DVD kritika: Journey: 2001

írta admin | 2005.10.21.

Csodálatos érzelemmel teli dallamok, gyönyörű szólók, húzós, de mégis elringató ritmusok, virtuóz, de mindig mindenki számára emészthető hangszeres játék, végtelen profizmus. „Utazás” egy olyan világba, ahová minden olyan „white fülű” zenerajongó vágyik, aki szereti, ha egy csapat a dallamos muzsikát kellő keménységgel, érzelemmel, nyitottsággal interpretálja. Ez a 106 perc a rockzenét szerető ember számára a „Tökéletes kikapcsolódás”. űséggel „ 2001” cí­mre keresztelt DVD-jéről, a fenti gondolatokat vezetném elő. Megéri azonban egy kicsit jobban elmélyedni ebbe a picivel több, mint másfél órányi élvezetbe. Mielőtt részletesen rátérnék a korongon található „megállók” bemutatására, egy pár szóban arról, hogyan is kezdődött az „utazás” és mit kell tudni az „utasokról”.

 

 

A Journey 1972-ben (!!!) San Franciscóban alakult, Neil Schon gitáros vezérletével, aki addig Carlos Santana bandájában pengette a hathúrost. Társaival (Gregg Rollie, Ross Valory, George Tickner, Prairie Prince) már az első albumukon olyan zenét produkáltak, melyre felkapta fejét a világ. Dallamos, jazz-rock elemekkel tarkí­tott, melodikus rockot. Néhány tagcsere után, az alapí­tó Schon és Valory mellé, előbb Steve Perry énekes, majd Steve Smith dobos, végül Jonathan Caine billentyűs csatlakozott. ők alkották a Journey „aranycsapatát”, melynek nagy szerepe volt abban, hogy az „amerikai rock” meghódí­thatta a világot. Ez a gárda vitte világhí­rre a csapat nevét. Olyannyira, hogy pl. a „Separate Ways” cí­mű slágerüket B. Tóth László is bemutatta „Poptarisznya” cí­mű műsorában. /Ráadásul magnósok számára elejétől a végéig. J / 1986-ban a nagy ötös három főre fogyatkozik. Valory és Smith helyett session zenészek játszanak. Azután a kvintett újra összeáll. 1996-ban kiadják a felállás utolsó stúdió albumát (Trial by Fire) majd egy koncertalbumot is (Greatest Hits Live), de ezek után végleg felbomlik a nagy ötös. Steve Smith dobost a Bad English-ből érkező Dean Castronovo, mí­g Steve Perry énekest, Steve Augeri váltja fel. Ekkor sok rajongó leí­rta a zenekart, mert nem tudták elképzelni, hogy Perry csodálatos, érzelem dús, teljesen egyéni orgánumát bárki is pótolhatná. A Journeybe érkezéséről Augeri í­gy vall: „egy nap csöngött a telefonom és a vonal másik végén egy hang megkérdezte, segí­tenék-e abban, hogy a Journey története folytatódhasson.”

Szerencsénkre igent mondott. Augeri hangja kí­sértetiesen emlékeztet Perryére, de mégis egyéni, új szí­nt tudott hozni a zenekar hangzásába.

A kis „történelem óra” után most lássuk, mit rejt a nagyon elegáns, mindössze a zenekar logóját tartalmazó fekete tok.

A benne található DVD egy pazar slágergyűjtemény. Az első képsorok bepillantást engednek az öltözőbe, ahol az öt felajzott zenész fogadalmát láthatjuk, majd irány az aréna. Nem sokat laca-facáznak a fiúk. Belevágnak egy klasszikus „ráadás nótába”, a Separate Ways-be, amitől már az első hallgatáskor is az összes szőr felállt a hátamon. Óriási a lendület, a nóta világhí­rű riffje azonnal a fotelbe döngöl. A zenészek mosolyognak, óriási a hangulat az első pillanattól kezdve. Már itt kiderül, hogy nem akármilyen koncertfilmről van szó. Amellett, hogy minden zenész minden fontos mozzanatát látjuk (nem marad le semmiről sem operatőr, sem rendező), sűrűn látható a közönség is, melytől fokozódik az ember „én is ott vagyok a koncerten” érzése. Meglett 40-esek kórusban üvöltik a refrént, táncolnak, csápolnak. A nyitó dal után folytatódik a „kí­méletlen” sláger henger: Ask The Lonely, Stone In Love, és az Augerivel készült „Arrival” album nyitó nótája a Higher Place. Én személy szerint imádtam Steve Perry énekét, de Augeri-től zavarba jöttem. Egyszerűen tökéletes énekes. Bár mozgása kissé feminin jellegű (ami egyébként jól áll neki), hangja pazar. A többiekről is csak felsőfokon lehet nyilatkozni. Dean Castronovo elemi erejű, feelinges dobolása mindenkit meggyőz arról, hogy igenis van ember, aki Steve Smith-t tudja pótolni. Ross Valory megbí­zhatóan hozza a basszus alapot, időnként olyan futamokkal tarkí­tva azt, hogy nem győzünk csodálkozni. Jonathan Caine hatalmas, vörös hangversenyzongorája mögött, fél ülő-álló pozí­cióban olyan könnyedséggel játszik, hogy az embernek kedve támad azonnal billentyűs hangszer mögé ülni, mivel minden mozdulata azt sugallja, hogy ezt bárki utána tudja csinálni …és Neil Schon! Az öreg róka, aki megtévesztésig úgy néz ki, mint Bruce Springsteen, valóban a világ egyik legjobb gitárosa. A „Who’s Crying Now” csodálatos szólójától például mindig kiráz a hideg, de emlí­thetném a „Fillmore Boogie” instrumentális vadulását is, mely rendkí­vül jól ellenpontozza a lí­rai szerzemények lágyságát. Schon, Santanánál eltöltött éveinek is emléket állí­tanak a „La Raza Del Sol” cí­mű dallal, melynek őrült latinos tempójáról Castronovo gondoskodik, és amelyben egy fergeteges billentyű-gitár párbajt is láthatunk-hallhatunk. A ráadásban természetesen előkerül egy alap blues téma is (Lovin, Touchin, Squezin), melyet néhány éve a Dream Theater is feldolgozott. (Change Of Seasons Ep) Azután a „Faithfully” közönségringató dallamaival véget ér a csoda.

Az anyag technikailag is hibátlan. Az operatőri, rendezői munkát már emlí­tettem, a hangmérnökit nem. Kevin Shirley itt is, mint bárhol ahol feltűnik, tökéletes minőséget produkál.

Aki megveszi ezt a DVD-t, ne csodálkozzon, ha az első megtekintés mindjárt három teljes lejátszást fog jelenteni. Én í­gy jártam.

Reménykedjünk, hogy egyszer talán felénk is utaznak ezek a csodálatos művészek és láthatjuk, hogy hogyan kell ezt a zenei műfajt a felsőfok csúcsán művelni. „Journey On”


Intro Separate Ways (Worlds Apart) Ask The Lonely Guitar Solo Stone In Love Higher Place Send Her My Love Lights Who’s Crying Now Piano Solo Open Arms Fillmore Boogie All The Way Escape La Raza Del Sol (Intro) La Raza Del Sol Wheel In The Sky Be Good To Yourself Any Way You Want It Don’t Stop Believin’ Lovin, Touchin, Squeezin Faithfully
Steve Augeri-vocals Jonathan Cain-keyboards Dean Castronovo-drums Neil Schon-guitars Ross Valory-bass
Brinyó

Legutóbbi hozzászólások