Évtizedelő: 1992 (második rész) - Befelé a sötétbe

írta garael | 2008.02.03.

Blind Guardian: Somewhere Far Beyond - Tomka Eric Clapton: MTV-Unplugged - Szakáts Tibor Manowar: The Triumph of Steel - garael Megadeth: Countdown to Extinction - TT Pantera: Vulgar Display Of Power - Philo Steve Morse Band: Coast To Coast - JLT Toto: Kingdom of Desire - Brinyó Blind Guardian: Somewhere Far Beyond A megfontoltság miatti mérsékelt mennyiségű albumkiadás a Blind Guardiannél is - csakúgy, mint oly sok kifinomult zeneiséggel rendelkező együttes esetében - lehetővé tette az albumról albumra való folyamatos csiszolódást, amely természetesen egy nyitott hozzáállással társulva eredményezte azt a változatosságot, amely egyedivé teszi mindegyik BG korongot. A Tales From A Twilight Wordel tökélyre fejlesztett korai speed metal éra egyértelműen a meghaladásra várt, amelyhez mindössze két évnek kellett eltelnie. Az 1992-es Somewhere Far Beyond formájában bekövetkezett a változás: habár már a '90-es lemezen is akadtak előreutaló momentumok, mint pl. az epikusságot az akkori stí­lusjegyek közé integráló Lost In The Twilight Hall, az igazán pregnáns újí­tások egyértelműen a SFB-al jelentkeztek. Ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, itt is egy átmeneti jellegű műről beszélhetünk, amely tartalmazza mind a korábbi, mind a későbbi releváns motí­vumokat - pontosan ez teszi egyedivé és ruházza fel különleges pozí­cióval az albumot. Hogy mik is ezek az újí­tások (vagy inkább önkéntelen, szükségszerű változások)? A korábbi lendületet és intenzitást egyértelműen egy kifinomultabb köntösben tárják a rajongók elé, amely egyrészt magával vonja több helyen a tempó lassulását (ez csak majd jóval később lesz igazán szembetűnő), másrészről pedig - és ez igazán specifikus - a rengeteg tempóváltást. A komplexitás, vagy akár a riffek halmozása eddig is jellemző volt Hansiék zenéjére, a darálást azonban korábban csak ritkán szakí­tották meg: ezentúl azonban már nemcsak a számokon belül találhatunk ilyen jellegű megoldásokat, hanem több önálló, lí­rai dalt is eredményeznek (mint például az egy szál zongorával és Hansi énekével operáló The Black Chamber). Továbbá fontos megemlí­teni, hogy a tökélyre fejlesztett formáját a 2002-es A Night At The Operaval elérő szimfonikus, de legfőképpen epikus betéteket tartalmazó megoldások is ezen a korongon jelennek meg: a domináns szerepkört betöltő szintetizátor már például a Theatre of Painnek is egy nagy í­vű jelleget kölcsönöz - ez azonban csak a következő albumon fog igazán szignifikánssá válni. Talán mondani se kell, hogy a részleges sebességkorlátozásnak és az egyre melodikusabb irányba tett lépéseknek köszönhetően Hansi énekstí­lusa is egy folyamatos átalakuláson ment át. Az agresszí­v, kiabálós vokálok egyre inkább háttérbeszorultak, hogy átadják helyüket Kürsch megunhatatlan énekének: kedvencünk még mindig hihetetlen intenzitású, speciális hangfekvésű és impozáns mélységeket feltáró hanggal rendelkezik. Ennek az átmenetnek kiváló példáját nyújtja a The Quest For Tanelorn kissé gyors, ám speedelésnek korántsem nevezhető tempójával, döngölősebb riffjével, grandiózus magasságokba í­velő refrénjével, és a közbeékelt, középkori hangulatot árasztó passzázzsal. Mindezzel párhuzamosan a két zseniális gitáros, Marcus Siepen és André Olbrich játéka is átment kisebb-nagyobb változásokon: a legszembetűnőbb talán az, hogy a Battalions of Fearen még nagymértékben jelenlevő őrült virgázások, szólók tömkelegéből lefaragtak, és többnyire az énekhez hasonló dallamos gitármotí­vumokkal igyekszenek ezt pótolni. Sajnálatos módon (?) ezek a keverés következtében - amely a Blind Guardian lemezeknél nagyon gyakran megjelenő probléma - el is nyomják az énektémákat, egyszerűen hangosabbak a kelleténél. Az album legerősebb pillanatai közé egyértelműen a két zenei világot ötvöző számok sorolhatók - amellett, hogy ténylegesen nincs gyenge pontja a SFB-nak. Ilyen a nyitó duó, az akusztikus felvezetés után a talán még a TFATW-re is felférő Time What Is Time, ami igazi közönség kedvenccé nőtte ki magát - hallva a súlyos riffeket, a fülbemászó (!) szólót és az egyszerűen felejthetetlen refrént, talán nem is olyan meglepő. Nem is beszélve a Journey Through The Darkról, amely sodró lendületével azonnal elragad, és a rajongó bizony újfent a fantasztikummal átitatott, jó öreg BG univerzumban találhatja magát: az erős kórussal megtámogatott refrén és verzék alatti darálás könnyen ébreszthet nosztalgikus érzéseket. Ebbe a vonalba sorolható még az egy perces, skótdudával előadott intermezzo (The Piper's Calling) után következő cí­madó nóta, a Somewhere Far Beyond: az epikus power metal magasiskolája. Az Imaginations From the Other Sideal egyí­vású dal a mérhetetlen ötlethalmozás következtében egy 7 és fél percbe sűrí­tett zsenialitásbomba: tempó- és dallamváltások garmadája vigyáz a hallgatóra, nehogy egy pillanatra is lankadjon a figyelme, aminek következtében akár a progresszí­v jelzőt is ráaggathatnánk - persze csak óvatosan - a számra. Egyszerűen megunhatatlan - a stí­lus egyik legjobbja. Nem szabad megfeledkezni az együttes leghí­resebb balladájáról sem, a koncerteken általában "szinte csak" a közönség által énekelt The Bard's Song - In The Forestről: mára már klasszicizálódott, örökérvényű dallamok, egy szál gitár és Hansi tolmácsolásában. A folytatása, a The Hobbit már újra visszarántja a nagyérdeműt a lebegésből a földre, hirtelen berobbanó riffjével, ám sajnos a szí­nvonalat már nem tudja tartani. A bonusz számok között találhatók még megemlí­tésre méltó dalok: mindenekelőtt