Évtizedelő: 1995 ( második rész) - Sárkányos idők

Blind Guardian: Imaginations From The Other Side - Tomka Del Amitri: Twisted - Almár Ákos Ozzy Osbourne: Ozzmosis - pearl69 Paradise Lost: Draconian Times - TT Spock's Beard: The Light - Brinyó Therion: Lepaca Kliffoth - Philo Toto: Tambu - Brinyó Virgin Steele: The Marriage Heaven And Hell 1. - garael Blind Guardian: Imaginations From The Other Side A zenei kreativitás szükségszerű törvényeinek megfelelően általában minden zsenialitással felvértezett együttes elérkezik arra a meghatározó pontra, hogy - a szépségét ennek természetesen akaratlansága adja - muzikális irányvonaluk árbocának helyzetét korrigálják - jobb esetben az aktuális szélviszonyok figyelembevétele nélkül. Így történt ez a német epikus power metal gigászi hobbitjaival is, akik 1995-ös, Imaginations From The Other Side c. korongjukon már az azóta akár egyfajta kánonnak is tekinthető stí­lusjegyek kí­séretében fordí­tották hajóorrukat Középfölde és az operák partjai felé: magyarul követőkből végleg vezérekké váltak. Sikerült teljes mértékben maguk mögött hagyni - természetesen az örökséget nem megtagadva! - a Helloween által inspirált germán speed metalt és elutasí­tani annak összes klónbrigádját, hogy ők is példaképekké nőjék ki magukat. Ebben pedig az IFTOS konzisztens, zeneileg érett világának hatalmas szerepe volt: a Somewhere Far Beyond előremutató potenciálját szerencsére sikerült maximálisan realizálni. Ráadásul nem csupán zeneileg, hanem a hangzásvilág tekintetében is beszélhetünk ugyanerről a fordulatról: a jellegzetes gitár-, és a végre erőteljes dobhangzás, kiegészülve Hansi unikum jellegű énekével elérte azt a pontot, amikor olyannyira egyedivé vált, hogy besorolható lett az együttes megkülönböztető védjegyei közé (ebben az esetben tényleg érdemes beszerezni a 2007-es remastered verziót). Az Imaginations ugyanis az a lemez, amely úgy érdemli meg a már lassan elkoptatott epikus jelzőt, hogy az kivétel nélkül minden számra alkalmazható: ez az a lemez, amely reprezentálja "A" Blind Guardian-hangulatot - ezt az időutazással felérő atmoszférát, amelyet a titokzatos fantasztikum varázsa leng körül. És mindezek mellett ez az a lemez, ahol a legjobban és legélesebben valósul meg az a kiélezett ambivalencia, amelyre feltehetőleg már a kezdetektől fogva törekedtek: az ominózus balladát leszámí­tva nincs olyan dal, ami ne lenne súlyos és dallamos, húzós és nagy í­vű minden pillanatban. Hogy mi ennek a titka? Nem más, mint az arányok profi keverése: mindenhonnan csipegettek ezt-azt, a folk zene dallamvilágától kezdve, a komolyzenei képzettségen keresztül a thrash fejleszaggató univerzumáig, értelemszerűen nem feledkezve meg a legfontosabb összetevőről, a power metalról. Talán mondani sem kell, hogy a reflektorfényben azonban ezúttal is méltán méltatható, kétségkí­vül kivételes tehetségű Hansi Kürsch énekes áll - aki egyébiránt ezen az albumon kezelte utoljára a basszusgitárt -, aki első számú kalauzunk ebben az örvénylő dallamorgiában: a zenével párhuzamosan ő is egyre inkább melodikus irányba vitte el vokalizálását, nem tagadva meg a korai idők agresszivitását sem. Hihetetlen, hogy hányféleképpen és milyen változatosan tudja prezentálni a történetmesélő számok nem rí­mekre épülő szövegét, úgy, hogy közben mindig új dallamokkal és fordulatokkal rukkol elő. Már rögtön az első számnál a fejünkhöz kaphatunk, hogy többek közt miért is szeretjük ezt az együttest annyira: pillanatok alatt képesek már a felvezető részeknél egyedi hangulatot és muzikális feszültséget teremteni egyszerre (!), hogy rögtön andalí­tó várakozásba ringassák a hallgatót. Az Imaginations From The Other Side nemcsak ebben a tekintetben, hanem felépí­tésében is hajaz a Somewhere Far Beyond cí­madó dalára; az egyetlen különbség, hogy a komplexitás helyett inkább az atmoszférateremtésre helyezi a hangsúlyt. Az egyre gyakrabban és tudatosabban használt kórusrészek már előrevetí­tik a Nightfall In Middle-Earth, illetve a későbbi korongok monumentalitását, a tempóváltások lebegő érzést kiváltó mivoltáról már nem is beszélve: a mordori mélységekből feltörő énektémák és Marcus Siepen gitáros jellegzetes motí­vumai hatalmas hullámok módjára viszik el magukkal a rajongókat. Az albumon egyébiránt egymást váltogatják az olyan nóták, amik kiválóan integrálták ebbe a "felújí­tott" közegbe is a korai éra lényegre törő és intenzí­v speed metalját, illetve azok, amik kezes gyerekként a melódiaközpontúságot egy "lelassí­tott" kontextusban valósí­tják meg. Habozás nélkül az első kategóriába sorolhatjuk a Thomen Stauch gyors, ám precizitást a végletekig fokozó dobolási technikájának pregnáns manifesztációját nyújtó I'm Aliveot, amit André Olbrich fárasztó tekerésektől mentes, ám motí­vumaiban a specifikus BG-riffeket idéző dallamokat tartalmazó szólója támogat meg. A vallásosság kritikáját megfogalmazó Another Holy War szintén ide sorolható a maga metrikus pontosságú, erős-gyors riffjeivel és barátságos énekeltető-refrénjével. A kettő közötti átmenetet a Born In A Mourning Hall riff-szörnyetege nyújtja, amely első blikkre egy mázsás súlyú zúzásra invitál, ám hamar feloldódik a középtempós bridgekben és refrénekben, mézédes dallamokat ajánlva fel cserébe. A Mordred's Song és a Bright Eyes pedig már egyértelműen a szigorú vágtatás ellenzői, az "újí­tást" teljes mellszélességgel támogató nóták: bevezetik azt a fajta "álomjátékot", amely később is jellemző lesz a Blind Guardian számaira. Akusztikus