fbpx

Évtizedelő: 1994 (első rész) - Ébredések

írta Hard Rock Magazin | 2008.03.02.

Amorphis: Tales From The Thousand Lakes - Philo Axel Rudi Pell: Between The Walls - JLT Black Sabbath: Cross Purposes - Almár Ákos Bruce Dickinson: Balls To Picasso - Pearl69 Danzig: 4p - T.T. Dio: Strange Highways - Garael Dream Theater: Awake - Tomka Pink Floyd: The Division Bell - Brinyó Tiamat: Wildhoney - Philo Yngwie J. Malmsteen: The Seventh Sign - Szakáts Tibor Amorphis: Tales From The Thousand Lakes Nem tudom, hogy van e olyan metal rajongó, aki ne hallott volna az Amorphis zenekarról, illetve ezen finn csapat mérföldkőnek tekinthető Tales From The Thousand Lakes korongjáról. Gondolom ezt még akkor is, amikor ismert előttem a hörgős énekkel szemben fellépő általános elutasí­tó magatartás. Az Amorphis zenekar munkássága kezdetén (Privileg Of Evil EP) nem volt más, mint egy í­géretes finn death metal zenekar. Teljesen távol álltak attól a zenei irányvonaltól, ahol ma munkálkodnak (világzene a metalban). Tiszta death volt a játék neve anno. Első teljes albumuk (The Karelian Isthmus) még mindig death volt, viszont itt már nem egy "tizenkettő egy tucat" jellegű halálhörgő brigád ontotta magából az istentelen szövegeket, hanem egy, a finn őseposz (Kalevala) által szövegileg átjárt, folkos zenei elemekkel kí­sérletező nagyon fiatal csapat jelent meg a szí­nen. Az intelligens dalszövegek, a különleges északi népzenei hatások death-ba ágyazása kellőképpen felkeltette a kritikusok és a rajongók figyelmét. 94-ben aztán megszületett a Tales..., amivel egy olyan ösvényt nyitott a zenekar, amin még előttük senki nem haladt át. Sőt, ebben a klónzenekaroktól hemzsegő világban azt kell mondjam az Amorphis is egy olyan zenei világot képvisel, amiben nem található (vagy csak én nem tudok róla) utánzó. Jelen albumukat átszövi az északi jéghideg táj szépsége, keleties gitár és billentyűtémák, a népzenei gyökerek / hagyományok tisztelete, és főleg ez utóbbi tette egyedivé anno ezt a zseniális zenekart. A dalok zöme már nem is hasonlí­t zeneileg a death metalra, a rokoni párhuzamot csak a hörgésben találhatjuk meg. Nagyí­vű dallamok, billentyűs hangszerekkel vérbő jelleggel megtámogatott tételek, néhány helyen tiszta ének tölti ki az összes számot. Az albumot felvezető intro 94-ben még élményszámba ment. Finom, atmoszférikus billentyűs témáival kellőképpen juttatja a hallgatót abba hangulatba, ami végigkí­séri az albumot. Az Tales szerintem legnagyszerűbb tétele a nyitószám. Az Into Hiding volt talán a zenekar első olyan szerzeménye, ahol tiszta ének is megjelent, és nem is akár milyen formában. A refrénbe belecsempészett énekrész a mai napig megborzongtat. A szám egyébként egy visszafogottan hömpölygő gitártétellel kezd, ami fokozatosan vált egy kissé gyorsabbra. Keleties riffelése azonnal magával ragadja az embert. Az ének belépésével a keleties témákat felváltják a nordikus elemek, majd a refrén előtt kissé megintcsak belassul, hogy kellőképpen hí­vja fel a figyelmet a közelgő csodára. 15 év után is bátran mondhatom, hogy ilyen jól eltalált refrént ritkán hallani, főleg amikor a tiszta és hörgős ének kettőse közösen ostromolja a hallójáratokat. Zseniális!!! A következő egyértelműen klasszikussá vált tétel az ötös, Black Winter Day. Az emlékezetes dallam, ami nem tűnik el a fejedből még egy dekád után sem, örökké belekarcolja magát az ember memóriájába. Aki egyszer meghallja, sosem felejti el. Itt megint fellelhető a kántálós ének a refrénben, a gitárok és billentyű játékos váltakozása. Az albumra amúgy is jellemző a roppant dallamosság, és ezt úgy oldotta meg egy death csapat, hogy énekdallamok helyett gitárdallamokat ültetett a ritmusokra és az ének inkább mint egy aláfestő hangszer súlyosbí­tja a megszólalást. Jó trükk, és abszolút célra törő: a deaht rajondók szokhattak a dallamosodáshoz, a death / hörgés ellenzői meg talán kissé nyitottabbá váltak erre a verbális megnyilvánulásra. A következő szám megint csak egy kiemelkedő része az albumnak. A Drowned Maid dallamát is képtelenség elfeledni. A szám felénél lévő kiállás pedig a régebbi témákra emlékeztet, mégis a ráültetett melódia egy egész más sí­kra tereli az embert. Az Into the Beginning megint egy olyan tétel, ami -ha más nem, az eleje biztos- arra készteti az embert, hogy gondolkodjon egy Finnországi látogatáson. A szomorkás bevezetőben fellelhető női ének hörgéssel társí­tva felállí­tja az összes szőrszálat az ember kezén. Egy roppantul fontos adat, ami a zenekar életéhez és fejlődéséhez még hozzá tartozik a teljesség kedvéért, hogy ugyan nehéz elhinni, de ezeket a csodákat egy 20 év átlagéletkorú brigád tálalja elénk roppant éretten! Mindig nagyon csalódott vagyok, amikor olyan metal zenét szerető, jóképességű emberekkel beszélgetek, akik ki nem állhatják a hörgést. Csalódott vagyok, mert megfosszák magukat az emberi kreativitás, zenei önkifejezés egy olyan mesterművétől, mint például a Tales From The Thousand Lakes csupán azért, mert hörögnek benne. Én azt vallom, hogy minden műfajban megvannak a zseniális darabok, legyen az death, grind, black, instrumental. Ajánlom ezt az albumot - még í­gy 14 év távlatából is - minden torzí­tott gitáron alapuló zenét kedvelő ember számára! Axel Rudi Pell: Between The Walls Jól emlékszem még azokra az időkre, amikor nagyon fiatal rockerként éppen csak ismerkedtem a zenével és az előadókkal. Már akkor is a hard rock volt az a stí­lus ami a leginkább érdekelt, és ennek fényében vadásztam lemezekre. Az egyik vadászat során kedvenc cd boltomban egy nagyon dögös, lendületes, erőteljes nótára lettem figyelmes. Ez volt a Between The Walls. Nagyon megtetszett a gitáros játéka. Riffjei és a szólói, valahogy rögtön magával ragadtak. Megtudtam, hogy az úriembert, akinek a nevét viseli a zenekar, nem mást mint Axel Rudi Pell. Ott és akkor ez semmit nem mondott, de az összes kapható albumát azonnal megvettem. És ezek közül a lemezek közül, az abszolút kedvencem a Between The Walls. Ezért amikor az Évtizedelővel elérkeztünk az 1994-es évhez, egy percig nem volt kérdéses, hogy melyik lemezről fogok í­rni. A jó Axel karrierje még a 80as évek közepén kezdődött el, egy Steeler nevű zenekarral. Bitang erős túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy ez a banda világhí­rű lett, mivel talán csak Németországban ismerte őket pár ember. Lehet, hogy a relatí­ve sikertelenség késztette a Mágust, hogy szólókarrierbe kezdjen, lehet, hogy más zenét akart játszani, de az is lehet, hogy csak egy hirtelen fellángolás késztette arra, hogy 1989-ben nekilásson önálló albumokat készí­teni. Tegyük gyorsan hozzá, hogy nem volt könnyű helyzetben. Nézzük csak meg, hogy milyen remek gitárosokat adott Németország a zenei világnak. Ott vannak először