Rage & Edenbridge & FreaKozaks, 2008.04.13., Wigwam

írta Tomka | 2008.04.16.

Az idei tavasz kétség kí­vül a koncertekről szól számomra. Egymást követik a jobbnál jobb bulik, remekebbnél remekebb előadók teszik tiszteletüket kis hazánkban, és ez azt hiszem igen örömteli dolog minden rock és metal zenét szerető ember számára. A szerdai thrash csapás után egy kellemes vasárnap délután indultam el az indián sátor felé, ahol végre lehetőségem nyí­lt arra, hogy az általam nagyon kedvelt gótikus-szimfónikus metal csapatot az Edenbridge-t megnézhessem a Rage koncertje előtt... A bejutás roppant gyorsan ment lévén, hogy nem sok ember tartózkodott a klubban. Némi hangulat javí­tó elfogyasztása után megnézhettem a jópofa nevű orosz Freakozaks koncertjét. Maradjunk abban, hogy a nevük jobban tetszett, mint a zenéjük. Ha definiálnom kéne a muzsikájukat, akkor talán a progresszí­v metal lenne a legmegfelelőbb rájuk nézve, ám az élmezőnytől igencsak távol vannak a srácok. Nem rossz zenészek, az látszott rajtuk, hogy nem most kerültek először kapcsolatba a hangszerükkel, ám a muzsikájuk számomra roppant semmitmondó és szí­ntelen volt. Úgyhogy én maradok az Álomszí­nháznál, ha már progresszí­v muzsikát szeretnék hallani. Nem túl hosszú átszerelés után szí­npadra lépett az Edenbridge gárdája. A honlapjukon található információk szerint a banda négy tagú, ám azt sejteni lehetett, hogy nem csak négy muzsikus fog játszani. Igazoltak is még egy gitárost a turnéra, ám sajnos billentyűst nem hoztak magukkal. Lehet, hogy ez az én vesszőparipám, ám én nem tudom száz százalékig élvezni az olyan bulikat, ahol samplerről mennek a billentyűs részek, vagy bármi más hangszer. Valamiért ez a fajta megoldás tőlem nagyon távol áll, de a koncertjükben más hibát nem találtam. Sabine Edelsbacher személyében rendelkeznek egy remek hangú, magával ragadó személyiségű énekes hölggyel, aki vonzza a tekinteteket (lévén, hogy nagyon csinos), és hiba nélkül elénekel mindent. Nem véletlenül figyelt fel rá többek között a legendás Gary Hughes is, amikor meghí­vta, hogy énekeljen Artúr királyról szóló rock operájában. Ahogy a lemezeken, itt is pazarul adta elő a dalokat, azokat a dalokat, amikre a közönség is lényegesen vevőbb volt, mint az orosz banda nótáira. Mivel a csapatnak mostanában jelenik meg az új nagylemeze, sejthető volt, hogy pár nótát beszúrnak majd a készülő korongról, a régi slágerek mellé. Talán nem is túlzás a sláger jelző, mert amit az Edenbridge csinál, az szerintem kellően populáris és könnyen emészthető. Ez nagyban köszönhető a gitáros, fő dalszerző Lanvallnak, aki a nóták zenei világáért nagy részben felelős, az pedig kristálytisztán látható volt számomra, hogy érti a dolgát. Jókat riffelgetett kollégájával együtt, kellemes szólókat is bemutatott, és a szí­npadon sem mutat rosszul a srác. A banda kiállása egyébként is nagyon rendben, a négy hangszeres talpig feketében headbangelt, és mozogta be a szí­npadot, Sabine í­zléses ruhája is jó mutatott. Az új albumról emlékeim szerint három dal hangzott el a Remember Me, a gyors, lendületes Fallen From Grace, valamint a cí­madó tétel, a monumentális My Earth Dream. Ezeket a dalokat hallva roppant kí­váncsi lettem az új lemezre, ami Sabine (akivel az este végén volt alkalmam kicsit beszélgetni, és aki roppant kedves és közvetlen volt) elmondása szerint erősebb, keményebb lett elődjeinél. A régi dalok közül eltolták a keleties érzetű, roppant hangulatos Wild Chaset, ami az embereknek szemmel láthatóan nagyon bejött, egy csodás atmoszférát árasztott magából a dal, gondolatban egy kis utazást tettem Ali Baba országába. A The Grand Design cí­mű korongról elhangzott az Evermore