Klasszikus és modern metal iskola: Death Angel & Mercenary & Demolition & Extrema, 2008.04.09., A38

írta Tomka | 2008.04.12.

Egy héttel életem eddigi legjobb koncertje után ismét a hajóra szólí­tott a sors, egy egészen másfajta zenei élmény képében. Nem vagyok különösebben nagy barátja a durvább, extrémebb zenéknek, egy-két kivételtől eltekintve, de a dán Mercenary legutolsó albuma annyira tetszett, hogy elhatároztam, hogy őket bizony megnézem élőben... Ritkán ugyan, de előfordul velem, hogy "csak" egy előzenekar miatt látogatok el egy koncertre. Most is ez történt, hiszen az Architect Of Lies az idei év legerősebb metal lemeze véleményem szerint és mivel ennek a mesteri korongnak a turnéján vannak a srácok, í­gy adta magát az ötlet, hogy megnézzem őket. Ám mielőtt a vikingek szí­npadra léptek volna, végig kellett néznem további két előzenekart is. Az olasz Extrema modern thrashszerű zenéje különösebben nem érintett meg, talán egyedül a dobos srác teljesí­tménye volt az, ami tetszett. Az osztrák zúzó brigád, a Demolition produkciójáról sem jut különösebben semmi eszembe, riffeltek, daráltak, hörögtek mindenféle változatosság nélkül. Nem mondom, volt erő bennük, de szerintem nem többek egy harmadvonalbeli bandánál. És végre eljött az a perc, amiért tiszteletemet tettem a hajón, vagyis szí­npadra lépett a dán hatos, és bele is csaptak a húrokba az új lemez első nótájával, amely a New Desire cí­met viseli. Erre mondják, hogy bitang erős kezdés. Lemezen is elképesztően jó ez a dal, élőben pedig valósággal letépte a fejünket. Nem igazán tudom behatárolni a Mercenary muzsikáját, de ebben a dalban minden benne van, amitől szeretni lehet a srácokat. Ötletes, komplex nóta szerkezet, kemény riffek, fogós énekdallamok, szép billentyű aláfestések. Talán ezeknek az elemeknek a vegyí­tése adja meg a savát és borsát a csapat zenéjének. És persze Mikkel Sandager énekes személyében a banda egy igazi fenomént tudhat magáénak, akinek hangi adottságai toronymagasan az átlag fölött vannak. Komolyan mondom, olyan magas hangjai voltak, olyan gigászi sikolyokat engedett el, amikre talán csak a Metal God volt képes (fény)koráb(b)an. Ő az az énekes, aki gond nélkül el tudná énekelni a Painkillert. De nem csak a hangja volt magával ragadó, hanem egyénisége és előadásmódja is bebizonyí­totta, hogy nem mindennapi tehetséggel rendelkezik, a civilben egyébiránt történelem tanár úriember. Társai sem maradtak el mögötte, a két gitáros - Martin Buus és Jakob Molbjerg - szállí­tották az erősebbnél erősebb riffeket, az ötletesnél ötletesebb gitártémákat, valamint Martin szólói is megérdemelnek egy kalapemelést. A keményebb thrash-death jellegű vokálokért felelős Rene Pedersen basszusgitáros kellemes meglepetés volt, zenészként és showmanként is tökéletesen funkcionált. Általában nem szí­vlelem a vokalizáció eme fajtáját, de Rene hangja valamiért nagyon bejött. Talán mert áradt belőle a profizmus, és az, hogy szereti azt, amit csinál. A ritmusszekció másik tagja Mike Park dobos sem okozott csalódást, gond nélkül hozta a komplex, igen nagy technikai tudást igénylő témákat, és megvolt játékában a dinamika és az az erő is, ami az ilyen súlyosabb zenékhez szükséges. Mikkel bátyja, Morten kezelte a billentyűket, belőle azonban helyenként nem sokat hallottam (talán ez volt a koncert egyetlen hibapontja), pedig nagyon kí­váncsi lettem volna rá, hiszen Ő "másodállásban" a legendás Pretty