Judas Priest: Sin After Sin
írta Philosopher | 2008.04.25.
A horror irodalmában alapvetően kétfajta stílus alakult ki: az egyik, mely elsősorban az ismeretlen félelmeinkre alapozva hat bensőnkre, nem megnevezne az irtózatot, míg a másik egy direktebb formában, hatásos képi és hangvilággal fagyasztja meg az emberben a vért. Gondoljunk csak Lovecraftra, vagy Poe-ra, kik elsősorban a pszichét célszó írásaikkal érték el az elidegenedést, és velük szemben akár Shaun Hutson -ra, vagy Bram Stoker -re, kik "testbe öltötték" , plasztikusabbá tették az iszonyatot.
Nos, ha a Black Sabbath-ot, és a Judas Priest-et vizsgáljuk, valahogy ezt a különbséget lehet ráültetni kettőjük zenei világára. A Sabbath lassan őrlő, belülről, gyomorból származó zsibbadós terrorfolyamatával szemben a Judas direktebb, megfoghatóbb, inkább a testre, mint a lélekre ható agresszió kifejezéssel teremtette meg a heavy metal archetípusát. Az együttes hatása túlmutat a puszta zeneiségen: olyan attitűdöt hozott létre, mely az óta is kísért a műfajjal szemben, egyesek szerint a túlélés eszközeként, mások szerint azonban az a tudatos társadalmi elszigetelődés és stigmatizáció legfőbb okozójaként., melyben az izolációs törekvés forrása a küldetéstudattal egybekötött "fertőzésmentes" értékrendszer.
Mai szemmel már nem lehet tudni, menyi volt ebben a direkt szerepjátszás, mennyi a körülményekből és a környezetből fakadó kényszerű viselkedési forma, ám az biztos, hogy ez a sűrű doboscserén átesett, Ian Hill és K.K. Downling által alapított banda - melynek nevét Atkins egy Bob Dylan dal címéből, a "The Ballad of Frankie Lee and Judas Priest"-ből vette - olyan ikonná vált az idők folyamán, melynek értékállósága stílusoktól függetlenül is megkérdőjelezhetetlen.
Az együttes első, klasszikus felállását - és a stílusteremtő éneklési és színpadmunka, valamint az ikergitározás humán alapjait - 1973 -ban érte el, mikor a régi énekes, Alan Atkins helyére egy bizonyos Rob Halford érkezett- John Hinch dobos, valamint Glen Tipton gitáros csatlakozásával. Jóllehet az első két album már olyan klasszikusokat tartalmazott, mint például a banda egyik himnuszává vált Ripper ( a thriller filmi világának igazából szinte zenei leképeződése a Judas univerzum), az igazi image-kialakulás az 1977-es Sin After Sin-re, illetve az utána következő Stained Class-re tehető. A jellegzetes, azóta sablonná koptatott színpadi mozdulatok, a "barázdabillegetés", a szólók felépítése, az agressziót sugárzó öltözet, s persze Halford egy bedurvított Mercury-t idéző testbeszéde akkoriban olyan újdonságot hoztak, melyek kiválóan alkalmasak voltak a metal konformitási igényének megjelenítéséhez, a sztárrá válás azonosulást kínáló hatásmechanizmusának működéséhez. Persze mindezek nem sokat értek volna, ha nem születnek olyan dalok, melyek tökéletes zenei aláfestésként jelenítették meg "az új idők szavát", olyan igényt megfogalmazva, mely addig csak a kisebb klubok mélyén parázslott, ám igazán a mainstream színpadokon lobbant lángra.
A hangzás az addgiaktól addig sosem tapasztalt fémes keménységgel prezentálta a jellegzetes Judas pulzáló és egy jobb-bal-jobb ütéskombináció folyamatosságával zuhogó riffjeit, melyek felett az ének élettel teli, ám mégis dallamos refrénjei által teremtett hangulatbeli különbség emeli még egy szinttel feljebb az impulzivitást. A Sin After Sin-en még hallani persze valamit a nagy elődök pszichedelikus örökségéből - a Sinner és a Here Come The Tears elszállós részei ide utalnak vissza -, ám a hangsúly már inkább az erőszakos, folyamatos attack-on van, mint az elszállós merengésen.
A Diamond and Rust igazi metalsláger, érzelmekkel telített, ám a szentimentalizmus minden látszatát elkerülő fél lírai, míg a Starbreaker a dohogó gőzmozdony erejével tolja klasszikus riffjeit.- érdekes egyébként a korabeli glamra jellemző tapseffekt felbukkanása, amit talán csak itt találhatunk meg a Judas hatalmas életművében. A Last Rose Of Summer szerintem egy kissé halványabbra sikerült ballada, a Let Us Prey-ben azonban ismét a tempóké a főszerep. A Call For The Priest Hendrix örökségéből kinövő főriffje után pár nyugisabb pillanat következik, hogy aztán egy igazi Priest-es támadásban részesüljünk, a jellegzetes Halford-i hangszálakrobatikával, és málházó riffáradattal, zárásként mintegy előkészítve a következő lemezek már kiforrott Judas apokalipszisát., ami azonban már metal (had)történelem. Szuronyt szegezz, roham indulj!
Legutóbbi hozzászólások