Lordok Hajója: House Of Lords, Weena, 2008. április 2. A38

A House Of Lords a 2008-as év eddigi talán legjobb albumát szállí­totta. Szerkesztőségünk minden tagja rongyosra hallgatta már a Come To My Kingdom cí­mű -nem túlzás - remekművet. Ezért külön öröm volt számunkra, amikor megtudtuk, hogy április másodikán élőben is megtekinthetjük a remek csapatot... A hajóra érkezve először a rendkí­vűl alacsony nézőszám döbbentett meg. Bár a rockrajongók "mennyisége" az előzenekar startjánál elkezdett "fejlődésnek indulni", a hallottak okán az elképedés továbbra is kitartóan ott ült, sőt egyre növekedett az arcunkon. Miután véget ért a körülbelül háromnegyed órányi utazásunk a kilátástalanság tengerén, úgy döntöttem, hogy nyí­lt levelet intézek a német illetőségű, Weena elnevezésű csapat szerintem egyetlen, valamilyen zenei tehetséggel rendelkező tagjához, a zenekar énekesnőjéhez, Sylva Bouchard Beier-hez Kedves Sylva! Először is engedd meg, hogy gratuláljak, ahhoz a nemes elhatározásodhoz, mely arra ösztönzött, hogy az operák szí­npada helyett inkább a rock mulatók deszkáit választod! Nem tudom, hogy a divat, vagy más egyéb ok vitt rá, hogy klasszikus énekesnői vénádba mérgező rockzenét csepegtess, de hidd el, sohasem késő változtatni. Amennyiben úgy gondolod, hogy mindenképpen ezzel a műfajjal szeretnél foglalkozni, akkor -a sokat látott, "vén" rockrajongó jogán - hadd javasoljak néhány dolgot. A Performansz, -ha jól művelik- nagyon szép és izgalmas műfaja az előadó művészetnek. Az, hogy egy koncert alatt kétszer-háromszor is átöltözöl, és a dalokat nem csak elénekeled, hanem el is játszod, tulajdonképpen remek ötlet. Amikor újságokkal a kezedben leültél egy székre és hevesen gesztikuláltál, vagy egy szürke lepelben ringatóztál a padlón, arra gondoltam, hogy milyen profi is lehetne ez az előadás, ha nem válna nevetségessé. De sajnos azzá vált...Miért? Nem tudom, hogy Te bukkantál e rá zenekarodra, vagy ők cserkésztek be téged, de az biztos, hogy egymásra találásotok nem született pozití­v csillagzat alatt . Szép a hangod, - és ha figyelmen kí­vül hagyom azt a tényt, hogy számomra az opera és a rock műfaja nehezen összeegyeztethető - el kell ismerjem, nem is énekelsz rosszul. Kí­sérőid teljesí­tménye viszont, több, mint elképesztő. Kérlek, tudasd velük, hogy ahelyett, hogy turnéra indulnak, fáradjanak el a szomszéd utcában működő zeneiskolába és vegyenek még néhány leckét. Utána jöhet a garázs és a haverok, majd, ha ez a teszt is OK, akkor el lehet indulni az országúton. Ismeritek azt a mondást, hogy a zenekar alapí­tása úgy kezdődik, "végy egy jó dobost"? Szerintem nem, mert ha hallottátok volna már, akkor nem ültettétek volna Mathias Caroli-t a cucc mögé. Nem halljátok, hogy mennyire pontatlan, hogy vergődik, mint a hal a szatyorban? Már az első nóta alatt annyira bevitt benneteket az erdőbe, hogy utána soha többé nem kerültetek elő. A két gitárosnak, Thomas-nak és Stefan-nak sem ártana, ha skálázna még néhány évig, mert ezzel a tudással szólójátékra vetemedni enyhén szólva is dőreség. Eric basszusgitározásáról nem tudok rosszat mondani, mivel - hála a remek keverésnek- nem hallottam. Mielőtt megbántódnál: nem azért í­rtam e sorokat, hogy elkeserí­tselek, inkább azért, hogy felnyissam a szemed. Ez a produkció a mai túlzsúfolt rockvilágban nem , hogy kevés, de ebben a formájában közelí­t a nullához. A szí­npadról nem láthattad, hogy mialatt játszottatok, a közönség legnagyobb része eltorzult arccal rohant a kijárat felé. Mondhatod erre, hogy Te tapsot is hallottál. Persze, mert a nézők egy része -nagyon kultúráltan - értékelte a lelkesedéseteket, a mosolyt az arcotokon. Nagyszerű, hogy élvezitek amit csináltok, de ez az érvényesüléshez édes kevés. Felétek sosem volt népszerű Lenin (már errefelé sem az), de mi sokat hallgattuk gyerekkorunkban egyik legismertebb mondását. "Ucsitty, ucsitty, ucsitty!" Azaz tanulni, tanulni, tanulni! Az iskola után pedig talán megérdemelten léphettek majd fel olyan zenekarok előtt, mint amilyen például a House Of Lords, akiket ha esetleg nem láttál a héten, olvasd el JLT kollégám beszámolóját a Hard Rock Magazinban-ban. Baráti üdvözlettel, Brinyó