a hí­res Queen feldolgozás, a Spread Your Wings BG féle interpretálása - csakúgy, mint a Beach Boys átiratok esetében, ezúttal is bohókás, az arcokra mosolyt csaló dallal rukkoltak elő, amolyan könnyed levezetésféleképpen. A 2007-es remaszterelt kiadáson szereplő demó nóták nem rejtenek túl sok izgalmat, ám az eredeti CD-n is szereplő bonuszok annál inkább: a '83-es, NWOBHM-ban utazó Satan Trial By Fire c. számának az átdolgozása simán befér a korábbi speed metal által definiált légkörbe - ennek megfelelően egy egészséges darálás, a BGtől talán kissé szokatlan kevéssé megkapó dallammal. A Somewhere Far Beyond azonban nem csupán az együttes történetében tölt be kardinális szerepet, hanem minőségének és előremutató attitűdjének köszönhetően a power metalnak is egy fontos, kikerülhetetlen korongja. A fentebb már emlí­tett kétarcúságot az ezt követő '95-ös Imaginations fejleszti még tovább, monumentális dallamok és refrének hadát vonultatva fel, hogy mindez majd a Nightfall in Middle-Earth és az A Night At The Opera szimfonikus távlataiban teljesedjen ki maximális mértékben, létrehozva a speed/power metal egyik leggazdagabb és legizgalmasabb munkásságát. Eric Clapton: MTV-Unplugged Az MTV 1990-ben, sokszori próbálkozás után elindí­totta az Unplugged sorozatát, amit a mai napig (igaz kisebb intenzitással, mint akkor) folytat. Több fantasztikus anyag látott napvilágot ebből a kezdeményezésből, melyek közül néhány szinte alapművé vált. Ilyen például a Nirvana, Lenny Kravitz a KISS vagy éppen Elton John munkája. Sajnos csak kevés felvételt adtak ki. Ezek között van a Queensryche koncertje is, amelyik természetesen ettől függetlenül valahogy kikerült a stúdióból, de sajnos nem túl jó minőségben. Reméljük, egyszer mindegyik anyag eljut majd a széles közönséghez, ha lehet még DVD formájában is. Ennek a sorozatnak az egyik alapvetése Eric Clapton műve, ami talán a legnagyobb eladási példányszámmal bí­r ebben a mezőnyben. Az Évtizedelőben csak olyan koncertlemezek szoktak terí­tékre kerülni, amik ebben a műfajban alapműnek számí­tanak. Clapton MTV-s unplugged koncertje abszolút alapmű. A lassúkezű valahogy annyira elkapta a hangulatát ennek az estének, hogy kiemelte ezt a korongot a hasonlók közül. Mint általában ilyenkor az okos zenészek (persze valószí­nűleg a megrendelő is ezt várja el) Eric is egy best of programmal állt elő. Az albumon 14 dal található, ami csak azért eshetett meg, mert itt nincsenek szólókkal agyontekerve a nóták. Bár hősünk egy igazi gitárzseni, aki rengeteg hangszeres példaképe, itt mégsem a virtuozitás volt a lényeg, hanem a dalok újraértelmezése, egy teljesen más környezetben. Teljes mértékben sikerült, olyannyira, hogy az anyagnak olyan hí­re lett, hogy még azok polcain is fel lehet fedezni, akik egyébként sem Claptont, sem munkásságát nem igazán ismerték vagy kedvelték. Mondom még egyszer, olyan hangulata van ennek a lemeznek, ami valóban kiemelte még a mester munkássága közül is. A dalok között megtalálhatók Clapton legnagyobb slágerei, tradicionális blues dalok is, és feldolgozások is, amiken nem fogok most egyenként végig menni, hiszen vagy ismerik az olvasók őket, vagy ha mégsem, akkor ne erről a lemezről ismerkedjenek velük, hanem eredetiben. Ez csak hab egy nagy tortán, amit Eric Clapton készí­tett nekünk az évek során. Még egy kis adalék ehhez a lemezhez. Eric Clapton nagyon sokszor volt az életében mélyponton. A kezdeti időszakokban nehezen dolgozta fel a sikert és alkoholproblémákkal küzdött, de győztesen jött ki abból a harcból (is). Sokszor voltak magánéleti és szakmai problémái is, de amik ezelőtt az anyag készí­tése előtt történtek vele, azt jóérzésű ember nem kí­vánja a másiknak. 1990. augusztus 7-én Eric, Steve Ray Vaughan-el turnézott, és Steve, valamint két road-juk lezuhant egy helikopterrel, ahol azonnal szörnyethaltak. Éppen, hogy kiheverte ezt a megpróbáltatást, jött a következő. 1991. március 20-án Clapton Conor nevű négy és fél éves kisfia New York-ban, egy felhőkarcoló 53. emeletén lévő apartmanjukból kizuhant és meghalt. Ennek a szörnyű eseménynek állí­t emléket a Tears In Heaven cí­mű dalban, amiért Grammy-dí­jat kapott, csak úgy, mint az MTV-Unplugged cí­mű albumáért. Ez az album egy mérföldkő, egy alapvetés, ami minden rock vagy blueszenét szerető ember polcán ott kell lennie. Manowar: The Triumph of Steel A Kings Of Metal - jogosan - elképesztő sikere egy új korszakába lépő Manowart avatott: a doomos nagyepika helyét - legalábbis 1988-as lemezen - a himnikus indulók tempósabb világa vette át, s jóllehet hosszú szerzemények ugyanúgy születtek továbbra is, ezek forrása már különbözött az első két lemez "barbarisztikusabb" hangvételétől. A komor, baljóslatú - Black Sabbath-i örökségből - táplálkozó menetet a győzelmi indulók harsány és mainstreanebb hangvétele követte, olyan rövidebb, azonnal ható 'slágerekkel', melyek végképp megszilárdí­tották a csapat helyét azon a képzeletbeli trónon. A Kings of Metal után négy évvel megjelenő Triumph Of Steelt már részben egy más csapat vette fel. Talán ennek is köszönhető, hogy a Manowar ismét egy új irányvonalat jelölt ki, némileg meghökkentve nem csak a már grunge lázban élő nagyközönséget, de magukat a 'vérfanokat' is, ám egyben visszanyúlva a korai lemezek hisztorikus hangvételéhez. A The Triumph of Steel nem az azonnal ható slágerek gyűjteménye lett: egy olyan új koncepció megvalósulását okádta a világra, mely - ugyan valahol ott bujkált a Manowar zenei világának rejtekén- ám ilyen direkt formában csak ezen a lemezen jelent meg először: a szimfónikus jellegű koncept album olyan