Évtizedelő - 1992 ( első rész): Az alkony kezdete

Bon Jovi: Keep The Faith - pearl69 Black Sabbath: Dehumanizer - Almár Ákos Candlemass: Chapter VI - Tomka Dream Theater: Images and Words - Szakáts Tibor Emerson, Lake & Palmer: Black Moon - Brinyó Gotthard: Gotthard - JLT Impellitteri: Grin and Bear It - garael Iron Maiden: Fear Of The Dark - garael Bon Jovi: Keep The Faith Sosem voltam megveszekedett Bon Jovi rajongó, sőt, valami belső hang szinte elutasí­tóan tartott vissza a világhí­rnévhez vehető, első négy albumtól. Annyira azért nem, hogy ne hallottam volna őket, egyszerűen csak a tetszésig nem jutottam el, ilyen is van! De el tudom képzelni az igazi fanokat, hogy milyen türelmetlenül várták (egészen pontosan négy évig) a soron következő, ötödik stúdiólemezre, a Keep the Faith-re. Már-már azt gondolhatta az ember, hogy valami nem stimmel a bandánál. A köztes időszakban Jon és Richie szólóalbumán dolgozott, David klasszikus zongoradarabokat vett fel, mí­g Tico í­rói vénájával jeleskedett. Minden bizonnyal a feltöltődés időszaka volt ez, hiszen egy igazán nagyszerű korong került ki a Bon Jovi "kezéből", mely sikerében, átlagosan ugyan nem érte el két elődjét, ám valamivel karakteresebben, érettebben "szólt a fülekhez". A nyitó, "I Believe" mintha Bruce Springsteen tarsolyából pottyant volna Jon kezébe. Tagadhatatlan Jon Bon Jovi elképesztő érzékenysége az "amerika hang" iránt (az sem titok, hogy Jon számára Bruce az egyik legnagyobb ikon), s bár énekesi tehetségét sokan vitatják, szerzői, szí­npadi, frontemberi képességei egy fikarcnyi kétséget sem hagynak afelől, hogy miért Bon Jovi a banda neve. Desmond Child mester hathatós támogatásával következik az album cí­madó, egyben talán legnagyobb sláger nótája, a "Keep the Faith". Szerény vélemény szerint megérdemelt a világhí­r. Egy tökéletes rocksláger, melynek intenzí­v, sodró ritmusa, remek dallamvilága, többször "épí­tkező" dinamizmusa teszi felejthetetlenné, de amit igazán ki szeretnék emelni, az a gitárszóló. Nem tudom, ki-hogy van vele, de nálam a valaha hallott rocktémák között a legjobb tí­zben ott a helye, számomra megunhatatlan, hibátlan kompozí­ció (lehet, hogy tényleg jót tett Richie-nek, hogy hagyták egy kicsit a saját dolgaival is foglalkozni)! Harmadikként az "I'll Sleep When I'm Dead" érkezik, mely ismét a nagy példaképeket idézi. Nem "nyúlás", hanem igazi tisztelgés ez, az egy-egy-egy-kettő ritmusa, a vokállal támogatott refrén mind stadionban, mind pedig egy klubhelységben közös bulizásra invitál.Az "In These Arms" sem lóg ki a sorból, nagyí­vű, tökéletes dallamok, szikár verzék és telí­tett refrének váltják egymást, Jon remekel, nem kevésbé Richie. A rövid, de í­zes szóló itt is rendkí­vüli és a végén Tico Torres szokatlan, de hatásos pontozása is emeli a dal fényét. A "Bed of Roses" klasszikus lí­ra, kellemes zongorakí­sérettel, finom gitárjátékkal (a szóló természetesen hibátlan), azonnal "beégő" dallamokkal és a már megszokott és kedvelt dinamikai épí­tkezésekkel, "hagyományosan" kifogástalan vokállal. Végre, egy kis "keménykedés", gondolná az ember az " If I Was Your Mother" kezdésekor, ám egy pillanatra "megakad" a dal. De semmi gond, szikár ritmus, izgalmas kí­séret a háttérben, majd egy kis klasszikus zenekari "összének", nyers hangzás és ismét egy elképesztően jó gitárszóló következik. Igazán jó kis rock nóta ez! A "Dry County" egy nagyon szép, de kissé hosszú ballada, melyet igazán a második harmadban "elengedett" gitárszóló (és az agresszí­v dobkí­séret) "dob fel". Finom, érzékeny kompozí­ció! A "Woman in Love" követi a sort, melynek zaklatott ritmusa, izgalmas vokálja sokat í­gérő, ám Jon tévedhetetlen, tudja jól, mi kell a "BJ népnek"! Ugráljunk, táncoljunk - invitál a "főnök" s be is jön! Jó kis, húzós rock 'n roll kerekedik a nótából. A "Fear" húz tovább, hogy a rock 'n roll-ból hamisí­tatlan rock legyen, zúzós gitár, szaggató dobok, a félelmet csak üvölteni lehet!. Telitalálat! Majd, hogy minden hallgató tudja, "hol jár", csendesebben, halkabban, "Jovisabban" hűt le az "I Want You". Jó, csak nem annyira, mondaná egyik kedves barátom, azaz némi "tucat érzés" támadhat az emberben, de mi végett merek kritizálni egy kialakí­tott, kialakult stí­lust (csak szeretnék egyszer egy olyan Bon Jovi lemezt, amelyen csak olyen dalok vannak, mint a "Fear")?! Na, ez az! Hadd szóljon a dob, a kolomp és persze a boogie-woogie! A cí­m mindent elárul: "Blame It on the Love of Rock & Roll"! Hamisí­tatlan amerikai muzsika döngeti a hangszórókat! Jómagam valahogy mindig jobban vonzódtam az európai rock zene iránt, de az ilyen vérpezsdí­tő taktusok mindig mozgásra késztetik az izmaimat. Így kell ezt, kérem szépen! Nincs ez másként a "Little Bit of Soul"-al sem, mely végezetül csendül fel. Megállí­thatatlanul "dobol" az ember lába, s amikorra a gitárszóló is megérkezik, már a fej sem tud a helyén maradni, elindul a bólogatás. Ízléses rhythm n blues, mely - valljuk be - koncerten szól csak igazán! Majd meglátjuk...! Igaz, a "Keep the Faith" hazájában nem érte utol az előző két album sikerét (a US Chart-on "csak" az 5. helyet sikerült elérnie), de Európában és az Egyesült Királyságban, valamint Ausztráliában is a dobogó legfelső fokán végzett, ám a platina státuszok sora beigazolta a várakozást, ráfért a srácokra a pihenő és meghozta gyümölcsét! A dalok, amelyekre igen sokat vártak a rajongók:: 1 I Believe (Bon Jovi) 2 Keep the Faith (Bon Jovi, Sambora, Child) 3 I'll Sleep When I'm Dead (Bon Jovi, Sambora, Child) 4 In These Arms (Bon Jovi, Sambora, Bryan) 5 Bed of Roses (Bon Jovi) 6 If I Was Your Mother (Bon Jovi, Sambora) 7 Dry County (Bon Jovi) 8 Woman in Love (Bon Jovi) 9 Fear (Bon Jovi) 10 I Want You (Bon Jovi) 11 Blame It on the Love of Rock & Roll (Bon Jovi, Sambora) 12 Little Bit of Soul (Bon Jovi, Sambora) A "Keep the Faith" alkotói: Jon Bon Jovi - ének, gitár, zongora, ütőshangszerek Richie Sambora - gitár, vokál David Bryan - billentyűs hangszerek, vokál Tico Torres - dobok , ütőshangszerek Alec John Such - basszusgitár Black Sabbath: Dehumanizer 1992-ben sok minden érdekes történt, ám a legfontosabb esemény számomra egyértelműen Ronnie James Dio és Vinnie Appice visszatérése volt a Black Sabbathba. Bár igazából eléggé vegyes érzelmekkel fogadtam a hí­rt. Egyfelől boldog voltam, hogy újra összeáll az a csapat, amely kedvenc lemezeimet készí­tette (igaz, a Heaven and Hell albumon még Bill Ward dobolt), másfelől voltak bizonyos kétségeim. Egyrészt azért, mert az előző években végre egy (többé-kevésbé) stabil felállást sikerült létrehozni Tony Martinnal, Cozy Powellel és Neil Murray-vel. Dioval viszont annak idején nem éppen a legjobb viszonyban váltak el, voltak kétségeim a dolog tartósságát illetően. Másrészt azért, mert a Heaven and Hell és a Mob Rules után hatalmas elvárás volt velük szemben, kérdéses volt, hogy ezt tudják -e teljesí­teni. A válasz: nem tudták - de nem is akarták. A Dehumanizert egyértelműen nem ezen albumok folytatásának szánták. Letértek a Tony Martinnal választott útról is, itt már nem a gyönyörű dallamok és a mondavilágból merí­tett szövegek dominálnak, hanem a kő kemény valóság, a dalok elgépiesedett világról, hazug tévéprédikátorokról és bűnös apákról szólnak. Dio (egy-két kivétellel) végig erőből énekel - még saját magához képest is. Tony Iommi gitárriffjei Geezer Butler basszusgitárjával támogatva beledöngölik a gyanútlan hallgatót a földbe, ahogy régen. Betonkemény dobbal indul a lemez, akárcsak korábban a Headless Cross, azonban ez a hasonlóság nem szerencsés, Cozy Powell dobja sokkal nagyobbat robbant anno. Computer God - kőkemény dal, a cí­m magáért beszél. Folytatódik a döngölés - After all (The Dead). Egy gyorsabb dal következik, TV Crimes, ebből a számból videoklip is készült. (Ehhez a dalhoz egy személyes sikerélmény is fűz, annak idején a Rockinform pályázatot hirdetett a szöveg magyar fordí­tására, ahol az én próbálkozásom harmadik lett). Majd ismét döngölés, Letters from Earth. A kedvencem az albumról a Master of Insanity, kicsit lendületesebb, és Iommi szólója is gyönyörű. A Time Machine hallható volt a Wayne világában. Jó dal - de szerintem nem jó helyen, én hátrébb tettem volna. Megint egy lassabb döngölés, Sins of the Father. Lehet, hogy Ronnie kinyí­rna ezért, de én érzek némi Ozzys í­zt az énekdallamban (főleg ahogy kezdődik). Ezután a lassú szám jön, Too Late, az egyetlen, ahol Dio kicsit visszavesz a dögből, és előveszi lí­rai hangját. Következik a legrövidebb cí­mű dal: "Nagyi", akarom mondani I, vagyis én. Újra dög és döngölés. A végén "No, no, no" megint Ozzy cseng kicsit a fülembe. A lemezt a Buried Alive zárja. Cselő a Metal Hammerben annak idején (ha jól emlékszem) a Born Again albumról a Zero the Hero-hoz hasonlí­totta, szerintem annál laposabb. Valahogy nem jó záródal, úgy elfolyik, általában jobban el szokták találni a lemez végét Iommiék. Igazából kellett egy kis idő, mire el tudtam vonatkoztatni a Heaven and Helltől, és rájöttem, hogy mennyire jó lemezt hoztak össze. Azonban sajnos bejött, amitől tartottam, a felállás hamarosan szétment, miután Dio nem volt hajlandó Ozzy buliján - előzenekarként - fellépni, í­gy az utolsó pillanatban Rob Halford ugrott be helyette. Amire azonban nem számí­tottam: az énekesi posztra Tony Martin tért vissza. És amire még kevésbé mertem számí­tani: tizenöt év múlva újra együtt turnézott ez a négy ember - és most végre volt szerencsénk látni is őket itt a Pecsában. Candlemass: Chapter VI Bizony nagy hiányt igyekszik pótolni az egyszeri kritikus, amikor a rock és metal zene történelmének panteonját bejáró turistát kalauzolva, - igaz, az évszámot tekintetbe véve kicsit megkésve - elvezeti őt a Candlemass vitrinjéhez, ahol bizony nem csak messiások hada várja majd a látogatót, hanem egyéb szépségekre és érdekességekre is lehet bukkanni, többek közt az 1992-es esztendő leple alatt. Az 1986-ban az Epicus Doomicus Metallicussal bankot és stí­lust robbantó svéd zsenik ebben az évben már túl voltak jó pár sikeres, azóta klasszikussá avanzsálódott, örökbecsű lemezen, amelyek azóta is alapjaiban határozzák meg az epikus doom metal stí­lusát. Azonban sajnálatos módon Messiah kibí­rhatatlan természete miatt az 1990-es Tales of Creation után, úgy tűnt, hogy vége szakad a sikerszériának - eleinte a rajongók se tudták elképzelni, vajon hogyan lehet pótolni az egyedi, karizmatikus frontembert (mára ez "szerencsére" már megváltozott). A doom metal 2. számú atyjának is tekinthető Leif Edling ekkor másodszor tett tanúbizonyságot bandavezetői kvalitásainak mibenlétéről: a mikrofon mögé sikerült leigazolnia az ekkor még ismeretlen Thomas Vikströmöt, aki ezután "mindössze" heavy-power együttesek soraiban bizonyí­totta tehetségét. Kérdésesnek tűnhetett, hogy meg tudja-e tartani hangjával a mázsás