intermezzók, riff-központúság helyett grandiózusságra törekvő gitártémák, andalí­tó, elnyújtott refrének, illetve a kórusok nem csupán a refrénekre való korlátozása jellemző ezekre a nótákra. Akad még a lemezen további három szám, amit nem lehet a fenti tí­pusokba besorolni: ebből az egyik értelemszerűen az együttes egyik legjobb balladája, az A Past And Future Secret, amelyben a folkos dallamok a legszembetűnőbb módon, és a nagyzenekari megoldásokkal karöltve nyilvánulnak meg Küsch kobzos tolmácsolásában. A másik kettő a lemez talán két legerősebb nótája, a töménytelen epikusságot mindenek felé helyező dalkettős: a végig megkapó énektémával rendelkező And The Story Ends óriása, amely akár az A Night At The Operara is felférne - ahogy a dalszövegek is jelzik, ezután a banda ténylegesen egy új utazásra indult el. A másik szám merénylet az egész stí­lus ellen: merénylet, mert gond nélkül maga mögé utasí­t minden más hasonszőrű próbálkozást csupasz zsenialitásával. A The Script For My Requiem nemcsak az együttes, hanem a power metal történetének egyik legnagyobb opusa: a mindent végletekig fokozó attitűd (agresszivitás, súlyosság, dallamosság, epikusság) ül tort a koherensséggel együtt dalolászva. Felülmúlhatatlan gyöngyszem. A határok feszegetése után csak azoknak átlépése következhet: az Imaginationsön a maximumig fokozták a későbbi "operás" és a korai speed éra ötvözését, amelynek törvényszerűen kellett feloldódnia egy kifinomultabb közegben, amit a Nightfall konceptlemeze biztosí­tott az együttes számára. Ennek ellenére '95-ös lemezük pontosan a két "gyökeret" ötvöző megoldások miatt kerülhet a power metal panteonjába, abban is az egyik legelőkelőbb helyre: a fantáziának és a kreativitásnak a múlandóság felé helyezett bizonyí­téka. Del Amitri: Twisted Néhány napja, miközben a Del Amitri Waking Hours cí­mű albumát hallgattam a kocsiban, eszembe jutott, hogy talán érdemes lenne erről a Glasgow-i bandáról is í­rni (Szí­vem szerint erről a lemezről í­rtam volna, de erről már sajnos lekéstem, hiszen ez 89-ben jelent meg, viszont a Twisted a 95-ös évtizedelőben éppen aktuális). De kicsit bizonytalan voltam. Egyrészt, mert errefelé a kutya se ismeri őket, úgy vettem észre, a rockzenében járatosabbak se nagyon. Persze itt lenne az alkalom, hogy most utánanézzek, és egy részletes ismertetőt í­rjak róluk, de nem akartam, hogy ez az iromány pusztán adatokkal legyen telepakolva (ugye milyen jól meg tudom magyarázni, hogy egy lusta dög vagyok?). Az is dilemmát okozott, hogy a Del Amitri zenéje semmiképpen sem nevezhető hard rocknak, viszont az Évtizedelőbe már máskor is kerültek be olyan zenekarok lemezei, akik szintén túlmutattak a hard rock keretein, és ha a Dire Straits, Pink Floyd vagy Eric Clapton belefér, akkor egyértelműen a Dels is. Zenéjükben többfajta hatás érvényesül, a rocktól a country-n át a skót és í­r népzenéig, és ez valami rendkí­vül érdekes eleggyé áll össze. De a legfurább talán az, hogy amikor másoknak mutattam, hogy hol milyen zenét hallok ki belőle, ők általában egész mást mondtak. Jó tí­z éve, mikor Londonban tartózkodtam, kinti rokonom, akinél laktam, éjjel-nappal valami nagyon kellemes, dallamos rockzenét hallgatott. Mikor ránéztem a borí­tóra, egy furcsa, olasz nevű zenekart láttam, akikről azt se tudtam, eszik -e vagy isszák. Éppen gondolkodtam rajta, hogy megkérem rokonomat, vegye át nekem, de megelőzött, egyik nap egy kazettát nyomott a kezembe, hogy ezt hallgassam meg, nagyon jó. Az első jelző, ami eszembe jutott, az "í­zléses". Gazdagon hangszerelt, kellemes zene. Kitűnő zenészek, de nem "legitározni" meg "lealázni" akarnak, minden egyes hangnak az a szerepe, hogy alátámassza az elmélyült gondolatokat. Fura, torzí­tott énekkel kezdődik az első dal (Food For Songs), mintha egy távoli, recsegő telefonvonal végéről hallanánk, melyre hol az elektromos szájharmonika felel, hol a gitár. A dal (főleg a ritmusa) engem leginkább a U2-re emlékeztet. Start With Me: Érdekes lüktetést ad a dalnak a két gitár, ahogy kiegészí­ti egymást, valamit Justin Currie basszusgitárja és persze a dob. Innentől a lemez egy lassabb í­vet vesz. Akusztikus gitárral kezdődik a Here And Now, gyönyörű, ahogy beúszik a Hammond orgona. Szép az énekdallam, viszont a végén a fejhangú vokál számomra kicsit idétlen, de el kell ismerni, hogy ötletes. Tovább lassulunk, a One Thing Left To Do igazi halk, elmélyülős dal, zongorával, akusztikus szájharmonikával, a középrésznél azért kicsit odatesznek a gitárok, de aztán újra csend és gondolatok. Akusztikus dal következik: Tell Her This gitárral és (tangó)harmonikával. Eleinte unalmasnak találtam a sok lassú dalt egymás után, mára azonban megértettem a lényegét. Itt viszont sajnos eljutottunk a lemez mélypontjához: Being Somebody Else, és mintha tényleg valaki mások akarnának lenni (de mint tudjuk, más az valaki más lett), a dal grunge hatású, lassú, túl hosszú és kifejezetten unalmas. Tulajdonképpen érthetetlen, miért vették fel, hacsak azért nem, hogy utána még üdí­tőbben hasson a legnagyobb sláger, a zenekar Smoke on the water-je: Roll To Me. Ha valaki egyáltalán hallott valamit a Del Amitri-től, akkor tutira ezt (egyszer-egyszer még a magyar rádióműsorokban is felhangzott). Frappáns, ötletes, lendületes nóta, melyre ráadásul egy igazi, szellemes klip is készült: Justin egy babakocsiban énekel, amit szexi csajok tologatnak. A pillanatnyi lendület után újra belassulunk: Crashing Down, ez viszont egy érdekes dal, ebben is érzek egy kis Nirvanát, de a