---

House Of Lords Április 2.-át már jó előre piros filctollal megjelöltem a naptáramban, úgy mint kis koromban a karácsonyt. Körülbelül olyan lelkesedéssel készültem erre a napra, mint egy ötéves gyerkőc aki alig várja már az ajándék bontogatási procedúrát. Ez a dátum biztosan egész életem egyik meghatározó része lesz, mert amit azon a napon láttam és hallottam az -ha szabad ezzel a "computeres hasonlattal" élnem- minden eddigi zenei élményemet felülí­rta. Napokon keresztül készültem a koncertre. Olyannyira, hogy nem is voltam képest mást hallgatni mint House Of Lords lemezeket, pedig mostanában kaptam pár igencsak jónak nevezhető korongot. Hiába küldtek barátaim érdekes videókat, én csak az Ő klippjeiket, koncertjeiket néztem; más anyag nem tudott a hatalmába kerí­teni, csak az amit James Christian és társai produkáltak. Megkérdezte egy ismerősöm, hogy mely nótákra vagyok leginkább kí­váncsi, melyek azok amiket mindenképpen hallani szeretnék. Nos, erre csak annyit mondtam, hogy mindegyiket, nekem teljesem lényegtelen, hogy mit játszanak, csak láthassam, hallhassam őket. Persze vannak kedvenceim, mint mindenkinek, de tényleg nem voltam képes egy dalt sem kiragadni. Ennyi "személyeskedés" után pedig lássuk mi is történt a hajó gyomrában azon az áprilisi éjszakán. Miután, valami csoda folytán átvészeltem az előzenekar "produktumát", előreverekedtem magam az első sorba, hogy közelről láthassam a 80-as évek egyik legjobb bandáját. Az, hogy előreverekedtem magamat, enyhe túlzás, hiszen a legnagyobb jó indulattal sem lehet állí­tani, hogy tömeg lett volna a hajón. Itt megállnék egy kicsit. Én tényleg nem tudom mi kéne még az egyszeri rockernek? Már tavaly is kiakasztott az a tény, hogy jobbnál jobb bandákra, kiválóbbnál kiválóbb muzsikusokra elég kevés ember kí­váncsi kis hazánkban. Tudom, hogy nem Japánban élünk, ahol óriási kultusza van a rock zenének, de azért ezek a tények lesújtó kórképet adnak kedvenc muzsikánk itthoni helyzetéről. De nem siránkozom tovább, inkább rátérek életem eddigi legjobb koncertjének taglalására. Nem sokkal kilenc óra után kisétáltak a zenészek, hogy megejtsék a koncertet előtti szükséges beállí­tásokat. Ahogy megjelent BJ Zampa dobos, és Jimi Bell gitáros, rögtön elkapott egy amolyan "amerikás feeling". Elképesztő fazonok mind a ketten. Western csizma, talpig fekete öltözék, igazi rock 'n' roll külső, ahogyan az a nagy könyvben meg van í­rva. Viszonylag gyorsan belőtték a cuccot, és elkezdődött az amire igazán vártam. Elindult az "intro", - ha szabad í­gy neveznem-, és pillanatokkal később megjelent a szí­nen a melodikus rock élő legendája, az aranytorkú James Christian, és valóra vált egy álmom. Már a kezdés tökéletes volt, hiszen legnagyobb klasszikus albumuk a Sahara cí­madó slágerével indult a buli. Érezhető volt, hogy semmit nem bí­znak a véletlenre a Lordok, hiszen azonnal gondoskodtak a megfelelő hangulatról. Rögtön a Sahara után következett -szintén erről a lemezről- a Chains Of Love, majd harmadik dalként bedobták legnagyobb slágerüket, vagyis kijátszották az adu ászt. Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy a Love Don't Lie cí­mű balladáról beszélek. Szí­vbe markoló, rendkí­vül érzelmes pillanatokat hozott ez a mega-sláger. Az első hangtól hallatszott, hogy James Christian remek formában van. Ahogyan énekelt, az volt az érzésem, mintha még mindig 1988-ban járnánk. Kijött a szí­npadra egy alacsony, kövérkés ember, mindenféle cicomától mentesen, mexikói hatású ingben, és attól a perctől kezdve nem volt hová nézni. Olyan aurája, karizmája, kisugárzása volt, amit én még énekesnél nem láttam. Egy-két kivételtől eltekintve láttam már a legnagyobbakat, de túlzás nélkül mondhatom, hogy egyikük sem hatott rám í­gy. Egész egyszerűen letaglózott, ahogyan ez az Úr énekelt és viselkedett. Végig csillogott a szeme, (rossz indulatú megjegyzések megelőzésére mondom, nem a piától), mosolygott, látszott rajta, hogy őszintén boldog és tiszta szí­vből élvezi, amit csinál. A nagy ovációt hallva, néhányszor mintha örömkönnyek is szöktek volna a szemébe. Valószí­nűleg nem akarta elhinni, hogy még ilyen messze