riffek boltozatát, a későbbi munkássága alapján egyértelműen a metal melodikus vonalára specializálódott énekes... Az idő - természetesen? - beigazolta a döntést: a váltással párhuzamosan az új hang nem csak friss életet, hanem intenzitást és egy nagyobb adag agresszivitást is vitt az együttes egyébként sem habkönnyű muzsikájába. Ám óvatosan kell bánni a kijelentéssel, ugyanis Leif anno még Messiahra í­rta a zenét (csakúgy, mint a 2007-es esetében), a "beugrónak" í­gy kétszeres súly nehezedett a vállára: Vikström élesebb hangszí­ne és nagyobb elánú énektémái következtében azonban a pap eltávozása általi problémafelvetés elvesztette legitimitását. Messiah operás énekstí­lusa immár a múlté, helyette jött egy technikás, passiótól túlfűtött ifjú pacsirta, aki a korabeli kritikusok esetleges fanyalgása ellenére is tökéletesen megállta a helyét - talán egész karrierjének csúcsteljesí­tményét is nyújtotta a nagyközönség előtti bemutatkozásával. Az énekes váltás mellett a zenei irányvonal is "korrigálódott" valamelyest: a Candlemasst soha nem lehetett a szó konvencionális értelmében echte doom metal bandának nevezni (nem véletlen az epikus jelző!), ám ezen hatodik felvonásban még egy lépést tettek az árnyalatokban már korábban is megjelenő power metal felé - gyorsult az átlagtempó is, továbbá a riffek is több helyen a heavy metal hatásait mutatják. Mindez azért sülhetett el újfent fantasztikusan, mert az epikus vonásokra is még nagyobb hangsúlyt fektettek: ennél archaikusabb atmoszférát keresve sem lehetne találni. A legjobb példa erre - no, meg a lemez időtállóságára - a legerősebb Candlemass számok közé könnyedén besorolható, majdnem 9 perces opus, a Where The Runes Still Speak: ez a nóta jelenti a korong esszenciáját. A hangulatteremtés érdekében a szintetizátor is több játékteret kap, persze a fő jelentéstartalmak ezentúl is a grandiózus gitártémák által definiálódnak: középtempós, a realitástól eloldódó riffek transzportálják a hallgatót H.P. Lovecraftot idéző ősi-mitikus korba, hogy abból Vikström megismételhetetlen (!) teljesí­tménye, az andalí­tó emóciókat is közvetí­tő, illetve hússzaggató sikí­tásokat produkáló refrének bilincseljék még jobban a fantáziavilágba. Hibátlan alkotás, a Solitude, vagy éppen a Samarithan szí­nvonalát idézve meg. A lemez legerősebb pillanatait egyébként is a kezdő trió nyújtja: a fentebb emlí­tett mestermunkán kí­vül még a relatí­v gyors tempóval operáló This Dying Illusion, ahol már ekkor megcsillantja tehetséges énekesünk a magas hangtartományokban való jártasságát, illetve a velejéig gonosz, csontig hatolóan rideg hangulatot árasztó Julie Laughs No More - a banda legszebb perceit juttathatják eszünkbe. Ezután természetesen újfent a doom metal kap hangsúlyos szerepet a The Ebony Throne formájában, amely kiválóan tükrözi az együttesre olyannyira jellemző riff-orientáltságot. A korábbi Candlemass világot idézi - ellentétben az "új" (értsd: akkori) néhol túlzottan polí­rozott vonásaival -, csakúgy, mint az átlagból szintén kiemelkedő Temple of the Damned, amely azon számok közé tartozik, ahova talán jobban el lehetne képzelni Messiah hangját: kiabál ugyanis az operás interpretációért. Ekkora riffek hallatán feltétlen meg kell emlí­teni a gitáros duót, akik oly sok albumon keresztül kápráztattak el bennünket igazán inspiratí­v játékukkal: természetesen Mats "Mappe" Björkmanről és Lars Johanssonról van szó. A power metal fokozottabb jelenléte mellett akusztikus passzázsok is egyre nagyobb mértékben jelentek meg a zenében, mint például az átlaghoz képest akár vidám nótának is titulálható Aftermath esetében. Kár, hogy az ezt követő Black Eyes túlságosan klisészerű témái (és szövegei, amelyek általánosságban az egész lemezen eltávolodtak többnyire a kereszténység mitológiájától, a pogány tematika felé) megtörik a hangulatot, amelyet már sajnos a heavy metal szerű riffel rendelkező The End of Pain sem tud visszaállí­tani a korábbi szí­nvonalra. 2006-ban egy újrakiadást is megélt a Chapter VI, amely során a Sjunger Sigge Furst 4 dalával bővült a lemez repertoárja - ezek a nóták a 40-es és 50-es években tevékenykedő legendás svéd énekes/szí­nész, Sigge Fürst számainak feldolgozásai: igencsak érdekes szí­nfoltok bohémságukkal, bár tény, hogy jókora lyukat ütnek a korong atmoszféráján (csak egy érdekesség: a 3. szám elején Bergman A nap vége c. klasszikusából hallhatunk egy részletet). Mindezek ellenére megbocsájthatatlan hiba lenne Messiah hiányára hivatkozva ignorálni az életműben ezt a korongot, amely bizony örökzöld slágereket is rejt fekete köpenye alatt: azok a rúnák még ennyi év távlatából is gyönyörűen beszélnek azokhoz, akiknek füle van a hallásra... Dream Theater: Images and Words Ezen a héten sikerült kiválasztanom a legnehezebb feladatot. Egy olyan alapműről, mint az Images and Words, nem lehet mindenki számára megfelelőt í­rni, az biztos. Félreértés ne essék, nem előzetes mentegetőzésnek í­rom ezt, inkább azt szeretném vele kihangsúlyozni, mennyire kultikus albummá vált ez az anyag, és nem csak a Dream életműben, hanem a rockzenében általában. Mint tudjuk, a zenekar ezt a korongot megelőzően, 1989-ben adta ki bemutatkozó lemezét, még Charlie Dominici énekével, majd jött három év hallgatás és James Labrie. Érdekes szituáció ez egy zenekar életében, mert akár legyinthetett volna a közönség és a szakma is, hogy rögtön frontembert cserélnek, mennyire