refrénben már inkább a késői Beatles jut eszembe. Lassan folytatódik a következő, It Might As Well Be You, de a refrénre valahogy kinyí­lik az egész, az ének, a gitárok, a zongora, a Hammond orgona, ez a rész leginkább a Bon Jovi New Jersey-jének lassabb dalaira emlékeztet. Újra vissza középtempóba: Never Enough. Itt leginkább azt emelném ki, ahogy az akusztikus és az elektromos gitár kiegészí­ti egymást. Ezután jön a kedvencem: It's Never Too Late To Be Alone. Könnyed hangzású, de mégis elgondolkodtató dal (Lehet, hogy azért fogott meg ennyire, mert ekkoriban értettem meg, hogy a magánéletemben rövidesen gyökeres változások állnak be). Az utolsó dal, Driving With The Brakes On dobgéppel és akusztikus gitárral indul érdekes hangulatot árasztva. Az első versszak után persze beszáll a "biodob", eleinte csak finoman, aztán egyre jobban erősödik. Döbbenetes, hogy mennyire értenek a hangulat zenei fokozásához. Aki nem feltétlenül kőkemény zenére, csillárrezegtető hangú énekesekre és fénysebességgel tekerő gitárosokra vágyik, hanem kedveli az elmélyültebb, kellemes, ötletesen megí­rt és hangszerelt zenét, annak feltétlenül figyelmébe ajánlom a Del Amitrit. Dalok: Food For Songs Start With Me Here And Now One Thing Left To Do Tell Her This Being Somebody Else Roll To Me Crashing Down It Might As Well Be You Never Enough It's Never Too Late To Be Alone Driving With The Brakes On Zenészek: Justin Currie - basszusgitár, ének, gitár Iain Harvie - gitár, ének, mandolin Andy Alston - billenytűk, harmonika David Cummings - gitár Chris Sharrock - dob Ozzy Osbourne: Ozzmosis Nem kevés "hallgatás" után Ozzy mester a hangzatos Ozzmosis albummal rukkolt elő 1995-ben, olyan illusztris előadók társaságában, amely már önmagában is elkönyvelhette (volna) a biztos sikert. '95. október 24.-én jelent meg az aktuális stúdióalbum, mely igazi csemegéket tartogatott a rajongók számára. A '91-ben megjelent és elképesztő sikereket elért előző korong után, nem volt könnyű dolog az "überelés" (a statisztika szerint nem is sikerült), de a Sharon vezette "multigépezet" ismét húzott egy lapot 19-re! A zseniális és csak a Blizzard Of Ozz-t elérő, 4x-es platina státuszt hozó No More Tears-t követően, kihasználva, a "ha csak felmegyek a szí­npadra, már az is elég" attitűdöt, Ozzy Osbourne egy, amúgy jelentéktelennek semmiképp sem mondható zenei anyagot tett közzé, melynek egyes darabjai igen csak hiányoznak a mai repertoárból. Kezdjük rögtön a gyengének igazán nem aposztrofálható Perry Mason-el, mely "simán" elfér Ozzy klasszikusai között. Azt hiszem, í­gy kell nyitni egy albumot, finom "szédí­tés" után, Zakk akkordjai nagyjából hüvelykujjnyi szeleteket szabnak le a hallgató fülcimpájából. Zakatol az "őrült vonat", hibátlan nyitány. Black Sabbathot idéző basszus futam (hogy, hogy nem, Geezer Butler a négyhúros hangszer "kezelője"), elképesztően erős dobok (szégyen vagy sem, Deen Castronovo géniusza számomra csak jóval később, a Journeyben vált nyilvánvalóvá), a nóta egyszerűen tökéletes! Nem véletlen, hiszen John Purdell (í­me, az egyik illusztris vendég) is hozzátett valamit tehetségéből (ahogy egy-egy Poison, L.A. Guns, Dream Theater, Alice Cooper és Cinderella dalhoz is)! Az I Just Want You c. dalt, a "főnök" mellett ismét egy nagy név jegyzi, Jim Vallance, aki már bizonyí­tott anno az Aerosmith, a KISS, Alice Cooper, a Europe és Bryan Adams oldalán. Nem mondható túl erős nótának, megkockáztatom “tucat", mégis jól illik a képbe, bár a feledhető kategóriába tartozik. Ám a soron következő Ghost Behind My Eves egészen más “tészta"! Ozzy mellett két név tűnik fel a szerzők listáján. Egyikük Mark Hudson, muzsikus-zeneszerző-szövegí­ró, aki többek között az Aerosmith társszerzőjeként örülhetett a Living On The Edge Grammy dí­jának átadásán, majd jóval később a Beatles “fenegyerek" dobosa, Ringo Starr több albumán is bábáskodott. A másik “szereplő" egy, a nevéből adódóan minden bizonnyal magyar származású tehetség, Steve Dudas, aki szintén közreműködött “egy pár" Ringo anyagon, de jelen volt - mint gitáros - a hí­res hollywood-i szí­nész, Robert Downey Jr. hangzóanyagának rögzí­tésekor, valamint egy-egy Aerosmith és Alice Cooper dal társszerzőjeként is letette névjegyét. Na igen, tudni kell halászni a “zavarosban"! Igaz, nem csap agyon, de igazi klasszikus balladaként teszi próbára Ozzy hangszálait. Nem állí­tom, hogy jobb tétel, mint a Killer Of Giants, de igazán élvezhető, szép “bólogatós" dal. Érkezik a Geezer Butler által is jegyzett “szaggatás", a Thunder Underground, professzionális lüktetés, zaklatott hullámzás kí­séri a nem egyszerű énekdallamokat. Feledhető, mégis zseniális alkotás, pedig igazán csak Zakk szólója dobja fel valamelyest, mégis “ott van"! Egy újabb nagy név a tabellán, a Motörhead frontembere, Lemmy neve tűnik fel a See You on the Other Side szerzői listáján. Lüktető ritmus kisér mindvégig, szép az énekszólam és “í­zes" a gitárszóló, fülbemászó nóta, szinte azonnal memorizálható témával, bár egy kissé hosszúnak tűnik, néha a kevesebb is elég. A Tomorrow folytatja a sort, mely “mögött" a már emlí­tett Mr. Purdell neve, s egy újabb tűnik fel, Duane Baroné, aki a No More Tears felvételeinek producere volt előzőleg. Sajnos ez a tétel sem meggyőző, talán csak a középrész effektusai (s persze Zakk ujjai) hoznak némi izgalmat a dalba, amúgy szintén “túlméretezett", bátrabban fogalmazva egy kissé unalmas is. Úgy tűnik, ma senki sem kap agyrázkódást, érkezik még egy lassú szám, a Denial. Direkt, kézenfekvő