dobás volt, mely nem csak az ellenfelet, de a hazai csapatot is meglepte. Az együttes fittyet hányva a kilencvenes évek trendjeire, és némiképp saját maga forrásaira is, egy olyan minioperával indí­totta a lemezt, mely "rafináltságában" volt annyira "progresszí­v", mint más stí­lusbéli társai, ugyanakkor az újonnan megjelenő szimfónikus elemek mellett magába foglalta az 'újkori' Manowar speedelős és himnikus jellemzőit is. Az Achilles történetét feldolgozó többtételes mű azonban számomra sosem jelentett maximális élvezetet: inkább tartom az új dobos bemutatkozó jelenlétének, és a speedelés öncélú magamutogatásának, mint jól sikerült részeg egységének. Jóllehet a kezdő tétel még a Kings of Metalra utal , a továbbiakban igazán élvezhető dallamrészletet nem kapunk: a szerzemény nem más, mint jól sikerült formagyakorlatok összessége, harci érték nélkül, olyan balettelőadás, ahol nem a táncé, hanem a virtuóz ugrásoké a főszerep. Szerencsére a következő, Metal Warriors már ismét a Kings of Metal hangvételében formáz hatalmas slágert - szerintem a legjobb számát sikí­tva ki a lemeznek. A Ride The Dragon egy hagyományos, speedelős nóta, standardgyűjteménye a hasonszőrű Manowar daraboknak, a Horse of the Cherokee pedig az indián mitológiát érintve hoz szerintem feleslegesen elnyújtott narrációt - és egy kis korai 'war epikai érzést. A Burning hasonló-beszélős-merengős - kissé monoton mű, a töltelék részek sajna uralják ezt a szerzeményt is , hogy aztán a The Power of The Sword visszautaljon szellemében a kezdő számra: speedelés, belassulás, Adams csatakiáltások: remek érzékkel egy jól sikerült refrénnel teszik a lemez egyik csúcspontjává a szerzeményt. A The Demon's Whip hosszú, komoran menetelős világa folytatja a historizálást, hogy aztán a Master of the Wind c. szimfonikus lassúban Eric Adams regélő, csodálatos éneklése zárhassa a lemezt. Jóllehet az album óriási siker lett - főleg Görögországban - , jómagam az új koncepció ellenére sem tartottam soha kiemelkedőnek a The Triumph Of Steelt: kevésnek tartom az értékelhető, igazi metal pillanatot, a cicoma alatt sajna igazán csáléra állt ez a karácsonyfa. S akkor miért is í­rtam az évtizedelőben az albumról? Egész egyszerűen, mert a lemez maga egy zenei fricska az adott korabeli elvárások felé, olyan dacos ellenállás, mely minden vértnél keményebben verte vissza a gúnyolódás jól célzott nyí­lvesszőit. Az ilyen cselekedetekhez pedig tényleg csak a királyoknak (vagy a szegénylegényeknek) van bátorságuk. Megadeth: Countdown to Extinction "Egy órán belül az élet újabb formái fognak eltűnni a Föld felszí­néről örökre... és a tempó egyre fokozódik" Mértanian tökéletes lemez, az eddigi legjobb együttes felállással. Dave Mustaine egy újságinterjúban - ha jól emlékszem - úgy nyilatkozott, hogy a Rust in Peace lemezzel azt akarták bizonyí­tani, hogy mennyire remek zenészek vannak a Megadeth -ben, a Countdown -nal pedig egy sallangmentes, tökéletes lemez volt a cél, melyhez fogható addig nem született. Mindkét lemez Dave tervei szerint sikerült. Telnek az évek, de ehhez fogható, végletekig letisztult, mesteri hangzású, örökérvényű, mégis hétköznapi témájú szövegekkel fűszerezett album nem látott napvilágot. A legnagyobb dolognak azt tartom, hogy sikerült mást, jobbat, tökéletesebbet alkotni, úgy, hogy nem szakadt el a csapat a Megadeth gyökerektől, és mégis egy új útra léptek zenei szempontból. Jelentősen megváltozott a hangzás, másképpen szól minden hangszer, Dave hangja mélyebb mint bármikor eddig. Butaság lenne állást foglalni, hogy a '90 és '92-es két Mega klasszikus közül melyik a jobb, és azt bizonygatni, miért az első, vagy a második mellett rakom le a voksomat. Ez két különböző, korát megelőző alkotás, amely a rock világörökség része. Kitörölhetetlenül. Nem tudom elképzelni egyik lemez nélkül sem az életem. Ahogy néztem, nézem a filmeket, melyek ezekről a kiemelkedő művészekről, egyéniségekről szólnak, elgondolkodom. A két nagy kedvenc zenekarom (Megadeth, Metallica) életútja mennyire összefonódik, mennyire hatással vannak egymásra az alkotók. Mennyire sérülékenyek, addiktí­vak. A legtöbb ember (köztük magam is) elí­téli a függő embereket. Gyengének, nem betegeknek tartják azokat, akik nem tudnak lemondani a függőség tárgyáról. A szenvedélybeteg átlagembereket drogosnak, részegesnek a társadalom selejtjének tekinti a többség, viszont a művészeket istení­tik, magasztalják. Fel lehet tenni a kérdést, miért??? Válaszok születtek, de szerintem az igazat csak olyan embert tudja, aki megjárta minden bugyrát a szenvedélybetegségnek, és mellesleg világhí­rnek örvend. (Egy biztos, a hí­res művészeknek nem kell mástól elvenni a függőséghez szükséges pénzt.) Amit egy lemez kapcsán elemezni lehet, az ez esetben csak a legjobb értékelést kaphatja. Maximalista, tökéletes alkotás, mind zenei, mind szövegvilágában. Minden alkalommal, amikor újra és újra meghallgatom ezeket a dalokat, emlékeztetnek milyen magasan is van a zene "minőségléce", amit nem sikerül eddig átugrania egy zenekarnak sem. VIC ismét feltűnik a lemezborí­tón, de itt nem kap már olyan hangsúlyos szerepet, mint az előző lemezeken. Most a hátsó CD borí­tón kapott helyet. Nagyságrendileg egy év telt el az előzőm és eme mű között, de egy teljesen más hangzásvilág, egyértelműbb, de még mindig súlyos szövegek politikáról, pusztí­tásról, pszichotikus viselkedésről, elí­téltekről, halálugrásról. Középtempós, bólogatós nóta hegyek, rengeteg dallammal és bontott akkordos "lí­rai" részekkel. Minden szempontból kikezdhetetlen alkotás, magával ragadó zenei világ, melyek szélesebb réteget