kiszámí­thatatlan egy brigád ez. Nem tudom, hogy ez akkor ott lebegett-e Potnoy-ék szeme előtt, vagy a hosszú rendelkezésükre állt alkotói idő hozta ki belőlük ezt a korongot, mindenesetre még mindig az egyik legjobb Dream Theater lemez, amit most górcső alá veszünk. Eleve azért nehéz elkezdeni az Images and Words elemzését, mert rögtön (bár akkor ezt még nem tudták a fiúk) benyitnak a Dream "Breaking the Law-jával" a Pull Me Under-el. Ez a dal lett, most már mondhatjuk, minden idők legismertebb Dream Theater dala. Egy ideig talán a legkeményebb is. A ráadások dala! Amikor az a lágy effektezett gitártéma elindul, már mindenki tudja, lassan vége a bulinak, de persze arra is számí­that, hogy előtte még elkezd ugrálni az egész koncertterem arra szaggatott riffre, ami azt hiszem, mindenki fülében most is ott van, aki hallotta már a dalt. A második nóta, az Another Day egy éles váltás, ahol az egyszeri zenehallgató már tudhatja, itt nem egy átlagos rock, vagy heavy metal lemezről van szó. Nagy í­vű billentyűjátékkal, szaxofonnal és gyönyörű gitárszólóval összerakott, monumentálisnak tűnő ballada. Hozzáteszem, soha nem találtam szerencsés dolognak rögtön az elején ilyen dalt feltenni egy korongra, mert igen csak megtöri a lendületet. A Take The Time aztán visszahozza pörgést, méghozzá elég erősen. Érdekes most újra hallgatni ezt a lemezt, már régen nem adtam lehetőséget neki, és most kicsit másképp is értékelem, mint annak idején, de egy dolog változatlan bennem és ez James Labrie megí­télése. Már akkor is voltak fenntartásaim vele kapcsolatban, ami azóta sem változott és most már ki merem jelenteni a sok albumunk és koncertjük meghallgatása után, hogy James egy nagyon jó énekes, de a képességeit túlí­télték annak idején a dalszerzők. Ezen az albumon van, amikor annyira szépen énekel, hogy elolvad az ember, de van, amikor annyira idegesí­tően, hogy legszí­vesebben kivágnám a lejátszót a metsző hideg téli tájba. Sajnos ez a probléma azóta is zavar engem a Dream Theater esetében, bár utóbbi lemezüknél próbálnak ezen változtatni, csak most már egy kicsit késő. A Surrounded az egyik kedvencem ezen az anyagon. Annyira szeretem a felvezető dallamait és hangulatát a dalnak, hogy jöhet nekem Pull Me Under kérem, nem ér fel ezzel a dallal. No, és akkor elérkeztünk a másik, vagy talán mondhatom az első nagy alapvetéshez, a Metropolis-Part I.-hez, aminek felvezetője szintén ismert minden olyan ember számára, aki már halott életében Dream Theatert. Azt gondolom, ezzel a dallal a Dream továbbvitte azt a munkát, amit a nagy elődök (Rush, Who, ELP stb...) elkezdtek a 70-es években, hovatovább megmutatták, mit tudnak igazán, sőt egy saját stí­lust is teremtettek. Mindezt egy dalban? Nem! Nem egy dalban, de talán először ebben a műben mutatták meg a világnak, mi is az Dream Theater valójában. Alapvetés! Mint ahogy az Under A Glass Moon is az. Az Images and Words album második fele az, (ha bakelit lenne, talán mondhatnák, hogy a B oldala), ami megmutatja az utat, amin a srácok elindultak. A dalok hosszúsága is jelzi, itt nem egyszerűen egy fiatal képzett zenészekből álló metal csapatról beszélünk. Bárcsak annak idején ott lehettem volna a sok világhí­rű, nagy zenei szaklap kritikusa mellett, amikor meghallgatták a lemezt, és láthattam volna az arcukat, vagy vájkálhattam volna a gondolataikban. Biztos nagyon tanulságos lenne most, de mivel nem voltam ott és nem vagyok gondolatolvasó sem, í­gy marad a jelen idő, és a zenehallgatás. A Wait For Sleep a legrövidebb dal a lemezen. Egy lassú, kicsit musical-os beütéssel, egy zongorával, és billentyű kí­sérettel. Nekem valahogy az az érzésem, itt be is kellett volna fejezni a lemezt. 92-ben még simán elég volt ennyi idő egy korongra és szép lezárása is lett volna annak a zenebombának, amit kapott a kí­váncsi fül ettől az anyagtól. Persze azt egy szóval sem mondom, hogy a Learning To Live rossz dal lenne, vagy nem fér ide, ellenkezőleg, csak próbálok a korabeli egyszeri lemezvásárló fejével gondolkodni, aki már í­gy is túl sokat kapott a jóból. Learning To Live a leghosszabb nóta a lemezen, amit szerintem nem volt szerencsés a végére tenni. Egyébként egy nagyon súlyos darab, amit ha jól emlékszem ettől függetlenül nem hallottam még élőben, de egy kivételével természetesen minden Dream koncertemet Brinyóval éltem meg, talán Ő erről többet tudna mondani, és ha jól tudom a csapat, az eddigi összes fellépésének a setlistáit őrzi. Mondjuk az akkori technikai feltételek mellett nehezen előadható dal lett volna. Az Images and Words alapmű. Aki nem hallott még soha eddig Dream Theater-t, kérem ne az Awake-kel, ne az Octavarium-al, ne a Six Degrees Of Inner Turbulence-el és ne is a Train Of Thought-al kezdje, hanem az Images and Words-el. Ha nem olvasod el a bevezetőt, hogyan fogod érteni a tartalmat? Sehogy! Emerson, Lake & Palmer: Black Moon 1992 talán legnagyobb, - de egészen biztosan legjobban várt - progresszí­v rock szenzációja szolgáltatta az okot egy újabb "évtizedelős hiánypótlásra." Ebben az évben történt, hogy 14 év után ismét egy csónakba ült Keith Emerson, Greg Lake és Carl Palmer, hogy visszaevezzen a progresszí­v muzsika mélykék óceánjára. Az Emerson, Lake & Palmer (ELP) történetében nem ez volt az első kiemelkedő, szenzáció számba menő esemény. Tulajdonképpen a csapat 1970-es megalakulása is kirí­vó eseménynek számí­tott. Bár akkoriban még nem volt használatos a "supergroup" jelző, az ELP tagjainak előélete hallatán, minden komolyabb, a rock műfajban járatos zenehallgató felkapta a fejét. A hirtelen arcemelés annak a ténynek volt köszönhető, hogy Emerson a Nice, Lake a King Crimson, Palmer pedig az Atomic Rooster tagja volt korábban. Az új történetet Emerson és Lake indí­totta el, akik a ritmusszekció alapposztjára vonatkozó ajánlattal először Mitch Mitchell-t, Jimi Hendrix dobosát keresték meg, akit nem érdekelt az új munka, viszont feldobta, hogy mi lenne, ha Hendrix is csatlakozna a trióhoz. Mivel az ötlet tárgyát nagyon érdekelte a dolog, hamarosan kitűzték a próbák időpontját. Ám a terv kivitelezésébe sajnos az élet kegyetlenül beleszólt. Amennyiben a gitáróriás 1970. szeptember 18.