ritmika, de sajnos ugyanez mondható el az énekről is, vontatott, semmi üdí­tő Ozzy fordulat, ismét csak a gitárszóló lendí­t valamit a dolgon. Na végre, valami! Steve Vai “keze nyoma" térí­t vissza a valóságba, a My Little Man-el. Pedig erre sem lehet ugrálni, mégis valami finomság, valami különleges hangulat, valami szí­n tükröződik a dalból. Izgalmas a szitárszerű kiséret, sokkal nagyobb í­veket jár át a zenekar, rendben...! A vége felé közeledve, bizakodva, hogy már csak jó jöhet, a My Jekyll Doesn't Hide (és Geezer Butler) nyugtat meg végleg, hogy nem alszom el! Hogy, hogy nem, Black Sabbath hangulat, szól is rendesen, na jó, talán a finisre minden helyre áll. Ozzy még üvölt is egyet-kettőt, Zakk nagyot teker, Deen, akár a gőzkalapács, bebiztosí­tják az ébrenlétet. Ám a csapat “jó éjt" kí­ván az Old L.A. Tonight-al. Búcsúként kedves, finom zongorajátékkal kisért ballada az “esti mese", a legszebb elemekből válogatva. Vaskos vokál támogatja a mester témáit, a fekete-fehér billentyűk és csilingelő cintányérok festik alá az előbb finom, majd vaduló gitárfutamot, hogy nagyzenekart “mí­melő" szintetizátor szőnyeg hozza vissza az énekdallamokat. Egészében véve “lassú" lemez lett az Ozzmosis, kár, hogy csak egy igazán erős dal (de még milyen!) került a korongra. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a nagy nevek, zenészek, hangszerek - igazán a szintetizátorok (Michael Beinhorn tevékeny hozzájárulása és a Yes billentyűsének, Rick Wakeman-ek zsenialitása) - sem tudtak igazán dobni az albumon. A sokat igérő kezdet egy kevésbé szerethető Ozzy albumot hozott, de senki sem lehet mindig a csúcson. A rajongók nem hagyták cserben a Sötétség hercegét, az Egyesült Államokban 2x-es platina státuszt kapott a korong, a Bilboard 200-on 4., az Egyesült Királyság nagylemez listáján a 22. helyezést érte el. A megjelenést követő időszakban nagy izgés-mozgás indult el a zenekar házatáján. Előbb Alex Skolnick, majd Joe Holmes állt Zakk Wylde helyén, Deen Castronovot váltotta (vissza) Randy Castillo, később pedig a Faith No More ütőse, Mike Bordin érkezett. Majd a régi cimbora Geezer Butler is távozott, a négyhúrost onnantól egy igazi őrült egyéniség, Rob Trujillo kezelte. Újabb hat í­nséges, stúdióalbum nélküli év következett az Ozzy rajongók életében..., de ez már egy másik történet! Az "Ozzmosis" dalai: "Perry Mason" (Osbourne, Wylde, Purdell) - 5:53 "I Just Want You" (Osbourne, Vallance) - 4:56 "Ghost Behind My Eyes" (Osbourne, Hudson, Dudas) - 5:11 "Thunder Underground" (Osbourne, Wylde, Butler) - 6:29 "See You on the Other Side" (Osbourne, Wylde, Lemmy) - 6:10 "Tomorrow" (Osbourne, Wylde, Purdell, Baron) - 6:36 "Denial" (Osbourne, Hudson, Dudas) - 5:12 "My Little Man" (Osbourne, Vai) - 4:52 "My Jekyll Doesn't Hide" (Osbourne, Wylde, Butler) - 6:34 "Old L.A. Tonight" (Osbourne, Wylde, Purdell) - 4:48 Az "Ozzmosis" zenekar: Ozzy Osbourne - ének Zakk Wylde - gitár Geezer Butler - basszusgitár Deen Castronovo - dobok Rick Wakeman - billentyűs hangszerek Michael Beinhorn - billentyűs hangszerek Paradise Lost: Draconian Times "Sajnálom, hogy megszülettem, mondta anyám, születésemkor Tényleg nem tudom, mit jelent sajnálat Sajnálom az egész életem..." (Forever Failure) Nem kell sokáig az emlékeimben kutatni, hogy előkerüljenek az agyamban rögzí­tett képek, hogyan is kerültem kapcsolatba a gótikus metál egyik első, máig aktí­v bandájával, akikhez a doom-death stí­lus kialakí­tását is kötik nálam tanultabb "rock publikálók". Ez az album volt számomra az ismerkedés az 1987-ben, Angliában alapí­tott együttessel. A kezdeti időktől sokat változott a zenekar muzsikája, de a sötét, "halál - fájdalom" központú szövegvilágtól nem távolodtak el. Esetemben barátok nyomták a kezembe az albumot a főiskolán, mint kihagyhatatlan lemezt, amit meg kell ismerni. Az egyik barátomnak még most is ott dí­szeleg a vádlijára tetoválva a lemez belső borí­tóján található remek nonfiguratí­v grafika. A kezdeti (számomra nem hallgatható) hörgős doom-death metáltól folyamatos út vezetett az elektronikus effektekkel telí­tett Host albumig, mely után remekbeszabott albumok sorozatát alkották meg egészen napjainkig. Az én fülemnek az 1993 -ban megjelent Icon album hallgatható, de hozzá kell tennem, hogy ez is az elvétve hallgatott CD-im közé tartozik. Itt még kevéssé találkozunk Nick Holmes énekes énekhangjával, ugyanakkor a dallamos doom itt már jelentős szerepet kap. Ez az 1995 első negyedévében rögzí­tett kiváló album nagyságrendekkel haladta meg az előző albumok eladási eredményeit. Nem véletlenül. Az együttes rendkí­vül szí­nvonalas weblapján nemes egyszerűséggel úgy tüntetik fel ezt az albumot, mint a hiányzó láncszem a Metallica és a Sisters of Mercy között. A több mint 20 éve aktí­v zenekar tagállománya nem sokat változott az évtizedek alatt. Csak a dobok mögött cserélődtek a zenészek. Eredetileg Matthew Archer ült a bőrök mögött, őt Lee Morris váltotta, aki 2004-ig volt zenekari tag. Azóta Jeff Singer a dobosuk. Ahogyan az a dalok és szerzők listájából kitűnik jelen visszaemlékezés végén, a dalok többségét a Holmes/ Mackintosh páros alkotja. És mielőtt rátérek a Draconian Times albumra, meg kell emlí­tenem az As I die cí­mű szerzeményt, amely az 1992-es lemezen kapott helyet, és máig a Paradise Lost rajongók himnuszaként emlegetik. A borí­tóra visszatérve... Remekmű. Ezért megemlí­tem az alkotóját, Holly Warburton -t, aki nem csak a fotókat, hanem az összes illusztrációt alkotta. A képek