Lángoló profizmus: Nightwish & Pain, Jég- és Rendezvény Centrum, 2008.03.05.

írta Tomka | 2008.03.08.

A Nightwish úgy látszik igazi szuperprodukcióvá nőtte ki magát: nem csupán a Petőfi Csarnok lett számukra kicsi, ám a Tarja távozása körüli hatalmas médiás porkavarással egy korosztályokon túlí­velő ismeretségre tettek szert, amihez természetesen egy minden igényt kielégí­teni igyekvő, profi előadás társult... Ám előtte még túl kellett esni a szokásos beengedési procedúrán: a szervezést ugyanis ezúttal nem lehet kizárólag fényes szavakkal jellemezni, hiszen a mindössze két bejárati ajtónál több száz méteres sorok kí­gyózták, még akkor is, amikor a Peter Tagtren vezette előzenekar, a Pain megkezdte koncertjét a Same Old Song c. slágerével. Talán nem olyan meglepő, hogy a banda nem számí­t túl közismertnek hazánkban, ami sajnos nem is alaptalan: ez a fajta indusztriális, egy csöpp gótikus í­zzel fűszerezett modern metal, amelyben minden hangszer a maximális torzí­tás révén egy kásafolyam részéve válik, nem feltétlen kedvez az átlagos magyar szájí­znek. Nagy kár, ugyanis Tagtren mester dallamérzékét és tehetségét mindenképpen el kell ismerni: akár a Hypocrisyben, akár más bandáiban is sorra szállí­tja a minőségi zenét, amit ebben a zenekarában is megtesz, ám sajnálatos módon ez totális érdektelenségbe fullad. Jól le lehetett mérni ezt a közönség reakcióján: a sablonos muzsika mindössze a refrének alatt mozgatta meg a közönséget, annak is leginkább csak első sorait. Ennek ellenére lendületes előadásmódjukkal igyekeztek beizzí­tani a közönséget, inkább kevesebb, mint több sikerrel - semmitmondó koncertjükről ez a legtöbb, mi elmondható. Az est várva várt fellépése, ami az 50-60 éves korosztályt és a barátján a nem zenekaros pólót számon kérő, 13 éves cseperedő "rocker" nemzedéket is egybeolvasztotta, a Nightwish elég beszédtémát adott az utóbbi időben ahhoz, hogy ne legyen meglepő az ilyetén mértékű, felfokozott érdeklődés a produkció iránt. Természetesen rá is szolgáltak erre: legutolsó lemezükkel folytatták a Onceal megkezdett muzikális csapásvonalat, ám az énekes téren történt váltás a médiában való mindennapi jelenlétet és alapvető változásokat hozott a zenekar életében. Az énekes cserével járó következmények tárgyalását meghagyjuk az "epilógusnak", ám majd röviden még kitérnék erre a koncert bemutatása során. Ahogy az várható volt, elképesztően profi produkcióval és leginkább az új számokkal fogadta az együttes a közönséget. Ahogy felcsaptak az intro első taktusai, már lehetett látni, hogy a magát szép számban képviseltető nagyérdemű már nagyon ki van éhezve az együttes előadására: hatalmas ováció fogadta az új felállású Nightwisht, amelyet a feltehetőleg Tarjanak szánt Bye Bye Beautifullal, és - természetesen? - fantasztikus pirotechnikával háláltak meg, rögtön az első körben. Egy kicsit megijedtem a nyitánynál, ugyanis Marco igencsak küszködött a refrén eléneklésével, mintha egyszerűen nem bí­rná szusszal, olykor fél sorok is kimaradtak az egyébként igencsak ütős dallamokból, ám szerencsére a koncert folyamán még bizonyí­totta tehetségét, a képességeit kétségbevonó szkeptikusok sajnálatára. A setlistet alapvetően az új számok garmadája tette ki: ahogy azt már talán mindenki kifejtette különböző internetes fórumokon, Anette inkább ezen számok alatt élt igazán. Kislányos, néhol bájosan naiv hangjával, kismamás ruhájával és két copfjával egy dologban nagyon hasonlí­tott Tarjara: a rajongókat ugyanolyan mértékben, azaz radikálisan megosztó - egyébiránt gyönyörű - jelenség pompázott a szí­npadon másfél órán keresztül. Az új nóták teljesen korrektül megdörrentek élőben is, az olyan nagy lélegzetvételű opusok, mint a Poet and the Pendulum (milyen kár, hogy csak samplerről mentek a nagyzenekari részek) grandiózus dallammotí­vuma láthatóan lenyűgözték a közönséget, nem beszélve az Amaranthhoz hasonló slágergyárból kikerült számokról, ám érezhetően sokkal nagyobb lelkesedés fogadta a régi nótákat. Igazán nem akarom kritizálni a Dark Passion Playt, hiszen az úgy jó, ahogy van, ám elég volt felcsendülni példának okáért a Nemo egyszerűségében elképesztően hatásos melódiáinak ahhoz, hogy mindenki kizárja a külvilágot saját látóköréből. Emellett pedig Anette teljesí­tményével sincs semmi gond: egy nagyon jó, képzett énekes - mindössze nem való a régi számokhoz a hangja. És ezt minden elfogultság nélkül, bárki elismerheti, aki ott volt a koncerten. Többnyire a régi számok közül vagy jól interpretálható nótákat válogattak be a repertoárba, vagy könnyen elénekelhető dalokat - vagy pedig olyanokat, amiben Marco is jelentős részt vállalt. Egy kivétellel: ez pedig a ráadásban előadott Wishmaster - megfosztva minden varázsától, epikusságot nélkülözve, meztelenül tárult elénk. Igazán nem kéne erőltetni, hiszen nem ezért szeretjük Anettet. Hanem sokkal inkább azért, mint amit például a nagyszerű Whoever Brings The Nightban, vagy a Saharaban produkál (azárt egy For The Heart I Once Hadet szí­vesen meghallgattam még volna). Ám a teljesség kedvéért meg kell emlí­teni, hogy ambivalens "Évánk" nagyszerűt alakí­tott két régi számban is: a galoppozós, speedelős Sacrament of Wilderness még ma is ugyanolyan életteli, mint annak idején, ám ami igazán katarzist válthatott ki, az nem más volt, mint az Ever Dream mézédes dallamvilága. Anette előadásában is - aki értelemszerűen változtatott kis mértékben a dallamokon - nagyszerűen hangzott. A másik ilyen, "lúdbőr-mechanizmust" beindí­tó dal - szubjektí­v állásfoglalásom szerint az est egyik csúcspontja - az akusztikus gitárokon előadott, Marco által énekelt, erős Jethro Tull utánérzéssel rendelkező The Islander volt: ezek után mondja valaki, hogy nincs hangja viking basszusgitárosunknak... A pirotechnika megvalósí­tása mellett mindössze egy előnye volt még a helynek: ezek a néhol igencsak komplex nóták tökéletes hangzással tárultak a hallgatóság elé, ami a Petőfi Csarnokra nem mindig mondható el - ám el kell ismerni, hogy a Jég- és Rendezvény Centrum hangulata - pláne a Pecsaval összehasonlí­tva - leginkább a nulla felé tendál. Ennek ellenére láthatóan a zenészek is maximálisan élvezték a koncertet - igaz, közbe rendesen nyakalták is a vodkájukat a számok szünetében, ahogy mondták, hogy "kiegyenlí­tsék a folyadékveszteséget". Egy kis kötelező lelkesedés, Anette kedveskedése, és a közönség már is le volt kenyerezve. Nem beszélve a nagy körí­tésről: konfetti eső, "műhózápor", lángorgia - nem csak a hallójáratok voltak elkényeztetve. Így igazán nem lehet hibázni. Nem is véletlen, hogy a ráadás szünetében megkapták megérdemelt "dí­jazásukat" a zenészek: Hartmann Kristóf nyújtotta át nekik a bearanyozódott lemezeket. Mindemellett engedtessék meg egy teljes mértékben szubjektí­v véleménynyilvání­tás: ne értse félre senki, élvezettel hallgattam végig Tuomasék "szokásos" koncertjét, ám a közönséggel való kommunikáció, a látszólagos kedveskedések ellenére sem éreztem azt a reveláció erejével ható élményt, mint Tarja koncertjén. Pedig az alaphozzáállás pont hogy az ellenkezője volt: Tarja szólóalbumának számait a lemezen nem szerettem, mí­g a Nightwishét nagyon is. Ennek ellenére az új dalok élőben nem kapták meg azt a szükséges pluszt, ami egyedülállóvá tette volna az estét, ellentétben a jégkirálynő lenyűgöző performanszával szemben (és itt ez nem az énekes váltás kritikája akar lenni). Szép volt, jó volt, profi volt. Ám amit a legjobban várok: egy