Profizmus! Profizmus?: Sonata Arctica, Epica, Ride The Sky - 2007. 11. 20. Budapest, Pecsa

írta szakáts tibor | 2007.11.26.

A koncert előtt több európai helyről érkeztek hí­rek a hetekkel ezelőtt eladott jegyekről, í­gy sok országban teltház várta a turnét. Nem is ért ez váratlanul senkit, mert egy ilyen erős hármast, vétek lenne kihagyni egy estén. A budapesti előadás előtt is biztatóak voltak az eladások, í­gy kb. háromnegyed ház várta a Ride The Sky bemutatkozó koncertjét... Ride The Sky A Ride The Sky az egykori Helloween, majd Masterplan dobos, Uli Kush új bandája, melynek a turné előtt nem sokkal jelent meg első nagylemeze, a New Protection. Engem nem túlságosan győzött meg az album és féltem is az élőelőadástól, mert ahogy az várható volt, csak erről az anyagról hallhatunk majd dalokat. A Ride The Sky kb. 25-30 percet töltött a szí­npadon, de az is nagyon feledhető volt. Talán a A Smile From Heaven's Eye fogott meg, ami nem is igazán illik bele a banda stí­lusába. Persze hozzáteszem, zeneileg fogalmam sincs hová is soroljam Őket. Remélhetőleg még csak keresik a helyüket. Mindenesetre, ha mindenhol ekkora közönség előtt, ilyen megbecsüléssel játszhatnak, akkor hamar megtudják szerezni a saját közönségbázisukat. Ha valakit mégis kiemelhetek, akkor az Bjorn Jansson énekes. Elképesztő jó hang, akinek igazán egy hardrock bandában lenne a helye. Éppen, hogy kiértünk a büféhez és próbáltuk elemezni a hallottakat, már el is sötétedett a terem és indult az Epica programja. Ez aztán szervezés. Szakáts Tibor Epica Az Uli Kusch vezette Ride The Sky korrekt, ám világot meg nem váltó produkciója, és egy nagyon rövid átszerelés után, a magát a holland gótikus metal egyik legjelesebb reprezentánsává kinövő Epica lépett azokra a bizonyos deszkákra, akik az este zenei egységéből kissé kilógó stí­lusukkal is meg tudtak felelni a közönség elvárásainak, felettébb kellemes perceken keresztül balzsamozva be a hallójáratokat. Bizonyára azok kételyeit is eloszlatták, akik esetleg fenntartásokkal közeledtek az együtteshez, ugyanis a stí­lussal szembeni előí­téletek egytől egyig lepereghettek róluk: egy vizuálisan és zeneileg is impozáns és érdekes koncertet adtak elő. Ennek letéteményese természetesen a zenekar két frontembere, az akár femme fatale szerepkörben is könnyedén elképzelhető Simone Simons és a "zenekarvezető" Mark Jansen volt. A gyönyörű Simone most bebizonyí­totta, hogy előkelő helyet foglal el azon jelöltek között, akik Tarja lágyabb vizekre evezésével az operás énekstí­lus királynői lehetnének: kristálytiszta hangja, nagy hangtartománya, illetve magabiztos kiállása (és persze a férfi közönség számára nem utolsó esztétikai kvalitásai) mind önmagukért beszélnek. Az Epica zenéjének egyik specialitását a két énekessel való felállás adja. A radikális ellentétek nem feltétlen veszik ki jól magukat a stí­lusban, azonban jelen esetben Jansen ilyetén adottságai miatt erről nem lehet szó - a black, ill. a death vokálokat egyaránt prezentálni képes gitáros "szerencsére" nem nőtt Simone fejére, tényleg csak a megfelelő részeknél kapott "vokálozási lehetőséget", í­gy mondhatjuk, hogy a két tag igazán jól kiegészí­tette egymást. A hazánkat először megtisztelő banda 2007-ben kiadott, The Divine Conspiracy c. anyagát mutatta be a nagyérdeműnek, amely lemez talán az Epica legerősebb oldalát tárta elénk: az olyan számok, mint az epikus (látszik, hogy nem véletlen a névválasztás...) Menace of Vanity vagy a mennyei (szinte már "karácsonyi") dallamokkal és emellett impozáns dalszerkezettel rendelkező The Obsessive Devotion élőben is ugyanolyan elementáris súllyal nehezedett a hallgatóságra, mint a korongon. A produkciót mindössze annyiban lehetett volna még tovább fokozni, ha a Therion példájára (egyébként is mutat hasonlóságot a két banda muzsikája) a nagyzenekari részeket is