mindegyike kiállí­táson is megállná a helyét, akár múzeumban is. Volt szerencsém kézben tartani ezt a lemezborí­tót LP formátumban is. Lenyűgöző ebben a méretben a szí­nhasználat. Bennem az ősz, az elmúlás hangulatát keltik a képek, és persze egy halom egyéb gondolatot, főleg ha közben döngöl a zenéjük. Méltó borí­tó, CD könyvecske a kiváló zenéhez. Kellemes zongoradallammal indul az első dal, de még az első perc előtt belecsapnak a húrokba, majd felharsog Nick Holmes érces hangja. Borús, lassú dallamok, depresszí­v szövegvilág, fájdalommal teli sorokkal, belső önmarcangolással. Mégsem ébresztenek bennem, teljes keserűséget a dalok. A komor borongós világuk minden lemezükön megérint, nem lehet elszakadni tőle. Az albumon végig uralkodik a középtempó. Ugyan a dob egyedi ritmusváltása szerepet kap, de nem gyorsul be igazán egyetlen dal sem. Tizenkét dalnyi doom, érces gitárhangzás, jól hallható basszusgitár, fülbemászó, harmonikus dallamok, elektronikus hangzással (szintetizátor) kiegészí­tve. Ízlésem szerin nem ez a kedvenc albumom tőlük, mégis előkelő helyen van nálam, hiszen ezek a szerzemények vezettek a Paradise Lost megismeréséhez, ahhoz hogy mindig izgalommal várom a következő lemezük megjelenését. A lemez számomra egységes, minden szerzemény telitalálat, nem lóg ki egyik sem a sorból. Csak egy dalt emelek ki, Forever Failure. Ezt is a szövegvilágért teszem. Kemény mondanivaló, de attól tartok néhány ember megélhette, megéli ezt az érzést. "Érezned kell a frusztrációt Mert belül érzel egy bizonyos kí­sértést És az életed a hit teljes hiánya..." "Érzed az elutasí­tást És a motiváció hiányát És az élvezet, amire szükséged van tiltott és késik..." "Sajnálom, hogy megszülettem, mondta anyám, születésemkor Tényleg nem tudom, mit jelent sajnálat Sajnálom az egész életem..." Ugyan 1995-ben már sokkal tisztább tónusban "énekelt" Holmes, ha összevetjük a későbbi lemezekkel ezt az alkotást, akkor még ezt az énekhangot is átmenetnek tekinthetjük a klasszikus death hörgés és a későbbi éneklése között. Az első hallgatásoknál az Ő hangja volt, amit nehezen tudtam megszokni. Hamiskásnak éreztem, valahogy nem illett az akkor hallgatott zenéim közé ez az énekhang. Már nincs kétségem. Egy folyamat szerves része ez a hang, amely beleivódott az agyam zugaiba, és ott helyet kapott, mint a különösen kedvenc lemezeim egyik énekese. Aki nem ismeri ezt a lemezt, és elriasztja a doom-death - gothic metál kifejezése, annak azt javaslom, hogy ne habozzon, szerezze meg ezt az albumot. Ha egyáltalán nem akarsz kockáztatni, akkor egy későbbi lemezt vegyél meg tőlük, abban biztosan nem lehet csalódni, és ha azokat megemésztetted, vissza lehet térni erre! Dalok és szerzők: Enchantment (Holmes/Mackintosh) Hallowed Lan (Holmes/Mackintosh) The Last Time (Holmes/Mackintosh) Forever Failure (Holmes/Mackintosh) Once Solemn (Holmes/Mackintosh) Shadowkings (Holmes/Mackintosh) Elusive Cure (Holmes/Mackintosh) Yearn for Change (Mackintosh/Holmes/ Edmondson /Morris) Shades Of God (Holmes/Mackintosh) Hands of Reason (Holmes/Mackintosh) I See Your Face (Mackintosh/Holmes/Aedy) Jaded (Holmes/Mackintosh) A gótikus-metal alkotók: Nick Holmes - ének Greg Mackintosh - szóló és akusztikus gitár Aaron Aedy - ritmus és akusztikus gitár Steve Edmondson - basszusgitár Lee Morris - dobok Spock's Beard: The Light Az 1994-es évről szóló Évtizedelőnkben került terí­tékre a kilencvenes évek egyik legnagyobb hatású progresszí­v rock csapatának, a The Flower Kings-nek, (még Roine Stolt nevén megjelenő) első albuma. Egy évre rá elindult annak az alakulatnak a tevékenysége is, amely szintén felült az úgynevezett "agyas zenék" trónjára. Az amerikai illetőségű Spock's Beard más módon közelí­tette meg a műfajt, mint a svéd kollégák. A Morse testvérek Alan és Neal, kiegészülve Dave Meros bőgőssel, és Nick D'Virgilio dobossal már első lemezükkel meghatározták az elkövetkezendő évek, magukra szabott irányvonalát. Nyugodt szí­vvel, túlzás nélkül mondhatom, hogy 1995-ben, startoló kiadványukkal beí­rták magukat a rockzene nagykönyvébe. A The Light egy rendkí­vüli, első másodpercétől az utolsóig izgalmas, sziporkázó fantáziájú, elképesztő hangszerelési megoldásokkal élő, mágikus remekmű. A négy muzsikus (Ryo Okumoto billentyűs csak a következő album készí­tésénél csatlakozott) szinte elérhetetlen magasságba helyezte a mércét ezzel a munkájával. Nem csak kollégáiknak adták fel a leckét, de önmaguk felé is hatalmas elvárást támasztottak a The Light megjelentetésével. Kevés olyan zenekar létezik, amelynek egyik legnagyobb sikere, első lemezének nyitó darabja. A cí­madó szerzemény ezen ritkaságok közé tartozik. Amikor valaki kérdezi, hogy hol kezdje az ismerkedést a Spock's Beard muzsikájával, akkor egyértelműen a The Light cí­mű 15 perces darabot szoktam ajánlani. Ebben a negyed órában összefoglalva megtalálható minden, ami erre a zenekarra jellemző. Megszámlálhatatlan téma, melyek mind-mind egy vezérmotí­vum köré épülnek, az agyból kitörölhetetlen dallamok, bravúros hangszeres megoldások, a hangulatok állandó változása, és sok-sok zenei humor. Megfér itt egymás mellett a szóló zongora játék, a kemény gitárbelépők, sőt még a latin muzsika is. Mielőtt még valaki megrémülne ettől a sokrétűségtől, és azt gondolná, hogy egy emészthetetlen, nehéz zenéről van szó, gyorsan megnyugtatom. A Spock's egyik erőssége az, hogy muzsikájuk, - amennyiben a hallgatónak van affinitása a zenei finomságokra - könnyen emészthető. Köszönhető ez elsősorban Neal Morse