vonzottak. Eltűntek a burjánzó, csak kevesek számára lejátszható tanári szólók. Csak a lényeg kapott helyet! Fényesre polí­rozott minden részlet, nincs egyetlen "gyenge töltelék" szerzemény. Sodor a lendület végig, mégis határozottan lelassult a sebesség, már nincsenek egymást követő gyilkos hangulatú zenei száguldozások, de mégis igazi Megadeth alkotás, amely nem okozott csalódást a régi rajongóknak, viszont nagy számban vonzotta az új hallgatóságot. Aki szeretné jobban megismerni a Mega lemezkészí­tés, turnézás hátterét, azoknak í­me néhány történet a Behind the Music - Megadeth VH1 DVD-ről, ebből a korszakból. A lemez felvételei Kaliforniában készültek, a hí­res "3-as szobában", ahol a Rust in Peace, és a Countdown felvételei is születtek, de itt volt Marty meghallgatás is. A stúdión kí­vül a legfontosabb tárgy a kosárlabdapalánk az udvaron. David Ellefson mesélte el a filmben néhány dal születését. A felvételek közben pihenésképpen mentek ki dobálni a palánkra. A dobálás után vissza a stúdióba, Dave gitárt ragadott és megszületett a Sweating Bullets alaptémája. Vissza a kosárpalánkhoz, dobálás, ismét vissza a stúdióba, Dave ujjai ráfonódnak a gitárnyakra és megszületett a Symphony of Destruction alapja. Úgy tűnik, hogy a borí­tón a kosárpalánkot is nyugodt szí­vvel feltüntethetik, mint fő múzsa. Áttörés volt ez a lemez, hiszen platinalemez lett az eladások alapján. A dalokat elkezdték játszani a rádiókban, a klipek feltűntek az MTV-n. Széles körben lett ismert a Megadeth név, hatalmas embertömegek előtt koncerteztek. A siker hatalmas volt. A lemez második helyezést ért el a listán, de a Metallica ezt is túlszárnyalta a Black albummal. És elértünk a lényeghez... A Countdown lemez sikere minden tagot elégedetté tett. Mustaine főnököt is, de csak rövid időre. Ahogy kiderült, hogy a Metallica messze túlszárnyal minden elképzelést az eladásokban, Dave kikészült. Már az 5. lemezt adták ki, de a film szerint még mindig dúlt a belső harag Mustaine-ben. Talán ez tette olyan különlegessé, feszültséggel telí­tetté az alkotásokat. A Megadeth siker egyik jele, hogy lehetőséget kaptak koncertezésre Japánban, Tokióban. Az indulás előtt pár nappal játszottak egy bulin, ahol Dave teljesen ki volt ütve, teljesí­tménye kritikán aluli volt. A közönség ezt nem tűrte, lebontották a kordont és felrohantak a szí­npadra. Az együttes elmenekült, majd ez után Dave magába tömött még egy maréknyi pirulát. Ez meghozta a hatást. Dave saját drasztikus szavaival élve, az intenzí­v osztályon kötött ki, saját izzadtságában és vizeletében fetrengve. Mire bekerült az intenzí­v szobába halott volt. Újraélesztették, majd a kórházból egyenesen az elvonókúrára került. A Japán koncertek elmaradtak, az együttesben új szabályok születtek. A kúra után Mustaine nem tűrt meg semmilyen drogot az együttesen belül. A próbák után csoportterápiás megbeszéléseket tartottak, és ez nem tetszett minden tagnak... Nic dobos élt drogokkal, megtagadta Dave-nek, hogy drog tesztet adjon. Ez majdnem verekedéshez vezetett. Davet idézve, "Nic torkát szorongattam és arra gondoltam, hogy ha nem tudom megütni, kitépem a torkát"... 1993-ban járunk már, amikor a Megadeth a Metallica-val együtt kezdett turnéba!!! Ez a sorozat hozzánk is eljutott. Az MTK sportpályán adott koncert felejthetetlen. Egy szí­npadon a két kedvenc. Amikor először hallottam erről, nem tudtam elhinni. Biztos voltam benne, hogy ez csak valami trükk, hogy még többen menjenek ki a koncertre. Amikor legördült a Megadeth dí­szlet, csak akkor tudatosult, mégis jelen lehetek ezen a történelmi eseményen. Ez a Metallica -s turné rémálomnak í­gérkezett a Mega tagoknak, Marty azonban azt nyilatkozta, hogy sokkal jobban sikerült a vártnál. A Metallica azzal, hogy együtt lépett fel a Megadeth-tel hivatalosan is elismerte, hogy nagyra értékeli az együttest. Megtört a jég Dave és a Metallica között. Mindkét banda a legjobb formáját igyekezett hozni minden koncerten. Persze James és Lars nem hagyhatta ki, hogy ne űzzön gonosz tréfát. Mivel Ők nem ismerték a közelmúlt eseményeit (Dave újraélesztése), egy nem részletezett porcukros történettel lepték meg Dave-et... Utólag a DVD-n már ők is szabadkoztak, és reménykedtek benne, hogy Dave jól vette a viccnek szánt dolgot. A nyilatkozatok szerint a Metallica tisztelte a Megadeth-et a turné alatt, de Dave folyamatosan marcangolta önmagát. Úgy érezte, hogy Kirk helyett neki lenne ott a helye a szí­npadon a világ elsőszámú metálbandájában. Dave nem tudta megemészteni a turnét. Végképp ráeszmélt, hogy nem nyerheti meg ezt a csatát. Ismét visszaesett, drogozni kezdett, heroinnal lőtte magát. Mindenki - Dave környezetében - próbált segí­teni neki, de Ő nem hagyta. Fájó volt látni, hogyan veszí­ti el kontrollját a Mega főnök... A történet folytatása a következő lemezhez kötődik. A legtöbbet hallgatott lemez ez az esetemben. "Tizenegynéhány" évvel ezelőtt az összes dalszöveget tudtam együtt mormolni hallgatásuk közben. Persze ez annak is köszönhető, hogy Mustaine kicsit könnyí­tett a szövegvilágon. Természetesen csak nyelvtanilag, mert igen súlyosak a tartalmak. Talán ez az első lemezük melynél minden szám szövegvilágának tartalmával tisztában vagyok. A lemezről a cí­madó szerzemény volt, ami kilógott nekem. Túl dallamosnak, lassúnak í­téltem, nem tartottam Megadeth -hűnek a dalt. Ez - mint kiderült - az első jele, mintegy bevezetése volt a jövőnek, ahol egy dallamosabb Megadeth köszön ránk. Évek teltek el, mire megszerettem ezt a dalt, és ma már a lemez egyik nagy kedvence lett számomra. Hol bujdokoltak ezek a zeneszerzők az első 5 lemez