cí­mű nóta, szintén hangos tetszést váltva ki az addigra már gyarapodó nézőkből. Emlékeim szerint elhangzott még a Shine, és a The Undiscovered Land is, ám sajnálatomra legnagyobb kedvencem, a Cheyenne Spirit kimaradt a műsorból, de ezt betudom a műsoridő végességének. Mindent egybevetve a sógorok műsora elnyerte a tetszésemet, várakozásaimat abszolút mértékben kielégí­tette a koncert, remélem lesz még alkalmam látni őket, egy némileg hosszabb koncerten. JLT A mennyei magasságokba és angyali melódiák közé repí­tő Edenbridge koncert után következett a szokásos, hosszadalmas átszerelés, amely alatt a Rage speciális szórakoztatást talált ki a közönségnek: ravasz módon először pár klippel nyűgözték le a projektort árgus szemekkel figyelő rocker nemzedéket, amit szép lassan felváltottak Smolski mester autóversenyzői tevékenységéről szóló összevágott videók, majd egyszer csak már mindenki azt figyelhette a kivetí­tőn, hogy milyen különleges és használhatatlan ereklyéket lehet vásárolni a merchandise pultnál, ami az indiánsátor sajátosságainak következtében kb. 10 méterrel arrébb helyezkedett el. Közben a "háttérben" szép csendben elnyomták az új nagylemez nagy részét, illetve szemezgettek pár 2006-os nótából is. Szerencsére nem nyúlt túl hosszúra ez a kis intermezzo, í­gy a Wigwam szokásos menetrendjéhez képest meglepően korán, már 9 óra tájékán a húrok közé csapott a germán trió, hogy kegyetlen és impozáns zenéjükkel ezúttal is letarolják a fémzenét szeretők pörgő fejeit. Mint azt bizonyára mindenki tudja, Mike Terrana nem éppen baráti körülmények között távozott az együttesből az előző turné után, akinek helyét Andre Hilgers foglalta el, aki - habár nem annyira sztárolt, mint elődje (nem a "világ legszexibb dobosa", ugyebár) -, legalább ugyanolyan mértékben áldotta meg az ég tehetséggel: egyszerre mértéktelenül agresszí­v és akkurátus dobolása maximálisan megbí­zható alapot adott a Rage precí­z muzsikájának. Személyiségében egy visszahúzódóbb, ám vidám, kedves ember benyomását keltette, aki pont ellentéte a magamutogató Terranának, ám ami a legfontosabb: láthatóan jól kijön zenésztársaival - elég csak a meghajlás körüli bohóckodásra gondolni. Ez pedig a koncert szempontjából is döntő fontosságú volt: érezni lehetett azt a feszültségektől mentes, felszabadult légkört, amely elengedhetetlen egy olyan emelkedett hangulatú koncert prezentálásához, amely túlmutat a bejáratott dalok ledarálásán. Márpedig ez egy ilyen este volt: Peavy jókedvében szinte végignevette a koncertet (na jó, a számok alatt csak mosolygott), és Smolski gitár fenoménnal karöltve zúzták körbe a szí­npadot. Talán emlí­teni se kell, hogy kedvenc Wagnerünk hangja még mindig abban a jó öreg, koszos állapotban leledzik, amellyel megadja a kellő dögöt az igencsak súlyos zenéhez (nem, nem lesz belőle soha sikolykirály, de kinek is hiányzik ez?), Smolski pedig ezúttal szinte kötelező érvénnyel nyűgözte le a hallgatókat: néhol már követhetetlen tekerései, bivalyerős riffjei és a sok tappingolás kisujjból jövő lazasággal tört elő belőle, nagyobb természetességgel, mint ahogy más a mindennapi begyakorlott mozdulatait végzi kezével. A hangosí­tók azonban sajnos úgy gondolták, hogy az ilyen durvulatokkal rendelkező, ám mégis dallamos zenéhez nem elég pontosan belőni a hangzást, még fel is kell tekerniük a hangerőt vagy két fokkal a "normális" koncertszint fölé, hogy a relatí­v kis területű Wigwamban még véletlenül se kerülhesse el a közönség a dobhártyaszakadást - ám szerencsére ez volt a koncert egyetlen hátránya. A dí­szletek ezúttal csupán egy világí­tó szemű szörnyfejre korlátozódtak (a koncepciót máig nem értem, de nem is olyan fontos...), ennek