bársonyos hangjának, és a zenén keresztül is áradó varázslatos személyiségének. A zenekar agya, aki tulajdonképpen minden hangszeren képes rendkí­vül magas szí­nvonalon játszani, egy pillanat alatt, az első hangokkal megnyeri közönségét, és soha többé (legalább is a lemez végéig) nem engedi el. Az album is ezt a "fülön ragadós" technikát követi. Még fel sem ocsúdtunk a The Light tökéletességéből, máris érkezik a következő "csapás", melynek cí­me Go The Way You Go, és amely szintén az örökbecsű darabok közé tartozik. A 12 perces műalkotás kezdetben picit keményebb hangot üt meg, mint a nyitó darab, de finomabb pillanatokból sincs hiány. Feltűnik egy kis country ihlette rész is, és egy kis Beatles-t idéző vokális rész által megtudhatjuk azt is, hogy melyik zenekar a muzsikusok legnagyobb példaképe. A dal utolsó harmadában igazi zenei orgia zajlik, jazz-es és jazz-rockos elemekkel valamint Dave Meros dübörgő, senkiével össze nem téveszthető, briliáns basszus játékával. Mielőtt még a tisztelt hallgató megszokná a tí­z percen felüli szerzeményekkel való találkozást, érkezik a The Water, amely 23 percben meséli el, hogyan is kell összetett, izgalmas muzsikát játszani. Már szinte elcsépeltnek hathat, ha azt mondom, hogy ez a szerzemény is a csapat alap darabjai közé tartozik. A témák száma itt már valóban megszámlálhatatlan. Csak az első két percben négy váltást élhet meg a hallgató, amelyek mindegyike - egészen hihetetlen - teljesen evidens módon érkezik. Hangulatok jönnek, mennek, és mi a muzsikával együtt hullámzunk. Az egyik pillanatban még egy csodálatos hangú hölgy vokalista ringat el minket, a következő percben már egy kemény alapra Neal Morse ismételgeti az angolszász káromkodás alap tí­pusát (f...you), majd egy újabb váltás és máris az Eagles, Pink Floyd-al kevert világában találjuk magunkat. Alan Morse játéka akárcsak a többi darabban, ebben a szerzeményben is kiemelkedő. A hagyományos értelemben vett terjengős gitárszólókat ritkán hallhatunk tőle, de játékának minden pillanata új és új izgalmakat hordoz magában. Az album utolsó szerzeménye a mindössze hat perces, On The Edge, mely igazi záró darab. Minden megtalálható benne, amely az elmúlt majd egy óra alatt átszaladt a hallójáratainkon. A Genesis-ben és a Tears For Fears-ben is megfordult, Nick D'Virgilio játéka talán itt emelkedik ki a legjobban. A dobos, aki egyszer majd frontemberré lép elő (hiába, aki a Genesis-el kapcsolatba kerül) í­zesen, érzéssel, de mégis keményen püföli a bőröket. A Spock's Beard természetesen soha nem volt, és nem is lesz az a zenekar, amely muzsikájával sportarénákat tölt meg, de első korszakukban, mely 2003-ban, Neal Morse kiválásával zárult, meghatározó szerepet töltöttek be a progresszí­v rock muzsika fejlődésében. Sejtem, hogy ebben a rovatban is találkozunk még velük! Therion: Lepaca Kliffoth Az egész történet még 1987-ben kezdődött, amikor Christofer Johnsson néhány barátjával / zenésztársával megalapí­totta a Blitzkrieg nevű metal fogatot. Fő inspirációik abban az időben a Metallica, Slayer, Venom és Mötörhead voltak. A csapat egy évvel később komolyabb kiadvány nélkül fel is oszlott, viszont Johnsson nem akarta a zenélést abbahagyni, í­gy részben az egykori cimborákkal, részben újabb emberkékkel megalapí­totta a Megatherion-t. A fő hatás itt már a Celtci Frost volt. A csapat neve is egy Celtic albumról lett kiválasztva (To Mega Therion). Nem sokkal később aztán ezt a nevet szimplán Therion-ra (grög eredetű szó, jelentése bestia, vadállat, a bibliában az Antikrisztus) rövidí­tették. Számos tagcserén estek át és jó néhány kiadványt maguk mögött tudtak (pontosabban 3 nagylemezt, kezdetben death-metal, később doom-metal, végül már kí­sérleteztek az orchestra-s és tiszta énekes részekkel is), amikor 1994-ben megkötötték az addigi legjobb szerződésüket a Nuclear Blast kiadóval. Az új kiadónál jött ki a jelen cikk tárgyát képező Lepaca Kliffoth. Az a zenekar, akit a legutóbbi kiadványaik alapján kedvencüknek nevező rajongók megismerhettek, a Lepaca albummal tette meg az első lépést a jelenlegi sikerük és elismertségük irányába. Addig a pontig a zenekar csak egy szimplán kí­sérletező death-metal csapat volt. Viszont amit ezen az albumon műveltek, az túlmutatott a death műfajtól való finom távolodás első óvatosan megtett lépésén. Árnyaltnyi váltás helyett az addigi rajongók egy szinte teljesen új csapatot kaphattak. A vendégénekesek operahangján kí­vül erre az albumra még abszolúte módon jellemző volt Johnsson finoman szólva érdekes vokálja. Összességében az egyetlen kihí­vást számomra akkoriban az ének megszokása/feldolgozása jelentette, de az igazat megvallva 1995-ben akkorát ütött ez az album, hogy könnyedén vettem az akadályt. Ma már természetesnek tekinthetjük, hogy a Therion Európa valamelyik legpatinásabb nagyzenekarával rögzí­ti éppen aktuális cd/dvd-jét, de erre az albumra még csak a jóöreg Casio szintik maradtak. Ami ma esetleg megmosolyogtat, az ott és akkor egy roppant innovatí­v dolognak számí­tott. Habár anno nem voltak annyira markánsak a hatásai a lemezre, mégis vonzóvá tette az albumot a vendégénekesek szerepeltetése. Az egykoron még az Into The Pandemonium-on is éneklő Claudia Maria Mokri szopránja finoman ellensúlyozta a death-ból származó hörgéses-kiabálós "éneket". Az album egyébként a talán leggyengébb tétellel kezd. A The Wings Of The Hydra refrén felvezetője és refrénje kí­vül egy erősen felejthető alkotás lett. A következő szám már csak a kezdete miatt is simán