érzésekkel teli, nagybetűs zenét prezentáló (vigyázat, nem értékkritika!) Tarja-est! Setlist: Bye Bye Beautiful / Dark Chest of Wonders / Whoever Brings The Night / Ever Dream / The Siren / Amaranth / The Islander / The Poet And The Pendulum / Sacrament Of Wilderness / Sahara / Nemo /// 7 Days To The Wolves / Wishmaster / Wish I Had An Angel Tomka Epilógus: egy kicsit más szemmel Nem állhatom meg, hogy ne vessek pár összefoglaló gondolatot erről a koncertről. Hogy miért? Mert régen voltam ennyire jó hangulatú, látványos előadáson. Persze mindennek van negatí­v része is (bejutás a koncertre), de mielőtt a jelennel foglalkoznánk, visszatekerem egy kicsit az időt pár évvel. Akkorra, amikor a Nightwish pótolhatatlannak tűnő énekesnője, Tarja kint találta magát a bandából. Amikor ez a hí­r nyilvánosságra került, - milyen az élet... - én éppen Helsinkiben voltam. Az egyik kollégám délután éppen egy finn internetes újságot (nem zenei) lapozgatott, a főlapon Tarja Turunen képe volt. Azonnal elkezdtem faggatni az 50 év feletti kollégát, hogy fordí­tsa le nekem angolra a dolgot. Ő elmesélte, hogy hazájukban is igen népszerűek, éppen ezért lett szalagcí­m, hogy a banda úgy döntött, hogy nem viseli el tovább az énekes allűrjeit, viselkedését, és bármekkora kockázat, kiteszik, helyette keresnek új énekest. A kolléga fordí­tása szerint Tarja csak a saját szempontjait tartotta fontosnak. Viszonya a bandával teljesen megromlott. Ebben az időben kattantam igazán rá a Nightwishre. A Once cí­mű lemezük annyira bejött, hogy még DVD - audió formátumban is megvettem, hogy a lehető legjobb minőségben hallgathassam otthon zenéjüket. A hí­r letört, és nem igazán tudtam elképzelni, hogyan is akarja tovább folytatni a zenekar. Úgy gondoltam ilyen hangú énekest, aki operát éppúgy énekel, mint rockzenét, nem fognak találni. (Mint kiderült, valószí­nűleg nem is kerestek...) A folytatás ismert. Kijöttek egy hatalmas sikerű lemezzel, melyen olyan hölgy énekel, aki tökéletes ellentéte Tarjanak. A lemezen még mindig nem tudtam megemészteni pár dalt (főleg az elsőt), melyben olyan dolgokat próbálnak elénekeltetni Anetteel, amit nem tud szépen, csak hatalmas erőlködéssel elénekelni. A lemez dalai remekbeszabott szerzemények, sok-sok filharmonikus háttérrel, de az ének miatt fentartásaim voltak. Amikor jött a hí­r, hogy ide is ellátogatnak, nem volt kétségem, hogy meg kell néznem Őket az új felállással. A Once lemezzel kétszer voltak Tarjaval a Pecsában. A zárt térben adott koncert nagyon bejött, csak a koncert hosszát keveselltem. Viszont a nyári szabadtéren adott koncert gyalázat volt. Teltházas buli, ami kb. egy órás volt. Nem túlzok nagyot, amikor azt mondom, hogy még világosban befejezték. Sokan méltatlankodtak... Lássuk, ez után mit mutat a banda, merre változnak? Mint a Tomka cikkébe helyezett képeken látjátok pozití­v irányt vettek minden szempontból! Remek hangulat (szí­npadon és a közönségben egyaránt), erőteljes hangzás, rengeteg pirotechnika és Anette áradó kedvessége. Anette Olzon egy kedves, élvezetes előadásmódú hölgy, aki nem öltözik át többször egy koncert alatt, hanem kijön egy egyszerű ruhában, bakancsban és alázatosan szolgálja a közönséget. Úgy gondolom kedvessége mindazoknak sugárzott, akik eljöttek, végigállták a beengedésnél azt az egy - másfél órát, majd a ruhatárban azt a követező felet. Az előadás során folyamatosan kommunikált a közönséggel, majd a végén meglepetésszerűen lejött az első sorhoz kezet fogni pár szerencséssel, és autógrammot adott pár kiválasztottnak. Ő mindaz, ami Tarja nem az összes pozití­v és negatí­v tulajdonságot ide értve. Lehet élni ilyen koncertek nélkül, csak nem érdemes. TT Köszönet a lehetőségért a Concertonak! Képek: TT