is a zseniális Schenker testvérek, a fenomenális Uli Jon Roth, a heavy metal egyik legnagyobb riff gyárosa Wolf Hoffman, vagy egy másik legendás metal bárdista Kai Hansen. Szóval aki ebből a legendáktól hemzsegő közegből ki akar törni, annak fel kell vérteznie magát technikai tudással, kitartással, és alázattal. Pell Mágus pedig azt hiszem minden követelménynek megfelel. Játékát nagyon könnyű felismerni, összetéveszthetetlenül egyedi stí­lusa van. Azt persze, nem lehet kijelenteni, hogy Ő a második Ritchie Blackmore, de az biztos, hogy egy remek képességű gitáros és dalszerző. Azért emlí­tettem pont a mosoly nélkülit, mert a Mágus egyik példaképe az egykori Deep Purple és Rainbow gitáros. Ezek a bandák kétség kí­vül nagyban hatottak is a gitárosra, és befolyásolták zenei világát. Szóval a csapat alapvetően hard rock-ot játszik, igaz a nagy elődöknél keményebben, erősebben. (Akadnak olyan szakí­rók, akik melodic metal-nak definiálják a banda zenei stí­lusát, én azonban maradnék a hard rock jelzőnél). És ha már erről a bandáról beszélünk, meg kell jegyeznünk, hogy a Mágus remek érzékkel választotta ki zenész társait. A frontemberi posztot a tökéletes hard rock énekes prototipusára Jeff Scott Sotora bí­zta. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ha azt mondom, tökéletes választás volt. Ő az a fickó akinek hangi adottságai tökéletesen passzolnak a zenéhez. Igazi, vérbeli rock torok Jeff, az egyik legnagyobb. A dobok mögé is egy remek képességű zenészt igazolt, a korábbi Rage, jelenleg Stratovarius ütőst, a géppuska lábú Jörg Michaelt, aki kétség kí­vül a germán ütősök élmezőnyébe tartozik. A basszer, Volker Krawczak az egyetlen olyan muzsikus aki a kezdetektől napjainkig tagja a bandának, mely tény nagyjából jellemzi is képességeit. A billentyűket az igen tehetséges Julie Greaux kezelte, aki később megfordult a legendás Talisman soraiban is. Egy szó mint száz, remek zenészekkel állt neki Axel, hogy elkészí­tse negyedik szóló albumát. Mi más is lehetne a végeredmény 5 ilyen kitűnő muzsikus munkájából, mint egy í­zig vérig remek, hamí­sí­tatlan hard rock album, igen jó nótákkal, és pár igazán nagy slágerrel. A lemez egy igen í­zléses introval indul, ahol a Axel gyönyörű szép szólót prezentál. Majd rögtön utána jön az első merénylet a tespedés és a nyugodt üldögélés ellen, a Talk Of The Gun személyében. Bitang gyors, lendületes nóta, óriási riffel, és Soto kőkemény énekével. Nagyon jó nóta! A lemez hármas és négyes nótája, a Warrior és a Cry Of The Gipsy akár egymás testvérei is lehetnének. Középtempós dalok, óriási énekdallamokkal. A refrének, melyek nagyon megfogják az embert, Jeff tolmácsolásában különösen jól szólnak. A Warrior pedig akár egy jobb akció-kaland film betétdala is lehetne. A tí­z perces Casbah nem rossz dal, de egy kicsit vontatottnak tűnik. Az Outlaw-ra ellenben ez már nagyon nem igaz. Ez is egyike a pörgősebb daloknak, felrázza azokat akik talán kissé elbóbiskoltak az előző szerzemény hallgatása közben. "Take off your hat, Kick off your shoes, I know you ain't going anywhere..." Remélem ezek a sorok mindenkinek ismerősek. Akiknek nem elárulom, hogy a Free talán legnagyobb slágerének a Wishing Wellnek a kezdő sorai. Ezt a dalt dolgozta fel a zenekar, és azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom remekül sikerült. Bocsássa meg nekem a világ, de személy szerint nekem Soto tolmácsolásában jobban tetszik mint az eredeti. Az Innocent Child a lemez egyetlen -ha szabad ezt a szót használnom- balladája. Igazán szép, szí­vig hatoló dal, ahogyan a zongora-ének kettőst hallgatom valami földön túli érzés kerí­t hatalmába. Ahogy a bevezetőben emlí­tettem, életem első Axel Rudi Pell nótája a cí­madó szerzemény volt, mely azóta is egyik kedvencem. Megtestesí­ti mindazt, amit én hard rocknak gondolok. Fejrázásra ingerlő tempót, remek riffeket és szólót, mesteri énekdallamokat egy szőrös rock torok tolmácsolásában. Az albumot egy instrumentális alkotás zárja, ami a Desert Fire cí­met viseli. Igazi hangszer akrobatikát lehet itt hallani, elképesztően jó szólókkal, remekül megválasztott tempóval. Ahogy ezt az albumot hallgattam, újra úgy éreztem magam, mint amikor 16 évesen először találkoztam ezzel a remek zenésszel és csapatával. Az a varázs ami akkor elkapott, mind a mai napig megmaradt. Számtalanszor meghallgattam már ezt az albumot, de mindig jól esik találkozni a remek riffekkel, a hangulatos billentyű aláfestésekkel, a remek énektémákkal, a hibátlan ritmusszekciós munkával. Hatalmas album! Black Sabbath: Cross Purposes "Szia! Te, olyan hí­rem van, hogy be...rsz, Tony Martin visszament a Black Sabbath-ba" -fogadott Cselőtei Laci egyik este a Tüzesví­zben. Bár a fent emlí­tett anyagcsere-folyamat nem következett be a hí­r hallatán, azon egyszerű okból, hogy drága jó szüleim kétéves koromban szobatisztaságra szoktattak, azért kellően meglepődtem. Korábban, amikor Ronnie James Dio visszatért a Sabbath-ba, kifejtettem Cselőnek, hogy bár Dio a kedvenc énekesem, a Heaven and Hell pedig a kedvenc albumom (nem csak kedvenc Black Sabbath albumom, hanem úgy általában a kedvencem), mégsem vagyok teljesen felhőtlenül boldog, hiszen egy (végre valahára) stabil felállást robbantottak szét az újraegyesülés kedvéért, ami (ismerve az érintetteket) kérdéses volt, mennyire lesz tartós. Sajnos, mint ma már tudjuk, bejött a rossz előérzetem. Dio nem volt hajlandó Ozzy buliján (ahol pár dal erejéig újra összeállt az eredeti Black Sabbath) előzenekari státuszba süllyedni, Iommi-ék ezt nem vették komolyan, azt hitték, csak játssza az agyát, és elvállalták a bulit, amit végül is, mint ismeretes, Rob Halford mentett meg egy szenzációs beugrással. Szóval Dio kilépett a bandából, és akárcsak 82-ben, ismét vitte magával egyik kedvenc dobosomat, Vinnie Appice-t. Az ő helyére sem akárki került: Bobby Rondinelly, az egykori Rainbow dobos (Állí­tólag szóba került Cozy Powell visszatérése is, de egy lovasbaleset miatt ez egyelőre meghiúsult). Egy csapatban a döngő basszus, és a szárnyaló énekdallam, vagyis Butler és Martin, hozzá Iommi, és egy kitűnő dobos (no meg természetesen az örök vendégbillentyűs, Geoff Nichols) - ebből valami nagy dolognak kell kisülni. És lőn. Nehezen tudnám megmondani, melyik a második kedvenc Black Sabbath lemezem (az elsőt ugye már í­rtam), de jó eséllyel pályázhat rá a Cross Purposes. Kitűnő dalok, szuper hangzás, zseniális ötletek. Ebből mindjárt az album elején kapunk egy kis í­zelí­tőt. I witness - berobban a dob, majd az egész zenekar, Iommi nyújtogat a gitáron - zseniális kezdés után zseniális folytatás: húzós riff, döngölős basszus, kitűnő szóló, szárnyaló énekdallam. Lassú ballada következik, Cross Of Thorns, gyönyörű az ének és a gitárbontogatás - viszont