az otthonától is ismerik az emberek a dalok szövegeit és együtt éneklik vele. Őszintén meghatódott. Úgy látszik, a 80-as évek sztárjai már csak ilyenek, hiszen egy évvel ezelőtt a legendás Don Dokken-t is lenyűgözte a magyar közönség. A főnök társai is nagyon kitettek magukért, í­gy élőben is bebizonyosodott, hogy nem véletlenül tagjai a bandának. BJ Zampa - ahogyan már a bevezetőben is emlí­tettem- óriási fazon, nagy hangszeres tudással. Csúnya kifejezéssel élve, roppant "feelingesen" dobolt, tökéletesen hozta az alapot, és eközben volt ideje dobálni és pörgetni a verőket, miközben nagyokat vigyorgott. Ja és prezentált egy roppant izgalmas és élvezetes dobszólót is. Remek muzsikus, ahogyan Jimi Bell gitáros is igazi mestere hangszerének. Külsőre olyan, mintha Dumas Három Testőréből lépett volna elő, de egy -ma oly divatos - kalóz filmben is kaphatna főszerepet. Persze elismerésemet nem fazonjával ví­vta ki, hanem azzal, hogy egész egyszerűen fenomenális gitáros. Kell is, hogy az legyen, hiszen Lanny Cordolát nem egyszerű pótolni. Remekül riffelt ritka szép hangszerein, és szólói sem hagytak kétséget afelől, hogy tényleg Ő az ideális húrnyűvő ehhez a muzsikához. A csapat legfiatalabb tagja, Matt McKenna basszusgitáros is kitett magáért, rossz szó nem érheti a játékát. Élvezettel muzsikált, remekül vokálozott, ami azért is fontos, mert a refréneknek nagyon jót tett, hogy megtámogatta a Mestert. Most pedig essen szó azokról a dalokról, melyek külön külön is megérdemelnének egy cikket. Lemez bemutató koncertről lévén szó, az új korong, a csodálatos Come To My Kingdom nótáiból is felhangzott jó pár, ha jól emlékszem, öt. A cí­madó remekmű, a bitang erős riffre épülő One Foot In The Dark, a gigászi refrénnel rendelkező I Don't Wanna Wait All Night, a Perfect World valamint a csodálatos ballada az Another Day From Heaven hangzott el. Természetesen a régi idők legnagyszerűbb nótáit is megkapták a rajongók. Szépen összeválogatták a korai albumokról a dalokat, volt itt minden ami egy igazán jó koncerthez kell. Elhangzott az I Wanna Be Loved, a Demons Down lemez egyik legkiemelkedőbb nótája, a Talkin 'Bout Love, a száguldó, vérbeli hard rock Slip Of The Tongue, a mesteri Blind Faith feldolgozás, a Lordok másik örökérvényű slágere, a Cant Find My Way Home. Csupa-csupa érzelmekkel és dallamokkal teli nóta. A Rock Bottom képében megvolt az alkalom egy kis fejrázásra is. Dögös gitár témái és elemi erejű refrénje megdolgoztatta a nyaki izmokat. Valóra vált álom második rész: These Are The Times. Ez volt az a dal, amivel megismertem őket, és számomra azóta is egyik legjobban kedvelt darab tőlük. ...és a harmadik része a valóra vált álom sorozatnak: Pleasure Palace. Eszméletlen milyen hangulatot áraszt magából eme remekmű. Csak ámultam és együtt énekeltem a bandával, ahogyan még sok más rajongó is tette. Olyan gyorsan repült az idő, hogy szinte mellbe vágott az a pillanat mikor James elköszönt tőlünk. Úgy éreztem, hogy csak 5 perce kezdődött a koncert. Teljesen elvesztem térben és időben, csak a zene és banda létezett számomra. Persze visszajöttek egy ráadásra, amit az S.O.S. jelentett. A koncert végét követően az egész zenekar kijött a nézők közé, és elkezdődtek a beszélgetések, dedikálások, készültek a közös emlékfotók. Roppant kedvesek, közvetlenek és rendkí­vül emberiek voltak. Chris elmondta, hogy most játszott először hajón, mely roppant módon tetszett neki. Nagyon élvezte a bulit, lenyűgözte a közönség, és mindenképpen vissza akar jönni. Amennyiben ez megtörténik, én biztosan ott leszek, mert ilyen fantasztikus estét még nem éltem át! Közhely, de most a mégis igazán idevágó az a mondás, mely szerint ezekért az élményekért érdemes élni! A koncerten elhangzott dalok (a sorrendben nem vagyok 100%ig biztos): Sahara Chains Of Love Love Dont Lie Come To My Kingdom Rock Bottom One Foot In The Dark I'm Free These Are The Times I Dont Wanna Wait All Night I Wanne Be Loved Another Day From Heaven Talkin Bout Love Cant Find My Way Home Perfect Wolrd All The Way To Heaven Pleasure Palace Slip Of The Tongue Ráadás: S.O.S. JLT Fotók: Szakáts Tibor Külön köszönet a Livesoundnak!