DVD kritika: Dream Theater: Live At Budokan

írta admin | 2005.10.21.

Immár negyedik koncert albummal jelentkezik a Dream Theater megalakulása óta, ami azt hiszem önmagában is egy kisebb fajta rekord. Talán nem véletlen, hiszen ez a csapat egy igazi koncertzenekar. Nem mondom azt, hogy a sor lemezeiket nem szoktam izgalommal várni, vagy, hogy nem tetszenek, de ők egy hamisí­thatatlan élő csapat. A Live At Budokan az első olyan anyag, amely teljes terjedelmében dvd formátumban is megjelent. Számomra ez azért is kedves, mert tavasszal még a jegyem is meg volt egy stuttgarti bulira, de egy rohadt influenza úgy ledöntött a lábamról, ha még akartam volna, sem tudtam menni. Fájt is a szí­vem, amikor a többiek elmesélték élményeiket, viszont most, hogy megjelent ez az anyag velem együtt azok a magyar dreamerek is megnézhetik, akik kimaradtak ennek a lemeznek a turnéjából, bár nem tudom idén miért nem játszottak kis hazánkban?

Sokan tartottak attól, hogy ez az anyag is Budokanban készült, mondván, hogy a közönség is gyenge meg uncsi, hogy mindenki ott készí­t felvételt magáról. Valahogy egy kicsit én is í­gy voltam ezzel, de csak addig, amí­g meg nem láttam az anyagot. Nem is tudom, hol kezdjem el.

Mivel ez egy dvd és az ember igencsak vizuális tí­pus a kép, amit szeretnék mindenek előtt kiemelni. Iszonyatos profizmus van a háttérben és minden viccet félre téve én még ilyen képi anyagot koncert felvételen, soha nem láttam. Olyan operatőri és rendezői munka, ami ebben a műfajban párját ritkí­tja. Dream örült és szakértő barátom Brinner Zoli azt mondja, hogy bizony ez csak egy koncert volt Tokyoban, de én ezt nem akarom elhinni. Ennyire tökéletes munkát általában csak jó néhány felvétel összevágása után szoktunk látni. Sokszor úgy érzi az ember, mintha valami filmet nézne, máskor meg mintha videó klipeket és közben folyamatosan ott vagyunk, mindenhol ahol történik valami. Persze itt elsősorban a hangszeres részekre gondolok, mert azért hát a Dream nem egy Kiss itt nem a látvány a fő szempont. A szí­npad végtelenül puritán a háttérben három kivetí­tőn azért mindig pörögnek az események és a világí­tás is megfelelő ehhez az előadáshoz. Na és akkor a zene. A ZENE! Azt hiszem minden túlzás nélkül, mondhatom, hogy ez a munka a világ legjobb zenekarai elitjébe emelte végleg ezt a csapatot. Ilyen muzsikusokat egy csapatban nagyon ritkán látni. A legnagyobb pozití­vum nekem ezen az anyagon, hogy végre lehet hallani John Myung mestert is. Nem tudom miért kellett ehhez 15 évnek eltelni és azt sem, hogy ki döntött í­gy, de már csak ezért is érdemes beszerezni ezt az anyagot. Bocsássa meg a világ, hogy ismétlem magam, de én szállok attól, ahogy a bőgő szól, nem mintha a többi hangszerrel gond lenne, sőt. A másik, ami már az előző turnén is nagyon bejött, azok Petrucci MusicMan gitárjai. Nem véletlen, hogy ez a hangszer a gitárok Mercedese. Na persze azért játszani is tudni kell rajta és Petrucci azt, nagyon tud. Azt hiszem, ha nem egy ilyen komplex bandában nyomulna már a világ legjobb gitárosai között tartanák számon mindenhol és egy kicsit ő is jobban bontogathatná a szárnyait, de jó ez í­gy is csak hallgatni kell. Tovább nem emelem ki egyenként a zenészeket, mert aki elolvassa ezt a cikket az úgy is tudja miről van szó. A műsor, amiről megint csak magaslatokban tudok beszélni. Szinte minden albumról játszanak valamit, sőt egy Instrumedley cí­mű számban még keverik is az albumokat össze-vissza és egy kis Liquid Tensiont is belecsempésznek a blokkba. A Dream Theater a nevéhez méltóan, csak nem három órás előadásokat tart esténként, ez bizony felér egy szí­ndarabbal, és az is. Valami miatt a japán közönség is jobban beindult erre a koncertre, mint mondjuk Ozzy hasonló bulijára. Nem kell biztatni a publikumot semmire. Persze itt semmi sem kiszámí­tható, mert mint tudjuk Portnoy főnök általában a koncert előtt, adja oda a partitúrát társainak, hogy aznap mit játszanak. Lehet, hogy ez a titka annak, hogy ennyire élvezik még mindig az együtt zenélést? Nem tudom, de azt kí­vánom, hogy még sok ilyen anyaggal rukkoljanak elő.

A második korong is tartogat meglepetéseket. Többek között egy fél órás dokumentumfilmet a Japán turnéról, ahol nagyon sok mindenről (!), beszélnek a fiúk. Aztán beléphetünk Petrucci és Rudess szentéjébe, ahol mindent, vagy majdnem mindent megtudhatunk a hangszereikről és azokról a technikai kütyükről, amit használnak a tökéletes hangzás érdekében. (Zenészeknek, kötelező!) Egy összevágott klip 1985-től (bizony a Majesty is) napjainkig úgy öt percben az összes album felsorakoztatásával. Aztán ami lemaradt a koncertről viszont Osakában fel lett véve Portnoy dobszólója, természetesen az elmaradhatatlan közönség doboltatással, és persze a hab a tortán, a végén van, amikor az amúgy is zseniális Instrumedley dalt egy választható ötkamerás verzióban is meg lehet tekinteni.

Aki még soha nem látott Dream Theater koncertet, nagyon gyorsan szerezze be ezt az anyagot, mert valami olyan mellett megy el tudta nélkül, amit nagyon fog bánni később, aki pedig ismeri ezt a csapatot annak kötelező olvasmány. Csak azért adok 10 pontot, mert többet nem lehet! 10/10


As I Am This Dying Soul Beyond This Life Hollow Years War Inside My Head The Test That Stumped Them All Endless Sacrifice Instrumedley Trial Of Time Goodnight Kiss Solilary Shell Stream Of Consciousness Disappears Pull Me Under In The Name Of God
James LaBrie - vocals John Myung - bass John Petrucci - guitars Mike Portnoy - drums Jordan Rudess - keyboards
Szakáts Tibor