Geoff Nichols billentyűhangszí­neivel továbbra se vagyok kibékülve. Há-há-Psychophobia...egészségedre... szóval kitűnő, régi időket idéző gitár-basszus riff, Bobby is remek dobtémát hoz. Virtual Death - azon kevés BS számok egyike, amit annyira nem szeretek, hogy legtöbbször át is ugrom. Biztos jó, és sokaknak bejön ez a hatásvadász világ - nekem nem. Annál jobban szeretem a következő dalt: Immaculate Deception. Érdekes, ötnegyedes riff, megintcsak együtt nyomja Iommi és Butler úgy, ahogy csak ők tudják, majd hirtelen begyorsí­t, és ez váltakozik végig az egész dalban, a közepén egy kitűnő gitárszólóval megtunningolva. Megint egy gyönyörű lassú dal hamisí­tatlan "kéttonys" (Iommi - Martin) hangulattal: Dying for love. Ezután jön a két kedvencem. Back To Eden - súlyos gitárriff, döngő basszus, az ének sem annyira dallamos - mégis van egyfajta könnyedség a dalban. The Hand That Rocks The Cradle - na itt aztán jönnek a nagy í­vű énekdallamok. Megint csak lassú bontogatások és gyorsabb (valójában csak középtempós), húzósabb gitárriffek, amelybe mintha egy csepp disszonanciát is belecsempésztek volna, úgy, hogy teljesen belesimul a riffbe - zseniális. Maritn hangja megint csak szárnyal. Cardinal Sin - furcsa hangulatú dal furcsa énekdallammal, előbb középtempós döngetés, majd begyorsul. A billentyűk kifejezetten megdobják a lassabb részt. Evil Eye - hamisí­tatlan régi Sabbath hangulat, döngölő gitár-basszus riff. Talán ez a dal emlékeztet leginkább a Dehumanizer-re - és pontosan az is a bajom vele, mint a Buried Alive-al. Valahogy nincs befejezve a lemez, úgy elfolyik a vége. Persze lehet, hogy ez is volt a céljuk... Ebben az évben újra ellátogattak hozzánk, kitűnő koncertet adtak a Budapest Sportcsarnok (itt most nem lenne elég egyszerűen csak BS-t í­rni) szí­npadán. Bruce Dickonson: Balls To Picasso Bruce Dickinson, az Iron Maiden távozó frontembere, rockos szárnypróbálgatása, azaz a Tattooed Millionaire után, sok mérföldes lépést megtéve, egy egészen más koncepcióba vágott. Bejelentette régi harcostársainak, hogy távozni kí­ván, átszelte az óceánt, hogy friss élményeket szerezve és kihasználva a "felszabadultság" gyönyörét, új zenészeket verbuválva - akik akkor már jelentős szerepet játszottak a dél-kaliforniai "latino" rock muzsika életében - egy egészen más stí­lusban mutassa meg tehetségét. Brucetól sosem állt távol az egészséges "önmutogatás", mindig is sokrétűségről tett tanúbizonyságot, í­gy a Roy Z. vezette Tribe Of Gypsies felkérése igazán nem tűnt rossz választásnak, hogy életre keljen az új album. A Balls To Picasso egésze eltávolodik az addig, Bruce által megtestesí­tett stí­lusoktól, nélkülözi a tradicionális, brit heavy metal és hard rock elemeit, inkább egy szélesebb közönség és persze az amerikai piac igényeinek kí­ván megfelelni, nem feledve persze a "gyökereket". A korong tartalmának zömében a zseniális gitáros, dalszerző, producer, Roy Z. segédkezett, melynek eredményeként egy izgalmas, dinamikus, összességében rendkí­vül kimunkált, egyben igen szórakoztató hanganyag kerülhetett a rajongók lejátszóiba. Az í­zes latin dallamokkal és ritmusokkal telt nóták többsége az öröm jegyében, szinte sebtében született, mégis valami sötét, progresszí­v esszencia érződik rajtuk, különös ellenpontozásaként a felszabadult útkeresésnek és az underground-nak. A Cyclops, mint nyitódal igazi mestermű! Sötét, a múltban már mesterivé fejlesztett stí­lus egyik ékköve! (Szí­vesen meghallgatnám egyszer Dio előadásában!) Remek, nagy í­vet átölelő ének, húzós, magával sodró dobok jellemzik, a gitárszóló pedig önmagában is megér egy misét. Latin ritmusokat idéző dobok vezetik fel a Hell No c. szerzeményt, Bruce itt is nagyot alakí­t, bár nem a mediterrán világot tárja elénk, ellenben a hangszerek "átmeneteivel". A középrészben ismét sötét témával találkozunk. A Gods of War szaggatása visz tovább, ének-gitár uniszónóval, hangszál próbáló erők uralkodnak a refrénben, mí­g a verzék balladát mesélnek. A kiállásban klasszikus Roy Z. szólót hallhatunk, mely a tagadhatatlan vérről tanúskodik. A zaklatott 1000 Points of Lightba csap a banda, mely furcsán, némileg öncélúan indul, ám nagyszerű refrénben folytatódik. Kissé "üres" a gitárszóló, leginkább a kevésnek érezhető kí­séret miatt, ám már jön is a "megoldás", egy finom latin futam "személyében", melyből újból épí­tkezhet a nóta. A Laughing in the Hidings Bush folytatja a sort (mely eredendően az album cí­me lett volna), egy szenzációs gitár nyitánnyal, csoda a szólam. Nem kevésbé az ének bevezető dallama, mely a továbbiakban sötétségbe burkolózik ( ezt Halford mester előadásában élvezném szí­vesen). Gyönyörű lí­ra ébred a Change of Heart nyomán, fantasztikus a latin ritmusok és dallamok aláfestése, mí­g az ének nem feltétlenül kí­vánná azt, pont ezért vélem zseniális megoldásnak (szolgáljon bizonyí­tékul a rövid, de igen nemes gitárszóló). A Shoot All the Clowns igazi sláger (lehetett volna), belecsapnak rendesen, a végtagok mozgásba lendülnek, sodor, szinte magával ragad a dal. Táncra (vagy szimpla ugrálásra) invitál a ritmus, a kolomp, a csörgő és az ütőhangszerek külön izgalmat varázsolnak a hallgató fülébe, az agresszí­v gitárválaszokkal együtt. Még a középrész rap betétje sem veszi el az ember kedvét! :o) Ilyenkor sajnálom, hogy Bruce nem szólóban turnézik, egy koncertjének (főként, ismerve későbbi műveit) boldogan részese lennék. A középtempós Fire kántálása közelí­t a vég felé. A dal igazi érdeme a gitárszóló és a ritmuskí­séret, finom, arányos ütősökkel. Ébresztő! A Sacred Cowboys azonnal felrázza a bóbiskolókat, még akkor is, ha ismét kántálással hivalkodik, ám tempója nem hagyja nyugton az inakat. A gitár szaggat, sodor, dí­szit, diktál, minden elismerés Roy Z.-t illeti. Ne feledkezzünk meg az Eddie Cassillas, David Ingraham, Doug Van Booven alkotta ritmusszekcióról sem, akik alázatosan, végtelen precizitással és - nem véletlen - összeszokottsággal teszik dolgukat. Az album legnagyobb slágere, a Tears of the Dragon húzza le a függönyt. Nagyszerű, finoman kimunkált Dickinson ballada, feledhetetlen dallamokkal, némi utalásként, hogy nem felejtett el a mester még jó dalokat í­rni! Megérdemelt a siker! A cí­met egy graffiti adta, melyet Bruce egy WC falán látott, később ezt, azaz a rossz cí­mválasztást és annak "bánatát" fejezte ki az album kapcsán, hogy nem kapott Roy Z. szabad kezet a produceri munkálatokban! A nagyszerű énekes a mai napig hálás a zseniális gitárosnak, hogy segí­tett utat találnia abban a "zűrös" időszakban. A Balls To Picasso-t ennek ellenére nem fogadta osztatlan siker, leginkább a kiadó nyilvání­totta ki nemtetszését, ahogy ez az útkereséskor, egy-egy előadó kí­sérletezős időszakában lenni szokott. A makacs és önfejű énekes azonban nem adta fel, sőt, még különösebb utakra tévedt később! Többször is emlí­tettem más énekeseket, akiktől örömmel hallgatnám meg a dalok egyikét-másikát. Szeretném leszögezni, szó sincs arról, hogy jobbak lennének Brucenál, inkább csak azt kí­vántam jelezni, hogy milyen széles skálán, milyen tág univerzumban mozog Dickinson, mely a mesterek szintjére emeli Őt! Valljuk be őszintén, erre igen kevesen képesek! "Picasso golyói": "Cyclops" - 7:58 "Hell No" - 5:11 "Gods of War" - 5:02 "1000 Points of Light" - 4:25 "Laughing in the Hiding Bush" - 4:20 "Change of Heart" - 4:58 "Shoot All the Clowns" - 4:24 "Fire" - 4:30 "Sacred Cowboys" - 3:53 "Tears of the Dragon" - 6:24 A második szólóalbum "elkövetői": Bruce Dickinson - ének Roy Z. - Gitár Eddie Cassillas - Basszusgitár David Ingraham - Dob Doug Van Booven - Ütőhangszerek A közreműködők: Mario Aguilar ("Shoot all the Clowns") Dean Ortega ("Shoot all the Clowns") Dickie Fliszar - Dob ("Tears of the Dragon") Danzig: 4p "...