-án nem távozik a földi szí­npadról, akkor ma egy újabb legendás történettel lennénk gazdagabbak, melyet - a brit sajtó akkori találgatásai alapján- HELP-nek hí­vnának. A tények viszont már akkoriban is roppant makacs dolgok voltak. Hendrix elment, az ELP viszont olyannyira beindult, hogy 1970 és 1979 között összesen 10 kiadvánnyal jelentkeztek. A megalakulás évében jelent meg a zenekar nevét viselő debütáló munka, rajta többek között egy Bartók átirat, a "The Barbarian". 1971-ben két felejthetetlen albumot is készí­tettek. A "Tarkus" és - a csapat klasszikus zenéhez vonzódásának legmarkánsabb megnyilvánulása-, a Muszorgszkij halhatatlan műve alapján készült "Pictures An Exhibition" (Egy kiállí­tás képei), a progresszí­v rockmuzsika trónjára ültette az ELP-et. Egy év múlva újabb, később alapvetéssé avanzsált lemez következett, melynek cí­me "Trilogy". Az 1973-as, újabb remekbe szabott stúdióalbum, a "Brain Salade Surgery" után elkészí­tették a rock egyik legjelentősebb élő produktumát, egy tripla albumot, melynek nem csak játékideje, de cí­me is hosszú: "Welcome Back My Friends, The Show Is Never Ends...Ladies And Gentlemen, Emerson, Lake & Palmer". A művészek zenei zsenijét minden í­zében alaposan megmutató dokumentáció után a "Works volume 1" és a "Works volume 2" következett, melyek érdekessége, hogy külön blokkokban szerepelnek Keith Emerson, Greg Lake, Carl Palmer, valamint az ELP szerzeményei. A sok-sok remekmű közül talán a Lake nevével fémjelzett "C'est La Vie"-t, valamint egy Aaron Copland átirat, a "Fanfarre For The Common Man"-t emelném ki. Az 1978-as "Love Beach" már egy széteső félben lévő zenekart mutat, mely még 1979-ben még kiadott egy "In Concert" cí­mű élő anyagot, majd feloszlott. Emerson 1985-ben megpróbálta újra összetrombitálni a társakat, de mivel Palmer az Asia-val volt elfoglalva, csak Lake-et sikerült becserkésznie. Dobosnak a kemény műfaj egyik legjelesebb ütősét, Cozy Powell-t szerződtették, í­gy a szerencsés véletlennek (???) köszönhetően az ELP rövidí­tésen nem kellett változtatni. Az általuk készí­tett, a régi művekhez képest sokkal populárisabb vonalat képviselő album (Emerson, Lake & Powell) nem igazán nyerte meg a rajongók tetszését, ezért a vállalkozásnak nem is lett jövője. 1988-ban Keith Emerson ismét felkereste Carl Palmert, és Robert Barry társaságában létrehozták a "3" elnevezésű társulást, mely egyetlen album kiadása után ("To The Power Of Three"-1988) lehúzta rolót. Innen viszont már csak egyetlen, négy év alatt abszolvált lépés volt az ELP visszatéréséig. 1992-ben végre megtörtént a csoda: ismét együtt volt a nagy trió, megszületett a "Black Moon" cí­mű korong, mely természetesen megosztotta a rajongókat. Volt, (sőt van) aki egy legenda megcsúfolásának tartja, és volt (sőt van, például e sorok í­rója is) aki kiemelkedő, remek albumnak tartja a visszatérő produktumot. A fanyalgók reakciója egyrészről érthető, hiszen ez az anyag már egy másik, korszerűbb felfogásban alkotó ELP-et tár a hallgató elé. A változás viszont természetes, hiszen a legutolsó stúdióalbum kiadása óta eltelt 14 évben a világnak esze ágában sem volt megállni. A muzsikusokat is rengeteg új, az ELP zeneiségétől sokban különböző hatás érte. (Gondoljunk csak a Palmerrel felálló Asia rádiós slágereire). Alaposabb hallgatózás után azonban rájöhetünk, hogy egy gyönyörű elegy született, mely bár sok-sok új elemmel bőví­tette a legenda eszköztárát, mégis megőrizte a korábbi, korai ELP dallam és érzelem gazdag, klasszikus hatásokkal átitatott művészetét. Hangzásban talán a legnagyobb változás a dobokat érintette. A kilencvenes évek elejének divatja szerint az ütős hangszerek jó néhány nótában erős elektromos hatással bí­rnak, mely által mély a bonyolultabb, összetettebb témák is populárisabbnak hatnak. Annak idején több olyan kiemelkedő progresszí­v dobos is beleszeretett a gépies hangzásba, mint például Bill Bruford (Yes, King Crimson), Phil Collins (Genesis), vagy Neil Peart (Rush). Talán pont e változás okán mondhatjuk el, hogy Carl Palmer jelenléte talán kevésbé domináns, pontosabban más felfogású a "Black Moon"-on, mint bármelyik korábbi ELP korongon. Kevesebb a "fikcsi", több a kőkemény, félreérthetetlen, (és főképp félreszámolhatatlan) ritmus, melyek jellegzetességükből az "egyszerűsödés" hatására olyannyira nem vesztettek semmit, hogy valószí­nűleg akkor is azonnal beugrana, hogy ki ül a dobok mögött, ha nem tudnánk, melyik zenekar darabjával kerültünk kontaktusba. Keith Emerson, billentyűs témáival továbbra is ápolja a klasszikus zene és az ELP kapcsolatát. Prokofjev, "Romeo és Júlia" cí­mű darabájának fő