Maids sorait erősí­ti, oda pedig akárki nem tud bekerülni. Amikor azonban hallani lehetett a játékát, abban nem lehetett kivetnivalót találni. Lemezbemutató koncertről lévén szó, azért azt sejteni lehetett, hogy az új album dalai képezik majd a műsoruk gerincét. Ennek megfelelően másodikként az albumon szintén ebben a pozí­cióban található Bloodsong következett. Kegyelem itt sem járt a közönségnek, én is csak azt vettem észre, hogy barátaimmal együtt csak rázom a fejemet és élvezem azt, amit a banda csinál. Ahogy őket elnéztem, nekik is tetszett a fogadtatás. Hiába, a magyar közönség tényleg legendás. Az új albumról még előhúzták a csodálatos Isolation (The Loneliness In December)t, és a szintén igazán húzós The Endless Fallt. A régebbi albumokról eltolták a My Secret Windowt, és a 2004-es album cí­madó dalát, talán a legnagyobb slágerüket (ha szabad ezt a szót használnom), a 11 Dreamst. Sajnos nagyon hamar véget ért a skandinávok koncertje, ami csak felerősí­tette a bennem szunnyadó Mercenary rajongót. Végtelenül profin, hiba nélkül, nagy átéléssel játszották a srácok, visszaadták azt az atmoszférát, hangulatot, amit az Architect Of Lies albumon és elődjeiken kialakí­tottak. Remek koncert volt, várom a következő, remélhetőleg hosszabb előadásukat. JLT Egyre inkább í­vel felfelé a hazai thrasherek csillaga is, hiszen amellett, hogy a sorozatos reunionok miatt egyre nagyobb lemezdömpingben részesülnek a rajongók, mostanában már egyre kevesebb az a zenekar, aki inkább elkerüli kis hazánkat, mintsem hogy benézzen ide egy kis jóí­zű aprí­tásra, amelyet a magyar rajongók hálás szeretete garantál. Így tett a Bay Area thrash egyik hí­rneves gárdája, az elmaradt koncertjét pótló Death Angel is, akik 90 perc tömény zúzdával, és egy friss koronggal érkeztek a már jól ismert állóhajóra. A történet bizonyára jól ismert: a filippí­nó család Chuck Billy segélykoncertjére állt össze újra hosszú évek után, majd a jól sikerült buli következtében együtt is maradtak, hogy összedobják 2004-ben a The Art of Dying c. visszatérő lemezüket, amit idén immár a második, Killing Season c. korong követett. A zenekar a stí­lus ars poeticáját követve vezényelte le koncertjét: visszakalauzolva a hallgatóságot a 80-as évekbe, kőegyszerű riffekkel, és a már jól ismert ordibálással hasí­tották szét a terjengő füstöt a nézőtéren. Semmi cicoma, vagy finomkodás - csupán őszinte, szimpla zene, amely hatásosságát egyértelműen egyszerűségének köszönheti. Ennek megfelelően nem jó pofiztak a számok között a közönséggel, ehelyett - a régi rajongók ismereteire apellálva - konferálás nélkül darálták le a számokat, egy perc pihenőt sem adva az előzenekarok koncertjein megfáradt nyakaknak. Ennek ellenére maximálisan átjött a zenészek közönség iránti szeretete: Mark Osegueda énekes közvetlensége legitimálta azokat a szavakat, amelyek akaratlan közhelyességükben bevált formulák képében konvencionalizálódtak. Neki el lehetett hinni, hogy az előző és a mostani koncert is egy fantasztikus élmény volt a banda számára - pláne, hogy a szí­npadon ezek előtt és után megállás nélkül folyt az intenzí­v, iskolás (ergo: taní­tanivaló) muzsikálás. Azonban Mark teljesí­tményébe az este folyamán sajnos kerültek kissé ambivalens szálak: hihetetlen beleélésének, intenzí­v mozgásának - hosszú raszta hajának dobálásáról már nem is beszélve -, és odaadásának köszönhetően rögtön bárkivel képes megszerettetni magát, ám