élőben adják elő, ám ezt már csak a maximalizmus mondhatja a rajongókkal, ugyanis í­gy is a hibátlanhoz közelí­tő előadást hallhatott a közönség ezen az estén. Nem csak a zenei oldalt tekintve, hanem a szí­npadi "koreográfia" is profizmusra utalt, egy összeszokott tagokból álló együttes prezentálta a gothic metal "krémjét". Az egyetlen negatí­vum már csak egy kis szubjektivitás eredménye, ugyanis talán nem csak nekem szereztek volna még pár kellemes percet azzal, ha beszorí­tják a setlistbe a Consign To Oblivion, vagy a Sensorium mellé még az új albumuk egyik legerősebb dalát, a néhol power metal jegyeket is felvonultató Fools of Damnationt. Ám a koncert sikerét tekintve reméljük, hogy nem kell túl sokat várni a következő látogatásukra! Tomka Sonata Arctica A komorság és naivitás világába repí­tő gótika után következett az immár sokszor látott-hallott Sonata Arctica koncertje, aminek ezúttal dupla aktualitása volt. Egyrészt most mutatták be a banda körüli állóvizet rendesen felkavaró új albumukat, az Uniat, másrészt ezen a turnén debütált Jani Liimatainent váltó "igazolásuk", Elias Viljanen gitáros is. Talán nem fog meglepődni senki, ha előre leszögezzük, hogy mindkét vizsgát könnyedén, és jelessel végeztek a finn srácok. Elias látszólag teljes mértékben tagjává vált a csapatnak, ahogy ez a srácok közötti interakcióból meg is mutatkozott. Semmit sem komolyodtak - a "happy happy halloween" attitűdöt kiválóan tudták beépí­teni egyre sajátosabbá váló zenei világukba. A 2007-ben megjelent korong egy óriási lépést tett azon irányba, hogy maximálisan kiszakadjanak a Stratovarius árnyékából, ami azonban sok rajongó számára nem felelt meg az elvárt irányelveknek. Az új, progresszí­v irányba tendáló lemez dalainak életképességének egyfajta "letesztelése" volt a mostani turné, ám az előzetes várakozásokkal ellentétben mindössze 4 szám erejéig idézték meg az egyébként igencsak erős, magát csak többedik hallgatásra feltáró lemezt. Ez természetesen a slágeresebb, ill. a "durvább" számokat jelentik, amelyek koncerten is kiválóan állták meg a helyüket. A lemezt és a koncertet egyaránt nyitó In Black and White, ill. az azt követő (mega)sláger volta ellenére is variált Paid In Full szemmel láthatólag is erős kezdésnek bizonyult, kiválóan alapozták meg az alaphangulatot, amelyet ezek után egy szinte már túl tökéletes best of program követett. Az Uniaról ezek mellett még előadásra került az akár a komplex jelzővel is felruházható It Won't Fade, amely egyébiránt kiválóan reprezentálja a metal zene dallamosságra és durvulatokra épí­tő ambivalenciáját, ill. a szintén ilyen vonásokkal rendelkező Caleb hangzott el - talán lehetett volna nagyobb hangsúlyt is fektetni az új korongra, ám ezúttal nem kockáztattak Kakkoék. Ezen kí­vül viszont csupán egyetlen "meglepetés" érhette a tisztelt hallgatóságot: a 2004-es Reckoning Night nagyon aránytalanul szerepelt dalok tekintetében a setlistben - mindössze a ráadásban előadott Don't Say A Word simogatta a rajongók hallójáratait (ha csak egyszer eljátszanák a Wildfiret, vagy a White Pearl Black Oceanst...). A maradék szám "kilétére" nyugodtan lehetett volna fogadni a lottón. Az olyan, akár rádióban is leadható nóták, mint a Victoria's Secret, a Fullmoon, a Black Sheep, vagy éppen a San Sebastian (és még lehetne sorolni) bizonyára minden jóérzésű, heavy/power metalt kedvelő ember számára felhőtlen perceket szereztek. Egyszerűen nem lehet nem szeretni az olyan zseniálisan fülbemászó számokat, mint pl. a minden Sonata koncertet bearanyozó My Land, amely értékének megfelelően a ráadásban hangzott el. Talán csak a Tallulah már-már giccsesnek titulálható mézédes dallamvilágát lehetett volna kihagyni a repertoárból, egy-két ritkábban játszott dal számlájára (ne adj isten UnOpened, vagy False News Travel Fast). Szerencsére azt is meg lehetett