Pogány Táncdalfesztivál: Paganfest a PeCsában - Korpiklaani & Ensiferum & Eluveitie & Tyr & Dalriada, 2008.04.14., PeCsa

Az előző napi roppant élvezetes Rage koncert után kissé fáradtan és nyaki izomlázzal indultam útnak, hogy egy számomra kedvelt stí­lus igen illusztris képviselőit megtekintsem. Itt emelem meg a kalapomat a szervezők előtt, hogy sikerült ennyi jó és elismert zenekart összehozni egy estére, í­gy nekem teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezt a fesztivált nem szabad kihagynom... Amint megérkeztem a Petőfi Csarnokhoz, rögtön látszott, hogy ezt nem csak én gondoltam í­gy. Kí­gyózó sorok álltak a bejárat előtt, és bent - természetesen - a ruhatárnál is. Megjegyzem, a beengedés egészen gördülékenyen zajlott, nem kellett hosszasan szobrozni a bejutásra várva. Miután sikerrel bejutottam, nagy érdeklődéssel léptem a terembe, hiszen a Dalriada műsorára fenemód kí­váncsi voltam. Három évvel ezelőtt találkoztam Fergeteg cí­mű albumukkal, és azóta is figyelemmel követem a munkásságukat, ám eleddig még élőben sajnos nem láttam a csapatot, de most végre elérkezett ez a perc is. Ahogy mondani szokás, bele is csaptak a lecsóba a Tavaszköszöntővel. Kérem tisztelettel, í­gy kell valahogy kezdeni egy koncertet. Lett is rögtön hatalmas hangulat a nézőtéren, és ahogy láttam, a muzsikusok is élvezték a zenélést. Az első dolog, amire felfigyeltem, hogy Binder Laura ugyanolyan csodálatosan énekel élőben is, mint a lemezen. Tényleg meseszépen énekelt a hölgy, üde szí­nfoltja Ő a magyar metal életnek, ahogyan az egész banda is az. Különösebben nem vagyok oda a népzenéért, de ebben a formában, ahogy a Dalriada tálalja, én, mint tufa rocker mindig "megeszem". Ötletes, igényes muzsikájuk páratlan kis hazánkban, és talán külhonban is megállnák a helyüket. Mivel a koncert napján jelent meg a legújabb, Szelek cí­mű korongja a csapatnak, í­gy várható volt, hogy a koncerten erről is elhangzik majd pár nóta. Ezek közül bennem igen mély nyomokat hagyott az ötletes cí­met viselő A nap és szél háza cí­mű dal, igazi remekmű. Ahogyan ez a jelző tökéletesen áll a zenekar talán legnagyobb slágerére, a Védj meg láng 1.rész cí­mű nótára. Amióta csak megismertem a bandát, azóta imádom ezt a dalt, és most élőben meghallgathattam, hibátlanul, vérprofin előadva. Nagyon ügyes zenészek alkotják a zenekart, akiken nyoma sem volt megszeppentségnek: végig lelkesen és profin hozták a témákat, kiváltva a közönség nagy-nagy elismerését. Ficzek András gitáros nagyon szimpatikus ember benyomását keltette, és frontemberi kvalitásai is megérdemelnek egy süvegelést, hiszen énekhangja tökéletes, és gitárjával is ügyesen bánik. Sajnos a műsoridő elég rövid volt, de azért elhangzott még a remek koncertnóta, a Tűzhozó, és a számomra a csúcspontot jelentő Walesi Bárdok. Itt Varga György basszusgitáros helyenként beszállt énekelni, profi black metal énekeseket megszégyení­tő hangon énekelt pár strófát. Mintha a legendás Legiont hallottam volna. Első blikkre csak az első részét játszotta el a csapat, de a nagy ovációt hallva visszajöttek, és előadták a második részt is. Tapsvihar, ováció, öröm ujjongás! Mesteri feldolgozása ez Arany János halhatatlan művének. A koncertet a Téli Ének cí­mű nótával zárták, és jómagam valamint körülbelül még ezer ember úgy gondolta, hogy játszhatnának még. Remélem egyszer valamikor teljes programmal is láthatom őket, mert ez az est számomra bebizonyí­totta, hogy a Dalriada egy kitűnő zenekar, akik szerintem