Rainbow: Ritchie Blackmore's Rainbow

A szivárvány a természet esztétikailag is sokat adó csodája, melynek zenei leképeződéseként nem is lehetne találóbb elnevezés egy olyan bandának, aminek sokszí­nű egységességében a mai metal ereje és riffcentrikussága ugyanúgy megtalálható, mint a hard rock dallam és ritmikai világa. Mint ahogy a fizikai együtthatók szerencsés együttállása kell a szivárvány feltűnéséhez, úgy kellett két zenész zseni találkozása is a Rainbow alkotói örökérvényessűgéhez: Blackmore és Dio a metal zene talán két legfontosabb posztjának, a gitáros és énekes "archetí­pusának" felelnek meg, együttműködésük által létrehozott minőségben azonban ott volt a dialektika állandó kibékí­thetetlen ellentéteinek a harca is. A Rainbow kibontásához vezető zenei konstellációk a Deep Purple új irányvonala - azon belül Blackmore öntörvényűsége és egoizmusa - , valamint egy, a siker felé éppen elinduló ELF nevű banda jelentették. Az ELF - jóllehet remek albumokat tett le az asztalra, - mégis Dio első jegyzett bandájaként vonult be a rock pantheonába. A sikeres debütalbum után 1973 végén két kiadóval is szerződést kötöttek, az USA-ban az MGM, Angliában pedig a Purple Records-al. Pár hónappal később Angliába utaztak, hogy felvegyék második albumukat a Manor stúdióban, Roger Glover producerkedése alatt, ki két, korábbi közös koncert körúton figyelt fel a csapatra, hogy aztán a kész művet - a produceri munka iskolapéldájaként - ismét a Deep Purple segí­tségével tudják megturnéztatni Angliában. Az együttműködés kétirányú volt: Ronnie James Dio és Mickey Lee Soule részt vett Roger Glover szóló projectjének Butterfly Ball And The Grasshopper's Feast c. albumán. A csapat a jó menedzsmentnek - és persze a remek albumnak köszönhetően - 1974 nyarán részt vehetett a Purple amerikai turnéján, és olyan együttesekkel nyí­lt lehetősége együtt játszani, mint például a szárnyait bontogató, és a siker kapujában álló Aerosmith. A turné mellett Ritchie Blackmore - ki már valószí­nűleg a Hughes- Coverdale éra funkysabb világától csönmört kapva lassan ráébredt, hogy valami mást szeretne csinálni - meghí­vta az Elf zenészeit egy single elkészí­tésére is, melynek a Black Sheep Of The Family volt a cí­me. Az Elf tagjain kí­vül más zenészek is közreműködtek a szám feljátszásán, mint például a billentyűs Matthew Fisher a Procol Harum-ból. (A dal egyébként eredetileg egy Quartermass nevű banda szerzeménye volt.). Az együttműködés az elválás első állomásaként felfogható szólóalbumra vonatkozó vizsga is lehetett, ahol a vizsgáztató maga Blackmore volt, a vizsgát eredményesen abszorváló tanulók pedig az Elf tagjai, különösen Ronnie James Dio. Mivel a Black Sheep jól sikeredett, Blackmore rövidesen ismét megkérte az énekest, hogy működjön vele közre egy új dal elkészí­tésében. Még a felkérés éjszakáján Dio megí­rta a Sixteenth Century Greensleeves c. klasszikust, mely eredetileg a Black Sheep B. oldalaként jött volna ki. Ez a single azonban soha nem jelent meg ebben a formában, a Black Sheep eléggé átdolgozva a Rainbow első albumán szerepelt csak. A jól sikerült együttműködés után Blackmore feltette azt a kérdést, amire a csapat már titokban várt: csatlakoznának e hozzá egy külön banda formációjaként. Mivel az Elf éppen harmadik albumának kiadásával volt elfoglalva (Trying To Burn The Sun), csak a lemez elkészülte után vállalták az együttműködést A Black Sheep kiadása után visszatértek Angliába egy új taggal, Mark Nauseef-fel, aki decemberben csatlakozott hozzájuk. Az új album a Kingsway stúdióban került rögzí­tésre, a producer ismét Roger Glover volt . (Ilyen nagymértékű segí­tséget látva feltételezhető , hogy ő is dédelgetett valami közös munkával kapcsolatos tervet). Az album kiadása után az Elf felbomlott, Nauseef önszántából távozott, a gitáros Steve Edwards-ot pedig kirúgták, hiszen Blackmore mellé nem kellett más. Az énekes Ronnie James Dio-val, a basszusgitáros Craig Gruber-rel, a dobos Gary Driscoll-lal, a billentyűs Micky Lee Soule-val, vagyis az Elf legénységével 1975-ben megalakult a Rainbow, melynek első lemeze már februárban a boltokban volt Ritchie Blackmore's Rainbow cí­mmel. A lemezen található dalok még egyfajta keverékei az ELF bluesosabb világának, és Blackmore hard rock riffjei által meghatározott keményebb vonalnak. A lemez nagy slágerei a Man Of The Silver Mountain és a Catch The Rainbow mellett a Self Portrait, valamint a döngölő riffekkel ellátott Sixteenth Century Greensleeves már a későbbi Dio szóló albumok világát is előrevetí­tette. A Black Sheep Of The Family blues alapú riffjeinek heavy rock'n'rollba torkolló ütemei, és az énekes dallamtémái az If You don't like rock'n'roll - al remek párost állí­tva prezentálnak némileg hagyományosabb megközelí­tést, mí­g a Still I'm Sad ismét egy remekbe szabott, némileg bekeményí­tett feldolgozás a Yardbirds - től. Az album mindenesetre valóra váltotta a hozzá fűzött reményeket: Dio - jóllehet nehéz dolga volt, hiszen állandóan Ian Gillan-hoz hasonlí­tották - egy teljesen egyedi stí­lust kialakí­tva lett a későbbi generációk példaképe, Blackmore pedig - megszabadulván a Purple-ben ráerőltetett szereptől - neki kezdhetett tervei valóra váltásához, melyek aztán teljes mértékben a Rainbow következő albumával manifesztálódtak egy olyan csúcsalkotásban, amit már később nem is sikerült túlszárnyalni. Ekkorra azonban már egy újabb legenda született: a szivárvány felragyogott, hogy szí­neivel elkápráztathassa a hard rock planétát.