alatt, hogy csak erre az albumra került fel egy ilyen dallamhalmaz. Ez nem speed - trash metál, ez dallamos rock zene. A szövegek mindent elárulnak az alkotó(k) akkori világáról, hát í­me pár részlet mind a 11 dalból. Skin O'my Teeth "Vágásokkal volt tele a csuklóm, A vérem folyt megállí­thatatlanul Összetört testem romokban, Egy fa köré csavarodva..." "Nem fogom érezni a fájdalmat, Nem vagyok többé semmirekellő Az, az nem öl meg engem, Csak még erősebbé tesz Szükségem lenne egy fuvarra a hullaházba, Ezért van a 911 Úgyhogy nyomj cí­mkét a lábujjamra, És ne felejtsd betolni a rekeszt." Symphony of destruction "Végy egy halandó embert, És adj hatalmat a kezébe Nézd, ahogy mindenható lesz belőle, Nézd a tovagördülő Emberfőket..." Architecture of Aggression "Nagy nemzetek emelkedtek a holtak csonthalmain Sárból és gázból, vérből és verí­tékből Tudod mennyit érsz, mikor ellenségeid, Az agresszió-épí­tészeted dicsőí­tik..." Foreclosure of a Dream "Minél magasabbra emelkedsz, Annál nagyobbat zuhansz A méltóság és az egyensúly terve mindenkinek. Politikai áttörés, Öröm a felsőfokon. Több kölcsönvett pénz, több kölcsönvett idő." Sweating Bullets "Szia én...Találkozz az igazi énemmel, És a beilleszkedni képtelen életemmel. A sötét fekete múltam, A legnagyobb értékem. Utólagos okoskodással mindig minden egyértelmű, De visszanézve ez még zavaros egy kicsit." ..."Szia én... Megint én vagyok, Legyűrhetsz, de megszelidí­teni sosem fogsz..." ..."Nos én... Jó magamhoz beszélni, Jó pont a megőrüléshez. Egy napon majd te is megismerheted a fájdalmam, És mosolyogsz majd fogcsikorgatva..." This was my life "Az ágyadon fekve, A fejem vizsgálgatom Ez az a részem, ami gyűlöl..." "Az életünkben ott a ha, A gondolatainkban ott van a hazugság A tetteinkben ott a bűn, A testünkben ott a halál" "Ez volt az életem, Ez volt a végzetem" Countdown to extinction "Veszélyeztetett fajok, a rémület béklyójában. Hidegvérrel elpusztí­tva, A küzdelem reménye nélkül. A helyzet adott, most pedig fizess érte." High speed dirt "Tedd meg ha mered, Ugrás az égből, Zuhanás az égbolton át Teljesen felpörgetve, Nézem a földet alattam, Mindjárt krátert ütök bele Kék ég fekete halál, Jöttem, hogy találkozzam a teremtőmmel..." Psychotron "Lopakodó orgyilkos, Támadó a pokolból Számí­tógép vezérelt, Érzéketlen pusztí­tó Egy háborúért dolgozik, Megállás nélkül harcol Talán nem is mutáns, talán egy ember..." Captive honour "És amikor megölsz egy embert, gyilkos vagy, Ölj meg sokat és hódí­tó vagy Öld meg mindet...Ó... Isten vagy!" "Benn a börtönben, A rémálom beteljesül Mielőtt még odaérne, A segge már elkelt, Üdvözli a fekete takaró Ez a kemény srác már csak egy kurva, És a halálért könyörög Az sem lehet ennél rosszabb Fogolybecsület, nincs becsület" Ashes in your mouth "Most, hogy a történelmet újraí­rtuk, Az egyetlen dolog amit elértünk Az igazolás édes í­ze, Ami hamuvá válik a szádban Hová juthatunk innen? És tényleg törődni kéne vele? A vég úgy is itt jön, És az Isten kegyelmes!" A remastered változat nem jött be annyira, mint a többi újrakiadás. Az eredeti album minden szempontból hibátlan, í­gy ehhez nem szabadott volna hozzányúlni. Túlságosan előtérbe kerültek az apró kis részletek, néhol úgy tűnik, hogy Mustaine ráénekelt a régi éneksáv mellé. Ez számomra zavaró. Vagy a Captive Honour esetében, a visszhanggal rontották a lassú bevezetést, elvették a főszerepet a gitártól. Másképpen szólnak a gitárok, főleg a basszusgitár! Számomra túl steril a hangzás... A Sweating Bullet új bevezetést kapott (újra feljátszott gitárrész), átdolgozták az összes "kiegészí­tő" hangeffektet itt és a többi dalban is. Ráadásul a CD könyvecske sem sikerült túl jól. A nálam levő példányban össze-vissza vannak a dalok, rosszul fűzték össze a lapokat, és még a dalszerzőket sem tüntették fel. A bonuszként felkerült dalok viszont megérték az újra beruházást. Élvezetes hallgatni a demó felvételeket melyek nincsenek mértanira keverve. Kicsit más a szöveg, és a zene is. Szí­vesen meghallgatnám az egész lemez demó anyagát! A dalokra rá lehet ismerni, de teljesen más megközelí­tés az, ahogyan feljátszották, keverték. A Rombolás szimfóniája olyan nyersen szól, hogy ezért érdemes belehallgatni a remastered anyagba. A kiadatlan dalt is érdemes volt rögzí­teni. Számomra nem fér bele az eredeti lemez dalsorába, de bónuszként tökéletes. A világ minden hétköznapi gonoszsága helyet kapott itt, és ezek újra és újra hallgatása energiát ad, hogy mindig, lankadatlan figyelemmel kí­sérjem a körülöttem zajló eseményeket, ne higgyek a "vezetők" mézes-nyálas szavának, felismerjem a hazugságokat, az értéknélküliséget, ne térjek le a számomra helyes útról (mert tudom mi vár rám, ha ezt teszem) ne feledjem soha hova tartok, hol fog véget érni a küzdelmem. A szerzemények: SKIN O' MY TEETH SYMPHONY OF DESTRUCTION ARCHITECTURE OF AGGRESSION FORECLOSURE OF A DREAM SWEATING BULLETS THIS WAS MY LIFE COUNTDOWN TO EXTINCTION HIGH SPEED DIRT PSYCHOTRON CAPTIVE HONOUR ASHES IN YOUR MOUNTH Eddig kiadatlan bonusz dalok: Crown of worms Countdown to extinction (demo) Symphony of destruction (demo) Psychotron (demo) Az alkotók: Dave Mustaine - ének és gitár Marty Friedman- gitárok, háttérének David Ellefson - basszusgitár, háttérének Nick Menza - dob, háttérének Pantera: Vulgar Display Of Power Minden alkalommal, amikor nekilátok, hogy meghallgassam a Pantera Vulgar Display Of Power albumát, egy testen kí­vüli időutazáson veszek részt, ami visszarepí­t egészen a szakközépbe, méghozzá a nyári "munkatáborba", Boly-ba. Ezen a szent helyen "kukorica-cí­merezés" felkiáltással lehetett