Visszatérni csak pontosan, szépen: Chris Rea, 2008. 03.03. Papp László Budapest Sportaréna

Szerkesztőségünk néhány tagja 2006. március 5.-én nagyon szomorú volt. E napon rendezték ugyanis Chris Rea búcsúturnéjának budapesti előadását. Mivel - mint ahogyan azt a népszerű szólás is mondja - egy fenékkel nem könnyű két nagytestű négylábú állat hátán megmaradni, aznap mi egy másik koncertet választottunk, -mellyel bár maximálisan elégedettek voltunk - mégis sajnáltuk, hogy lemaradtunk egy nagyszerű művész utolsó fellépéséről. Szerencsére a sors és Mr. Rea gondoskodott arról, hogy -minimum - még egyszer találkozhassunk a populáris blues rock mágusával... Hogy miért tért vissza Chris Rea a pódiumra? Véleményem szerint azét, mert igazi megszállott őrültként szereti a muzsikát. Annak idején visszavonulását súlyos, életveszélyes betegségével indokolta. Mivel állapota sokat javult, úgy gondolta, hogy ismét leemeli szögre akasztott gitárját és örömet szerez magának és kedvenc közönségének. No persze mivel, a "simán" Chris Rea néven történő visszatérés sem elegáns, sem fantáziadús nem lett volna, hősünk elhatározta, hogy nem megszokott módon lép újra a deszkákra. Létrehozott egy négy főből álló, a hatvanas években működő képzeletbeli blues zenekart, kiknek történetét könyvben, a hozzájuk tartozó muzsikát pedig tripla CD-n és dupla vinyl lemezen, egy igen í­zléses dobozba zárva hozta forgalomba. A fantázia szülte csapat története nagyon röviden arról szól, hogy a kései ötvenes években működő The Delmonts nevű instrumentális gitárzenét játszó zenekar hogyan alakul át a hatvanas évekre, egy The Hofner Blue Notes elnevezésű blues bandává. Chris Rea e remek ötletet szí­npadra is vitte. Január 31.-én, Luxemburgban elindult a turné, melynek egyik állomásaként a Budapest Sportarénában lépett fel a két zenekar. Igen, bizony, a különlegességek fokozásaként, e koncertkörúton a főzenekar és a bemelegí­tő legénység is egyaránt Chris Rea és -a lemezekhez képest egy fővel bővült - csapata volt. Az Aréna körüli őrült autóáradatból arra következtettünk, hogy zsúfolt telt házzal találkozunk majd. Ehhez képest, - bár az ülőhelyek szinte mindegyike gazdára talált, - a küzdőtér mindössze a keverőpult elejéig telt meg. A meghirdetett fél nyolcas kezdést pontosan tartva lépett a szí­npadra az "előzenekar", azaz a The Delmonts A muzsika is és a dí­szlet is méltó volt az ötvenes évek világához. A hatalmas ezüst szí­nű redős függöny és a rajt a lógó gitárok rendkí­vül jól passzoltak a Shadows világát idéző, két gitár, basszus, billentyű, dob felállású gárda produkciójához. Izgatottan figyeltem a közönség reakcióját, akik eleinte teljes révületben ültek (álltak) az Arénában, és nem nagyon tudták hová tenni a muzsikát, melyet hallottak. Előttem két úriember rövid töprengés után inkább egy hangulatos sörözés mellett döntött, mivel -elég hangosan beszélgettek ahhoz, hogy tisztán halljam - nem értették ,mi a bánatnak "erölteti Chris Rea ezt a Shadows-t idéző gitárzenét. Ízlések és pofonok...Erőltetésről véleményem szerint szó sem volt. Nagyon hangulatos, szellemes zenei fordulatokkal tarkí­tott perceket tölthettünk el a The Delmonts társaságában, mely után a muzsikusok szünetet nem tartva, -némi fazonalakí­tás után- változtak át főzenekarrá, azaz szí­npadon "termett" a A tradí­cionáls elemekkel tarkí­tott, "Reásí­tott" blues dalokat már jóval kedvezőbben fogadta a nagyérdemű, mint az azt megelőző produkciót. A stí­lus változásából fakadóan a hangzás is keményebb lett és végre a mester senkiével össze nem téveszthető hangját is meghallottuk. Ezen a ponton kell megemlékeznem a társakról is, akik parádésan muzsikáltak. A csapat, melynek tagjai láthatóan mindannyian megették már kenyerük javát, mindvégig hibátlanul muzsikáltak. Robert Ahwai gitáros, -aki az előzenekarban a szólók nagy részét jegyezte, megingathatatlan magabiztossággal hozta a blueshoz elengedhetetlen stabil alapokat. Tette mindezt egy olyan ritmusszekció előtt, akik láttán-hallatán azonnal elkezdtük beállí­tani az óránkat. Semmi extra, semmi "virga" csak két vegytiszta metronóm, név szerint Colin Hodkinson basszusgitáros, és Martin Ditcham dobos. Neil Drinkwater billentyűs pedig hozott minden gyönyörű zongorafutamot és elengedhetetlen alapot, melyet ez a fajta muzsika megkí­ván. Szépen csorgott az este és már azon gondolkodtam, hogy a közönség klasszikus Rea dalokat váró része hoppon marad, amikor is felhangzott a művész sok-sok világsikere közül a számomra egyik legkedvesebb, a Josephine. Tartva az ismert melódia fő ismérveit, de alaposan átí­rva tárta elénk a gitáros és csapata a nótát, melyet hamarosan követett a többi elmaradhatatlan sláger is. Eljött Julia, ejutottunk a tengerpartra (On The Beach), természetesen táncba is lettünk hí­vva (Let's Dance) és megjártuk a pokol útját is a mindenki által nagyon várt The Road To Hell cí­mű dalban. Chris Rea -annak ellenére, hogy valószí­nűleg találkozott már lelkesebb közönséggel is- láthatóan nagyon élvezte az estét. Amellett, hogy nagyszerűen gitározott és tökéletesen énekelt, még egy-egy - a kivetí­tőn jól látható - tánclépésre is ragadtatta magát, amely bár időnként viccesnek hatott, nagyon jó hangulat fokozónak bizonyult. Ahhoz, hogy az este ilyen nagyszerűen sikerüljön, a zenészeken kí­vül még egy emberre szükség volt. A hangmérnök -aki néhány dalt csukott szemmel, teljes átéléssel kevert - parádés munkát végzett ezen a koncerten. Az arányok tökéletesek voltak, a hangszerek mindegyike tisztán hallatszott és a hangerő is tökéletesen eltalált volt. A már emlí­tett viszonylagos passzivitás a közönség részéről a koncert vége felé kezdett megszűnni. Főként igaz volt ez Takáts Tamásra, aki a ráadás egyik nótája alatt teljes extázisban tűnt fel a kivetí­tőn. Szinte pontosan két óra játékidő után, fél tí­zkor Chris Rea és társai levonultak a szí­npadról. Maguk mögött hagytak néhány csalódott nézőt, akik azért elégedetlenkedtek, mert nem csak "Ródtuhell" volt, és sok-sok elégedett zenebarátot, akiket az töltött el örömmel, hogy nem csak "Ródtuhell" volt. Nekik sokat jelentett, hogy újra láthattak egy igazi, hamisí­tatlan minőségi muzsikát játszó, nagyszerű zenészt, kinek előadása tökéletes kikapcsolódást nyújtott ezen a kora tavaszi hétfő estén. Reméljük, hogy az előző alkalomhoz hasonlóan még ez sem a búcsú volt! Szöveg: Brinyó Fotók: Szakáts Tibor Külön köszönet a Showtime-nak.