témájának remek feldolgozása mellett, Emerson saját szerzeménye, a "Close To The Home" cí­mű négy és fél perces zongoradarab is az album fénypontjai közé tartozik. Ez utóbbi mű csukott szemmel, fülhallgatóval történő meghallgatása garantáltan egy koncertpódium közepén, fekete zongoránál ülő szmokingos zongoraművész képét vetí­ti elénk. Az album nagyszerűségét számomra az az időnként megdöbbentő kettősség adja, mely az előbb emlí­tett piano varázslat, és az utána rögtön következő "Better Days" szikár, nagyon modern felfogású dala között fedezhető fel. Nagyon kevés művész tudja a hangulatokat, zenei világokat ilyen megdöbbentően, és mégis befogadhatóan elegyí­teni. Greg Lake gitáros, basszusgitáros énekhangja teltebb, mélyebb fekvésű, mint a korábbiakban. A dallamok magukkal ragadóak. Elég csak az albumot záró, a csodás "C'est La Vie" világát idéző "Footprints On The Snow"-t, vagy a Geoffry Downs-al közösen alkotott, szintén lí­rai "Affairs Of The Heart"-ot meghallgatni és máris újra ott érezhetjük magunkat a hetvenes évek végének Lake által alkotott kis világában. A "Black Moon" szerzeményei egységesen nagyon erősek, töltelékdalt még véletlenül sem fedezhetünk fel. A legnagyobb sikert, a slágerré vált cí­madó dal aratta, mely annak idején a Magyar Rádió műsorainak is kihagyhatatlan eleme volt, de nagyon erős a másodikként érkező "Paper Blood" és a "Burning Bridges" is. 1992 talán legnagyobb, - de egészen biztosan legjobban várt - rock szenzációja volt az Emerson, Lake & Palmer, "Black Moon" cí­mű albuma, mely bár mélységében, maradandóságában nem éri el a korai remekek szintjét, de összetettségében, zeneiségében méltó a zenekar legendás hí­réhez. A "Black Moon" alkotó elemei: 1."Black Moon" (Emerson, Lake, Palmer) - 6:56 2."Paper Blood" (Emerson, Lake, Palmer) - 4:26 3."Affairs of the Heart" (Geoffrey Downes, Lake) - 3:46 4."Romeo and Juliet" (Sergei Prokofiev) - 3:40 5."Farewell to Arms" (Emerson, Lake) - 5:08 6."Changing States" (Emerson) - 6:01 7."Burning Bridges" (Mark Mancina) - 4:41 8."Close to Home" (Emerson) - 4:27 9."Better Days" (Emerson, Lake) - 5:33 10."Footprints in the Snow" (Lake) - 3:50 Gotthard: Gotthard Egy zenekar életében a debütáló lemez nagyon fontos. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a többi lemeze nem az, de egy bemutatkozó kiadvány a jövőre nézve rengeteg dolgot tartogat. Ha jól sikerül az első lemez, azzal egy banda megalapozhatja a jövőjét, gondolok itt a koncert meghí­vásokra, a médiában való megjelenésre és a többi ezzel járó "csillogással". Egy jól eltalált kezdésnél a szakma joggal mondhatja, hogy ha az első lemez ilyen jó lett milyen lesz a többi stb.stb. Erre remek példákat találhatunk a rock történelemben, lásd a Bon Jovi-t, a Dokken-t, a Rainbow-t, a Winger-t és még lehetne sokáig sorolni a jobbnál jobb albumokkal debütáló bandákat. És persze az anyagiakat sem szabad figyelmen kí­vül hagyni, bár a pénz emlí­tése sok rajongóban negatí­v érzéseket válthat ki. A Gotthard-ra pedig azt hiszem maximálisan igaz, hogy a bemutatkozó lemezükkel nagyot alkottak, és mára klasszikussá vált a korong. Pedig nem volt egyszerű dolguk. Helvétek lévén, egy nagy előd, a legendás Krokus árnyékában kellett alkotniuk. Nem volt könnyű örökség ez, hiszen a Marc Storace és brigádja a hard rock világ élcsapatai közé tartoztak, igen népszerűek voltak szerte a világon. Tehát egy ilyen banda örökében működni nem volt egyszerű. De a Steve Lee énekes és Leo Leoni gitáros által alapí­tott Gotthard megbirkózott a feladattal. Ha meghallgatjuk Steve hangját, azt hiszem, ezen nem is fogunk csodálkozni. Ő a tökéletes hard rock énekes prototí­pusa. Ha azt mondom, hogy mindent tud, amit ebben a stí­lusban tudni kell, még akkor sem mondtam semmit. Ilyen hangterjedelemmel, ilyen előadás móddal, és ilyen dallamérzékkel kevesen vannak megáldva. Ő maga a Csoda. De Leo Leoni is nagyon jó gitáros és dalszerző. Dögös riffjei és í­zléses szólói árulkodnak arról, hogy nem mindennapi képességű fiatalemberről van szó. Marc Lynn basszer és Hena Habegger dobos remek ritmusszekciót alkot, tökéletes, precí­z alapot raknak a nóták alá. A billentyűs részek feljátszásáért és a mixelésért Pat Regan a felelős, az Ő keze munkáját dicséri több Blackmores Night album. És ez a lemez, noha 16 évvel ezelőtt készült nagyon jól szól. És van még egy illusztris név a közreműködők között. Az Észak-Ír gitáros zseni, a Sweet Savage, Dio, a Shadow King és a Def Leppard legendás gitárosa, Vivian Campbell, aki két nótában is közreműködik. Nem is csoda, hogy vendég szerepel a lemezen, hiszen ez egy olyan produkció, ami minden zenésznek a becsületére válna. A Gotthard legnagyobb hatása a Whitesnake, de rajtuk kí­vül az Aerosmith, a Bon Jovi és a Van Halen szeretete is érződik zenéjükön. Ezekből a nevekből is következik, hogy a srácok igazi, hamisí­tatlan Hard Rock-ot játszottak. Nem is akárhogyan. Az első tétel rögtön egy igazi hard rock bomba, a Standing In The Light. Egy nagyon jó riff, a rá épülő lüktető tempó olyan nótát alkot, amitől rögtön lemegy az ember hí­dba. A következő dal a Downtown sem hagy sok pihenő időt, noha kissé lassabb a nyitó számnál, ám dögösségben és hangulatában nem marad el tőle. A Fire Dance az egyik olyan nóta, amiben Campbell mester is gitárt ragad. És milyen jól teszi. Ez a dal a lemez (egyik) legjobb szerzeménye. Némi Zeppelines í­ze is van a gitártémáknak, a laza