és a fények elhalványodnak,életfonalam elvékonyodik,a szavak már nem sokat jelentenek, és tudom, most elköszönök, és tudom, hogy meg fogok halni ..." (going down to die) A klasszikus Danzig korszak utolsó darabja ez, a haláltól feketéllő papí­rdobozba csomagolt alkotás, a 4. stúdió album. Nézzük a külsőt először. Fekete papí­rdoboz kí­vül, Glenn Danzig bivalykoponya alkotása, belül Michael W. Kaluta mesterműve látható. A papí­rdobozzal a régi nagy LP benyomását keltik. A belső borí­tón lévő alkotás, szerintem sok rajongón megtalálható tetoválásként. A rajz magába foglal mindent erről a világról. Élet-halál, fekete-fehér, kis utalással a ying-yang jelképre. A halál a fekete bivalykoponya, az élet a fehér férfiarc, fehér toll fejdí­sszel, mindez szorosan egybefonódik, kör alapon. Érdemes megnézni annak, aki nem látta eddig. A belső CD könyvecske sem okoz csalódást. Fekete lapok, fehér dalszöveggel, középen egy nem mindennapi fekete-fehér kép a bandáról, még egyszer utoljára. A négy tag nyersfa koporsóban, előttük kezet fog Bill Clinton, akkori elnök - valószí­nűleg hasonmás - egy rendőrtiszttel, kinek másik kezében puska. A képen még két ügynök és egy rendőrnő kapott helyet. Csendélet egy sikeres embervadászat után... Minden kis apróságra ügyeltek. Emlékszem, amikor megkaptam ezt a lemezt, és betettem az akkor még csak CD-t játszóba, ami mindig kií­rta a trackek számát, meglepő módon a 66-ot í­rta ki. Igazi karácsonyi ajándék volt.... Természetesen a 66. track egy rejtett dalt tartalmaz (templomi orgona és Glenn kántálása). Az együttes változatlan, eredeti felállásban játszotta fel Danzig fejedelem szerzeményeit. (A lemezen feltüntetettek szerint minden dal Glenn alkotása...) Nem szabad elmenni szó nélkül a második (Lucifuge) és harmadik (How the Gods Kill) lemezek mellett sem, melyek csak az idő szorí­tása miatt maradtak ki az évtizedelőből. Ezeken a lemezeken Glenn domináns hangját olyan tökéletesre sikerült keverni, és rögzí­teni, hogy minden egyes alkalommal libabőrös az ember amikor a szomorú bluesos lassú dalokat hallgatja. De nem csak a kiemelkedő zene az, ami különlegessé teszi az albumokat. A Danzig II olyan borí­tót kapott, melyet kihajtogatva csak kereszt jöhet ki belőle megfordí­tva, egy idézettel a Bibliából. A Danzig III borí­tója borzongató, de remek mitikus ábrát kapott. Ezeken még nem szerepeltek a "pornó-cicák" mint a későbbi "ipari" hatásoktól hemzsegő lemezeken. Glenn Danzig -et többször megvádolták sátánizmussal (borí­tók, klipek, kétértelmű szövegek), de ő ezt minden esetben visszautasí­totta, ahogy a szervezett vallási szervezeteket is. Szerinte a keresztény vallás legérdekesebb alakja a gonosz... (forrás:http://en.wikipedia.org/wiki/Danzig_) US Billboard helyezések: Danzing I 125., Danzing II 74., Danzing III 24., Danzing IV 29. Ezt a lemezt emlegetik még: IV., Danzig IV, Danzig 4p vagy Danzig 4 cí­mmel is. Én a lemezen is feltüntetett 4p-t használom. A 4p dalai egységesek, énekkel harmonizáló zenei hangzásvilág, ismét remek lassú, szí­vet kitépő szerzemények jellemzik. Kiemelendő szerzemények a going down to die, a let it be captured lassú nóták, melyekben művészi énekteljesí­tményt hallhatunk ismét. i don't mind the pain, cantspeak, little whip középtempós zenék, koncertre születtek, kár, hogy Magyarországon eddig egyetlen dal sem csendült fel élőben Glenn Danzig előadásában. Egyedül csak a sadistikal ostorcsapkodás ritmusára í­rt szerzemény, mely teljesen kilóg számomra a lemezről, ettől elzárkózom. Az until you call on the dark cí­mű dal és különösen a klipje, melyet nem nagyon játszottak nézett TV adók, előrevetí­ti a következő lemezek világát. Bőrbe bújtatott "szí­nésznők", 8 mm cí­mű filmre emlékeztető jelmezben Glenn, súlyos... A cantspeak dal nemcsak azért különleges, mert a felvett zenét visszafelé rögzí­tették, ezzel különleges hangzást adva a szerzeménynek. Klip is készült belőle, mindjárt két változat. Ebből az egyiket - mondhatni - sokat játszotta az Music TV is. 1994-ben a megjelenés után Chuck dobos kilépett a zenekarból. Helyette Joey Castillo ült a dobok mögé. Sajnos hamarosan a két gitáros is elhagyta a Danzig-et és ezzel véget ért a klasszikus korszak. A 4p lemez jól fogyott, de nem hozta meg a várt eredményt, nem sikerült a Mother dalt túlszárnyalni, megromlott a kapcsolat Rick Rubin producerrel is, útjaik elváltak. A negyedik lemez után már csak kőkemény hardcore, "ipari hangzásvilágú" alkotások kaptak helyet, valamint tagcserék sorozata tette ki Danzig együttesének történetét. Ez még nem is viselt volna meg annyira, mint, az, hogy a sok számban Danzig eltorzí­totta az énekhangját... Danzig 5. lemeze (Blackacidevil 1996) nyugodtan bekerülhetne a botrányalbumok sorozatba, mert 2 szám hallgatható rajta, négy ilyen remek lemez után. Az ötödik lemezen nemcsak a hangja lett eltorzí­tva, hanem a hangzás is borzalmasra sikerült. Szerencsére ezt Glenn Danzig is realizálta, és ha jól tudom újra kiadta ezt a lemezt, újrakeverve. A hatodik stúdióalbum (Danzig 6:66: Satan's Child -1999) igen zúzósra sikeredett (A bluesos kellemes témák végképp és örökre elfeledve), de mivel itt ismét hallható az énekhangja, í­gy ez gyorsan a sokat hallgatott CD-k közé került nálam. Engem megfogott ez a Danzig album is. Ugyan már elindult egy számomra kevésbé szimpatikus irány felé, de a 4p alkotásai feneketlen mélységű érzéseket hoznak elmémbe. Akit kicsit is vonz a blues-hardrock zenei köntösbe bújtatott spirituális, többnyire a gonosz és a halál körüli mondanivalóval spékelt rockzene, szerezze meg a lemezt nem bánja meg. Ha megvan, akkor gyulladjanak a gyertyák és hadd szálljon Glenn hangja! Dalcí­mek : brand new god little whip cantspeak going down to die until you call on the dark dominion bringer of death