valami pénzecskéhez jutni. Bőszen vágtattunk is végig a kukoricaföldeken, és a fülünkben dübörgő tiszta, nyers energia - amit mi Panterának hí­vtunk - olyan erőt adott nekünk, hogy ugyancsak csúnyán jártak azok a kukoricatők, amik az utunkba kerültek. Nem csak a cí­merek senyvedtek a kezünk alatt, de olykor-olykor tövestül téptük ki a növényeket, gabonakörökhöz hasonló, 10 méter átmérőjű köröket pogoztunk ki a kukoricásban. Olyan hatást váltott ki belőlünk ez a zene, mint a 80-as, 90-es években oly divatos karate-akció filmek, amikor kiérve a moziból mindenki kezdte feltűrni a pulcsi ujját és ha kellett pörgőrúgással elintézte az épület mellett szomorkodó szemetest. A kritikusok nem voltak túl kedvesek a bandához, amikor az első "nagykiadós" (hivatalos) albumuk, a Cowboys From Hell megjelent. Volt, aki szimplán csak amatőrnek nevezte a csapatot. Igy utólag visszahallgatva valóban nem tűnik túl egységesnek az az album (de a Cemetary Gates még mindig az egyik kedvencem - a klippjével együtt). Nehezen is hittem a fülemnek, amikor megvettem a Vulgar-t. Ez volt az az album, ami felemelte a Pantera-t a trónra. Véleményem szerint a mai napig ez a legjobb albumuk. 92 a kemény zenék tükrében már az az év volt, ahol a death hullám a tetőfokára hágott, a legátalkodottabbak is már túlestek a Death, a Cannibal Corpse, Morbid Angle, Napalm Death, Grave első egy-két albumán (csak, hogy a klasszikusokat emlí­tsem). Azt gondolta az ember, hogy minden, ami a zenében brutális, már megvolt... Csakhogy egy filmes párhuzammal élve, nem biztos, hogy azok a horror-eposzok voltak a legborzasztóbbak, ahol premier plan-ban nyomatták a koncolásokat...sokkal inkább dermesztően rémisztőek voltak azok a filmek, ahol csak sejteni lehetett a mészárlást ;-)) és esetleg a kifröccsenő 15 liternyi vérből asszociált az ember, hogy "húúú, de csúnyán kihúzták a bácsi fogát" ;-)))) A Pantera sem volt sose a legdurvább halálhörgő brigád, mégis a Vulgár albumuk a maga nyersességével brutalitásban felülmúl egy halom death metal albumot. A cd borí­tója már az első ránézésre sem hagy kétséget afelől, hogy mit fog kapni az ember, ha megnyomja a play gombot...egy jókora parasztlengőt a pofikájába...Olyan energia- és gyűlöletbombák kaptak helyet ezen a korongon, mint a Walk, Fucking Hostile, This Love, Rise (ráadásul szépen egymás után), amik mindanzonáltal, hogy üvöltős-hörgős énekkel szólalnak meg, teret engednek Anselmo-nak, hogy tiszta hangját is csatába eressze. Ezek a tételek mind ritmusban, mind énekben rendkí­vül változatosak lettek, és talán ez a változatosság adja az egész albumnak a brutalitását. Teljesen azért a csapat nem tudott (vagy nem akart) megszabadulni a Cowboys dallamosabb felfogásától, hiszen - az egyetlen negatí­vumként megemlí­tendő - vannak olyan tételek az albumon, amik talán egy csöppet puhányabbak az előzőekben felvezetett állat nótákhoz képest. Persze egyfelől lehet ezt "változatosnak" mondani, de vannak, akik "töltelék-hozzáadagolásról" beszélnek inkább. Én azt mondom (most í­gy 16 év távlatából), hogy ez az album í­gy kerek! Ami mellett még nem lehet elmenni, az egyértelműen a hangzás. Az, hogy 92-ben hogy lehetett ilyen kristály-tiszta, arányos, bivalyerős albumot összehozni máig titok a "stúdiógondokkal" küszködő zenekarok számára. Eltelt egy halom év és még máig hallani olyan albumokat, amik meg sem közelí­tik a Vulgar-t. Nem szoktam első kézből a dobbal kezdeni, de amit Vinnie Paul ezen az albumon művel, az maga a gyönyör. Nem elég, hogy a kissé szokatlan lábdob-hangolása (tik-tik) ez után az album után a csapat védjegye is lett, de annyira változatosan is ütott (illetve rúgott), hogy sok-sok kiskamaszt ösztönzött arra, hogy a nyuszitój dobszejkót kérjen. A tesó teljesí­tménye sem hagyható szó nélkül, hiszen megí­rni egy ilyen albumot nem kis teljesí­tmény. Sok helyen hagyja, hogy a tökéletes szólói alatt ne legyenek ritmusok (teret engedve "szürke-egér Rex"-nek), mégsem érzi az ember, hogy hiányozna a zene "alja". Anselmo mai énjét ismerve sajnálatos, hogy ez lett belőle. A Vulgar idején ő volt a hős! Amikor Donningtonban felléptek - a járógépével és a szokásos whisky-s üvegével kart-karba öltve - idolként pózolt tí­zezrek előtt. Csak az osztálytársaim között legalább öten akartak "Unscarred" tetkót nagykorukra, néhányan (köztük én is), kiborotváltattuk kétoldalt a hajunkat, hogy a hosszú rőzse éppen hogy takarja a tar részeket (ahogy anno a mester viselte a Cowboys idején). Sajnos az alkoholproblémái később a zenekar elhagyásához vezettek, és sokszor nyilatkozott nagyon csúnyán egykori társairól (pont Dime halála előtt is). És hát elérkeztünk a legfájóbb részhez. Hatalmas veszteség az egész metal-sceene számára Dime értelmetlen halála. Sokan sokfélét nyilatkoztak erről, de mi hallgatók csak azt érezzük, hogy nincs már "az a" hangzás, nincsenek már "azok a" szólók, hiányzik a mindenféle szí­nre festett szakáll, az ütött-kopott gitár...hiányzik Dimebag Darrell Lance Abbott!!! ...de hogy jó kedvvel zárjuk ezt az irományt, nézzük meg közösen ezt a két klippecskét ;-)) WALK THIS LOVE Steve Morse Band: Coast To Coast Steve Morse neve isten igazából akkor került be a köztudatba, amikor csatlakozott a Deep Purplehöz. A világ rock zenét szerető társadalmának nagy része ekkor találkozott a nevével. Pedig koránt sem volt ismeretlen név akkoriban, bár ismertsége első sorban inkább az Egyesült Államokra korlátozódott. Ennek oka igen egyszerű, hiszen Steve és aktuális csapatai az államokban ténykedtek. Első nagyobb bandája a jazz rock vizein evező Dixie Dregs volt. Itt Steve együtt