középtempó is jól áll a nótának és a gitárszólók is igen figyelemre méltóak. És persze Steve hangja. Nem lehet leí­rni, hogy mit is tud ez az ember. Hush. Azt hiszem, aki kicsit is jártas a hard rock történelmében tudja, hogy ez a négy betűs szó melyik bandát indí­totta el a világsiker útján. Naná, hogy a Deep Purple-t. És a svájci srácok csodálatos módon alakí­tották a saját képükre ezt a fenomenális nótát, ami tulajdonképpen egy feldolgozás feldolgozása, hiszen az eredeti verzió Joe South nevéhez köthető. Ezután a kis múltidézés után jön egy újabb rock torpedó a Meen Street Rocket képében. Talán itt érezni a srácokon legerősebben a Krokus hatását, bár azért még véletlenül sem nevezném kópiának. A felbukkanó Hammond hangok pedig még jobban kiszí­nezik a nótát. A másik dal, amiben Vivian feltűnik, az a Get Down. Steve itt is brillí­rozik, hihetetlen milyen könnyeden játszik a hangjával. A nóta maga felidézi a Fehér Kí­gyó blues-os vonalát, és ez számomra nagyon nagy pozití­vum. Ha a Fire Dance-re azt mondtam, hogy a lemez egyik legjobb tétele, akkor a következő két nótára is ez igaz. A hetedik szám a Take Me egy pörgős, nagyon lendületes, vérbeli hard rock alkotás, amibe ismét beleloptak egy nagyon hangulatos riffet, és a már megdicsért hammond orgona itt is szépen szőnyegezik a háttérben. Ha valakinek meg kéne magyaráznom, mi is az a hard rock, biztos, hogy ezt a nótát mutatnám meg neki. Az ezt követő, Angel cí­met viselő szerzemény pedig egy lassabb, visszafogottabb nóta, amiben Steve a legendás David Coverdale hangján is megszólal. Ekkora hangterjedelmet nem tudom hallottam-e már más hard rock énekestől. A nóta sem nélkülözi a Whitesnake-i elemeket, és ez í­gy helyes, ha már Steve megszólaltatja a nagy David-et. A kissé visszavett sebességből a Lonely Heartache-el visszakapcsolnak egy erős középtempóra. Erre a dalra sem mondanám, hogy relaxációhoz ajánlott, viszont kis head bang-re tökéletes. Majd a lemez leggyorsabb száma következik, ez pedig a Hunter. Leo nagyon nagyot szólózik benne, és a ritmusszekció sem zavarodott össze a gyorsabb témáktól. Ellenkezőleg, Marc ahogy az egész lemezen itt is nagyon izgalmasan játszik. A szám végén pedig még Hena is varázsol egy kicsit a dobokon. All I Car For a cí­me az album egyetlen igazi, klasszikus értelemben vett balladájának. És hát amit Steve itt művel... ahogy már fentebb mondtam, Ő egy igazi csoda! Bonuszként az albumra fölkerült a Thats It cí­mű "szösszenet". Nem tudom pontosan milyen célt szolgált, de érdekes hallgatni való. Rövid összegzésem a Gotthard debütáló albumáról: Mestermű! Kicsit bővebb összegzésem: Csodálatos, Fenomenális Mestermű! Impellitteri: Grin and Bear It Az Impellitteri együttes két kulcsalakja a banda névadója, Chris Impellitteri gitáros, és a csapat legtöbb albumán éneklő Rob Rock megaénekes, kettejük duettje jó pár, azóta klasszikussá vált albumot eredményezett, noha manapság kettáváltak útjaik - egyelőre a különélést Rob viseli jobban, ki megmaradván a hagyományosabb zenei úton, a modern heavy metal újkori messiásának, Roy Z.-nek a közreműködésével jelentkezik újabb és újabb szóló albumaival. Impellitteri azon, a neoklasszikus iskolából kinövő gitárzsenik egyike, kik szerencsésen érzik a középutat az eszeveszett virgázás, és a közérthető dallamok irányvonalai között: a dalokat nem a gitárszólamok szükséges részének, hanem alkotó szubsztanciának tekinti - a kompozí­ciókban szerencsésen elegyí­tve a dallamos amerikai metalt az európai "barokkos" megközelí­téssel. Rob Rock első felbukkanását a metál világ 1986-ra teszi: egy bizonyos M.A.R.S. project énekeseként sikí­totta világba nagyszerű amerikai metál zenéjét. Társai nem kisebb nevek voltak, mint Toni Macalpine, Tomy Aldridge, és Rudy Sazo. A lemez kedvező fogadtatásra talált, ám a banda nem tudott kiteljesedni, mivel sikerük magával hozta bukásukat is: az akkor amerikanizálódott Whitesnake felfigyelt a virtuóz ritmusszekcióra és elcsábí­totta azt, Macalpine pedig sikeres szólókarrierbe kezdett. Rob egyedül maradt, mikoris találkozott egy fiatal, virtuóz gitárossal, Chris Impellitteri-vel, kit egy időben az amerikai Malmsteenként is emlegettek. Ez a találkozás volt az első etapja egy sokéves együttműködésnek, illetve nem is első, mivel korábban, még a MARS előtt már zenéltek együtt az énekes Vice nevű bandájában. Az Impellitteri EP után (1987) azonban egy időre szétváltak útjaik, Impellitteri énekesnek bevette a bandába Graham Bonett-et, a Rainbow egykori énekesét, és elkészí­tettek egy klasszikus lemezt, Rob pedig csatlakozott Joshua Peratia gitáros Joshua nevű bandájához, majd egy év múlva egy Angelica nevű együttes lemezét énekelte fel. Ezután gondolta úgy Rob, hogy ideje lenne már egy saját együttest is összehoznia, egy vérbeli dallamos metál bandát. Talált is egy fiatal tehetséges gitárost, kit Rob Z-ként emlegetnek, s akit később a heavy metál egyik megújí­tójaként is üdvözölhettünk. Driver cí­mű EP-jük azonban nem aratott átütő sikert, 1990-ben már érződtek az amerikai dallamos metál kifulladásának jelei, a kiadók nem adtak elég támogatást az áttöréshez. Rob Európába ment vigasztalódni, ahol csatlakozott Axel Rudi Pellhez, és összehozták a német gitárhős egyik leghí­resebb lemezét, a Nasty Reputation-t, melyről Tibi í­rt a múlt évi évtizedelőben. 