Botrányalbumok: In Flames - Reroute To Remain

Felszólí­tom a vád képviselőjét, tartsa meg beszédét! Ha egy együttes stí­lust vált, muzikális megújhodásra hivatkozva, az egy dolog. Ha még nem is az érdekességek szolgálatában követnek el pár experimentális kilengést, hanem nagymértékben, mondhatni alapjaiban felülí­rják zenei gyökereiket, még egy nyitott hozzáállás esetén tolerálható: a banda iránti rajongás sok mindent képes áthidalni. Ha azonban... ...egy stí­lusteremtésben vezető szerepet játszó zenekarról van szó, akkor már élesebb a probléma: ez akár egy rejtett (vagy nyí­lt?) megerősí­tése is lehetne ugyanis a sokak által megbélyegzett göteborgi stí­lus haldoklási folyamatának. Azonban pont ebből kifolyólag, ha valaki az őket utánzó szürke eminenciások hadát kezdi el utánozni, akkor egy egészen súlyos helyzettel állunk szemben. Sajnálatos módon, a sokak által a svéd fémzene trónjára emelt In Flames ebben a cipőben járt 2002-es Reroute To Remain albumával: a black metal elemekkel átitatott klasszikus melodikus death stí­lus már rég a múlté volt (ez nem is gond, a Dark Tranquillity is túllépett ezen egy mestermű után), azonban a szcéna legjobb korongjai közé sorolt kikiáltott Whoracle és Colony által definiált együttes a Clayman után bizony egy túlzottan nagy lépést tett a metalcore irányába, megadva az alapot a mára teljesen elszaporodó hibrid zenekarok számára. Nincs mit tenni, le kell szögezni: az élen járók rossz példát mutattak, ugyanis ez a keveredés nem egy speciális konstellációt idézett elő, hanem mindössze kivette az életet a göteborgi sajátosságokból. Ebben az esetben nem is kell bí­belődni az ilyenkor szokásos témákkal: a rajongók kiszolgálása, cserbenhagyása már lerágott csont. Ez könnyedén elkerülhető, ugyanis ezúttal alapvetően az új irányzattal akadnak problémák, amelyek nem feltétlen csak a régi rajongók számára zárják ki az albummal folytatott ismerkedés pozití­v végkimenetelét. A fél-thrashes, repetití­v, általában sehova se vezető riffek mellett ajándékba kaphatjuk a sterilen torzí­tott, nagyon mocskosnak tűnni akaró hangzásvilágot, amely azonban csak "maszatoláshoz" vezet: elveszi a riffek élességét - már rég a múlté a földbe döngölő gitártémák garmadája, az olyan andalí­tóan gyönyörű litániákról, amit a Whoraclen lehetett még anno hallani, már nem is beszélve. Az ilyen égbekiáltó bűnöket még egy nagyon hang-súlyos hibával is kiegészí­tik, következetes oktondisággal: hagyják énekelni szerencsétlen Anders Fridént. Hogy ez milyen következményekkel jár? Vagy erőtlen-erőltetett, vékony károgás, vagy pedig inadekvát módon túlzottan érzelmesnek tűnő énektémák sorjáznak közel 50 percen keresztül, hogy kikergessék a legelvakultabb In Flames fanatikusokat is, ha mást nem, legalább a hangfalak közeléből (arról már nem is beszélve, hogy Anders "durva" hangszí­ne korántsem a régi már). Ragyogó példa erre az akár pop sikerekre is könnyedén pályázó Metaphor, ami a gyökerek nyí­lt, már-már pofátlan megtagadása: mentesí­tették mindenféle stí­lusjegytől, ami egyedivé, vagy éppen emlékezetessé tehetné a zenét. És ez a korong legnagyobb problémája is: szó sincs már stí­lusteremtésről, vagy újí­tásról, maximum új rajongótábor létrehozásáról... Ráadásul az új irány sem hordoz semmilyen érdekességet, még csak csí­rájában sem: unalmas, ezerszer hallott gitártémák, kiszámí­tható dobteljesí­tmény - mindez megfűszerezve néhol egy csipetnyi, céltalan elektronikával, hiszen az alapkövetelmény ugyebár a 21. században. Ha már szembeköpik