muzsikált, többek között a legendás dobos, Rod Morgenstein-el. Ugye nem kell bemutatni ezt az urat senkinek? Nem volt sikertelen a csapat, 1978-ban például felléptek a Montreauxi Jazz Fesztiválon is, és egész jó lemez eladásokat is produkáltak. A 80-as évek közepén Morse mester csatlakozott az aor rock egyik meghatározó alakulatához, a Kansas-hez. Ez komoly előrelépés volt Steve számára, hiszen egy világhí­rű bandába került, akikkel 2 stúdió lemezt készí­tett, majd a Deep Purple-höz való csatlakozásig szóló lemezeket készí­tett. (És különböző előadók lemezein is vendég szerepelt.). Első szóló lemeze 1984-ben jelent meg, Introduction cí­mmel. Jelen í­rásom tárgya a Coast To Coast az ötödik lemez volt a sorban. Steve szóló lemezeiről elmondható, hogy instrumentális rock zene hallható rajtuk, némi southern rock-os, country-s elemekkel vegyí­tve, és helyenként a Dixie Dregs által játszott jazz-es elemek is felbukkannak rajtuk. Szóval elég változatos, izgalmas anyagok a Steve Morse Band lemezek. És ezek alól a Coast To Coast sem kivétel. Steve tehetsége, kreativitása, technikai tudása páratlan. Játékát hallgatva azon veszem észre magamat, hogy egyszerűen le vagyok döbbenve. Elképesztő, ahogyan kezeli a gitárját, semmi öncélú tekerés, exchibionista megnyilvánulás, csak ZENE. És olyan gyönyörű harmónia járja át a dalokat, amik azok számára is szerethetővé teszik a dalokat akik nem különösebben hí­vei az instrumentális zenének. Én magam is inkább az "éneklős" zenék hí­ve vagyok, hiszen az esetek döntő többségében az énekes az aki fazont ad a bandának, sokan az énekes személyéről tudják beazonosí­tani a bandát: a frontemberi rész is nagyon fontos tud lenni. Ám a Steve Morse Band í­gy jó, ahogy van. Vokalista nélkül. A dalok szerkezete sem lenne igazán arra, hogy valaki rá énekeljen, de nem is szükséges. Ugyanis a nóták igazán élnek még í­gy ének nélkül is. És ebben nagy szerepe van Steve két segí­tőjének is. A basszusgitáros, Dave LaRue is egy igazi virtuóz. Egész egyszerűen fenomenálisan kezeli a hangszerét. Az Ő esetében is igaz, hogy nem csak egy szimpla kiegészí­tő ember, aki "csak" a ritmust adja. Mert Dave hasonlóan Billy Sheehan mesterhez, elképesztő dolgokat tud művelni hangszerével, jóval több Ő, mint egy átlagos basszer, szóló részei egyenesen mesések. A ritmus szekció másik tagja Van Romaine dobos, aki Dave-el egy Secret Lovers nevű aor csapatban már muzsikált együtt. Ő is rendelkezik a jó dobosok összes fontos tulajdonságával. Tökéletes választás volt Steve-től, hogy ezzel a két remek muzsikussal vértezte fel magát. A dalok (amiket egyébként mind Morse í­rt) egyenként is fantasztikusak, nagy élményt nyújtanak, mégis a legnagyobb erőssége ennek a korongnak, hogy a lemez összképe nagyon változatos, és izgalmas. A nyitó tétel melynek cí­me User Friendly egy nagyon gyors, száguldó Morse szólóval nyit, (ami még később is visszatér a dalba) majd egy igen í­zléses, gitár szintetizátorral megspékelt, remekül felépí­tett nóta kerekedik ki. A Collateral Damage már egy vagy két sebességi fokozattal feljebb kapcsol, dübörögnek Romaine dobjai, és Dave amit itt játszik azt taní­tani kéne. Olyan remek basszus szólót vezet elő, amit én még senkitől nem hallottam. Ez a szám egyébként egyike a legnagyobb Steve Morse slágereknek. Visszafogottabban, finoman indul a Get It In Writing-ra keresztelt nóta, nagyon szép billentyűs aláfestésekkel, és Steve nagyon jól megí­rt (és eljátszott) témáival szép perceket szerez a hallgatónak. A Morning Rush Hour az album talán legkeményebb szerzeménye, igazi hard rock bomba, az előző tétel lágyabb világa után, nagyon jó egy erősebb dalt is hallani. A fent emlí­tett country-s nótákra remek példa Runaway Train. Igazi western feelingű nóta, a jobb vadnyugati filmekben lehet ilyennel találkozni. Szinte megfejthetetlen, hogy hogyan tudott valaki ennyire más stí­lusú és változatos nótákat í­rni egy lemezre. Másnak egy életen át nem sikerül ennyi, Morse pedig már az album felénél bizonyí­totta, hogy nagyon kreatí­v. Egy kissé melancholikus, bódí­tóbb hangulatú szám következik a Long Lost személyében. Kellemes hallgatni való ez is. A The Oz egy nagyon dallamos, billentyűvel kí­sért alkotás, ami egy 80as évekbeli melodikus rock élcsapat lemezén is elfért volna. Nagyon hangulatos, könnyen emészthető dal. Az Over Easy viszont már koránt sem ilyen egyszerűen befogadható. Ezen a nótán erősen érződik a Dixie Dregs hatás, jelentkeznek a komplexebb ritmus képletek, az agyas, igen ötletes nóta felépí­tés. Sőt a nóta elején megszólal T. Lavitz jóvoltából a hegedű is. A Cabin Fever tovább viszi a Dregs-es vonalat, ám némileg keményebben. A gitárszóló pedig különösen emlékezetesre sikerült. Bár ez nem is meglepő. Zárásként egy újabb countrys elemekkel átszőtt, dalt kap a hallgató, még pedig az érdekes cí­mű Flat Baroque-t. Érdekes. Feelinges. Izgalmas. Különleges. Változatos. Ezeket a jelzőket tudnám elmondani a Coast To Coastról. Steve Morse és társai nagyot alkottak ezzel a lemezzel, feladván a leckét azoknak, akik ebben a stí­lusban próbálnak alkotni. Toto: Kingdom of Desire Úgy látszik, mostanában az Évtizedelőből eddig kimaradt zenekarok kerülnek nálam terí­tékre. "Ebben az évben" szerencsére egy olyan korongot választottam, amelynek nagyságáról és főképp fontosságáról vitatkozni nem érdemes. A Toto, kilencedik művével került be válogatásunkba, mely az életmű egészét, és néhány -sajnos szomorú - aktualitást tekintve is kihagyhatatlan része az 1992-es lemeztermésnek. A stúdió muzsikusokból 1976-ban alakult csapat, indulásától üde szí­nfoltja volt a dallamos rockzene