megütik a nemzetközi mércét is. Csak gratulálni tudok a zenekarnak, várom a következő koncertet. Ezen fergeteges előadás után következett a Feröer-szigetekről érkezett Tyr. Valamikor régebben hallottam tőlük pár nótát, amik noha nem voltak rosszak, különösebben emlékezetesek sem maradtak. A koncertről pedig ugyanilyen benyomásaim vannak. Adva van négy muzsikus, akik tökéletesen uralják a hangszereiket, Heri Joensen gitáros-énekes pedig kifejezetten jól énekelt, ám a zene valahogy kissé lapos. Lehet nem ez a megfelelő kifejezés, de ennél szí­nesebb, élvezetesebb muzsikákhoz vagyok szokva. Mondjuk az mindenképpen kuriózum volt, hogy anyanyelvükön is előadtak három nótát, ilyet nem hallani mindennap. Rossznak nem nevezném a koncertjüket, de azért a világot nem váltották meg. Némi felfordulás keletkezett a műsorban, hiszen az eredeti tervek szerint a feröeri srácok után a helvét brigádnak kellett volna következni, ám kiderült, hogy fél kilenc magasságában a viking-folk metal egyik élharcosa, a finn Ensiferum fog a deszkákra lépni. Rájuk roppant kí­váncsi voltam, Iron cí­mű lemezüket sokszor meghallgattam, és a legutóbbi Victory Songs sem ment el mellettem. Sokat nem vacakoltak a srácok, az intro után megindult az őrületes ereszd el a hajam a szí­npadon és a közönség sorai között egyaránt. Már a kiállásuk is elnyerte a tetszésemet (arcfestéssel, szoknyában tolták a skandinávok), és a zene is méltón párosult a profi megjelenéshez. Emlékeim szerint az Iron, One More Magic Potion párossal indult a koncert, megadva a megfelelő alaphangot. Petri Lindroos énekes-gitáros kifogástalanul hozta a durva énektémákat, kegyetlen milyen erő van a hangjában, és kiállása is száz százalékig passzol a zenéhez, lévén, hogy a jó Petri magas és szőke, tehát olyan mint egy igazi viking. Az alapí­tó tag, a vezér Markus Toivonen gitáros hangszeréből lemezminőségben törtek elő a jobbnál jobb riffek, és Ő, valamint Sami Hinkka basszer helyenként kellemes énekhangon támogatták meg a dalokat. A dobos Janne Parviainen, aki egyébként a Sinergy sorait is erősí­ti, feszes, precí­z játékával szolgáltatta az alapot a muzsikához. Emmi Silvennoinen billentyűs pedig kellemes szőnyegezésekkel szí­nesí­tette a muzsikát. Nem mintha ezek nélkül szí­ntelen és szürke lenne az Ensiferum muzsikája. Olyan számok, mint az igazi csatadalként is aposztrofálható Lai Lai Hei, az óriási hangulatot teremtő Ahti, vagy a viking metal himnusza a Victory Song senkit nem hagytak unatkozni a teremben. Nagy mozgás volt a vikingek nótáira, helyenként óriási közös éneklésekre is sor került, és a bandán is látszott, hogy roppant módon élvezik azt, amit csinálnak. Nem is hagyta őket a jó nép ráadás nélkül elvonulni, í­gy megkaptuk a Blood Is The Price Of Gloryt, valamint egy másik igazi viking himnuszt, a Battle Songot is. Tökéletes buli volt, a banda lemezminőségben prezentálta a nótákat, hatalmas hangulatot teremtve a nézőtéren. Azt hiszem, hogy legközelebb is megnézem a finn srácokat, ha erre sodorja őket a sors. JLT Ennyi nagy í­vű dallam, és black-death metalosokat megszégyení­tő vokalizálás után ideje volt már egy kis monumentalitásnak is helyet adni: szí­npadra lépett a Moonsorrow, akik kb. egy órás programmal szórakoztatták a nagyérdeműt. Őszintén bevallom, hogy nem szí­vem csücskének közelében helyezkednek el egy értékí­téletet tükröző skálán, ezért koncertjük alatt leginkább az addigi pergősebb koncertek fáradalmait próbáltam kipihenni, hiszen ezek után még két