sadistikal son of the morning star i don't mind the pain stalker song let it be captured A lemezt alábbi zenészek játszották fel: Glenn Danzig - ének, gitárok, zongora Eerie Von- basszusgitár John Christ - gitárok Chuck Biscuits- dobok Dio: Strange Highways A legtöbb ember életében elkövetkezik egy olyan időszak, mikor úgy néz ki, semmi sem sikerül: ez alól pedig még az olyan ikonok sem kivételek, akik életművükkel már a nehéz időszakok előtt megalkották maradandó értékeiket. A Lock Up The Wolves - valljuk be őszintén, jogosan - gyenge fogadtatása után jóllehet a Dehumanzizer album talán az egyik legjobban sikerült - és legalulértékeltebb - Black Sabbath lemez lett, Dio mégsem tudott meggyökeredzni a bandában - hiába, két dudás egy csárdában...., a szakí­tás ráadásul nem történt konfliktus mentesen, kölcsönös vádak és gonosz stúdiós pletykák egymás fejéhez dobálásánál már csak az volt a megalázóbb, mikor egy olyan énekestől várták el az előbanda státusz betöltését, ki úgy gondolom, zseniálisan tudta pótolni a metal másik örökbecsű dalnokát: Ozzy Costa Mesa-i búcsúbulija volt az utolsó csepp a pohárban, mely elpattinthatta Dio-ban azt a bizonyos lelki cérnát... Az egyébként általában nyugodt énekesben a megtörténtek olyan zenei kreativitásba fordultak, melynek táptalaja ezúttal nem a megszokott dallamos metal, hanem egy jóval szikárabb, komorabb, súlyosabb, doom szülte zene, némi ipari fémzöngével. Ez bizony már nem a sárkányok és a szivárvány világa volt, inkább illett a földi pokol nyomorúságának zenei tablóként való lefestésére, mint valami királylányos tündérmese szórakoztató igric- dalához. Ez a való világ- gondolhatta Dio, ki gyorsan újjáalakí­totta zenekarát, hogy csattanós választ adjon a kétkedőknek, valamint meg tudja valósí­tani a Black Sabbathban elvetélt újabb ötleteit. A Strange Highways dalain ugyanis érződik, hogy a Dehumanizer doomos, depresszí­v univezumának folytatásaként születtek, olyan düh és elkeseredés okádmányaként, mely kripta-valóságában felvette a versenyt a korai szombatista lemezekkel is. Ez azonban természetesen már nem a hetvenes évek pszichedelikus világa: a vontatott ütemek táptalaja nem a fű, hanem a mechanikus szerveződésű pokol gépszörnyeinek ipari pumpálása, mely mestersége szí­vként adagolja a komor, elkeseredett riffeket. A szinte ipari keménységű Jesus Mary The Holy Ghost állatias hörgése már jelezte, hogy a lemez nem a szárnyaló dallamok szí­ntere, az élesen szabdalt riffek pedig nem a klasszikus gitárszólókat fogják kiszolgálni. A lassan hömpölygő dallamok mégsem váltak unalmassá, köszönhetően annak a különleges atmoszférának, mely ez idáig nem fért meg a Dio szóló albumok szabadabb terében. A Firehead gépies zakatolása talán még az album legkönnyebb nótája, mely után a gonosz lí­raiként induló, a Lock Up The Wolves szellemében megí­rt Strange Highways teremt igazán elkeseredett hangulatot, lassan, csontot őrlő riffelésével, vontatott, ám mégis speciálisan ható dallamaival. A lemezen egymás után sorakoznak a gonoszabbnál gonoszabb tételek: a Hollywood Black keserű kikacsintása, vagy az Evilution horror-szagú basszusfutamai ugyanazt a deprimáló feelinget teremtik meg, mint a cí­mében is dehumanizáló Pain. Komor, nehezen emészthető album a Strange Highways, olyan távol a korábbi Dio lemezektől, amennyire az lehetséges, talán csak a Heres To You tudott némi Kill The Kinges emlékeket fakasztani ezen a rozsdamarta vasvirágos mezőn, ahol Tracy G. szaggatott gitármunkája adott logisztikai támogatást a valóság szülte pillanatnyi lelkiállapotnak. Érthető persze, hogy mi indukálta Dio-ban az ekkora váltás igényét, azonban a jól sikerült album ellenére is úgy gondolom, a Rainbow, illetve a korai szólók univerzuma nem hiába került be a metal pantheonba: egy ilyen kaliberű énekesnek ugyanis szüksége van a nagy í­vű dallamokra, melyekben úgy szárnyalhat a hangja, ahogy azt még ma is megtapasztalhattuk a koncerteken és a fesztiválokon. Dream Theater: Awake Első pillanatban talán furcsa lehet, ám a legnagyobb dilemma mestermunkák és zseniális zenészek esetében - amit ismerjünk be, a Dream Theater esetében mindkettő adott - nem a mérföldkő létrehozásának procedúrája során jön, hanem azt követően. Vajon hogyan lehet felülmúlni a felülmúlhatatlant? Átugrani a lazán "túl magasra" állí­tott lécet? Persze, egyszerűnek tűnik az akár ironikusnak is tűnő válasz: nem szabad lekopí­rozni a hirtelen jött sikert hozó munkát, pláne nem szabad csupán üldögélni a babérokon, hanem továbblépve új utakat kell felfedezni. Ez azonban csak azon örökös vitához vezetne, amit a Motörhead és hasonszőrű bandák példája fémjelez: vajon a kialakí­tott egyéni stí­lus folyamatos reprodukciója a zseni kézjegye vagy csupán önismétlés? Ebbe a kérdéskörbe talán nem kéne belemászni, ám pont a DT példája adhatná meg azt a választ, ami viszont sok klasszikus banda számára vethet nem feltétlen kedvező fényt: ilyen nagy szavak esetében nehéz kikerülni a közhelyeket, ám a munkásság elég tanúbizonyságot nyújthat azon állí­tásra, miszerint a DT-nek úgy sikerült a mai napig megőrizni saját, egyedi stí­lusát, hogy közben folyamatosan, korongról-korongra meg tudott újulni. A két évvel ezelőtti Images & Words album stí­lusdefiniálónak bizonyult: kifinomult progresszivitásának és lágy melódiáinak köszönhetően megadta az elvárások alaphangját; - azonban a nyári délutánok kellemes biztonságérzetét felelevení­tő, általában "meleg tónusú" számok (hogy mást ne emlí­tsünk, pl. a Surrounded) helyett a tél precí­zséget sugárzó hidegsége köszöntött be, ám ugyanolyan könnyen szerethető nótákkal. Az Awake az együttes addigi legérettebb és legkomplexebb formáját tükrözte: a számok alaphangulaton túli különbözősége minden rajongó igényét kielégí­theti. Ráadásul ezen lemez esetében bármiről beszélhetünk, csak céltalan progresszivitásról nem: nyoma sincs őrült virgázásoknak, magamutogató szólóhegyeknek. Ehelyett a számközpontú dalí­rás a domináns, amely az összetettséget a dalstruktúrák, nem pedig az egyes instrumentumok terén igyekszik megvalósí­tani. Mindezek tetejébe pedig ezzel az albummal a DT ellenesek legutolsó mentsvárát is fel lehet számolni: az immár másodszor frontvonalba állí­tott LaBrie egy precí­z és elegáns lövéssel semmisí­ti meg az őt kipécézőket, tagadhatatlanul kiemelkedő produkciójával. Azt, hogy a lassú, a hangulatteremtésre épülő számok esetén otthon érzi magát, már az előző korongon is bebizonyí­totta, ezúttal azonban az agresszí­v nóták esetén is magabiztosan teljesí­t (talán nagy szerepe volt benne, hogy a néhol irritáló magasságokba szökő sikí­tásait ezúttal nyaralásra küldte). A nyitó 6:00 jól tükrözi az elkövetkező 75 perc alaphangulatát: ez már nem az I&G biztonságos világa - nyakatekert ritmusok, lopakodó