Black Sabbath: Master Of Reality

írta Philosopher | 2008.04.23.

Érdekes módon a heavy metalra, mint stí­lus meghatározásra csak egy közvetett utalásban, a New Wave Of British Heavy Metal - kifejezésben találkozunk, mely az időben visszamutatva definiált egy olyan kategóriát, amit addig csak hard rock-ként neveztek. Mégis, ha létezik olyan banda, mely már a hetvenes években is megadta esszenciális alapjait a későbbi metal stí­lusok jó részének, akkor az az 1969-ben, a birminghami prolinegyedek által a világra okádott , eleinte Earth néven futó csapat, a Black Sabbath. A Sabbath sikeréhez persze nem csak a négy zenész zsenialitása, hanem társadalmi, és persze zenei körülmények is hozzájárultak. A gazdasági és demográfiai változások ekkorra értek be, jelentősen növekedett az urbanizáció, robbanásszerű fejlődésen ment át a televí­zió és a rádió, a társadalmi paradigmák változása pedig igazán érezhetővé vált. Kialakult az ifjúsági és a tinédzserkultúra, ezeknek a fiataloknak a saját, korábbitól és szüleikétől eltérő értékrenddel rendelkező világa. Egy a korszakkal foglalkozó kutatás szerint a tinédzserek nem a tizenéveseket jelentik, hanem a tizenöt-huszonöt éves korosztályokat, amelyek nem rendelkeznek önálló életvezetéssel (vagyis nem élnek házasságban), dolgoznak ugyan, de nem önellátóak, középiskolába vagy egyetemre, főiskolára járnak. Ugyanakkor a jóléti társadalmat determináló szegmensek meghatározásával, a globalizáció elindulásával azok a problémák is felszí­nre kerültek, melyek az angliai munkásosztály kiábrándulásához, és pesszimista, az erőszakos megoldás ideológiáját sem visszautasí­tó attitűdjeihez vezettek. Ebben a környezetben a Sabbath a maga okkult, reménytelenséget sugalló szövegvilágával, az addig sohasem hallott keménységű, vontatott, a pszichére ható riffjeivel, és az együttes ösztönösen felvett, majd profin kialakí­tott image-vel maga volt ennek a közhangulatnak a zenei leképeződése, mely aztán - és miért éppen a rock világát hagyta volna ki - a globalizáció hatására egy egész ifjúsági szubkultúra általános életérzésévé változott. Woodstock után -mely egyben egy zenei forradalom végső fellángolását is jelentette - viszonylagosan egyhangú, új idolok nélküli pár év következett, melybe aztán a Black Sabbath, Led Zeppelin, Deep Purple triumvirátus lehelt új életet: az előbbi a metal sötétebb, keményebb, a Purple a neoklasszikus európai metal, illetve a Zeppelin az amerikai pszichedelikus alapú hard rock standard-jeinek megteremtésével. A Master Of Reality a csapat harmadik anyaga volt, mely egy teljesen kiérlelt zenei világú együttest mutat: a vontatott, doomos riffekben, a pszichedelikus, elborult szólókban, illetve a zakatoló középtempókban nyilvánvalóan ott rejtőzik az a gyomorig ható súlyos dög, mely jófajta Alien módjára eszi bele magát a hallgató testébe ( s melyet aztán egyfajta animal terminátorként szabadí­tottak ki a kilencvenes évek csapatai a tibute albumok netovábbjában, a Nativity In Black- ben.). Hallgassuk csak meg az After Forever dühödt staccato riffelését, vagy a Children Of the Grave máig modernek ható, a mai indusztriális csapatokat is megidéző tempóját, egyből világossá válik, hogy miért nem illett bele a Sabbath az akkori hard rock csapatok koncepciójába. Az "elszállós témák" ugyan meghatározói az együttes zenéjének, ám itt szó sincs tündérvilágba elkalauzoló fű-utazásról: a Sweet Leaf, a Lord Of This World, illetve az Into The Void a ví­z alá nyomja a hallgatót repültetés helyett, vagy hogy stí­lszerűek legyünk: lidércet ültet a mellkasára. A nyomasztó témák azonban a horror pszichés hatásaihoz hasonlóan újbóli és újbóli szembenézésre (illetve hallgatásra) bí­ztatják az embert, hogy át és átélve a kapott impulzusokat, maga képére formálhassa azt, amitől fél, mely akt által kiolthatja a félelem forrását. A zene által teremtett hangulat teljes kibontásához természetesen a szövegek is nagyban hozzájárultak: itt nicsen mindent elborí­tó szeretet, optimista világmegváltás - a dalszövegek az akkor még szokatlan dühvel és intézményellenességgel szólaltatják meg az ösztönös félelmeinket alakí­tó témákat. A Master Of Reality a maga minimalista borí­tójával, a végletekig lecsupaszí­tott, ódon hangzásával, sötét, addig nem tapasztalt súllyal dübörgő riffjeivel és pszichedelikus, vagy dühödt dallamaival klasszikust alkotott: a születendő Embryo felsí­rása egy új zenei korszak eljövetelét hirdette világgá, melyet azonban a hangulat ellenére nem a gonosz, hanem pusztán négy zenei zseni munkája alakí­tott máig etalonná.

Legutóbbi hozzászólások