folk brigád is sorakozott a szí­nfalak mögött, hogy megtáncoltassanak mindenkit, aki képes még pár lépést megtételére. Először természetesen a kisebb kaliberű, ám mindenképpen további figyelemre is érdemes Eluveitie köszöntötte az Ensiferum fellépése után fokozatosan fogyatkozó metal rajongók sorait, akik már megjelenésükkel is impozáns hatást gyakoroltak a közönségre, azon egyszerű ténynél fogva, hogy már önmagában nem mindennapi látvány 8 zenészt látni - ráadásul "különleges" hangszerekkel felszerelkezve - a szí­npadon, amint intenzí­v muzsikájuk hatására felszántják a Petőfi Csarnok padlózatát. A "sí­ppal, dobbal és nádi hegedűvel" fellépő zenekar a fesztivál muzikális palettájának talán legüdébb szí­nfoltját képviselte mérhetetlenül sokszí­nű zenéjével: a főleg death metal alapokra épülő zene éles kontrasztot alkotott a folk dallamokat alapstruktúrájukba beépí­tő zenekarokkal szemben, ugyanis ők megtartva az "anyastí­lus" minden súlyosságát és keménységét, pluszban, mintegy a kültéri rétegeket vonták be a folk zene mézédes mázával. Ennek megfelelően kaptunk itt a vulkán mélységű hörgések mellé lágy furulya melódiákat Sevan Kirder tolmácsolásában, ékes és éles hegedűszólamokat Meri Tadic előadásában, illetve egy igazi kintornást Anna Murphy személyében. A frontember szerepét Chrigel Glanzmann, a banda agytrösztje, és Sevan Kirder töltötte be, megosztva mind az énektémák prezentálását, mind a számok közötti konferálást. Sok felvezetésre azonban nem volt szükség a dalok között, ugyanis egyrészt a svájci banda nótái mind önmagukért beszélnek különlegességükben és megkapó ambivalenciájukban, ám emellett még az ilyetén zenére fogékony közönség is hamar vette a lapot, pedig bizonyára jóval kevesebb ember körében ismert még - egyelőre - ez a zseniális együttes. A setlist megoszlott a két nagylemez nótái között, egyenlő hangsúlyt fektetve a 2006-os Spirit, illetve az ez év februárjában megjelent Slania korongokra. A nyitás mindenesetre az ügyeletes slágerszám képében rögtön hurrikán módjára tarolta le a koncertteremben gyülekező páncélos, magukat viking harcosnak képzelő egyedeket. Az Inis Mona jelenti azt az esszenciát, amelynek megvalósí­tására bizonyára minden számában törekszik az együttes: hörgéssel előadott, ám mégis mértéktelenül melodikus vokálok, dallamos death alapokra helyezett riffelés, "megfertőzve" egy kis epikus attitűddel. Bizonyára fel akarták rázni az őket nem ismerő közönséget a két nagyágyú koncertje után, ám legnagyobbat szóló puskaporukat igazán tartogathatták volna kicsit későbbre is. Azonban az együttes erősségét jelzi, hogy ezzel sem "vágták el" magukat, ugyanis sorra húzták elő a korábbi, black metal hatásokat is integráló számaikat, mint például a kí­méletlen és gyors Of Fire, Wind & Wisdomot, illetve a nagyon is fülbemászó furulya dallammal rendelkező Your Gaulish Wart, amik mind-mind ugyanúgy megmozgatták a közönséget, mint a klipes nóta. A Slaniaról elővették még második számként a kellemes kis szaggatásra épülő Gray Sublime Archont, illetve a thrashes riffelést is felvonultató The Somber Layt, továbbá a Bloodstained Groundot. Kár, hogy ilyen rövid műsoridőt kaptak, mivel ezen este egyik legérdekesebb és legszórakoztatóbb koncertjét nyújtották, amit csak az ügyeletes slágerbanda, a Korpiklaani produkciója tudott felülmúlni. Remélem, hogy hamarosan újra láthatjuk őket itthon, egy hosszabb műsor keretében - erre pedig, látva a közönség lelkesedését, minden bizonnyal meg is van minden