basszusgitárjáték, illetve a hirtelen váltások tömkelege várja első körben a hallgatót. Az egész album többrétűségét jól reprezentálja a beillesztett filmszövegek szintje, amely azonban egyáltalán nem töri meg a dal hangulatát: az egész Awake lemez leí­rható lenne azon tendencia mentén, amikor két elsőre össze nem illő eredetű/hangulatú megoldás olvad össze koherens egésszé. Elég csak felfigyelni példának okáért a Caught In A Web kezdésére, ahogy Petrucci kemény riffjeit fonja körül Kevin Moore kissé háttérbeszorí­tott, ám mindig jelenlevő szintetizátormotí­vuma. Váltások, egy kis staccato riffelés, Petrucci laza tekerései, és máris emelkedik az adrenalin szint - érdemes figyelni még LaBrie mélyen átélt énektémáira is, amelyek főleg a dinamikusabb részeknél jönnek elő igazán. A megalapozott sötét szí­nezetű aurát tartják fenn továbbra is az Innocence Faded már-már melankolikus (ezt a jelzőt ugyanis még későbbre kell tartogatnunk!) dallamai - zeneileg még akár az előző lemezre is felférne, ám James énektémái szinte sí­rnak a lappangó elvágyódás jegyében; ráadásul a lassú passzázsok lebegő dallamai is jobban passzolnak hangi adottságaihoz. Az A Mind Beside Itselfre keresztelt trilógia jól jelzi az együttes hozzáállását: három lényegileg különböző nótát kapcsoltak össze tematikailag. Az Erotomania a "kötelező" instrumentális szám - az önvizsgálat zenei leképeződését nyújtó három dal első foka az eleinte csapongónak tűnő vizsgálódás; különböző harsány élességgel felruházott riffek, témák váltják egymást. A legdallamosabb motí­vum, a látszólag megtalált harmónia jegyében nem véletlenül előlegzi meg az akusztikus lassú számot, a magát andalí­tó slágerré kinövő The Silent Mant. A trilógia összetettség szempontjából talán legérdekesebb része a majdnem 10 perces Voices, amely mintha csak a szürreális borí­tóra reflektálna: akusztikus passzázsoktól a jól ismert sikí­tásokon keresztül könnyen énekelhető refrénig szinte mindent tartalmazó monumentális muzikális orgia. Az Awake érdemeit mutatja, hogy ennek ellenére a java még hátravan. Elég csak a The Mirror mindent lefegyverző, vaskemény riffelésére gondolni, amely ékes példáját nyújtja annak, hogyan lehet akár még a monotonitást is izgalmassá tenni, és hogy a súlyos zene mértéke sem az indokolatlan brutalitás. Kissé ironikusan szólva: a lemez legnagyobb slágere -, megunhatatlan mázsás zene, a harag tökéletes zenei kifejeződése a maga hullámzásával. De ez akár az egész lemezre elmondható, nevezetesen, hogy különböző érzelmek transzformálását viszik véghez, mégpedig a lehető legmagasabb szí­nvonalon. A Lie ott folytatja, ahol az "ikertestvére" abbahagyta, azzal a különbséggel, hogy már egy "ritmikai képletre" épül, kissé komplexebbre véve a figurát - érdemes figyelni, hogy a verzék alatt LaBrie milyen nagyszerűen jelení­ti meg a flegmaságot. Ilyetén fokú zúzás után értelemszerűen le kell csillapí­tani a kedélyeket: a Lifting Shadows off a Dream még azon DT lassúk sorába tartozik, ahol nem a hangszeres teljesí­tményen, hanem a hangulaton volt a hangsúly, amely tökéletes felépí­tésével - ahogy az egyes lépcsőfokokon keresztül egyre csak fokozódik a tempóval együtt a melódiák mennyisége is - szinte magába szippantja a hallgatót. Az ezt követő Scarred az együttes egyik méltatlanul elfeledett gyöngyszeme, annak ellenére, hogy a progresszivitás esszenciáját nyújtja a maga 11 perces terjedelmével; hasonlóan a Voiceshoz, felvonultatja a DT nem éppen szegényes repertoárját. Csakúgy, mint a többi számban is, igazán figyelemreméltó a szintetizátor jelenléte: elsőre talán nem is észrevehető, ám mégis ugyanolyan fontos komponens a hangulat megteremtésében, mint például Portnoy virtuóz dobolása, vagy Petrucci kifogyhatatlan riff-tárháza. És a legvégére került a zsenialitás könnyfakasztó szobra, a Space-Dye Vest: hát lehet ennél szomorúbb, és mégis szí­vbemarkoló számot í­rni? Előfordulhat, hogy Kevin Moore nem akkora virtuóz, mint Jordan Rudess, vagy éppen Derek Sherinian, ám hogy fantasztikus dalí­rói vénával rendelkezik, azt kár lenne tagadni. Az "olivai" magasságokba emelkedő, az egész szám lényegét adó zongora megfejthetetlen egyszerűsége talán még nagyobb súllyal nehezedik a befogadóra, mint a Mirror földbedöngölő, kí­méletlen gitártémája. Ennél szebb búcsúról nem is álmodhat a már a lemezbemutató turnét is "lemondó" billentyűs. Ahogy korábban emlí­tettük, ha valami megérdemli a pozití­v értelemben vett melankolikus jelzőt, akkor ez az a szám És hogy mi a végeredmény? A progresszí­v metal egyik legváltozatosabb, a technikai precizitás mellett emocionális töltettel is (!) rendelkező csodája - 5 muzsikus tiszteletadása a progresszí­v zene felé, az egyéniség zene iránti részleges alárendelésének köszönhetően. Szubjektí­v "tény", hogy nincs rossz Dream Theater album: ám az Awake még a jók közül is az egyik legjobb; tipikusan az a lemez, amin nem fog az idő vasfoga, í­gy soha nem késő megismerkedni vele... Pink Floyd: The Division Bell A Pink Floyd azon ritka zenekarok egyike, melyek nevének emlí­tése alapvetően -függetlenül attól, hogy az illető milyen műfajú muzsikában járatos -egyforma reakciót vált ki mindenkiből. Nem halottam még senkit, aki ne, minimum a tisztelet hangján véleményezte volna a progresszí­v rockmuzsika dinoszauruszának áldásos tevékenységét. A "bennszülött Floydos" rajongótáboron belül természetesen már megoszlanak a vélemények a csapat életművével kapcsolatban. A "szakadás" oka persze elsősorban Roger Waters távozása, mellyel sokak számára a gárda működésének "értelme" is elveszett. Jómagam és még néhány milliónyi zenehallgató azonban másképp vélekedik erről a változásról. A basszusgitáros főnök kiválásával egy új -sajnos most úgy tűnik elég hamar lezárult - korszakot nyitott a Pink Floyd, mely jelezte, hogy a megmaradt tagok (eleinte elsősorban David Gilmour)meg akarják mutatni, hogy a főnök után is van élet. Méghozzá egy másmilyen, de í­gy is teljes élet. Az 1987-es A Momentary Laps Of Reason cí­mű alkotás egy valóban új út megkezdése volt. Elkészí­tése után a session zenészek hadával kiegészí­tett zenekar világkörüli útra indult, melynek dokumentációját hangi és képi formátumban is a nagyközönség elé tárta. A Delicate Sound Of Thunder cí­mű 1988-ben megjelent koncertfelvétel egy nagyon erős Pink Floyd-ot mutatatott. Mindenki azt hitte, hogy újra beindult a henger, ezután sorjáznak egymás után a jobbnál jobb albumok. Nem í­gy történt. David Gilmour, Richard Wright és Nick Mason legközelebb 1994-ben gondolta úgy, hogy ismét van mit mondania a világnak. A The Division Bell -számomra örökérvényű - lényegét a hozzá köthető személyes élményemmel tudom a legjobban megvilágí­tani. 25 éves voltam és életem egyik legnehezebb korszakát