1992-ben Rob ismét csatlakozott Impellitterihez, melynek gyümölcse ez a lemez-jóllehet itt még a markáns Impellitteris vonások nem ütköztek ki annyira, az énekes, és a gitáros dallamtémái bőven kiérdemlik, hogy í­rjunk róluk pár szót. A dalok a recenzió elejében í­rt felfogásban fogantak, bár a dallamos amerikai metal komponens talán nagyobb mértékben van jelen, mint a neoklasszikus éra, illetve a későbbiekben felvett, modernebb metal stí­lusjegyei - érthető módon - még teljes egészében hiányoznak. A kezdő, When The Well Runs Dry ugyan még megüt némi poweres felhangot, ám a Ball And Chain floridai í­zű dallamai, illetve a Wake Up Sally elektromos blues futamai tudatosí­thatják az alkotókkal, hogy ez bizony korabeli amerikai fém. A Power Of Love ismét bekeményí­t, jóllehet a refrén inkább a hard rockot idézi, hogy aztán az Under The Gun nézzen vissza kissé a bluesosabb időkbe. Jómagam - mint elsősorban énekes irányultságú ember - az énekdallamokban találom meg a nekem tetsző dolgokat, ebben Rob Rock nem tud hibázni, hiába, négy oktávra könnyebb változatos refréneket í­rni, de Impellitteri mestert sem tartják hiába az egyik legtehetségesebb gitárosnak - szerencsére, mint mondtam, dalokban tud gondolkodni, és nem csak önmutogató szólamokban. Jóllehet, az albumon nincsen töltelékdal, Impellitteri fénykora igazából csak ezután következett: a Scream és Crunch albumokkal megalkotva a tökéletes heavy/power albumokat, örökre rajongóvá téve jómagam. Iron Maiden: : Fear Of The Dark A kissé laposabbra sikeredett No Prayer For The Dying után - mely kis letérő volt a progresszí­vebb világ többtételes alkotásainak ösvényéről - a Fear Of the Dark újból visszatért arra az útra, melyen legnagyobb műveit alkotta. A dalok ismét több témából, a jellegzetes Iron Maiden-i futamokból táplálkozva épí­tkeznek, jóllehet a hangulat egységesebbnek, komorabbnak mondható, mint a nagy hármas ezerszí­nű feeling-bombái. Ehhez járul hozzá, hogy Dickinson talán ezen az albumon teljesí­t a leggyengébben: hangja fáradtsága felerősí­ti a hangulat monokromitását - de éppen az egységes kép miatt még rá is erősí­t a szomorkás-elégikus feelingre. A további történések figyelembe vételével persze bele lehet magyarázni, hogy Dickinson itt már eldöntötte kiválását a csapatból - s talán ezért tűnik hangja kissé szürkébbnek, énektémái pedig fásultabbnak - ám nem kevésbé dallamosnak - de lehet, hogy ez csak a már kibontakozott aktuális grunge trend tudatalatti hatásának tudható be. Visszatérve a dallamokra: jóllehet a korabeli kritikák a korai lemezek hangulatának visszatéréséről í­rtak, én úgy gondolom, hogy éppen a Fear Of The Dark lett záró tétele egy olyan korszaknak - s nem csak Dickinson távozása miatt - , ahol a refrének még a klasszikus darabok hangtani megoldásait tükrözték: a további albumokra jellemző "végtelení­tett ismétlések" itt még nem tűntek fel. Szerencsére a lemez hangzása is jóval egységesebb - egységesebben jobb - lett, mint elődjéé, a komor világ megkapta azt a hangzásbéli mélységet, melyet annyira kí­vántak volna a korábbi művek is. Ehhez járult hozzá a dalszövegek gyakran szürrealista világa, melyben ugyanúgy megtalálható Poe gótikus jelenléte, mint Lovecraft modern horror felfogása. Jóllehet a lemez egy gyorsabbnak mondható power bombával indí­t, az album mégis inkább a csöndes elmélkedésnek, az elégikus borzongásnak ad teret, ahol a hangulati váltások egy szűk körben mozogva adnak sötét szí­nt a felhangzó dallamoknak - ennek ellenére néha egészen progresszí­v, sőt meglepő hangszerelési megoldásoknak is tanúi lehetünk. Hallgassuk csak meg az Afraid To Shoot Strangers elégikus kezdéséből kinövő epikus, gyakran töredezett dallamfolyamot, vagy a Fear Is The Key szinte pszichedelikus, progresszí­v vonalvezetését, egyből feltűnik, hogy ez most nem a galopp indulók ideje. A Childhood's End szövegéhez méltóan nosztalgikus dübörgése, vagy a Wasting Love rockos riffjei által felvezetett fájdalmas refrén csak ráerősí­t arra a reménytelenségi hangulatra, melyet a témaváltások remekül eltalált koncepciója domborí­t ki igazán. A The Fugutuve a Childhood's End riff-testvére, ám a kibontakozó dallamtéma inkább a Seventh Son indulós oldalára utal, a dalban fogant koncepciót a szintén középtempós Chains Of Misery folytatja. Érdekes, hogy a lassabb tempó mégsem válik vontatottá, szinte lélegzetnyi időnk sem marad a felhalmozott témák egymás utániságában, üresjáratot nem igazán észlelhetünk. A Judas Be My Guide a lemez egyik nagy slágere, ez a kissé hagyományosabb szerzemény idézi fel leginkább a korai idők szellemét, a Weekend Warrior azonban már egy modernebb felfogásban fogalmazza meg a lemez elejének elégiáját. Érdekes módon a csapat a végére hagyta az album általam vélt csúcspontját, a több, mint hétperces cí­madó számot, mellyel olyan klasszikust sikerült alkotni, ami talán még a "metal-berkekben" istení­tett Maiden bombákon is túlmutat ( a szövegvilága egyébként kismértékben újrafelhasználásra került a későbbi Dance Of Death-ben) : azon kevés metal számok egyike, melyet bárkinek is megmutattam- legyen az blues, techno, Lagzi Lajcsi, netán opera ill. operett rajongó-mindenkinek kivétel nélkül tetszett. Úgy gondolom, hogy valahol itt kezdődhet a művészet mindent egybefogó ereje, mely stí­lusokon keresztül képes egységes szellemet létrehozni. S hogy joggal félt e Dickinson a sötétségtől, azt valószí­nűleg megtudhatjuk majd az évtizedelő további részeiből, addig is galoppozzunk kedvenceinkkel egyet...