esély! A Magyarországon minden évben koncertet adó Korpiklaani fellépése ezúttal már kötelező érvényűnek bizonyult, azonban hiába lépnek fel évente kis hazánkban, mindig le tudják nyűgözni a jól bevált recepttel a hallgatókat - ezúttal is ez volt a legnagyobb erőssége, és egyben "láthatatlan" hátránya is előadásuknak. Az est utolsó zenekaraként szí­npadra lépő finn folkerek ezzel a pozí­cióval ezúttal ugyanúgy kissé "hátrányos helyzetbe" kerültek, mint a tavalyi Metalmanian, amikor előzenekari státuszukból kifolyólag megrövidí­tették koncertjüket. Szerencsére ezúttal ilyenről nem volt szó - bár egy órányi, ilyetén mértékben adrenalin pumpáló zenével nem lehet beérni semmiképp -, ám a közönség ekkorra már megcsappant valamelyest. Természetesen ez nem befolyásolta a visszatérő rajongókkal már lassan intim kapcsolatot ápoló zenekart, hiszen már betéve tudják, hogy mitől döglik a magyar légy: folk és metal, sör és hangulat, szélvész tempó és táncolásra invitáló dallamok. Nem is kell ennél több, ám ami a legfontosabb, hogy ezzel Jonne Järvelä és társai nem is tudnak hibázni, hiszen minden számukban fellelhető eme sikerrecept szinte mindegyik összetevője. Az estét nyitó Wooden Pints és Korpiklaani páros ugyanúgy jól bejáratott koncertnóta már, amit minden alkalommal meghallgathatott a közönség eddigi koncertjeiken, mint a Voice of Wilderness nyitódala, a hihetetlenül intenzí­v Cottages & Saunas, az akár ars poeticának is tekinthető Let's Drink, vagy éppen a hatalmas pogózást előidéző Happy Little Boozer. Az előzetes elvárásoknak megfelelően azt hihette volna az egyszeri fanatikus, hogy a nemrég megjelent Korven Kuningas c. lemezüket fogják preferálni, annak reményében, hogy megismertessék a hazai rajongókkal is az új dalokat, amik között olyan gyöngyszemek húzódnak meg, mint a koncerten bizonyára felejthetetlen éneklésbe torkoló Metsamies, vagy a trappolós Keep On Gallopping. Ennek ellenére mindössze a középtempós Kipumylly, és az igazi örömtáncra buzdí­tó Paljon on Koskessa Kivia hangzott el a 2008-as korongról, és helyette a már közismert nóták tették ki az igencsak rövid műsoridőt. Talán ebből eredeztethető az a tény is, hogy a koncert közepe valamelyest leült pár perc erejéig, ami egy ilyen rövid intervallumú előadás esetén hatványozottan észrevehető: ha nem jut idő még a legnagyobb slágerek eljátszására sem, akkor lehet nem kéne több percnyi, atmoszférateremtő intermezzóként applikált törzsi dobolást tartani a performansz derekán - persze ez lehet, hogy a kivételes rajongói bázis iránt dedikáció egyik megnyilvánulási formája volt, mindenesetre a középtempós Tuli Kukko után kissé leültette a bulit. Ezek után azonban gondoskodtak róla, hogy feldobják a hangulatot, ugyanis majdnem egymás után előadták a Journey Mant, illetve a két koncertzáró slágert, a Hunting Songot és a Beer Beert - a Kultiplexben adott koncerttel ellentétben azonban itt nem volt sörlocsolás, Jonne "mindössze" a tűzfújók mintájára permetezte be az isteni nedűvel a közönség első sorait. Talán több meglepetés is befért volna a repertoárba, ám ahogy egyik kedvenc énekes pacsirtánk megí­gérte, nagyon hamar visszatérnek hozzánk (ki tudja, talán még idén?), nagyon remélem, hogy ezúttal főzenekarként, egész estés programmal a tarsolyukban, hiszen nem csupán a közönség, de ők is megérdemelnék a maximális, kitüntetett figyelmet. Tomka A lehetőségért köszönet a Hammer Concert-nek! Fotók: Tomka, JLT A Dalriada képek a hivatalos honlapról származnak.