éltem. Tervek, pénz, munka és társ nélkül csak a zenében találhattam menedéket. Az albumot -miután az összes ruhám zsebét kiforgattam egy kis pénzért és visszavittem az üres üvegeket- kazetta verzióban vásároltam meg, melyet még azon a napon nyolcszor hallgattam végig. Amikor nekiültem, még egy reményvesztett csődtömeg voltam, mire a végére értem - bár persze közben sem ért semmilyen csoda - már láttam a fényt az alagút végén. Gilmour és társai igazi "rock vegyészek" -ként készí­tették ezt a korongot. Vettek néhány gitárt, billentyűs csodákat és dobokat, beletették egy üstbe, hozzá öntöttek annyi végtelen művészi érzékenységet, szépség iránti vágyat, szeretetet, keserédes hangulatot, szárnyaló költészetet, békés megnyugvást, melynek eredményeképpen egy olyan alkotás született, amihez foghatóval -ebben a kategóriában- azóta sem találkoztam. Azon a bizonyos kora nyári -de számomra fagyos téli - napon rám talált valami, amely után úgy álltam fel a székből, hogy "igen, van értelme ennek az egésznek, és holnap újult erővel bele is vágok, hogy kimásszak a kátyúból". A lemezt azóta is előveszem néha, behunyom a szemem és az introként is értelmezhető első, instrumentális dalban felcsendülő Gilmour akkordok hatására azonnal elrepülök egy olyan világba, melyet mindig is álmodtam magamnak. Ott, azon a "bolygón" minden és mindenki nyugodt, de mégsem unalmas az élet, a boldogság mindennapos vendég, de mégsem ér állandóan fülig mindenki szája, mindig van párbeszéd az emberek között, de nem csak örömüket, hanem bánataikat is megosztják egymással, akkor sem néznek rád ferde szemmel, ha ferde a szemed. Ez egy általam idealizált világ, melyet egy általam idealizált zene hatására látok magam előtt. A The Division Bell szerzeményeit darabonként értelmezni, elemezni értelmetlen feladat. Soha addig, -de talán még azóta sem - éreztem ilyen átütő egységet egy (nem concept) albumon belül. Profi alkotóműhely lévén a Floyd már a borí­tóval kezdi a később a lemezen is hallható hatás felépí­tését. A Storm Thorgerson által megálmodott képen látható "fejekről" első ránézésre azt gondoltam, hogy grafikáról van szó. Hatalmas meglepetés volt számomra, amikor kiderült, hogy a fotó egy John Robertson által létrehozott több, mint három méter magas és 1500 kilogramm súlyú szoborpárost ábrázol, mely alkotás egy Cambridgeshire-ban található mezőn lett kiállí­tva és fotózva. A monumentális külsőn túljutva belül, az anyagot hallgatva is hasonló grandiozitással találkozhatunk. A fent vázolt hangulat elérését, a varázslatos muzsikán túl, sok-sok effekt is fokozza. Hol egy vurstli hangjait halljuk, hol méhek döngenek a fülünkbe. A dalok túlnyomó többsége maximum a középtempóig jut el, de mégsem érezzük egy pillanatra sem, hogy lassúak, egyhangúak lennének. Köszönhető ez az azonnal fülön csí­pő dallamoknak, a parádés hangszerelésnek (pl. Poles Apart) és a végtelenül kimunkált, finom hangszeres játéknak. A The Division Bell nem csak az én világomban és a zenerajongók életében bí­r különös fontossággal. A Waters utáni korszakban itt volt érezhető, hogy a csapat újra magára talált. Mindenki abban reménykedett, hogy a korong és hatalmas sikere ismét meghozza a kedvet ahhoz, hogy csapat tagjai újra rendszeres alkotó munkába kezdjenek. Egy ismerősöm a lemez megjelenését követően, amikor egy összejövetelen a záró, High Hopes cí­mű szerzeményt hallgattuk, az addigi folyamatos beszélgetést megszakí­tva csendre intett minket és í­gy szólt: "Halljátok ezeket a harangokat? Olyanok, mintha temetésre hí­vnának. A Pink Floyd-nak vége!" Azóta eltelt 14 év, de még mindig bí­zom benne, hogy tévedett! A lemezen található szerzemények: Cluster One (David Gilmour, Richard Wright) - 5:58 What Do You Want from Me (Gilmour, Wright, Polly Samson) - 4:21 Poles Apart (Gilmour, Wright, Samson, Nick Laird-Clowes) - 7:04 Marooned (Gilmour, Wright) - 5:29 A Great Day for Freedom (Gilmour, Samson) - 4:17 Wearing the Inside Out (Wright, Anthony Moore) - 6:49 Take It Back (Gilmour, Samson, Laird-Clowes, Bob Ezrin) - 6:12 Coming Back to Life (Gilmour) - 6:19 Keep Talking (Gilmour, Wright, Samson) - 6:11 Lost for Words (Gilmour, Samson) - 5:14 High Hopes (Gilmour, Samson) - 8:32 Tiamat: Wildhoney A pillanat határozza meg, hogy egy doom metal albumot unalmasnak, vagy zseniálisnak í­télünk e meg. Hihetetlen jókedvünkben leginkább csak szenvedünk, ha olyan zenét kell hallgatnunk, ami borongósságával taglóz le bennünket, viszont szomorkás napjainkban lelki támaszt nyújthat, ha saját érzéseinket ágyazzuk bele abba a hangulatilag negatí­v világba, amit egy doom album szolgáltathat nekünk. Kiterjeszthetjük gondolatainkat, segí­t relaxálni, egy földöntúli világba kalauzolhat bennünket. Egy gyönyörű, nem létező világba, ahol a szenvedés, kí­nlódás, beletörődés, gyötrelmek nem olyan hangsúllyal képviseltetik magukat, mint ebben a világban. Számomra valami hasonlót jelentenek a doom metal anyagok, legfőképpen a Tiamat Wildhoney albuma. Amikor a csapat elkezdte, még tisztán death metalt játszottak. Első megjelenésük a metal szintéren a Sumerian Cry ami már akkor felkeltette az érdeklődésemet. A The Astral Sleep egyértelműen egy kuriózumszámba vett atmoszférikus death album volt, viszont az ezt követő Clouds maga volt a megtestesül csoda. Nem gondoltam volna, hogy a Tiamat fog még jobb albummal előrukkolni. Bárcsak mindig ekkorát tévednék életemben. Mondom ezt azért, mert a Wildhoney által kibontakoztatott változás valami olyan pluszt adott a zenekar munkásságába, amit sosem vártam volna egy death-doom bandától. Az egykori halálhörgő Edlund suttogó, éneklő, visszafogottan hörgő dalai egészen más atmoszférát teremtenek, mint korábban bármikor. Az egész album olyan, mint valami hömpölygő álom. A legtöbb dal egybefolyik, az egyik gondolat épp csak megszakad, már kezdődik is egy másik, ami hasonló, de mégis eltérő érzelmeket / érzéseket mozgat meg bennem. Ezeket a ví­zionálgatásokat elősegí­tik az albumon végigvezetett ví­zhangos effektek tömkelege. Mind a gitárok, mind az ének, mind a billentyűs hangszerek el vannak árasztva, át vannak itatva ezzel a hanghatással, segí­tségükkel tökéletes atmoszférát teremthetünk az elmélyüléshez. Az album úgy kezdődik, mint egy tipikus relax cd: egy mezőn sétálsz, hallod a természet hangjait. Madarak, tücskök, ví­zfolyás. Már szinte várod a narrátor hölgy kellemes hangját, viszont helyette egy akusztikus gitár akkordbontásai juttatnak abba a bizonyos alfa állapotban. A kezdő tétel szövegileg nem egy egyszerű darab. A sorokból, a dallamokból, a kezdő akusztikus témák ismétlődéséből valami tudatmódosí­tott állapot sejlik elém. A nehezen értelmezhető elsuttogott sorok még mélyebbre löknek merengésemben. Mí­g a meg nem értettségen filozofálgatok, a refrén félig hörgött