okán mindenki maximálisan a fantasztikus hangulatú és zeneiskolának is beillő koncertre koncentrálhatott. A banda jó szokásához hí­ven legfrissebb lemezének dalait állí­totta középpontba: a 2008-as Carved In Stone gyökerekhez visszakanyarodó, lényegre törő, ám mégis komplex, hihetetlenül technikás zúzdával ellátott számai talán még egy fokkal jobban "átjöttek" koncerten: a nyitó cí­madó dal andalí­tó kezdődallamai után a Drop Dead kegyelmet nem ismerő, könnyen énekelhető (kiabálható?) refrénjével adták meg az alaphangot ennek a minden szinten intenzí­v koncertnek. A közönség igényeinek teljes mértékű kielégí­tésének céljából ezen a napon már egy jó ideje nem játszott, régebbi nótákkal is előrukkoltak, mint például Missing Linkes, szélvészgyors Refugeevel, a XIII megaslágerével, a Days of Decemberrel, illetve a szokásos teperésbe jól illő Under Controllal. A setlist nagy részét ennek ellenére az új lemez nótái tették ki, természetesen a legjobbakat válogatva ki és helyezve előtérbe: a keleties dallamokkal kezdődő Open My Grave csupán a ráadásban kapott helyet (a szinte grooveos gitártémával operáló Straight To Hellel együtt), a többi szám pedig szépen elcsepegtetve és fokozatosan adagolva mutatta meg, hogy ilyen régi és erős nóták között is megállja a helyét. A legnagyobb húzása a zenekarnak ezen az estén azonban minden bizonnyal a Lord of the Flies és a Dies Irae kettősének eljátszása volt. Hogy miért is? Az még hagyján, hogy az operás attitűd következtében monumentális hangulatúvá növelt számok, párban a Rage alapvetően súlyos muzsikájával képesek pillanatok alatt a földhöz csapni a hallgatót, ám ezúttal egy tüneményes-démoni hölgy zseniális előadása tett rá még vagy egy tucat lapáttal erre. Az új lemezes dal klipjéből is ismerhető Jen Majura éjfekete ruhában, és femme fatale megjelenésével predesztinálta már szereplésének kitüntetett mivoltát - nem mellesleg bizonyára nem létezik olyan férfiúi tagja a közönségnek, aki nem lett első látásra halálosan szerelmes. Ám a hangsúly természetesen muzikális teljesí­tményén volt: egyszerre tudta a keleties, bódí­tó vokálokat és a karakteres, nagyzenekari hatást keltő kórusrészeket is ugyanolyan minőségben előadni, mindemellett pedig szí­npadi megjelenését kiegészí­tve, egy kis Peavyvel való "táncolásra" is maradt ereje és ideje. Sajnos a setlistel ellentétben ilyen "különleges", a szokásos menetrendtől eltérő élményből eggyel kevesebb jutott ezen az estén a nagyérdeműnek, ugyanis Hilgers a setlisten feltüntetett dobszólója elmaradt, í­gy "be kellett érni" Smolski "szokásos" szólójával, amely természetesen most is ugyanolyan játékos és technikás, riffeléssel teli és élvezetes volt, mint tavaly. Ennek ellenére, aki ellátogatott az indiánsátorba újfent, bizonyára nem fog panaszlevelet benyújtva visszakövetelni pénzét, hiszen ez az élmény ténylegesen megfizethetetlen. Családias hangulatban hallgatni ilyen kvalitású zenészeket nem mindennapi élmény: és láthatólag Peavy és zenekara is el volt bűvölve a sajnálatos módon kis számú, ám ebből következően fantasztikusan lelkes közönség reakcióitól. Ennek megfelelően kölcsönös, egymás iránt tiszteletnyilvání­tások és elismerő megnyilvánulások között folyt le a koncert. De persze, ennek í­gy is kell lennie... Setlist Carved In Stone / Drop Dead / Under Control / Soundchaser / Days Of December / Refugee / Lord Of The Flies / Dies Irae / Beauty / One More Time / Lost In The Void / No Regrets / Gitárszóló / Down / Set This World On Fire / Medley (Long Hard Road/Higher Than The Sky/Don't Fear The Winter) /// Open My Grave / Straight To Hell Tomka Köszönet a képekért a CSLP-nek, a lehetőségért pedig a Concertonak!