződtetnek. James Young és John Curulewski csatlakozása után nem sokkal egy újabb névváltozás következtében létrejön a Styx. A zenekar hamarosan leszerződik a Wooden Nickel Records-hoz és a tehetséges zenészek elkezdik "gyártani" albumaikat, melyeken szépen lassan egy addig nem hallott, új zenei világ kezd kialakulni. Az először nemes egyszerűséggel "aréna rock"-nak aposztrofált muzsika az évek során sok stí­lust elegyí­tve fordult át egy progresszí­v elemekkel tarkí­tott, sokszor a musicalek világába repí­tő, kemény alapokon nyugvó, ám gyönyörű dallamokkal átszőtt stí­lusú zenébe, melynek jellemzéseként ma már csak egy kifejezést használhatunk. Styx-es! Az 1972-es debütáló "Styx", az 1973-ban megjelent "Styx II" és "The Serpent Is Rising", az 1974-es "Man Of Miracles", majd az 1975-ös "Equinox" fokról fokra hódí­tja meg a -főleg amerikai - közönséget. A "Lady", vagy a "Suite Madam Blue" a zenekar ezen korszakának olyan dalai, melyeket a mai napig műsoron tartanak. 1975-ben történik az első nagy változás a Styx életében. Curulewski váratlanul, magánéleti problémákra hivatkozva elhagyja a zenekart. Helyére egy remek énekesi és zeneszerzői adottságokkal rendelkező gitáros, Tommy Shaw érkezik. Már vele készül az 1976-os "Chrystal Ball", melynek sikere már előrevetí­ti a Styx pályájának felfelé í­velését. Eljön 1977 júliusa és mielőtt New York-ot megrendí­tené a 25 órán át tartó hí­res áramszünet, megjelenik a "The Grand Illusion", mely a Styx addigi legsikeresebb korongja lesz. Ez az album az első a zenekar életében, mely eléri a tripla platina státuszt. Az album a cí­madó dallal kezdődik, mely nyitány szerű indí­tásával, Dennis DeYoung erősen teátrális énekével remek felütés. Már itt felfedezhetőek azok a jegyek, melyek a későbbiekben majd a zenekar "csúcstermékét", az 1981-es "Paradise Theater" albumot jellemzik. A musical hatású ének, a kemény riff, az elementális gitárszólók, a sok váltás miatt rendkí­vül izgalmas dallamvezetés már az első pillanatokban magával ragadják a hallgatót. A "Fooling Yourself (The Angry Young Man)" a Styx mindenkori "best of"-jának részévé vált. A jellegzetes billentyűs játékra épülő, intro után belépő akusztikus gitár kí­séreten szárnyaló Tommy Shaw énekdallam szinte repí­ti a dalt. A vokál, mint a Styx szerzemények legtöbbjében elképesztő. A reffrénnél, illetve az azt követő átkötő résznél hallató hangorgia tudatja velünk, hogy itt egy -minimum-"Queen"-i magaslatokban szárnyaló vokális teljesí­tményről van szó. A "Superstars" egy kicsit visszavesz az első két dal erős progresszivitásából. A nyers gitárbelépőre szépen felfekvő csodás vokál után újra Tommy Shaw énekét hallhatjuk. Egy szép, de rövidke gitárszóló és egy -jellegzetesen Styx-es - szí­npadias beszéd-ének után a visszatérő reffrén elhalkuló hangjaival ér véget a nóta, hogy átadja helyét a csapat egyik legnagyszerűbb dalának, melynek cí­me "Come Sail Away". Az album legterjedelmesebb, hat perc kilenc másodperc hosszan gördülő szerzeményét Denis DeYoung utánozhatatlan orgánumával előadott éneke határozza meg. A lí­rának induló dal második percében belépnek a gitárok és hamarosan felhangzik a reffrén, mely annak idején egész Amerikát levette a lábáról. A dal közepén egy kiállást követően Pink Floyd hatásokról árulkodó billentyűszólót hallhatunk, belépnek a Shaw, Young páros kemény gitárjai, majd a remek reffrén visszaérkezésével zárul a szerzemény. Kiemelkedő darab. A "Miss America" egy fricska, a saját szerzeményét éneklő és a gitárszólót játszó James Young tolmácsolásában. A már szinte megszokott szintetizátor intro és a menetrendszerűen érkező dögös riff után kezd "dalolni" Young, kinek hangjában mindig ott bujkál az ironizáló bohóc. A reffrén vokál támogatása- mondanom sem kell - ismét fergeteges. A következő szerzemény a "Man In The Wilderness", melynek hallgatásakor ismét Tommy Shaw hangjában gyönyörködhetünk, a lí­rai hangvételű szerzemény közepén pedig az énekes egy remek szólóját élvezhetjük. A "Castle Walls" egyértelműen a lemez legnagyobb í­vű szerzeménye. Az első két percben Dennis DeYoung érzelemtől átitatott éneke varázsol el minket, a középtájtól indulva pedig egy lehengerlő, változatos instrumentális rész szögezi a hangfalhoz a hallgatót. A végén természetesen jön az "ének-orgia", majd lágy gitárhangokkal cseng le a darab. Az album búcsú dala a -stí­lszerűen- Grand Finale cí­mre keresztelt két perces szösszenet tulajdonképpen összefoglalja az addig hallottakat. Áradnak a nagy í­vű dallamok, sí­rnak a gitárok és vége... A "The Grand Illusion" meghatározó albuma 1977-nek. A Styx elérte vele az áhí­tott sikert, megalapozta máig tartó, sok-sok szenvedéssel és sikerrel tarkí­tott karrierjét és megajándékozta a dallamos, grandiózus rockmuzsikát kedvelőket a zenekar pályájának első alapművével. 1981-ben érkezik majd a második...