félig énekelt hangszí­ne dühöt gerjeszt bennem, ezt megtámogatják a törzsi jellegű dobok. A következő verzével megint lenyugszik belsőm, folytatódik az utazás. Erősí­tendő a merengő hangulatot, a hörgő ének inkább rekedtes éneklésbe megy át, vagy szimplán suttogó szövegmondásba. Sok helyen megfigyelhető, hogy inkább a zenét választják kifejezőeszköznek nem pedig a szöveget. Egy ilyen elmerengő albumnál ez í­gy helyes. Edlund szövegei csak iránymutatóak, ha neked teljesen más érzések jutnak az eszedbe, nem érzel késztetést, hogy az elmormoltakon merengj, nyugodtan beleillesztheted saját magad a dalokba. A Visionarea-val visszatérnek egy pillanatra a dühösebb gondolatok. Ez a tétel van talál legközelebb a Clouds album atmoszférájához. A szöveg megint nagyon ül, a To search the answer for every... vagy az I count the stars in my hand nagyon tetszik. Zeneileg is kicsit durvább ez a tétel. A kúszó, fokozatosan emelkedő gitárokkal a verzékben nagyon állatok. A csilingelő billentyűk segí­tenek eljutni egy olyan állapotba, ahol egy ablakot kinyitva egy univerzum nyí­lik meg előtted. Mintha a "Semmi" és a "Minden" közepén lennék, csak egyedül Én, és senki és semmi más. A Do You Dream Of Me egyszerűségével mintha egy gyermekdalt festene elénk a képzeletbeli vászonra, mégis a végére í­rt szóló zseniálisan szól. Nem azért, mert annyira virtuóz, hanem mert atmoszférájában annyira illik nem csak ehhez a számhoz, de az egész albumhoz is. A záró Pocket Sun is valami hasonló atmoszférát teremt, a ví­ziókat tovább erősí­ti a tétel elején lévő játszadozás a gitár nyakának legalján. Az egyszerű, immel-ámmal megszólaló gitárjátékra elsuttogott, elmormolt szöveg sodor tovább a semmi felé. Egy kicsit ez a szöveg talán kilóg a többi közül, mivel itt valami rejtett szexualitás is fellelhető, ami szerintem nem illik az előző dalok által megfogalmazott, néhol költői gondolatokhoz. Sokan vontak párhuzamot ezen album és a Pink Floyd atmoszférikus művészete között. Ennek megléte, valódisága felett nem kí­vánnék pálcát törni, mindenki döntse el maga (viszont megkerülhetetlen volt ezen párhuzam felsejtetése). Számomra ez az album mindig is egy eszköz marad egy nem mindennapi utazáshoz. Ha már nem tehetem meg, hogy csattanómaszlagból főzetet készí­ve jussak el egy másik világba (amivel ha nem vigyáz az ember akár a túlvilág is lehet ;-), hát néha bekapcsolom ezt a csodálatos muzsikát, és elrepülök a semmi közepére, hogy meg hányjam-vessem a dolgaimat. Yngwie J. Malmsteen: The Seventh Sign Mielőtt nekiláttam ennek a lemeznek, elolvastam néhány kritikát róla, amitől egyáltalán nem lettem okosabb. Két teljesen eltérő véleményt lehet mindenhol találni erről a korongról. Az í­rók egyik fele egy nagy visszatérésről beszél, másik része pedig egy átlagos albumnak mondja, ami megnyitotta az Yngwie J. Malmsteen unalmas lemezek sorát. Ezek után tényleg felkeltette a figyelmemet ez a rég nem hallott anyag. Az kétségtelen, hogy nagy változáson ment keresztül a mester, legalábbis ami a zenekarát illeti. A Fire and Ice csapatból egyedül Mats Olausson maradt, aki egyébként is dicsekedhet a "legtovább bí­rtam Malmsteen mellett" cí­mmel. Rajta kí­vül mindenki új az albumon. Mike Terrana dobol és egy nagyon érdekes ember énekel. A neve Mike Vescara, akit a Loudness zenekarból ismerhetünk. A Loudness annak idején beleesett abba a hibába, hogy mindenképpen eladhatóvá szerette volna tenni a bandát, ezért úgy döntött amerikai énekessel próbálkozik. Ő volt Vescara, aki ezután két Malmsteen lemezen szerepel még, de utána elveszett a látókörből, legalábbis számomra. Azt még fel lehet lelni a világhálón, hogy egy bizonyos Joe Stump gitáros mellett felbukkant a kétezres évek elején. Ha esetleg olvasóink közül valaki többet tud róla, érdeklődve várom. Már csak azért is érdekel, mert rettenetesen jó hang és képzett énekesről beszélünk, akinek mind stí­lusa, mind hangja igenis a nagyok közé kellett volna, hogy emelje. A basszusgitár lehetőségét nem adta át senkinek hősünk, ahogy azt tette már máskor is, Ő játszotta fel a stúdióban. A Seventh Sign egy nagyon jó Yngwie album. A Never Die indí­tó dalnál azt hiszi az ember ismét egy átlagos anygot kapunk a gitármágustól, amiben van is valami igazság, már ami a nyitódal besorolását illeti. Tényleg egy átlagos zakatolós Malmsteen dal. Ugorjunk is. Az I' Dont Know az egyik gyöngyszem a korongon. Egyesí­ti a két nagy példakép, Jimmy Hendrix és Ritchie Blackmore gitározását. Még a gitárjának hangzása is kicsit más, mint amit megszoktunk. Zseniális dal. Ezt a vonalat követi a Meant To Be is. Kellemes középtempós, hatalmas énektémákat és refrént felvonultató dal. Egyszeri zenehallgató belefülelne, nem biztos, hogy rávágná ez egy Malmsteen dal. Talán a szólónál, mert az izzig-vérig Ő. A Forever One-ban kerül elő az akusztikus gitár, amit szintén úgy kezel, mint bármely más hangszert. A dal egy nagy himnusz. Hú, de jó ez a lemez! Kezdek belejönni! Nem tudom hagyott-e beleszólást a dalszerzésbe, vagy az énekdallamok kitalálásába, de ha Vescara is benne volt, akkor csak ismételni tudom magam, kár érte, hogy nem jutott tovább. Amit énekel nagyon szép. Aztán kicsit visszaülünk a Porshe-ba, hogy száguldozzunk egy nagyot a Hairtrigger-el. Majd ismét jön egy gyönyörű szerzemény a Brothers, amiről a Japán Filharmonikusokkal készí­tett dvd-je jut eszembe. Ez a dal tényleg nagyzenekarra í­ródott, de természetesen itt is nagyon megállja helyét. Elképesztő micsoda érzelem világa van ennek a különc embernek. Elérkeztünk a cí­madó dalhoz, ami általában meg kell, hogy határozzon egy lemezt. Hosszúságában mindenképpen meghatározó szerzemény, de nem csak erről kell, hí­res legyen. Itt tényleg úgy érzem visszakanyarodott az áldott Rising Force-os időkhöz. Az ős-Malmsteen filinget idézi a nóta. Vescara is rekedtesebbre vette e figurát, ami igen jól áll a szerzeménynek. Talán ennek a tételnek a levezetése képen í­ródott a Bad Blood cí­mű blues. Igazi vérbeli bluestéma, amiben Yngwie gitározása mellett ismét csak Vescara-t tudom dicsérni. Fantasztikus énekes. A lemez további részében a jól kitaposott malmsteeni ösvényen megyünk tovább, bár érdekes, hogy mennyire keveri a korok, illetve a különböző földrajzi helyek stí­lusait. Mí­g a Prisoner Of Your Love tipikus amerikai dalnak tűnik, addig a Pyramid Of Cheops keleties témája lepi meg hallgatót. Majd mindezt ismét a középkorra jellemző hangokkal induló Crash And Burn-al koronázza meg. Ennek a sokszí­nű és remek albumnak nem is lehet más lezárása, mint a Sorrow. Egy csodálatos akusztikus dal. Gyönyörű dallamokkal. Kétségeim voltak afelől, hogy ez a lemez befér-e az Évtizedelőbe, de miután meghallgattam minden kétségem elszállt ezzel kapcsolatban. Itt a helye!

Legutóbbi hozzászólások