be kell vallani, hogy hangja az "aranykorhoz" képest már valamelyest kopottabb. Szerencsére az ilyesfajta zenében ez nem is feltétlen elsőrangú probléma, arról nem is beszélve, hogy speciális hangszí­ne ezt többé-kevésbé tudta feledtetni a koncert alatt. Ebben a feledtetésben nagy szerepe volt a gitáros triónak is: Ted Aguilar - az egyetlen, aki nem "családtag" - és Rob Cavestany hihetetlen lazasággal kezelték a hangszerüket, mintha csak a vérükben lenne a thrash riffek egész tárháza. Dennis Pepa basszusgitáros precizitása pedig még azt is megengedte, hogy állandó rőzsedobálásra és a szí­npad körbeugrálására is maradjon ereje és ideje, amit a háttérben Andy Galeon dobos - aki 11 évesen csatlakozott anno a Death Angelhez - maximális, ám egy helyre korlátozott erőbefektetése ellenpontozott, amit a bőrök püfölésébe fektetett. A koncert talán egyetlen hátrányát ez a teljes mellszélességgel vállalt magabiztosság okozta, ám egy teljesen más értelemben. Ugyanis a srácok szó szerint értelmezték a lemezbemutató turné fogalmát, ennek megfelelően egy szám kivételével - The Noose - eljátszották az egész Killing Season korongot. Ezzel még alapvetően nem is lenne semmi baj, ha az új lemez ugyanakkora klasszikus lenne, mint a bombasztikus thrash-orgiát prezentáló korai albumok, a The Ultra-Violenceel, és az Act IIIal az élen. Ezekről ugyanis csupán 4-5 nóta hangzott el, ám a közönség reakcióiból le lehetett szűrni, hogy ők is hasonlóan kategorizálják be a korongokat: amint felcsendült egy-egy klasszikus dal - példának okáért a 3rd Floor vagy a zseniális, és meglepően dallamos énektémával operáló Seemingly Endless Time -, szinte megkétszereződött az egyébként sem halk ováció, hogy aztán háromszoros intenzitású zúzás vegye kezdetét. Félreértés ne essék, a Killing Season nem egy rossz album, ám pár kiemelkedő nótától eltekintve bizony becsúszott pár átlagosabb, szürkébb dal is, amiket egy rajongó otthon hallgatva ugyanúgy tud szeretni, mint a többit, ám koncerten talán jobb lett volna egy arányosabban adagolt setlistel lépni a közönség elé. Ha ritkaságokat akarnak játszani a fanatikus rajongók kielégí­tése céljából, azt a szimplán "nagyon jó" számok közül válogatva is meg lehet tenni. A nyitó, igazán dallamos Lord of Hate, vagy a kislemezes, igazi "koncertre való" refrénnel rendelkező Sonic Beatdown jóval nagyobbat szólt, mint az olyan kissé vontatottabb nóták, mint a Buried Alive, vagy a rövidebb, ám semmi különlegeset nem kí­náló Steal The Crown. Ellenben a ráadásban prezentált, fejleszaggató, staccato riffeléssel megáldott Resurrection Machine és a hamar klasszissá avanzsálódó Thrown To The Wolves hatalmasat ütött - méltó lezárása volt a minden tekintetben kirobbanóan intenzí­v, energiától duzzadó koncertnek. Ahogy azt sejthettük, minden önünnepeltetés helyett, szép csendben vonultak le ezek után a srácok, megköszönve a nagyérdeműnek ezt a kellemes hangulatú estét: a dolgukat jól végző iskolás fiúk, a munka után jóleső elégedettségével sétáltak le a deszkákról. Tegyük hozzá: teljesen megérdemelten. Setlist Lord of Hate / Evil Priest / Buried Alive / Dethroned / Carnival Justice / Voracious Souls / When Worlds Collide / Soulless / Sonic Beatdown / Seemingly Endless Time / God vs God / The Devil Incarnate / Steal The Crown / 3rd Floor / Kill As One /// Ressurection Machine / Thrown To The Wolves Tomka Köszönet a fotókért a CSLP-nek, a lehetőségért pedig az A38-nak!