lehetett volna az első. Akkora feelinggel és erősen görögös kezdéssel indul, hogy az ember óhatatlanul erős bólogatásba kezd, ha meghallja a kezdő basszerjátékot. A tételt végigkí­sérik e görögös témák, amik sajátja ugye a jókedv. A nagyzenekar verzusz Casio között megbúvó szónikus differencia leginkább a következő, Arrival Of The Darkest Queen-nél és később a Evocation Of Vovin-nál hallható. Ha anno Johssonnak lett volna elég pénze nagyzenekarar, akkor ezebkől a tételekből egy, a mai albumokon is helytálló számokat faragott volna. De persze ez csak í­gy 2008-ban "okoz" gondot, 95-ben ez maga volt a gyönyör!!! A 3-as tételt az teszi mindazonáltal tökéletessé, hogy Johnsson nem énekel benne 😀 😀 :D. Visszatérve a gyorsabb tempókhoz, mint egy harci vértbe öltözött kengyelfutó gyalog-kakukk robban be a Riders Of Theli. A maga keleties dallamaival, finoman megkomponált szólóival rögtön rabul ejt... Hogy a csapat kellőképpen tisztelegjen az ősök előtt, az albumon helyet kapott egy Celtic feldolgozás is, mégpedig a Sorrows Of The Moon az Into the Pandemonium-ról. Az album hátralévő része nem tartogat nagy meglepetéseket, csak egységesen magas szí­nvonalú nótákat, keleties dallammenetekkel, í­zléses szólókkal, szintetizátorokkal, néhol vendégénekesekkel. Az igazán nagy áttörést a csapat számára végül is - érthető módon - nem ez az album hozta meg, hanem az ezt követő hármas (Theli, A'arab Zaraq Lucid Dreaming, Vovin), ahol a csapat szinte teljesen felhagyott a hörgős-üvöltős énekkel és vendégzenészek hada szolgáltatta az operás dallamokat a súlyos riffekre, viszont - mint ahogy két hete a Nevermore í­rásom kapcsán hasonlóképpen kifejtettem - azon emberkék számára, akik a csapattal élték meg a fejlődést, azoknak ez az album örökre egy alaptétel marad. Toto: Tambu 1992-ben, a Toto megjelentette legszomorúbb körülmények között napvilágot látó albumát a a Kingdom Of Desire-t. Három évnek kellett eltelnie, hogy a Steve Lukather vezette csapat felálljon a padlóról, melyre dobosuk, Jeff Porcaro hirtelen halála küldte őket. Eleinte azt tervezték, hogy be is fejezik működésüket, de azután a sikeres -búcsúnak kikiáltott - turné ismét visszahozta őket az életbe. Csatlakozott hozzájuk Simon Philips, aki az Asia-tól a Judas Priest-en át Michael Oldfield-ig több száz albumon közreműködött és egy nagy levegővétel után elkészí­tették visszatérő albumukat, melynek a Tambu cí­met adták. Úgy döntöttek, hogy továbbra sem vesznek fel énekest, hanem a gitár mellé a mikrofont is Steve Lukather kezébe adják. A vokális teljesí­tményt erősí­tendő maguk mellé vették Jenny Douglas McRea-t aki csodálatos hangjával igazi szí­nt vitt az amúgy sem gyenge szerzemények kivitelezésébe. Ez a lemez a fájdalom és a remény albuma. A Toto igazi remekműgyár, de ez a 12 szerzemény minden addigi munkájukat felülmúló szí­nvonalat hozott. Csodálatos balladák, hatalmas dinamikájú gyorsabb tempójú szerzemények váltogatják egymást, melyek felett folyamatosan ott lebeg az elvesztett társ okozta fájdalom, valamint az újrakezdés iránti vágy. A kezdő Gift Of Faith azonnal megmutatja, hogy a Toto ezen albumán, a Kingdom Of Desire-el megkezdett utat kí­vánja folytatni. Kőkemény alapra fekvő szigorú riffeken nyugvó, elringató melódiák kúsznak hallójáratunkba. David Paich hammondos hangzást használ, amely egy kis klasszikus hardrock szí­nezetet is ad az egyébként nagyon modern felfogású dalnak. A középtempójú, szépen araszolgató, parádésan hangszerelt nótát a Toto egész pályafutásának talán legszebb szerzeménye, az I Will Remember követi. Könnyfakasztó, andalí­tó melódia ez, melynek alapja Simon Philips lehelet finom grooveja. Steve Lukather amúgy sem karcos hangjából olyan melegséggel telí­tett fájdalom árad, amelynek hallatán a dalt azonnal beí­rjuk a rockvilág legszebb lí­ráé közé. A szerzemény refrénjére pedig már szavakat sem találok. Maga a tökély. A következő percekben az elmerengő, nem túl vidám hangulatot fokozva érkezik a Slipped Away. Ismét az a fránya "totós" középtempó, karcos gitárhangzás, és McRae kisasszony csodaszép vokálozása jellemzi ezt az öt percet, mely után ismét egy utánozhatatlan lí­ra következik. Az If You Belong To Me olyan feelinges, érzelemmel teli, hogy ismét a "szem nem marad szárazon" kategóriába sorolhatjuk. A dalban a lassú és középtempók váltogatják egymást, megfejelve egy varázslatos Lukather szólóval. Végre egy kis vidámság. Egy szerelmi évődést középpontba állí­tó funky következik, melynek cí­me Baby He's Your Man. A nóta alapjául Simon Philips izzó funky-groovja szolgál, melyre hátborzongatóan fekszik a duett, melyben kiderül, miért is szerződtették erre a lemezre Jenny Douglas- McRea-t. A hölgy igazán mindent tud az éneklésről. Sőt, azt hiszem egy picit annál is többet. The Other End Of Time. A következő lassú dal, mely semmivel sem gyengébb, mint a már emlí­tett társai. Ezúttal egy kis dobgépet is hallhatunk, mely tökéletesen egészí­ti ki a nagyon finom hangképet. ...