világának. Eleinte elsősorban Amerikában aratták sikereiket, de az európai közönség is hamar ráérzett a rendkí­vül hangulatos, sokféle zenei irányzatot felvállaló muzsikára. Mindjárt az 1978-as bemutatkozó lemezükön szállí­tották a kor és talán a rock műfaj egyik legnagyobb slágerét, mely a mai napig szerepel koncertprogramjukban. A Hold The Line igazi "fülbemászó", üvölthető dal, mely mellett egy másik örökzöld, a Georgy Porgy is helyet kapott a premieren. A csapat ezt követően is megállás nélkül szállí­totta a hatalmas dallamokat, melyek "túltermelése" az 1982-es, Toto IV-en érte el csúcspontját. A Rosanna (valószí­nűleg a Toto tartja a "legtöbb női név, mint dalcí­m" világrekordját), az I Won't Hold You Back az Afraid Of Love és persze a csapat "szmókondövóterje" , az Africa is ezen az albumon kapott helyet. Még két jónak mondható anyag (Isolation 1984, Fahrenheit 1986) után válságos évek következtek. Az állandó énekes csere-bere 1990-ben odáig fajult, hogy a kiadó akaratára szerződtetett Jean-Michel Byron-t, - miután a Past To Present cí­mű válogatás albumra felénekelt két (borzalmas) új dalt-, Steve Lukather gitáros páros lábbal rúgta ki. A dráma akkora volt, hogy még a zenekar feloszlása is szóba került. A "főnök" azonban bekeményí­tett, és elhatározta, hogy megoldja a frontemberi problémákat, magára vállalja az szólóéneklés teendőit. Egy nagy pihenő után, 1992-ben előrukkoltak történetük addigi legmarkánsabb, és talán egész pályafutásuk egyik legkeményebb művével. Sajnos a szerencse továbbra sem pártolt melléjük. A morbid, csontvázat ábrázoló lemezborí­tót rajzoló zseniális dobos, Jeff Porcaro nem sokkal a lemezbemutató körút előtt, 1992 augusztus 5.-én egy allergiás roham után fellépő szí­vroham következtében elhunyt. A zenekar atomjaira hullott szét, de hosszas tépelődés után úgy döntöttek, hogy még egy turnét lebonyolí­tanak, melyet társuk, testvérük emlékének szentelnek. A szerelés mögé a dobfenomén Simon Phillips ült, és mivel a siker elmondhatatlan volt, ott is maradt. A Toto szerencsére még sem adta fel. Így vált a Kingdom Of Desire sok szempontból is jelentős állomássá a csapat életében. No, de mit is találunk a korongon? Sok-sok remek dalt. Szám szerint 11-et, melyek egymást múlják felül. A Steve Lukather -ének, gitár, David Paich-billentyűs hangszerek, Jeff Porcaro-dob, ütőhangszerek, Mike Porcaro -basszusgitár felállású Toto, bizonyí­thatóan kijött a gödörből és újult erővel "támadott." A nyitó Gypsy Train kőkemény zakatolásával azonnal földbe döngöli a zenekartól lágy melódiákat váró hallgatót. Ismerve a lemezt megelőző, fent vázolt problémákat, olyan érzése van az embernek, hogy Lukather az összes dühét ebbe a dalba öntötte. A blúzos felhangoktól sem mentes szerzeményben a gitáros szinte kitekeri hangszere nyakát. Parádés szólók és dögös ritmusok váltják egymást. Azonnal feltűnik, hogy mennyire szikár és telt a hangzás. Úgy is mondhatnám: nincs laca-faca, bele tolják a rockot az arcunkba! A következő, óriási slágerré vált Don't Chain My Heart finomabb húrokat penget, de a szigorúbb hangvétel itt is érezhető. A dalban a Toto két legnagyobb érdeme domborodik ki. A csodálatos dallamok és az utánozhatatlan hangszerelés. Billentyűs alap, gitár "beszólogatások", a háttérben pedig az utánozhatatlan Porcaro "grúv". A Never Enough egy vegytiszta rock'n roll, mely nem váltja meg a világot, de nagyon jó a hangulata és szerkezetileg is remekül illeszkedik a két első "nagyágyúhoz". A How Many Times kétarcú dal. A kemény riffes kezdésre egy Beatles világot idéző vokál kiállás helyezkedik, hogy azután ismét "dohogjon a motor." A refrén alatt pedig újra a fellegekbe szárnyalhatunk a szépen kimunkált dallamsor által. Itt az ideje egy hamisí­tatlan Toto ballada eljövetelének. A 2 Hearts mindent tud erről. Lukather hangja ideális a lí­ra előadására, a zenekar pedig hozza, amit ilyenkor kell. Szerelmes dalokból álló válogatásokhoz nélkülözhetetlen darab. A Wings Of Timekellemes középtempós szerzemény, melynek lebegős refrénje az, amely igazán kiemelhető. No, ez után a kettős andalgás után, hadd szóljon az a funky-rock, amelyet a Toto tud igazából. A She Knows The Devil hallgatása közben tényleg egy olyan hölgy képe ugrik be, aki ismeri az ördögöt. Dögös Porcaro ritmusok (a testvérpár mindkét részéről), lehengerlő funky gitározás Luke-tól és remek Paich zongora szóló. Az album egyik csúcspontja! Természetesen egy ilyen vérbő dal után ismét a lí­ráé a főszerep. Duplán. A The Other Side és az Only You hibátlan lassú darabok, melyekre nagy szükség van a cí­madó Kingdom Of Desire előtt, melynek vészjóslóan lassú introja után ránk szabadul a "hard" Toto . A végig kalapáló, feszes ritmus, a hatalmas "levegők", az üvölthető refrén, a lágyabb részek ellenére is egy nagyon kemény dalt mutatnak. Számomra az album csúcspontját jelenti ez a nóta, az őt követő, záró instrumentális Jake The Bone -al együtt, amely már a fúziós zene kategóriába sorolandó. Van itt hard rock, funky, jazz-rock, minden mi szem szájnak ingere. ..és már megint a sors keze. Ez a legutolsó dal, melyben Jeff Porcaro játszott és a dobos itt nyújtja élete talán legjobb formáját. Aki eddig nem értette, hogy szakmájában miért volt ő a világ egyik legjobbja, ebből a dalból rájöhet. A Kingdom Of Desire örökbecsű darab. Egy nagyszerű muzsikus utolsó munkája, egy remek gitáros első olyan Toto lemeze, melyen csak ő énekel, és egy olyan csapat alkotása, amely e lemez elkészí­tése érdekében a hajánál foga húzta ki magát a gödörből. Azok közé a korongok közé tartozik, melyek meghallgatásáért érdemes élni. Kell ennél több?