saját magukat, legalább pár értékelhető momentumot kellett volna alkotni, hogy ne lehessen elí­télhető további ténykedésük: azonban az egysí­kú, egymástól alig-alig különböző nóták hada nem ad okot az elnéző tekintetre. A túlzott emocionalitás pedig senkit nem hat meg: nagyon úgy néz ki, hogy meg kell húzni azokat a bizonyos harangokat... A védelemé a szó! Azt gondolná az ember, hogy egy zenekar felé elkötelezett szeretet az átlagnál nagyobb fokú toleranciát eredményez. Márpedig ha ez az alapvető attitűd nincs meg, akkor teljesen felesleges vitát nyitni a Reroute To Remainről: ugyanis ez a nyitottság lenne az alapja annak, hogy nem a stí­lusváltás felől, hanem önálló értékei mentén legyen tárgyalható az adott korong. Ha pedig innen nézzük, mindjárt jó pár viharfelhővel kevesebbet látunk az együttes egén. Mindenképpen észre kell venni, hogy habár ténylegesen egy másfajta stí­lussal találkozhatunk ezen a lemezen, a korábban is olyannyira jellemző dinamizmus és intenzitás továbbra is jelen van az In Flames zenéjében: ebből a szempontból már a tolmácsolás nyelve, mikéntje másodlagos. Ha valamely együttes képes még olyan számot í­rni, mint az összes rosszindulatú vádlót bizonyára némaságra késztető Egonomic, akkor semmiképpen sem beszélhetünk a zenei kreativitás kifáradásáról. Ez a nóta már önmagában megálljt parancsolhat a felindulásból született negatí­v kritikáknak. Hihetetlenül agresszí­v, elsöprő erejű riffjével és dallamos, mondhatni fülbemászó refrénjével ékesen példázza, hogy mi is volt az együttes eredeti szándéka ezzel a lemezzel: egy plusz dimenzióval, nevezetesen a melodikus énektémákkal ötvözni a már jól bevált dalszerkezeteket. Még az olyan, akusztikus gitárral operáló számok is működőképesek, mint például a Dawn of a New Day, ahol a jellegzetes hangszí­nű Anders Fridén végig tiszta vokálokkal próbálja meggyőzni a rajongókat, hogy kommerszség ide vagy oda, itt bizony bőven akadnak erős számok. Habár a himnikus magasságokban szárnyaló Egonomicot nehéz felülmúlni, több esetben is megpróbálják ezt: az éles érzelmi váltásokkal rendelkező, egészen bájos System, a régi atmoszférát megidéző, kissé thrashes riffet felvonultató Minus, vagy éppen a verzék alatti konstans zúzást megvalósí­tó Drifter mind-mind kellő meggyőző erővel rendelkeznek ahhoz, hogy valamelyest feledtetni lehessen a már elmúlt időket. Mindezek mellett, kárpótolandó a fanyalgókat, a szokásosnál jóval nagyobb adagban kapunk fülbemászó dallamokat, szinte minden számban: ha már nem fogják az énekesek királyának megválasztani Andersünket, legalább hatásos énektémákkal szolgál a rajongók számára - gondoljunk csak például a cí­madó nótára. Ennek jegyében még az elektronikus torzí­tás is tolerálható (bár ugyebár az élő fellépésnél adódhatnak ebből gondok), és bármilyen fájdalmas lehet egyeseknek, de be kell vallani, hogy még működik is. A szaggatott, döngölős riffel rendelkező Cloud Connected vagy a Trigger bizony potenciális slágerek, amiket a thrashes hatásokat előtérbe állí­tó, agresszí­van ambiciózus darabok ellensúlyoznak, mint például a Transparent, vagy a már emlegetett Egonomic. Egy retrospektí­v vizsgálódás számára pedig még jobban kidomborí­tható, hogy ekkor még korántsem szenvedtek az ötletek hiányában: a Soundtrack To Your Escape, de különösen a Come Clarity tükrében igazán egyszerű felmenteni a 2002-es korongot. Sajnos, azok esetében már jóval kérdésesebb egy pozití­v viszonyulás lehetősége: az egysí­kúsággal szemben szinte minden rajongó tehetetlen...