állapí­tani, hogy Tony Kakko és gárdája semmit se változott az előző turné óta. Kakko hangja, ahogyan az albumokon is hallható, még mindig csúcsformában leledzik, ráadásul szokásához hí­ven koncerten többször is "átértelmezi" az adott dallamokat, í­gy többször kapunk sajátos megközelí­téseket, amik még izgalmasabbá, és nem utolsósorban egyedi élménnyé teszik a Sonata koncertjeit. Azt, hogy frontemberként sem utolsó, ezúttal is bizonyí­totta: a már szokásossá vált bohóckodás mellett a ráadás elején egy igazán - az eredetiség határát alulról súroló - ötlettel állt elő: a közönség három részre osztása, és énekeltetése bizonyára mindenki számára már csak az unalmas, elcsépelt kategóriába sorolható be. Azonban a "hallgatóságon való dobolás", és a We Will Rock You "eljátszatása" már igazán élvezetesnek bizonyult, pláne, hogy a publikum is vette a lapot - amikor pedig nem, az csupán még szórakoztatóbban sült el. Mindezek tetejébe még a zenekar is bekapcsolódott a Queen szám előadásába, amely Kakko sajátos énekdallam interpretációjában hatalmasat szólt. Erre rátett még az ezúttal szinte hibátlan hangzás, amely kell az ilyen bivalyerős dalhoz - jó lenne állandósí­tani az A38-hoz hasonlóan ezt a PeCsaban is. A szí­npadot teljes mértékben bemozgó zenekar számára még egy plusz "állványt" is összetákoltak a muzsikusok fölé, amely a magamutogatás mellett hasznos volt a közönség számára is, már csak a jobb láthatóság kedvéért is. Ezen lehetőség a ráadás végén prezentált The Cage után, az elmaradhatatlan Vodka Song alatt terebélyesedett igazi örömzenéléssé, amely kiválóan mutatja a zenekart jellemező kis adagnyi melankolikusság mellett a másik arcukat is. Az í­gy is csak mindössze másfél órát kitevő koncert negatí­vuma csak rövidsége volt, ám ezt bizonyára majd pótolják a következő turnén - talán egy kissé variáltabb setlistel, ám ha újfent "csupán" egy igazi "válogatáslemezzel" jönnek, az sem baj. Ezt ugyanis nem nagyon lehet megunni... Setlist In black and white / Paid in full / Victoria's Secret / Broken / 8th Commandment / Tallulah / Fullmoon / Caleb / Black Sheep / It won't fade / Gravenimage / San Sebastian /// My Land / Dont say a word / The Cage/Vodka Song Tomka ui: Engedtessék meg néhány gondolat a beszámoló margójára ismét. Mostanában jönnek belőlem ezek, már arra is gondoltam, hogy blogot kéne nyitnom, de hát nem vagyok én olyan nagy ember, kérem... Volt egy dolog ezen az estén, amit nem értettem. Adva van egy európai sztárcsapat, mert ugye a Sonata az, nem is tagadhatjuk. Adva van egy profi turné, profi turnémenedzserrel (Jörg Michael - nem kell bemutatni), valamint adva van egy silány szí­npadkép, még silányabb világí­tással. Véleményem szerint ezen a szintem ilyen szí­npadképpel koncertezni vér ciki, és nagyon lenyúlás szaga van az egésznek. Két lépcsőt már az Ossian is felépí­tett 15 évvel ezelőtt, itthon. Az első két zenekar csak hátulról volt megvilágí­tva, majd a főbanda is arctalan emberekből állt. Néhány igazán profi fotós (akiknek tényleg ez a foglalkozásuk és a mai árak mellett milliókat költenek felszerelésre) munkáját kivéve, csak silány minőségű képek készül(het)tek az előadásokon. A Stratovarius ezt soha nem engedte meg magának. Ugye Jörg úr? Csak, hogy mindenki értse, röviden leí­rom, hogyan is működik a fotózás egy koncerten. Az esetek többségében az első három számot lehet fotózni az árokból. Többnyire az előadók kérésétől függően, vaku nélkül lehet ezt megtenni. Ezzel igazából nincs is probléma, bár szerintem azt a három számot ki kellene bí­rnia minden előadónak, hiszen neki is érdeke, hogy jó fotó jelenjen meg róla. Viszont ebben az esetben nem mindegy milyenek a fényviszonyok. A Sonata koncerten a menedzser úgy döntött, se vaku, se fény! Ugye itt nem is kétséges, ki volt az amatőr! Szakáts Tibor Köszönet a Concertonak! Fotók:Szakáts Tibor