és persze már megint a refrén. Egy újabb tökéletesen megí­rt és kivitelezett darab. Elérkeztünk a Turning Point cí­mű dalhoz, mely számomra a lemez talán legjobb pillanatait hozza. Végre tombol a vidámság, bekeményedik a zenekar (persze csak úgy Totosan) és egy picit megmozdul az album. Megint parádés a vokál és Lukather ismét funkyt hoz. A Time is The Enemy talán a korong egyetlen olyan nótája, melyet jómagam szí­vesen lehagytam volna róla. A szépen í­velt refrénnel ezúttal sincs baj, de a verse és az alapjául szolgáló zenei kí­séret már az első perc után unalmassá válik. Érdemes viszont kibekkelni ezt a néhány percet, mert utána érkezik a Drag Him To The Proof, melyet a zenekar legutóbbi turnéján is elővett. Széttöredezett ritmusok, sejtelmes ének és a dal végén fokozódó feszültség teszi felejthetetlenné ezt a hat percet. A pörgést ismét egy lí­rai szerzemény, a Just Can't Get to You akasztja meg. Nagyon szép, de az eddig hallott lassúkat nem tudja megfejelni. Egy instrumentális szerzemény a soron következő, melyet Simon Philips bemutatkozásaként is értelmezhetünk. A jazz-rock alapon nyugvó nótában a dobos minden elképzelhető finomságot bevet azért, hogy a hallgatót levegye a lábáról. Az ütős parádé mellett hallhatunk egy gyönyörű Paich zongora, és egy nagyon finom Lukather szólót is, melyek hallatán elmondhatom, hogy a Dave's Gone Skiing az egyik legjobb instrumentális darab, melyet rockzenekartól valaha hallottam. A záró tétel cí­me lehet akár a gödörből kimászó, ismét alkotó zenekar mottója is. The Road Goes On. Lí­raként induló, később kissé bekeményedő darab, mely méltó lezárása egy olyan albumnak, mely ismét hitet adott a Toto rajongóinak. A szerzeményeken még érezni a tragédia hatását, de már hallható, hogy a lelkekben ott pislákol a fénysugár. Bár ennek bizonyí­tására, a következő stúdióalbumra újabb négy évet kell várni, amikor a Tambu véget ér, a fanatikus Toto-sok mosollyal arcukon kapcsolhatják ki a lemezjátszót. Virgin Steele: The Marriage Heaven And Hell 1. Ha lenne igazság a Földön - márpedig az X - akták óta tudjuk, hogy az csak odaát létezik - , a Virgin Steele-nek ott kellene ülni a Manowar és a Rhapsody mellett a mainstream szimfonikus metal királyi trónján. A méltatlanul háttérbe szorult - ám underground szinten kultikus - heavy metal csapat, mely lassan húsz éve készí­ti epikus, igazi fémmel átitatott, komolyzenei betétekkel tűzdelt lemezeit, sosem tudott olyan igazi mainstream bandává válni, mint a Rhapsody, a Manowar, vagy a Hammerfall. Magyarázatot erre talán zenéjük többdimenziós volta adhat , illetve az, hogy albumaik szöveg-és zenei világa gyakran kötődik a klasszikus zenei, illetve irodalmi gyökerekhez, s zenéjük a rock operák közönségének túl kemény, a Manowar fanoknak túl szimfonikus, a Rhapsodyt szeretőknek pedig túl "elmélkedős". Az azonban nem véletlen, hogy a mostani metál-rock operai dömpingben a legutóbbi dupla metál operájuk ténylegesen szí­npadra került és Németországban nagy sikerrel 60 előadást ért meg. A Virgin Steele tulajdonképpen David DeFeis megaénekeshez kapcsolódik, aki klasszikus melodikus metal torokkal bí­r, hangját hallva egyszerre ugrik be Eric Adams, valamint King Diamond neve is. DeFeis gyermekéveiben klasszikus zenei oktatásban részesült, mely nagymértékben rányomta bélyegét metal zenei munkáira, a nagyzenekari, szimfonikus részek í­gy olyan szerves részei a gyakran nagy í­vű metál himnuszoknak, hogy nem tudja az ember: most metál zenét hallgat, vagy operát gitár-és dobkí­sérettel. Már az 1982-ben megjelent bemutatkozó albumuk is rögtön klasszikussá vált, melyen még Jack Starr szólógitáros játszott, aki a nagy sikeren felbuzdulva a lemez kiadása után szólópályára lépett, és szép gyorsan el is tűnt a süllyesztőben. Helyét Edward Pursino vette át , ki minden gond nélkül pótolni tudta gyakorlott elődjét. A zene a Manowar-ral és Savatage-el rokon powerként teremtett klasszikus riffeket és dallamokat, a komolyzenei betétek még nem voltak annyira integráns részei a keményebb elemeknek, mint később. Az Guardians Of The Flame szintén szép sikereket ért el, ám ezek után főleg a gyenge kiadói management teljesí­tménynek köszönhetően hiába raktak le az asztalra négy remek lemezt, azok nem tudtak igazi áttörést hozni. A szerencse a következő, első nagyszabású, kétrészes metál-operánál sem állt melléjük, úgy gondolom elég a megjelenés dátumát emlí­tenem a sikertelenség okaként: 1995, 1996. A The Marriage Of Heaven And Hell 1-2, illetve az ezek folytatásaként is felfogható Invictus (1998) a metal történelem nagy pillanataihoz tartoznak, ezeken a lemezeken teljesedik ki az a stí­lus, melyet DeFeis romantikus-barbár-epikus metálnak nevez. Az énekes ezer hangon üvölti-suttogja, sikí­tja, énekli végig az albumokat, a nagyzenekari részek pedig ritka sokszí­nűséggel és plasztikusan teszik érthetővé az angolul esetleg nem tudó hallgató részére a történetet. Hogy mégis milyen is ez a zene? Alapja a Manowar és a késői Savatage féle amerikai power, de mí­g az előbbivel az indulós hangzást, az utóbbitól a "szimfonika-metallica" finom kidolgozású, aprólékosan elmélkedős világát rokoní­thatjuk, melyben ugyanúgy megfér a zongorás, mesélős, epikus jelleg, mint a nagyzenekari samplerekkel dúsí­tott komolyzenei energiakitörés-sorozat. A szerzemények fő szervező-eleme ezek mellett az a meghatározó dallamvilág, melyet DeFeis mester dolgozott ki az évek során, s amely az átlag felé tudja emelni a hagyományos riffekkel "tarkí­tott" dalokat. Az általában koncept-jelleget remekül domborí­tják ki a történéseket plasztikusan ábrázoló nagyzenekari részek, melyek mellett a "fém-elemek" is tartalmaznak bizonyos aspektusokat a komolyzenei strukturális felépí­tményekből: a kettő kölcsönhatása biztosí­tja azt a feszültségforrást, ami végig izgalmassá teszi az albumot. Manowar, Rhapsody, Savatage hí­vők - de egyáltalán minden dallamos metalt szerető harcostársam - tegyetek egy próbát az albummal, s lépjetek be DeFeis barbár-romantikus világába, meglátjátok, nem fogtok csalódni.