Rush: Rush

Igazi boldogság egy olyan albumról í­rni, mely egy korszakot nyitott a rockzene történelmében. A Rush első albuma azért érdemli meg ezt a kitüntető cí­met, mivel egy csodálatos, máig tartó pályafutás első lépése, melyre , - ismerve a Rush harminckét éves munkásságát - nem lehet a szem bepárásodása nélkül tekinteni. A progresszí­v rockmuzsika ma is aktí­van alkotó kanadai triója 1968-ban alakul, akkor még Jeff Jones - basszusgitár, ének, John Rutsey - dobok, és Alex Lifeson - gitár felállásban. Jones "Rush-os" pályafutása elég hamar, még az első fellépés előtt véget ér. Helyére Lifeson iskolatársa, Geddy Lee érkezik. Az í­gy összeállt csapatra kemény hat év vár. Fellépések kis klubokban feldolgozásokkal és néhány új dallal. Kitartóak, í­gy 1974-ben elérkezik a pillanat, amikor a Mercury kiadó áldását adja az eléjük tálalt anyagra, és megjelenhet a Rush első albuma. A korong megjelenése után a csapat turnéra indulna, ám dobosuknál cukorbetegséget diagnosztizálnak, í­gy nem tudja vállalni az utazással járó "macerát". Helyére, - a mára dobos istenséggé avanzsált - Neil Peart érkezik, aki fantasztikus hangszeres tudásán kí­vül remek szövegí­rói adottsággal rendelkezik, melyet már a következő - sokak által az "igazi első Rush" lemeznek tartott - "Fly By Night"-nál is kamatoztathat. A "Pearttelen" első album nagy meglepetést okozhat annak, aki a csak a zenekar későbbi munkáit ismeri. Itt még szinte csak jelzés értékűen tűnnek fel a későbbi virtuóz, progresszí­vnek mondható zenei megoldások, az albumon elsősorban a rock'n roll és a blues dominál. A nyitó dal, a -koncerteken időnként ma is játszott - "Finding My Way" a Led Zeppelin világába repí­t minket. Robert Plant és csapata szelleme egyébként sűrűn átlibben a dalok felett, de ebben az indí­tó öt percben, - főleg Geddy énekének köszönhetően - mindennél erősebben sugárzik a "Zepp fí­ling"! A "Need Some Love" sem nevezhető mai füllel tipikus Rush nótának. Vérbő rock'n roll ez, hatalmas lendülettel, óriási pörgéssel, a 60-as éveket idéző reffrénnel. Ha az első dalnál Led Zeppelin hatást emlí­tettem, akkor a harmadikként érkező "Take A Friend" hallatán akár plágiumot is kiálthatnék. A nóta riffje tulajdonképpen egy az egyben a Zepp második lemezén található nyitó szerzemény, a "Who Lotta Love" vezér motí­vuma. Ez azonban semmit nem von le értékéből. Kellemes bluesos, laza, azonnal dúdolható refrénnel rendelkező darab. A "Here Again" egy igazi, lassú blues, hét és fél percben kifejtve. Érdekes hallgatni, hogy Geddy Lee, - kinek rendkí­vül jellegzetes, magas hangja engem speciel sokáig gátolt a Rush megszeretésében - itt még mennyivel "karcosabban", keményebben énekel, mint a zenekar igazi sikert hozó korszakaiban. A dalban találhatunk egy igazán gyönyörű, hosszú Lifeson gitárszólót is, mely már akkor előre jelezte, hogy a gitározás egyik - szerintem igencsak alulértékelt - mesterével találkozhatunk a Rush kötelékében. Jön a "What You're Doing", és vele - minő meglepetés - egy újabb "Led Zeppelin dal". Itt még Geddy énekének visszhangosí­tása is Plantet idézi. A riffről, - melyet simán í­rhatott volna Jimmy Page - már nem is beszélek. A hatodik szerzemény egy boogie-woogie, "In The Mood" cí­mmel. Szinte látom Geddy Lee mestert, amint rongylábkirályt játszik egy táncparketten. A dal közepén egy nagyon dögös gitárszóló terpeszkedik. (ilyet a későbbiekben majd az AC/DC-től hallunk sokat) "A Before and After" egy "becsapós" dal. Két és fél perces finom, lágy instrumentális résszel indí­t, majd egyszer csak megérkezik a rock'n roll. Hallatán olyan érzésem van, hogy a fiúk í­rtak két teljesen különböző dalt, de végül úgy döntöttek, hogy inkább mixelnek belőle egyet. A dal második része talán a lemez legdögösebb része, kőkemény szólóval, feszes ritmussal. Elérkeztünk az album utolsó szerzeményéhez, mely a Rush egyik leghí­resebb darabja. Igazán ez az egyetlen olyan nóta a lemezen, mely már száz százalékosan magán viseli a zenekar későbbi munkáinak jellegzetességeit. A viszonylag hosszú dal összetettségével, kiemelkedő szólójával, hatalmas riffjével valóban a Rush életmű egyik gyöngyszeme. A "Working Man" számos feldolgozást megélt, a Dream Theater egyes koncertjein például a mai napig előkerül, a csapat második albumán található "By-Tor&The Snow Dog"-al együtt. A korong - bemutatkozáson túli - legnagyobb erénye, hogy szerepel rajta a "Working Man", mely olyannyira tökéletes, hogy ha csak ez az egy dal szerepelne az albumon nyolcszor egymás után, akkor sem szólhatnánk egy árva szót sem. A Rush első albumával alapokat rakott le. Megmutatta, hogyan kell dögös rock'n roll zenét játszani kissé újfajta értelmezésben. A Led Zeppelin hatása időnként talán túlságosan is érződik, de hát mindenki elkezdi valahol, valamivel... Egy trió indult el ezzel a munkával egy olyan úton, mely harminc év alatt a legendák csarnokába vezette őket! Öröm hallgatni, mint minden Rush albumot!